2022.03.15. – Totora-túra a Titicaca-tavon

Kora hajnalban, fáradtan érkezni sosem igazán szívderítő, de Punoban, 4000 méter magasan, hidegben, szakadó esőben kimondottan lehangoló volt a dolog. De szerencsére még volt két óránk, hogy összeszedjük magunkat – és ugyanezt reméljük az időjárás kapcsán is -, mielőtt nekivágunk Peru újabb világviszonylatban is híres látnivalójának, a Titicaca-tónak. Ugyan hajnali ötkor még csuklóból elhajtottam a pályaudvaron ácsingózó túraszervezőket, reggel hétkor – immár Andreassal kiegészülve – felkészültem lélekben az alkudozásra. Tekintve, hogy úszva kényelmetlen volna megközelíteni a szigeteket, ezt a lépést nem tudtam megspórolni. Utólag pedig belátom, hogy hülyeség is lett volna, hiszen meghökkentően olcsó árakat mondtak, az egész napos túra megállt fejenként 5000 forintból. Ebben pedig nem csupán a Uros-sziget meglátogatása volt benne, hanem Sillustani preinka temetője is, ami a képeken elég jól mutatott. Tehát mindkét olyan program, ami érdekesnek tűnt ennek a nagyobbacska, de elég lehangoló városnak a környékén. Az eső ugyan csillapodott, ezzel együtt sem baj, hogy már a kikötőbe is kisbusszal mentünk, ahol pedig csatlakoztunk egy nagyobbacska hajóhoz, amin alig néhány turista lézengett, a csoportunk körülbelül egy tucat embert számlált.

Uros szigeteket – van belőlük néhány száz – a helyi aymara indiánok önvédelmi célból építették még az Inka Birodalom felemelkedése idején, de jó szolgálatot tett a spanyol hódítók, legutóbb pedig a Fényes Ösvény garázdái ellen. A szigetek anyaga a totora nád, melyet akár több méter vastagra is fonhatnak, hogy a sziget elbírja a lakók és az építmények súlyát. Persze a technológia nem az örökkévalóságnak szól, az elkorhadó rétegeket folyamatosan cserélik, így egy-egy sziget évtizedekig is képes kitartani. Körülbelül kétezerre tehető azok száma, akik az év legalább egy részét a vízen töltik – jó eséllyel ebben a turizmusnak is komoly szerepe van -, minket egy népesebb család fogadott a fényképekről már ismert helyi népviseletben. A szigetek stabilak, és a helyiek igyekeznek a modern technológia vívmányaival is élni, a – szintén nádból készült - kunyhók tetején manapság már napelemek vannak. Bárcsak Nap is lenne hozzájuk! Egyébként a szemerkélő esőnél a metsző hideg sokkal zavaróbb volt, előre sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akik jó bulinak gondolták, hogy az éjszakát is egy ilyen kunyhóba töltsék. Mi a Bale-hegységben megtanultuk ezt a leckét…:) Az egyik kunyhóba behúzódva előadást kaphattunk a hely történetéből, beszéltek kicsit a helyiek életéről (Nem lövök le nagy poént: halászok.) és persze a helyi nénik kézműves termékei is terítékre kerültek. Nagyon szépek voltak, de pofátlanul drágák, szóval első körben nem itt terveztünk bevásárolni. Apropó, a nád errefelé nem csupán építőanyagként szolgál, de a friss szárát eszik is a helyiek. Íze nem igazán volt, ellenben az állaga elég borzasztó, szóval akkor már inkább maradnék a cukornádnál. A sziget csúcsa – minden értelemben – viszont egy kilátó volt, ahonnan az egész szigetcsoport panorámája elénk tárult. Baromi jól néztek ki ezek az egymáshoz lazán kapcsolódó szigetek, az egyiken még egy működő iskolát is felfedezhettünk. A vendégfogadó szigetről egy jópofa – szintén nádból készült – sárkányhajóval mentünk át a következőre, ahol már direkt szuvenír árus bódék sorakoztak, meg persze jópofa szobrok. Szintén nádból. Ez a hajótúra tagadhatatlanul turistás, de nem is számítottam másra, ezzel együtt van annyira különleges pontja a világnak, hogy érdemes legyen erre kerülni, és beáldozni két éjszakai buszutat.

Mivel az úszó szigetek túra kötött volt, és még dél előtt befejeztük, akadt két fölös óránk, mielőtt továbbindultunk volna. Az eső szerencsére elállt, így tudtunk kicsit sétálni a főtér környékén, ahol a gyarmati stílusú templom, és a kergetni való fehér galambok lefoglaltak néhány percre, hogy aztán végre legyen időnk egy rendes ebédre. Errefelé határozottan nem spórolnak a mennyiséggel, de a zöldséglevesek továbbra is szét vannak főzve. Éppen szieszta hangulatba kerültünk, amikor megérkezett a kisbuszunk. A fűtésnek hála nagyjából öt perc kellett, hogy elaludjunk, és a háromnegyed órás út vége felé kezdjünk csak ébredezni. Két dolog volt biztos, az egyik, hogy újra szakad az eső, a másik, hogy egy Skócia hangulatú mesevilágba csöppentünk. Sillustani romja egy kisebb tóba nyúló félszigeten magasodnak, melyet méregzöld mezők és haragos kék víz vett körül, de szerencsére köd nem hátráltatta a tájékozódást. Elképesztő gyönyörű volt az egész, de komoly kihívást jelentett, hogy az eddig használaton kívül lévő esőponcsóm alatt ügyeskedjek a kamerával. Ha van ruhadarab, amit szívből rühellek, akkor az ez. Amint elértük a romterületet, és csillapodott kicsit az eső, begyűrtem két szikla közé, és immár szabadon mozogva élvezhettem a látványt. Rita bezzeg volt olyan bölcs, és maradt a hagyományos esőkabátnál. A temetési tornyok ősi gyárkéményekként meredezhettek egykoron, de a legtöbbet már néhány jól eltalált villám ledöntötte, így csak kettő pompázott eredeti magasságában. Lehet, hogy csak a váratlanul gyönyörű környezet miatt, de nagy élmény volt a tornyok rejtett figurái után kutatni, és csak jóval a többiek után értünk vissza a buszhoz. De a program itt még nem ért véget, ugyanis megálltunk egy családnál, akik nem meglepő módon láma és alpaka szőrméket árultak – vettünk is egy túlárazott sapkát -, de cserébe megkóstolhattunk egy csomó féle sajtot és kukoricát, illetve még a helyi agyagot is, amit méregtelenítőként esznek a helyi állatok és emberek egyaránt. A legviccesebb viszont az étkezési tengerimalacok kies kalitkája volt… Tényleg, mintha csak házi kedvencként tartották volna őket, mielőtt elérik a vágósújt (ami jó ha fél kiló).

Mire visszaértünk Punoba bőven sötét volt, mi pedig úgy terveztük, hogy a pályaudvar felé menet vacsorázunk, de valamiért csak nem botlottunk szimpatikus helybe, amíg a bejáratnál fel nem tűnt egy hamburgerező. Pont olyan helynek tűnt, ahol irgalmatlan gyomorrontást lehet kapni, de ezzel együtt is nagy mázlink volt, mert mire végeztünk a vacsorával elképesztően szakadni kezdett az eső. A pályaudvarig tartó húsz méteren is ronggyá áztunk, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha másfél kilométert kell így megtennünk. Némi telefonálgatás után előkerítettem az utazásszervezőt, így visszakaptuk a csomagjainkat, mi pedig egy, a vártnál is tartalmasabb nap után készülhettünk zsinórban a második éjszakai buszútra, immár az ország turizmusának központjába, Cuscoba. És míg el nem felejtettük, megvettük a buszjegyünket a Maccu Picchuig, visszafelé pedig a kedvezményes vonatjegyet, aminek hallatlanul megörültem.

2022.03.07. – De az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát…

Mindig nagy izgalom előzi meg a komolyabb útjainkat, de ezúttal esélyem sem volt ráhangolódni, mivel a hétfői indulás előtt három napig reggeltől-estig dolgoznom kellett. Igen, hétvégén is. Ez az ára a négyhetes kimenőnek…:) Öröm az ürömben, hogy az utolsó pillanatban egy kedves kollégám megajándékozott a tartalék Malarone tabblettáival, így legalább az Amazonas medencében sem kell majd maláriától tartanunk. A lényeg, hogy hajnali kettő felé lebattyogtunk az éjszakai buszhoz és elindultunk a Belvárosba, hogy a reptéri busszal még időben megérkezzünk a reptérre. Ez mindig neuralhikus pont, de simán teljesítettük, és ezúttal sem kellett hízlalnunk a taxis-hiénákat. A reptéren pedig kellemes előjel fogadott, a becsekkolásnál a KLM-pultnál egy népes perui csoport – ha tippelnem kéne, egy zenekar – toporgott előttünk.

Nos, ami a Budapest-Amszterdam járatot illeti, finoman fogalmazva sem voltunk elragadtatva. Nem mintha a kényelmetlen utazás bármiféle problémát jelentene, de a szolgáltatás mellé rakva a jegyárakat, nehezen tartható a fapados légitársaságokat övező általános ellenszenv. A KLM Budapestre a legócskább gépét küldi, ráadásul az amszterdami reptéren is a világ végén parkol vele. A reptér viszont kétségtelenül jó, egy csomó időnk van a felfedezésre, vagy legalábbis lenne, ha nem lennék piszkosul fáradt. Ami biztos, hogy tulipánhagyma-válogatást igyekszünk majd beszerezni visszafelé.

Sosem gondoltam volna, hogy az út Amszterdamból Limába csupán egy pillanat, vagy legalábbis sikerült annyit aludnunk, hogy ne tűnjön többnek. De az időeltolódásnak köszönhetően számszakilag sem volt sokkal több idő, reggel még Budapesten voltunk, késő délután pedig már le is szálltunk a Jorge Chavez nemzetközi reptéren. A bejutás elég gyorsan ment. Persze izgultunk eléggé, mert még oltással együtt is elvihetnek szúrópróbaszerű vizsgálatra – ahogy azt meg is tették néhány utassal –, és a COVID-pozitívokat karanténba zárják, de megúsztuk. Ahhoz képest, hogy világviszonylatban is egészen durva korlátozások voltak az országban, viszonylag – mármint a DK-ázsiai országokhoz képest – hamar eljutottak a felismerésig, hogy turizmus nélkül földbe fognak állni, így már jó fél éve megnyitották kapuikat a külföldiek előtt. Ez annyiban fontos, hogy remélhetően nem kezelnek minket páriaként a helyiek sem. 

A reptérről egyenesen a hostelhez taxiztunk, ami az óváros szélén volt. A sors furcsa fintora, hogy Limában az óváros messze nem tartozik a legjobb/legbiztonságosabb környékek közé, de azért nem volt tragikus a helyzet. Negyed óra hiábavaló csengetés után pedig végre bebocsátást nyertünk. Ez volt a lefoglalt szállások közül a legdrágább és – mint kiderült – a legótvarabb, de mivel majdnem huszonnégy órája úton voltunk, ezért panaszkodás helyett kidőltünk inkább.

Korábban a Baku-Bangkok és a Mumbai-Bangkok túrák kapcsán is írtam egy rövid összefoglalót, és legalább két okom van rá, hogy ez most sem maradjon el. Még akkor sem, ha Etiópia kapcsán már volt egy ÖSSZEGZÉS. Egyrészt persze a hagyománytisztelet diktálja, de még ennél is fontosabb, hogy az út kezdetén felvázoltunk egy TERVET, amivel érdemes összahasonlítani az eredményt. Gyorsan lelövöm a poént, szinte tökéletesen teljesült! Két elem esett ki, egyrészt a Gonder és Khartoum közötti buszút a határzár miatt, másrészt pedig a kiruccanás a korábban már bejárt Sínai-félszigetre és Port Saidba. Cserébe viszont jócskán bővült a program, Etiópiában Awassát, Szudánban Port Sudánt és a búvárvizsgát adtuk hozzá, míg Egyiptomban Marsa Alamba és a Síwa-oázisba jutottunk el. Tudtuk még fokozni az élményeket, ám ennek ára volt! Eredetileg úgy gondoltam, hogy alig három és fél hónap alatt be tudjuk járni az útvonalat, de ebből majdnem egy hónappal több lett. Haladhattunk volna gyorsabban is, de Afrikában utazni embert próbáló feladat, és úgy biztosan kevésbé tudtuk volna megélni és élvezni a programokat. 

***Vicces kiegészítés néhány hónap távlatából: Előzetesen szomorkodtam, hogy nem jutunk el Tigrébe, ami sajnos be is jött, de ehhez képest most egész Észak-Etiópia hadban áll, Lalibela lezárva, a Danakil lezárva, Szudán pedig a friss katonai puccs miatt forrong, és újfent a polgárháború szélén táncol. Tehát lehetett volna jobb a helyzetünk, de sokkal rosszabb is, ahogy az néhány hónappal később bebizonyosodott.***

Pár érdekesebb adat:

Legmagasabb pont: Ras Bwahit 4.437 méter (nekem), Tullu Dimtu 4.377 méter (Ritának)

Legalacsonyabb pont: Danakil mélyföld -125 méter

Leghosszabb utazás: Gonder - Addisz-Abeba (13 óra)

Legnagyobb kultúrsokk: Gépfegyveres pásztorok MINDENHOL

Legmelegebb hely: Dongola (48 fok)

Legzsúfoltabb látványosság: Gízai piramisok (és más semmi)

Legkellemesebb meglepetés: Síwa-oázis

A megtett út összesen: 16.784 km járművel és ~740 km gyalog

• busz: 14.144 km (ebből 3 alkalommal éjszakai)
• vonat: 130 km 
• taxi: 1.290 km
• stoppolás: 950 km
• motor: 110 km
• csónak: 160 km

15 blogbejegyzés, 89.570 szó, 613.431 leütés

11.898 fénykép és videó (selejtezés után)

5 új hűtőmágnes

Megismert világörökség helyszínek(16+1):

• Harar óvárosa
• Awash-folyó medencéje*
• Omo-folyó medencéje*
• Konso falvak
• Tiya sztélék
• Lalibela sziklatemplomai
• Gonder királyi palotái
• Simien-hegység
• Meroe piramisok
• Jebel Barkal piramisok
• Sanganem-atoll
• Abu Simbel és Philae
• Királyok-völgye
• Gízai piramisok
• Abu Mena
• Kairó óvárosa
• Akropolisz

*ezeket "csak" láttuk, nem pedig látogattuk

 TOP 10 látnivaló Rita szerint:

• Danakil-mélyföld
• Omo-völgy
• Lalibela
• Nílus menti templomok
• Egyiptomi nagy piramisok
• Port Sudan, Marsa Alam korallzátonyok
• Simien-hegység
• Bale-hegység
• Szudáni piramisok
• Síwa-oázis

 TOP 10 látnivaló szerintem:

• Omo-völgy
• Danakil-mélyföld
• Lalibela
• Meroe piramisok
• Gíza környéki piramisok
• Bale-hegység
• Simien-hegység
• Abu Simbel
• Sanganeb-atoll és a korallzátonyok
• Síwa-oázis

Tetszett:

• Marhahús és berebere Etiópiában
• Nagyon jó minőségű főutak
• Óriási mázli az időjárással
• Szudáni emberek kedvessége
• Meg úgy általában minden

 Nem tetszett:

• Tigréi válság
• Permanens böjti időszak
• Hajnali buszindulások
• Egyiptomi árusok agresszivitása
• Szudáni hőség

2021. június 8. – Elnyúlás a pálmabirodalomban

Rita végigaludta az utat, míg én szinte semmit nem pihentem, de ezek egyike sem esik a meglepetés kategóriába. Azon viszont némileg csodálkozom, hogy mennyire jól haladtunk, hiszen a szórványos katonai ellenőrzőpontok dacára, hajnali hat előtt elértük az oázist. Már derengett a világosság, így nem okozott nagy nehézséget annak felismerése, hogy egy különleges agyagvárosba érkeztünk, azonban a fáradtságom ekkor még felülírta a lelkesedést. Pont négy hónapja vagyunk úton, és ez már elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon az ember erőnlétén. Legalábbis az enyémen. A Booking.com-on kinézett szállás elvileg nem lett volna messze a buszpályaudvartól, csak éppen a térképen jelölt pontban a menő sátortábor helyett egy bezárt vegyesbolt árválkodott. Nem először futunk bele abba, hogy a szállás tévesen regisztrálja a helyzetét a weboldalon, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez puszta véletlen hiba lenne. Miután egy helyi fickó tanácstalanságunkat látva megállt mellettünk, gyorsan be is igazolódott a sejtésem, a keresett szállás ugyanis nem a központban, hanem onnan jó négy kilométeres gyalogútra található, távol az elérhető árú éttermektől. Felajánlotta, hogy elvisz minket oda, vagy talál nekünk a központban helyet hasonló áron. Utóbbira szavaztunk, és alig párszáz méterre le is parkoltunk egy tradícionális agyagpanzióban. Némi alkudozás következett, de végül megkaptuk a szobát 18 dollárért, ami itt – távol mindenhol, egy exkluzív üdülőfaluban – sajnos jó árnak számított. A szoba elfoglalására várnunk kellett egy kicsit, de addig is megengedték, hogy lepihenjünk. Mármint én, mert iszonyatosan fáradt voltam.

Ébredés után – amikor már jócskán benne voltunk a napban – elkezdtem megtervezni, hogy milyen ütemben keressük fel az oázis látnivalóit - amiből volt jópár -, lehetőleg minimalizálva a taxizást. A terv össze is állt, mi pedig beballagtunk a központba. Hamar találtunk is egy éttermet - ami később törzshelyünkké vált -, ahol az egyiptomi árszínvonalhoz képest ugyan drágábban, de a szállások ebédmenüjénél lényegesen olcsóbban tudtunk kipróbálni néhány különlegességet. A hajnali érkezéskor még frissítő – na nem mintha esetemben ez sikerült volna – idő délre menetrendszerűen felforrósodott, ha akartuk volna sem tudjuk elfelejteni, hogy a sivatag közepén vagyunk, a líbiai határtól alig néhány kilométerre. Az ebéd után nem is kapkodtuk el, hogy újra kimerészkedjünk a pálmafák árnyékából, de végül tettünk egy kósza kísérletet arra, hogy felkeressük az oázis háromszáz(!) természetes forrásának valamelyikét. A források között akad édes és sós vízű, hideg és meleg egyaránt, nem véletlen, hogy a turizmus jelentős részét a gyógyulni vágyó egyiptomiak adják. Párszáz méteren is kellően leizzadtunk, míg eljutottunk a kútszerűen kiépített medencéig, ahol rajtunk kívül egy ember sem volt. Az is nyilvánvaló, hogy miért, ez a medence nem tartozott a rendszeresen karbantartottak közé, így elég sok alga volt benne. Ez engem még nem tántorított volna el, de az első merülés után gyorsan kiderült, hogy valamiféle vízi vérszívók is megtelepedtek benne, ugyanis tömegesen kezdtek el csipkedni a kis rohadékok. Nem is maradtunk sokáig, átöltöztünk a szálláson, majd inkább az óváros felé vettük az irányt.

Az oázis egy XIII. századi erőd köré épült, mely igen jól viselte a történelem viharait egészen a huszadik század közepéig, amikor egy földrengés súlyos károkat okozott benne. Ez az állapot nagyjából konzerválódott, néhány épületet ugyan felújítottak élelmes szuvenírárusok, egy kettőbe pedig még mindig laknak, de többynire egy szellemfalu képét mutatja. Annak viszont első osztályú, az erődbe felapaszkodva egészen fantasztikus látvány tárult elénk. Nagyjából az egész oázis. Háromszázezer pálmafa, a nagy sós és édesvízű tavak, valamint a sivatagból kibukkanó kúpszerű sziklák – melyek hasonlatosak a Vadi Halfában látottakkal – és persze az agyagváros hihetetlen összképet alkottak. Lesz mit bejárnunk az elkövetkező napokban. Az erőd legmagasabb pontján időztünk egy kicsit - közben egy kairói család is felbukkant -, de mivel a nap pontosan szembe sütött, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az óvárs túlsó oldalán emelkedő dombra, a Béke Hegyére. A lejutás némileg nehézkes volt, mivel eltévedtünk a labirintusban, de húsz perc alatt sikerült átküzdeni magunkat az akadályokon. A város legmagasabb pontja talán mégjobb kilátást nyújtott, de ami biztos, hogy nem kellett a nappal szembe fotózni. A naplementét innen néztük végig, majd visszamentünk Abu éttermébe, ami délben nagyon bevált. Erősen reménykedem abban, hogy holnap reggel kicsivel több energiánk lesz.

2021. június 3. – A Kairói Múzeum kincsei

Nagyjából hajnali egy körül járt – Rita már régen alvással múlatta az időt -, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam az Asszuánban megismert német lánynak, ha már a belvárosban lakik és meghívott magához, akár élhetnénk is az ajánlattal ezen a viszonylag késői órán. Nagy meglepetésemre válaszolt is egyből, miszerint a tengerparton tölti a szabadságát, de a lakótársa is éjszakai bagoly, biztosan beenged minket, majd megpróbálja elérni telefonon. Cserébe megkaptam a srác WhatsApp számát, és azt, hogy a lakás nagyjából hol található Zamalek szigeten. Hajnali fél háromkor úgy érkeztünk meg a Kairó központjában lévő Tahrir térre, hogy a WhatsApp üzenetre nem kaptam választ, így totál tanácstalanul hagytuk el privát buszunkat. Pár perc várakozás után arra jutottunk, hogy kimegyünk a gízai szállásunkhoz, ahol elvileg a következő éjszakától van foglalásunk, meg is rendeltem az Ubert. Ezzel csak az a probléma, hogy a nagy csomagjaink lerakása továbbra sem megoldott, mert ha a szálláson ott is tudjuk hagyni tíz napra, a Piramisokat leszámítva pokoli messze van mindentől. Ekkor azonban három dolog is történt gyors egymásutánban. Az első, hogy a taxis visszamondta a fuvart, így újat kellett rendelni. A második, hogy a srác visszaírt, hogy szívesen lát minket e késői órán is. A harmadik pedig, hogy lemerült a mobilnet keretem…

Az érkező taxit a rendszám alapján meg tudtuk találni, csak éppen adódott a kérdés, hogy milyen címre menjünk, mert azt pontosan nem tudtuk. Végül az előzetes gízai rendeléshez képest megadtuk azt a szállodát, amit még korábban a német lány írt, mint a lakáshoz közeli, közismert pont. Az Uber továbbra is elképesztően olcsó Egyiptomban, a hajnali fuvarért sem kértek kilométerenként 100 forintot, és forgalom híjján alig pár perc alatt megtaláltuk a Flamenco Hotelt. Itt némi könyörgésre volt szükség, hogy használhassuk a hotel wifijét, de mivel Ritát mindenki megsajnálja, hamarosan lett netünk, és el tudtuk érni a srácot. Mint kiderült a lakás a hotellel szemben lévő 20 emeletes toronyház tetején volt, ahová nem kevés izgalom, és még annál is több mázli árán hajnali háromkor sikerült is bejutnunk. Vendéglátónk, Marcus egy félgörög-félkolumbiai hippi gyanúsan német névvel, aki épp most fejezi be arab nyelvi tanulmányait – hét nyeven perfekt -, hogy a jövőben Diana hercegnő nyomdokain haladva a taposóaknák elleni küzdelemmel foglalkozhasson. Tehát pont olyan fazon volt, amint amilyennek elképzelünk valakit, aki hajnali háromkor befogad két tök ismeretlen embert, akik egyébként különösebben nincsenek is rászorulva a segítségre…:) Fél óra beszélgetés után kaptunk egy kulcsot a lakáshoz, majd mi inkább elmentünk aludni, mert ellentétben Marcussal, mi nem alvással szeretnénk tölteni a napunkat.

Meglepően korán, kilenc körül össze tudtuk szedni magunkat, de mivel az ezt követő kör – bevásárlás, SIM feltöltés, pénzváltás – elég nyögvenyelősen ment, már dél volt, mire eljutottunk a Kairói Múzeum legendás lazacszínű épületéhez. Mivel előző látogatásom tizenhat éves emlékei némileg megkoptak - ráadásul akkor csak egy villámlátogatásra volt idő -, én is nagyon izgatottan vártam a világ legjelentősebb egyiptomi gyűjteményének bejárását. Még azzal együtt is, hgy két hónappal ezelőtt, egy hatalmas parádé keretében a múzeum legfontosabb tárlatát elköltöztették az újonnan épített Egyiptomi Civilizáció Múzeumába, de erről majd később. Egyiptomban először itt nem sikerült kialkudnunk a kedvezményes jegyet, de ezen azért könyen túltettük magunkat.

Egy olyan múzeum esetében, ahol mintegy 120.000 tárgyi emléket őriznek a fáraók korából, nem ragadtatnám magam a részletes bemutatásra, de szeretnék kiemelni néhány részt, ami az ötórás bejárás alatt a legnagyobb hatást gyakorolta ránk. A múzeum az alapos bejárás alatt egy kicsit logikátlanul rendezettnek, és némileg elhanyagoltnak tűnt, de ez a műtárgyak minőségéből semmit nem von le. A legfontosabb kollekcióknak a szarkofággyűjteményt – ahol a sokrétegű, díszes, többnyire fa koporsók százait lehetett megtekinteni -, Yuya és Thuya egyiptomi nemesek sírjából előkerülő kincseket és múmiákat, valamint a bebalzsamozott állati tetemetek emelném ki. Illetve az összes közül kiemelkedik Tuthankamun kincse, ami a világ valaha talált legfontosabb régészeti lelete. Mivel a legtöbb fáraósírt az évezredek során kirabolták, még megbecsülni is nehéz, hogy azok milyen mesés kincsek felett diszponálhattak, ha ezt az egyébként jelentéktelen, fiatalon elhalálozott fáraót is ilyen pompában indították utolsó útjára. A kincseket egyébként szigorúan tilos fényképezni, de ez csak akkor vált egyértelművé, amikor az első kép – ami a 11 kg színaranyból kovácsolt halotti maszkot ábrázolta – elkattintása után három biztonságiőr ugrott rám, és töröltette azt. (Nem túl nagy sikerrel.:)) De a fáraó kincsein kívül is rengeteg, korokon átívelő érdekességet találhatunk a Múzeumban, ami továbbra is Kairó város elsőszámú látványossága.

Mire végeztünk a bejárással, már szinte estébe hajlott az idő, így gyorsan visszamentünk a szállásra, átcsoportosítottuk a holminkat a két kisebb zsákba, rendeltünk vacsorát, majd este kilenc körül megcéloztuk a korábban már lefoglalt szállásunkat a Piramisok tövében. Egy kellemesen olcsó taxiút és némi adminisztrációs probléma orvoslása után – elvesztették a foglalásunk – elfoglalhattuk az egész túránk legjobb ár-érték arányú szállását. Új hotel, teljes panorámával a piramisokra 12 dollárért… Mutassanak egy hasonlót Európában!

2021. május 26. – Túlvilági túra a fáraókkal

Reggel korán szerettünk volna útra kelni, de a hotel reggelijére várni kellett, így már elmúlt nyolc, mire elindulhattunk a folyó túlpartján elterülő nekropolisz, a Királyok Völgye felé. A komp tíz percnyi sétára volt, amit persze nem úsztunk meg kéretlen ajánlatok nélkül, ráadásul az egyik – egyébként roppant udvarias – visszautasítás után az egyik lovász válogatott szidalmakat vágott a fejünkhöz. Milyen lelki tusakodás lehet minden napja szegénynek, hogy a hozzánk hasonló mocskos turisták pénzéből kell etetnie a családját… A lényeg, hogy sikerült ráhangolódni a napra. Eredetileg – bár némi fenntartással – biciklibérlésben gondolkodtunk, de természetesen már a kompon kaptuk az ajánlatokat. Az egyik taxis például felajánlotta, hogy egy dollárért elvisz minket a Királyok Völgyébe. (Nyilván azzal a céllal, hogy a program további részére is leszerződünk vele.) Ezt az ajánlatot némi gondolkodás után elfogadtuk, legrosszabb esetben felkészülve arra, hogy majd gyalog folytatjuk a túrát, ami völgynek lefelé nem lett volna olyan vészes. Út közben  vettünk vizet, majd néhány fotó erejéig megálltunk Memnón kolosszusainál is. Elég hosszú hegymenet után megérkeztünk, és nem is kellett csalódnunk, amint kifizettem volna az aprópénzt, elkezdett győzködni - elvégre, hogy gondolhatom, hogy neki egy dollárért megérte az oda-vissza 20 km-es út… -, egyezzünk meg egész napra. Mondtam, hogy az első egyezségünket ő ajánlotta fel, nem az én problémám, ha átverte magát, és nekünk tényleg megfelel, ha innentől gyalog folytatjuk. Persze ha tud újabb visszautasíthatatlan ajánlatot tenni, folytathatjuk a közös utat… Némi kölcsönös rosszallás után végül sikerült megállapodnunk a sztenderd - szállodák és más sofőrök által kínált - ár negyven százalékában. Huszonöt kilométeres túra öt óra várakozással - főleg annak fényében, hogy a gyaloglás lett volna az alternatíva 40 fokban - 10 dollárért nem vészes, a bicikli sem lett volna olcsóbb. Na, innentől már koncentrálhattunk a látnivalókra, ugyanis volt mire.

Nem tudom, hogy mennyire friss szabály, de vélhetően a tömegturizmus felfutása miatt alakult így, hogy a belépő csupán három, szabadon választható királysírra érvényes. A lényeg, hogy némi segítséggel kiválasztottuk a három legszebben festettett kamrát - mármint azok közül, amikhez nem kell extra jegyet váltani több tízezer forintért -, ezek pedig Tausert valamint III. és IX Rameses sírjai. Nekem 16 éve már volt szerencsém látni ehhez hasonló csodákat, de még így másodszorra is nagyon ütős volt az élmény. Tausert sírja azon kevesek közé tartozik, ami nem csak szépen van festve, de még a szarkofágot is meghagyták, és nem valamelyik múzeumban porosodik. III. Ramesesé volt talán a legszebb, a legmozgalmasabb festményekkel, legélénkebb színekkel - de itt már a festményeket plexivel védték a látogatóktól, ami kicsit rontott az élményen - és IX. Ramesesé is hasonlóan színvonalas volt. Persze mindegyik sír őrzője mellénk szegődött és próbált minket információkkal bombázni, de meglepő módon itt már hallgattak a szép szóra és hagyták, hogy magunk fedezzük fel a helyeket. Mire a harmadik sírhoz értünk, már egyre-másra tűntek fel az orosz turistacsoportok, akik mostanra értek ide Hurghadából, és még a jelen helyzetben is többen voltak a kelleténél. Míg mi egy-egy sírban fél órát töltöttünk bámészkodással, nekik öt percük sem volt, elvégre az egész várost bejárni 9 óra oda-vissza utazással nem hagy sok időt a műélvezetre… Kicsit furcsa belegondolni, hogy míg az Óbirodalom fáraói 130 méter magas piramisokat építettek maguknak, addig Théba uralkodói ezer évvel később „megelégedtek” néhány sziklába vájt alagúttal… Mégha ezek művészi díszítése sokkal magasabb szintre is jutott a  piramisoknál. Ami viszont biztos, hogy úgy ötezer, mint háromezerötszáz évvel ezelőtt nagyságrendekkel voltak civilizáltabbak, mint az Omo-völgy törzsei napjainkban...:) 

Amikor visszaértünk a kocsihoz, meglepetésünkre ott várt minket a taxis lánya, mert mint kiderült, az elmúlt két órában tett egy kört… Hát jó, ha az időbe belefér, miért is ne. A következő megálló Hatsepsut-temploma lett volna, de a sofőr előtte még szükségét érezte annak, hogy megálljunk egy alabástrom-faragó műhelybe. Mint a szállásadónktól megtudtuk, a turisták után nem csak fix jutalékot kapnak - függetlenül attól, hogy vásárolunk-e valamit, vagy sem -, de minden elköltött font fele is hozzájuk vándorol… Azért az 50%-os jutalék kicsit mellbe vágott, persze ez a mi esetünkben kerekded nullára jött ki. :) De vissza a nevezetességekhez. A második női fáraó által Amon Ré istennek szentelt halotti templom egészen bizarr látvány. A sziklafal tövébe épített komplexum látványa inkább idéz ötvenéves, semmint 3500 éves épületet, de persze közelebb érve már láthatóvá válnak azok a jelek, melyek segítenek megfelelően elhelyezni az időskálán. Bár a falfestés a legtöbb helyen megkopott, a szobrok és az oszlopcsarnokok miatt így is gyönyörű templomról van szó. De tény, igazán akkor taglóz le, ha az oda vezető lépcső aljától, a fölé magasodó pengeéles sziklákkal együtt csodáljuk. Itt egyébként már tényleg brutális volt a hőség, eléggé pórul jártunk volna, ha végül gyalogolni kell, főleg, mert a Királyok Völgyéből idáig vezető rövid ösvény le van zárva, a kerülő pedig sok-sok extra kilométer. Mire visszaértünk a kocsihoz újabb meglepetésvendéget kaptunk, a taxis a lányán kívül egy cseh lányt is összeszedett valahogy, aki egy távoli Isis-szentélyhez szeretne eljutni, de csakis azután, hogy minket leraknak harmadik, egyben utolsó mai állomásunkon, a Királynék Völgyében. Ez a sofőr tényleg élelmes, és amíg időben érkezik, a részemről inkább elismerést érdemel, sem mint rosszallást…:)

A Királynék Völgye vitán felül a nap legkellemesebb megepetését okozta. Egyrészt ide már alig jutnak el a turisták - orosz csoportból is csak egy rontotta a levegőt, de az sem sokáig -, másrészt pedig az itteni sírok (az alapjeggyel három látogatható) díszítésükben felveszik a versenyt a fáraók kamráival, igaz méretileg valamivel kisebbek. Egyébként itt található II. Ramses feleségének, Nefertárinak a sírja is, ami az egész nekropolisz leglátványosabb és legdrágább látnivalója, de mivel éppen nem volt fejenként száz dollárunk a bejárására, ezért megelégedtünk azzal a videóval, amit a pénztáros mutatott a belsejéről…:) Persze nem mindenki volt így megszorulva, egy kanadai egyetemista pár például simán megvette az extra jegyet, lement, majd öt perc múlva ki is jött a kriptából. Na, így már egy kicsit jobban érthetővé válik, hogy a helyiek miért nézik mozgó erszénynek a külföldieket… Mitöbb, ez a pazarlás még engem is felbosszantott. A három sír, Titi, Khaemwaset és a könnyen memorizálható Amunherkhepshef közül talán Titié volt a legszebben festett kripta, de igazából az összes jó volt, ráadásul az utolsónál nem mással futottunk össze, mint Georgeoval, az Asszuánba megismert olasz fickóval. Beszélgettünk kicsit - az ő kocsijuk ugyanerre a körre nem tíz, hanem negyven dollár volt… -, majd szóba került, hogy őt is érdekelné másnap hajnalban a hőlégballonozás, ami Luxor talán legexkluzívabb programja. Mivel a mi hotelünk félárat mondott az övéhez képest igencsak megörült a találkozásnak, én pedig megígértem, hogy szervezek neki is egy helyet, szóval a napi jócselekedetet is kipipálhattuk. A taxinkra ismét nem kellett várnunk, szóval mára csak attól tartottam kicsit, hogy utólag elégedetlenkedni fog az alkunk miatt. Egyébként hihetetlenek ezek a figurák… Mintha elfelejtette volna, hogy reggel a városi kompon találkoztunk, a kikötőbe megkérdezte, hogy nem mennénk-e inkább visszafelé a privát járattal ötvenszeres áron.

A szállásra visszaérve sikerült lefoglalnom a holnapi ballontúrát, ami után csak egy gyors vacsora – azért a legtöbb étteremben csak megpróbálnak túlszámlázni – fért bele. A ballon ugyanis a Nappal együtt emelkedik a magasba, és ez megkívánja a hajnali fél ötös indulást. Azért nem keseregtünk sokat a feltételek miatt, főleg mert a holnapi túra soha vissza nem térő alkalom. Normál szezonban ugyanis egy repülés fejenként 120 dollár - tehát annyi, mint Kappadókiában, és harmadannyi, mint Baganban -, ráadásul 3-4 napos a várólista, míg manapság 30 dollár, ami igazán barátinak tekinthető. Remélem, azért a felszerelés ellenőrzésén nem spórolnak a szervezők…:)

2021. május 18. – Éles váltás a határon (folytatás)

Már elmúlt dél, mire átgurultunk az egyiptomi oldalra. Előzetes elképzelésem szerint a szudánit letudhattuk volna fél óra alatt, míg mindenki simán megkapja a kilépő pecsétet, ehhez képest már érteni vélem, miért számolt be mindenki 16-18 órás útról Asszuán és Vadi Halfa viszonylatban. Az egyiptomi épületkomplexum inkább hasonlított egy komolyabb Vörös-tengeri resorta, mint határátkelőhelyre, valószínűleg a grandiózus állomással is az ország, illetve a katonai kormány hatalmát szerették volna bemutatni. (Kevésbé elegánsan, mint a fáraók tették anno.) De a máz alatt tartalom is volt, legalábbis én még sosem láttam olyan óriási szkennert mint itt, konkétan az egész buszunkat megröntgenezték, míg nekünk ki kellett szállni. Mintha a csempészek sikerét legalábbis a leleményes rejtekhelyek, nem pedig a vámosokhoz fűződő kapcsolataik garantálnák… A busz után viszont mi is sorra kerültünk és nem túl meglepő módon az etióp kést itt is kiszúrták. Csak éppen a folytatás alakult sokkal drámaibban. Hallani sem akartak arról, hogy továbbengedjék, mondván az országban tilos a kés birtoklása. Felvetettem, hogy így nehéz dolguk lehet a henteseknek, vagy a feleségüknek, amikor szeletelik a hagymát, de érdemben nem is reagáltak erre. Tettünk egy kört a vámosok vezetőjénél, aki szintén egy hajthatatlan genyó volt. Noha több szempontból sem voltam abban a helyzetben, hogy annyira agresszívan tárgyaljak velük, mint korábban a hasonló alkalmakkor tettem, azért abba nem mentem bele, hogy mindenféle hivatalos igazolás nélkül csak úgy lenyúlják a tulajdonom, így az a „megoldás született”, hogy – leírni is kétségbeejtő ezt a barbárságot – levágják a kés pengéjét, így a míves tokot és a csont nyelet megtarthatom. Kíváncsi vagyok, hogy a munkájukat is olyan precizitással végzik e, mint a műkincsrongálást, de miután első körben a vágás után maradt kb. másfél centi a „pengéből”, visszavitték egy második metszésre. Iszonyatosan feldúlt voltam, az sem nyugtatott meg különösebben, hogy az e-vízumot és a covid papírt is szó nélkül fogadták az útlevél mellett. Persze a pecsétre még további két órát kellett várni, de utána – valamivel fél négy után – beléphettünk az országba. Ezúttal félig üres volt a pohár, bár kétségtelen, hogy a nagyobb akadályt azért sikerrel vettük.

Talán ha negyed órát kellett hajtanunk északi irányba, mígnem elértük a Nasszer-tavat, ahol a kilométeres kamionsort elegánsan megkerülve felgurultunk a kompra. Abu Simbelig tíz kilométert kellett megtennünk, mely a tó mélykék színéből kibukkanó sziklák miatt elég emlékezetesre sikerült, ráadásul a komp tetőteraszáról a kilátás is pazar volt. Fél órával naplemente előtt értünk partot, de a busz sajnos vacsoraszünetet tartott, így a tervezettnél jóval hosszabb gyaloglás várt ránk. Előzetesen eléggé aggódtam, hogy ezen az egyiptomi mércével mérve kicsi és exkluzív helyen találunk-e majd relatíve olcsó szállást, de végül egy ajánlásra akadtam a repülőtérre vezető út mellett, így felmálházva azt vettük célba. Már majdnem végigszenvedtük az utat, amikor egy filippínó nő leszólított minket, és ajánlott egy kicsivel közelebbi szállást is, ahol – engedve a gravitációnak – mi is tettünk egy próbát. Egy láthatóan vadonatúj, egészen csodás núbiai stíulsú fogadóról volt szó, ahol a filippínő nő szerint olcsó árak szobánként 80 dollárnál kezdődtek. Az egyszeri és megismételhetetlen kontraajánlatom 16 dollár volt - tehát az eddigi út legdrágább szobája… -, és nagyvonalúan lemondtunk a reggeliről is. Némi telefonálgatás a tulajdonosnak, az üzlet pedig megköttetett. Megkönnyebbülve dobtuk le a cuccokat és már indultunk is volna vacsorázni, amikor megjelent a filippínó az ausztrál férjével, és három gyerekével, majd elkezdtek velünk csevegni. Kb. az ötödik mondatnál kerül elő, hogy egyébként Szudánba készültek, de a pozitív koronatesztek miatt nem sikerült az átkelés… He? Még jó, hogy midnezt fennhangon, maszk nélkül adták elő. Nálam kevés embernek van lesújtóbb véleménye az egész világot maga alá gyűrő kornavírus-pánikról, de azért olyan szintű ignoráns suttyóságot, mint aktív fertőzőként maszk nélkül emberek közt parádézni, - ráadásul úgy, hogy tüsszentéskor/ köhögéskor még szájuk elé sem tették a kezüket, természetesen a távolságtartást is figyelmen kívül hagyva - azt még egy ausztráltól sem várnék… Bár jobban belegondolva, egy ausztráltól talán pont igen. Rita teljesen kiborult a dolog miatt, gyorsan rövidre is zártuk a beszélgetést, és elindultunk vizet és vacsorát keresni. Az első egyiptomi tapasztalat a határon szörnyű volt, a szállodában ezt talán még fokozni is sikerült, és ami azt illeti, a vegyesboltban is noszogatni kellett az eladót, hogy ne felejtsen el pontosan visszaadni… Elég gyenge kezdés, de holnap kezdődhet a kompenzáció!

2021. május 7. – Csak egy út és más semmi

Mivel tegnap este azzal az információval kábítottak minket, hogy a Dongolába tartó buszunk hajnali hatkor fog indulni, mi már háromnegyed hatkor, felmálházva becaplattunk a pályaudvarra. De milyen pályaudvarra! Valószínűleg az atbarai Fekete-Afrika legmodernebb és legmenőbb, egyszersmit teljesen indokolatlanul grandiózus pályaudvara. Kész őrület, mintha valaki teszemazt egy olyan falusi focistadiont építene, amibe a teljes lakosság elférne kétszer. Kevésbé meglepő volt, hogy a buszunknál alig pár ember lézengett, és alig három órát kellett várnunk, mire megtelt. Még szerencse, hogy már hetek óta gyakoroljuk, hogyan kell türelmesnek lenni. Amúgy maga az út – hála a kényelmes új busznak és a szuper aszfaltnak – pontosan annyira volt kényelmes, amennyire csak egy ilyen út az lehet, és még annál is gyorsabb volt. A majdnem 500 kilométeres távot mindössze hat óra alatt sikerült abszolválnunk.

A délután hármas érkezés Dongolába maga volt a Pokol. De szó szerint, ilyesminek képzelte el már Dante és én is. Minimum 45 fok volt, perzselő nap, élő ember pedig a látóhatáron se. Elég nehezünkre esett kiszállni a légkondícionált buszból, de legalább a horizonton felrémlett egy légkondícionált szállodai szoba. Alapvetően két szálloda közül kellett választanunk, az egyikről a neten olvastam és ez a falu mindkét (…) buszpályaudvarához viszonylag közel volt, míg a másik az egyiktől közepesen, a másiktól elég messze. Utóbbit a románok ajánlották, így tudtuk, hogy jó és olcsó, de logikusnak tűnt az előbbit választani. Nagyjából nyolcszáz métert kellett lesétálnunk a cuccokkal (közel 60 kg-val), de ez még annál sokkal nehezebb mutatvány volt, mint hangzik, hogy aztán megérkezzünk egy tatarozás miatt bezárt hotelhez. Huhh. Mivel semmi mozgás nem volt az utcákon, beletelt egy kis időbe, míg arra vetődött egy tuktuk, ráadásul míg egy olyan is megjelenjen, aki ismeri a másik szállodát, arra még sokkal többet kellett várni. De a lényeg, kicsivel később megérkeztünk a már a lobbyja alapján is kiváló helyre. Igaz az építkezés még nem fejeződött be - a liftnek csak az aknája volt meg -, de kb. 8 dollárért kaptunk egy teljes apartmant konyhával, előtérrel és két hálószobával. Erős túlzás, főleg ha az ember nem akar bújócskázni. Momentán én csak ledőlni szerettem volna.

Naplemente után persze egyből megmozdult az élet, de még így is vissza kellett sétálni a belvárosba, hogy találjunk valamit enni. De milyen jól tettük, ugyanis itt egy olyan szürreális esemény következett, amiről ha csak hallok, el sem hiszem. Ugyanis felbukkant egy turistacsoport! Ráadásul egy cseh-szlovák turistacsoport. Elég érdekes, hogy eddig kizárólag kelet-európai turistákkal találkoztunk az országba, de hogy egy csoporttal, azt nem is tudom hová tenni. Annál is inkább nem, mert egy olyan kalandtúra társaságtól, ami az ügyfeleket nyáron viszi Szudánba, ráadásul ramadan idején, attól azonnal elvenném a működési engedélyt… Mondjuk, ha ennyire nem szeretik a visszatérő vendégeket, akkor előbb-utóbb úgyis lehúzhatják a rolót. Na mindegy, ez a kis közjáték kellően feldobott, így holnap mi is nekivághatunk a környék felfedezésének.

2021. április 30. – A kikötőben

Ammer egy elég érdekes figura, nem tipikus életúttal. Gazdasági PhD-jét az olajiparban kamatoztatta, közel húsz évet húzott le Omán, az Emirátusok és Irak olajmezőin, hogy miután helyi viszonyok között irgalmatlan summát halmozott fel, otthagyja az egészet és addigi hobbiját, a búvárkodást immár hivatássá fejlessze. Sokat kockáztatott, mert az addigi életszínvonalat, a gyerekei magániskolai oktatását nem lehet egyszerű fenntartani. De mindez már két éve történt, akkor kezdte kiépíteni Port Sudan második búvárbázisát a legmodernebb eszközökkel és immár ezer merülés és többszáz ügyfél gyorsan igazolta elképzelése éltképességét. (Aztán jött a COVID.) Ugyan a Port Sudan körüli zátonyok eddigis amolyan Szent Grálként vonzották a legkomolyabb búvárokat - nem véletlen, hogy a legendás Custeau kapitány is itt fektette le a mesterség alapjait… -, de az évente 6-8.000 ember 95%-a méregdrága búvárhajókkal érkezett Egyiptomból és a vendégek talpa sosem lépett a szudáni partokra. Ezzel együtt meglehetősen forgalmas helyről, Afrika egyik legkomolyabb kikötőjéről van szó - pontosabban nyolc különálló kikötőről, ahová a különböző típusú áruk érkeznek -, ugyanis ennek a 40 milliós országnak az áruforgalma szinte kizárólag ezen a ponton keresztül zajlik. Éppen ezért egy meglehetősen gazdag, modern, de kevésbé attraktív városról van szó.

Az út egyébként elég sima volt - annyira azért nem, hogy aludni is tudjunk, ami Ammer esetében elég nagy szerencse -, de az utolsó 100-120 kilométeren megérkeztünk a tengerparthoz közeli hegyek közé, ahol a viszonylag frissen vésett/épített utat néhány év alatt teljesen szétroncsolta a kamionforgalom, így araszolgatva kellett kerülgetnünk a lerobbant teherautók tucatjait. Ennél is izgalmasabb látványt nyújtottak a helyi beduinok falvai, ahol az újszerű óriási sátrak mellett luxusterepjárók parkoltak. Hiába, ez az ő életstílus, amin bár tudnának, nem akarnak változtatni. És egyébként is, a sátrakat viszonylag könnyű költöztetni, ha összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, ugyanis jellemzően ők végzik az Eritreába/ból irányuló csempészett...

Tíz óra körül, bő tizenkét óra autózás után érkeztünk meg a városba, és egyből Ammer bérelt lakásába mentünk, ugyanis az alku szerint vállalta, hogy vendégül lát minket a tanfolyam idejére. A helyen látszott, hogy csak amolyan szolgálati lakás, na nem a méretén, mert volt vagy négy szobája, de azok vagy üresek voltak, vagy búverfelszerelésekkel voltak tele – a család a khartoumi házban lakik – és megkaptuk a légkondis szobát, majd mindenki azonnal pihenni tért.

Késő délután végül bementünk a tengerparti sétányon álló helyes kis búvárbázisra, ahol megismerkedtünk a négy fős személyzettel, és átbeszéltük az oktatás menetrendjét. Ami már a lakásban is szemet szúr, a friss bázis esetében tényleg minden eszköz a legmodernebb, ami azért jó jel a jövőre nézve. Belegondolni is nehéz, hogy az amúgy meglehetősen költséges hobbi köré épített üzlet mekkora indulótőkét kívánt, és akkor a hajóról még nem is esett szó… A vacsorát egy szír étteremben fogyasztottuk, majd egészen korán ismét nyugovóra tértünk.

2021. április 22. – Ramadán üti a profitot (folytatás)

A ránézésre elég viseltes Boeing 737-esünk megjelenésében nem okozott csalódást, ám azt továbbra sem tudom hová tenni, hogy és mikor telt meg a járat majdnem teljesen. Zömében egyébként vendégmunkások repültek a munka irányába, ami akár pozitív jelnek is tekinthető, bár a rendelkezésre álló gazdasági adatok alapján Szudán aligha jár lényegesen Etiópia előtt. De miért is járna, elvégre az USA jó tíz éve lekapcsolta a nemzetközi gazdaságról, mely szankciók feloldása Trump nagyjából utolsó elnöki intézkedése volt. Remélem ebből már mi is profitálunk egy kicsit, de ami biztos, hogy nemzetközi bankkártya nem használható az országban. A járat nagyjából tartotta az indulást, ami úgy nézett ki, hogy felszállás után kb. azonnal le is ment a nap - pedig a Simient megnéztem volna repülőről is -, így azonnal elkezdték felszolgálni az ételeket/italokat. Erre nem is számítottam, bár az árból azért bőven kijött. A másfél órás menetidő legizgalmasabb része az volt, amikor a határ magasságában kereszteztünk egy viharzónát, ami ugyan nem dobálta a gépet, de a folyamatos villámlás körülöttünk elég nyugtalanító volt.

A landolás után ment minden, mint a karikacsapás egészen addig, amíg hivatalosan is be nem léptünk az országba - természetesen most sem találták az ország nevét angolul az útlevélben, így csak néztek nagyokat, honnan is jöhettünk -, ahol gyorsan találkozhattunk a ramadán valóságával. Viszonylag fontos lett vona némi helyi pénzt váltanom, de az összes reptéri bankfiók zárva volt, megnyugtattak, hogy csak a naplemente utáni első étkezést mentek elfogyasztani, szóval egy óra múlva visszaérnek... Remek hír, főleg, hogy lett belőle vagy másfél. A SIM kártyát is utána tudtam csak megvenni, aminek az aktiválódása további egy óra, így a helyi UBER sem volt járható út. Ja, arra pedig esélyünk sem volt, hogy elvégezzük a rendőrségi regisztrációt, amire minden külföldinek szüsége van az orszában. Elvileg. Mivel helyi taxit reptéren elvből nem fogunk, így gyalog indultunk el a hatvan-hetven kilónyi cuccal a szerecsére csak másfél kilométerre lévő hostelbe, amiről nem tudni, hogy zajlik-e még a felújítás vagy kinyitott-e már.

Ez a táv igazán nem esett jól egyikünknek sem, mivel a levegő még éjszaka is majdem 35 fokos, de legalább örömmel nyugtáztuk, hogy a szállás nyitva. Igenám, de a Covid protokoll szerint nem fogadnak külföldi vendéget. Ami minimum furcsa, ha egy hely nevében szerepel az „Internatinal” szó. Mivel a főnök felhívása után is maradt a szigor, a portás elkísért egy közeli helyre, amiről ránézésre nem lehetet volna megmondani, hogy a patkányok, vagy a tetvek okozzák-e a nagyobb gondot, és a tulaj is jelezte, hogy az egyetlen szabad szobája nem bizts, hogy megfelel az igényeinknek. Pedig az elvárásaink ennyi év után már elég alacsonyan vannak, de vélhetően még így is igaza volt. Viszont ő már egy egész pofás helyet mutatott, amiről korábban a neten is olvastam. 13 dollár, és csak a pergő tapétát kell megszokni, a légkondi mindenestre életmentőnek tűnik. Éjjel fél tizenkettő táján, hulla fáradtan nem voltunk a legjobb alkupozícióban, így legyen ez a hely, nem tűnik rossznak. Ezt követően már csak vacsorát kellett találni - Ritának nem volt elég a repülőn kapott mahapörkölt -, ami viszont pofon egyszerű volt. Mivel ramadán idején mindenki éjszaka él és táplálkozik (kétszer-háromszor) - a helyiek délelőtt/napközben többnyire alszanak, ételszerzésre csak a boltok és gyümölcsárusok vannak nyitva, az első étkezést este 6 körül, pontban naplementekor tartják, ilyenkor teljesen leáll a forgalom, mindenki szűk körben, a családjával, barátaival piknikezik a parkokban, utak mentén, tereken és este 7 körül kezdődik az élet, ekkor nyitnak a játszóterek, vidámparkok, sportpályák, éttermek, kávézók, minden megtelik élettel, az emberek esznek, isznak, sportolnak, szórakoznak egészen hajnali 3-ig, 4-ig -  a helyek is nyitva voltak, mi pedig fél perc alatt találtunk remek csirke tortillát. 

Nem indult egyszerűen a szudáni életritmus felvétele, de lesz időnk megszokni. Már ha meg lehet egyáltalán.