2018.07.21. – Letáborozni Lenin lábánál

A délelőtt kissé hektikusan telt, mert újabb és újabb hostel-lakóról derült ki, hogy ő is jönne a fesztiválra, és mivel nekem volt kapcsolatom a főszervezővel, állandóan módosítgatnom kellett  foglalást. Végül annyian lettünk, hogy egy kisbuszt küldtek értünk, amivel délután kettőkor elindulhattunk a Lenin-csúcs lábánál fekvő Sary Mogulba.

Az út baromi látványos, és legalább annyira változatos is volt, de ezt talán mondanom sem kell, mert Kirgizisztánban egyszerűen nincsenek csúnya, de még kevésbé szuper vidékek sem. Bónusz, hogy a mai autónknak le lehetett húzni az ablakát, és amúgy sem volt sötétítve. Nem gondoltam volna, hogy tényleg közel öt órás lesz az út – főleg mert a minősége egyébként első osztályú volt -, de itt is 3600-as hágókon kellett átkelni, hogy végre megláthassuk a Pamír hegyláncát, és az első jakot is az út szélén.

A turinform irodába érkezve feltették a fogas kérdést, hogy merre tovább, mivel maradhattunk a falusi vendégházban, de felmehettünk a fesztiválnak helyt adó Tulpar-Köl tónál található jurtatárborba is. A döntést érleltük kicsit, és elmentünk Fabioval és Guillommal a boltba, és fényképezgetni kicsit a falu idilli környékét. Hangsúly a környéken van, mert maga a település egy jellegtelen, bádogtetős semmiközepe. A boltot csak nagy nehezen találtuk meg, de annál jobban megörültünk a beszerezhető aszalt gyümölcsöknek és nápolyinak. Végül úgy állapodtunk meg, hogy Fabioval felmegyünk a tóhoz, míg a francia lent sátrazik. Viszonylag gyorsan kaptunk fuvart, mivel az egész település a fesztivál lázában égett, jöttek-mentek az emberek, turisták és helyiek egyaránt. Amíg várakoztunk, összeismerkedtünk egy holland kerékpárossal, aki nagyon friss és nagyon érdekes infokkal tudott szolgálni Tadzsikisztánról, és a kínai határátkelésről. A söfőrünk egyrészt a világ hülyéje volt, mivel szilikózis miatt fuldoklott szinte végig – és a beáramló por miatt egy idő után mi is -, de annyi esze nem volt, hogy az autó külső levegőztetését kikapcsolja, másrészt rendes volt, mert több fotószünetre is megálltunk, így elég jó képeket csinálhattunk a lemenő nap fénye által megfestett Pamírról.

Az első nomád jurtáknál már méretes jak csorda legelt, gondolom a holnapi esemény miatt hajtották őket egy helyre. Nem sokkal később – miután helyi utastársaink leszálltak -, megérkeztünk a táborba, ahol egy francia biciklistával kerültünk egy jurtába, aki szintén Tadzsikisztán felé veszi az irányt, de aligha fogunk vele újra találkozni. Ha igen, az régen rossz…

A „fejedelmi” vacsora után még gyorsan kifizettették velünk a másnapi belépőt a fesztiválra, majd elmentünk megnézni a csillagokat. A hold még túl erős volt, így nem mutattak igazán jól, de Fabio elhatározta, hogy kiköltözik egy hálózsákkal, és megvárja a Tejutat. Mi inkább befűtöttünk egy kis tehéntrágyával, és nyugovóra tértünk. Mármint nyugodtan olvasgatni kezdem, mert alighanem kezdett rajtam kiütni valamiféle magashegyi betegség. Nyugtalan lettem, hiperaktív, és az alvás volt az utolsó, amihez kedvem lett volna. Egy regénnyel később azért csak elaludtam, de hajnali négynél tovább nem ment a dolog. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentem csillagászni – ekkor már volt mit nézni -, amitől némileg megnyugodtam, és sikerült is visszaaludni.

​

2018.07.16. – Fogtöméstől a foghúzásig

Reggel korán keltem, hogy az elsők között érjek a fogorvoshoz. Mivel Eldar – aki ismét elkísért – nagyobb alvó nálam, így tetemes sor fogadott, de némi protekcióval fél óra alatt már a rettegett székben ültem. A beavatkozás egyébként tükör simán ment, az egyetlen kellemetlenséget az jelentette, hogy a helyiségben két orvos dolgozott egyszerre, mellettem pedig egy bácsi nyüszített végig, mint malac, aminek hurkot raktak az orrára. Fordított esetben azért kellemetlenebb lett volna a szituáció. Kevesebb, mint fél óra alatt megvolt, minden, ugyanazt a fényre keményedő tömést kaptam, amivel itthon is dolgoznak. Remélem legalább 3 hónapig kitart.

A szállásra már egyedül mentem vissza, mivel a pénzváltást, és a mobil feltöltést is el kellett intéznem, így az utolsó három percbe elkapott egy lapos zápor. Ha harminc percig ázok, akkor sem lettem volna vizesebb, szóval jöhetett a hajszárítózás. Ezt követően könnyes búcsút vettünk az elmúlt hetünk színhelyétől, és a legsegítőkészebb hostel menedzsertől a világon – Rita még maradt volna, de csak mert nem tudja, hogy akkor mikből maradna ki... -, és elballagtunk a buszpályaudvarra. Sikerült megalkudnom egy nyolcüléses taxi sofőrjével, így pontban a terv szerint, egy órakor elhagytuk Karakolt, és az Issyk Kul északi partján elindultunk Kochkor felé.

Sajnos közvetlen járat híján át kellett szállnunk egy iránytaxiba, de egy helyi bácsi felkarolt minket, és nem hagyta, hogy a taxisok dupla árral próbálkozzanak. Én sem hagytam volna, de olyan aranyos volt, ahogy veszekedett a kedvünkért… Már az út is lenyűgöző volt, mintha egy más országba cseppentünk volna, hiszen a hegyek itt teljesen másként néztek ki – kevésbé farkasfog-szerűek, viszont teljesen kopárak, és megannyi színben váltogatták egymást. És a lényeg, az út mellett végre belefutottunk egy kétpúpú tevékből álló csoportba, amikről már régen lemondtam! De tényleg hihetetlen, hogy pont itt találkoztunk velük, holott Kirgizisztánban még sima tevét sem láttunk eddig…

Pontban ötkor pedig megérkeztünk Kochkorba – a Song Köl túrák bázisába -, és most következett a nap legizgalmasabb része, ugyanis a megannyi utazásszervező közül ki kellett választanunk a legjobbat, és lefoglalni a holnap-holnaputáni dzsiptúránkat. A lefoglalt szállásunk volt szíves elküldeni a „menüt”, ami alapján ezt a programot tíz főnek 40 dollár/fő áron, míg két főnek 60 dollár/fő áron szervezik. (Ebben a szállítás, a szállás, és 4 étkezés is benne foglaltatik.) Amikor felvetettem, hogy a 40 dolláros ár elfogadható, ellenben csak ketten vagyunk, szóval találjanak nekünk csoportot, az nem igazán hatotta meg őket, ebből arra következtettem, hogy ha lesz olyan, aki ennyiért elvisz minket, akkor nem járunk rosszul. Lett olyan, méghozzá az első szembejövő iroda, a Shepard’s Life. Persze mivel nekik sincs csoportjuk, ők is a magasabb árral próbálkoztak, de végül belementek a dologba. Örülnöm kéne, de az elmúlt hét filléres csúcsélményei után ilyen kazah árat kifizetni olyan, mintha a fogamat húznák… Más kérdés, hogy a Song Köl Kirgizisztán első számú látnivalója – na persze, mert az Ala Kul tóhoz nem sokan jutnak fel, így aztán nincs akkora híre – ezért csak nem hagyhatjuk ki. Nem is hagyjuk, holnap reggel a szállásunkon vesz fel minket a sofőr.

Nincs más hátra, csak a megérdemelt vacsora, valamint némi bevásárlás, és hét előtt már kényelembe is tudtuk helyezni magunkat egy újabb Lenin-szobor árnyékában lévő magánszálláson, ami dugig van turistákkal. Ilyet azért nem tapasztaltunk korábban. Mondjuk ez Ritát a legkevésbé sem zavarta abban, hogy már a szobánk foteljében elaludjon…

2018.07.07 (folytatás) - Érkezés Kirgizisztánba

Merő hatásvadászatvolt sejtetnem, hogy a kirgiz oldalon bezzeg a vesekövünket is átvilágították, ugyanis az egész határátlépés összesen nem volt húsz perc. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a határőr az útlevelünk láttán heveny fejvakargatásba kezdett, mondván fogalma nincs miféle országból jöttünk. Szerencsére a főnöke tudta, vagy legalábbis nem érdekelte annyira a dolog, így megkaptuk a pecsétet. Korábban arról is olvastam, hogy a buszokat ilyenkor órákra parkolópályára állítják, de nekünk ezzel sem volt gond, alig értünk át, vettük meg a SIM kártyát és váltottunk némi helyi pénzt, a buszunk máris átért, így folytathattuk utunkat a határtól alig 20 km-re fekvő Bishkek felé.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az első benyomás fontosságát. A kirgizek ebbe elég jól vizsgáztak, ugyanis a taxisunk a kialkudott árnál kevesebbért vitt el a hostelig. (a mobil applikációja kevesebbet mutatott, azzal pedig nincs vita!) A hostelünk egyébként egy magánház volt, ahol három szobát bocsátottak a vendégek részére, abból pedig volt bőven. A kedvencünk Takahasi szán, egy ötvenes vörösre festett japán fickó, aki a Lenin-csúcsot tervezi megmászni, valamint egy fiatalabb japán srác és a thai barátnője.  Miután lepakoltunk, gyorsan elszaladtunk a boltba, majd becsatlakoztunk az angol-svéd meccsbe. Takahasi szán igazán lelkesen tud szurkolni, ami azt illeti, de az eredmény őt is elszomorította, így inkább  elvonultunk aludni. Elvégre rá kellett pihenni a holnapi pihenőnapra…:)

2018.07.08. – Lenin élt, él és élni fog!

Nem mondom, jól esett – igaz több részletben – végig aludnom a délelőttöt, de azért ebédelni csak elindultunk, és ha már így adódott, meg is találtuk a város legdrágább éttermét. Annyi baj legyen, ebéd után tovább mentünk, mert a házinéni (egy huszonéves állapotos lány) szerint errefelé lehet nyomtatni is. A netkávézót ugyan nem találtuk, de betévedtünk egy elektronikai cikkeket áruló plázába, ahol ki tudtuk nyomtatni a tádzsik vízumunkat, ráadásul a srác még pénzt sem fogadott el cserébe. Újabb jó pont a kirgizeknek. Ja, nem említettem? Minekután a ~8 ember tette fel a kérdést – beleértve Ritát is -, hogy mégis miért hagyjuk ki Tadzsikisztánt, végül megtörtem, így élve az e-vízum adta könnyítésekkel, másfél nap alatt beszereztük azt is.

Ebéd után visszatértünk a szállásra, pihentünk még egy kicsit, de azért annyira csak nem tudtunk takarék üzemmódba kapcsolni, hogy délután ne menjünk be a városba, megnézni a legfontosabb látnivalókat. Főleg mert túl sok nincs belőlük. A bazár speciel elég jó volt, rengeteg helyen árultak látványos kirigiz népviseletet, ráadásul a sapkát és a mágnest is könnyen, ráadásul olcsón be tudtuk szerezni. Ezt követően elsétáltunk a belvárosig, ami tulajdonképpen két teret jelent néhány szökőkúttal, valamint szoborral. Csingiz Ajtmatov szobrával készült is közös fotó, ugyanis a Versenyló halála című könyve nagy kedvencem, ugyanis amellett, hogy tökéletesen mutatja be, hogy a szovjet rendszer miképpen idegenítette el a nomád kirgizeket őseik tradícióitól, megismertetett a kokpar nevű játékkal – mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem egy sima galoppozó versenylóról van szó… -, amit remélhetőleg élőben is láthatunk néhány napon beül. Ehhez kapcsolódóan a szobor mellett egy köztéri installációban éppen a nomád világjátékokig hátralévő 56 napot számolta vissza egy óra. Ez a lovas nemzetek olimpiásza, ahol mi magyarok is képviseltetni szoktuk magunkat és lovasíjászatban, valamint távnyilazásban egész jó eredményeket szoktunk hozni.

Ezen túlmenően Bishkek főleg a pitralon-szagú kommunista nosztalgiában szenvedőknek lehet érdekes, ugyanis a pantheon majd’ minden tagjának van köztéri szobra errefelé. Leninnek több is. Miután végeztünk az időutazással, Ritának sajnos az a szörnyű ötlete támadt, hogy együnk valamit vacsorára – na jó, eleinte teljesen helyénvaló igénynek tűnt -, így teli hassal, jó sok cukros üdítővel a szatyorban értünk vissza a szállásra. Már a kapun belépve nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamiféle buli készül, de alig vonultam be a szobába, némi csendes elmélkedés céljából, Rita máris hozta a hírt, hogy elkezdődött grillparty, és a mi megjelenésünkre is feltétlen számítanak. Mivel a kaja gondolatától is rosszul voltam, nem igen akarózott mennem, de végül felülkerekedett a kíváncsiság, nehogy már lemaradjunk valami érdekesről.

Lakótársaink komolyan készülődhettek, ugyanis folyami haltól a csirkén át a bárányig igazán széles volt a választék – én egy kóstolónyi halat, Rita inkább csirkét evett -, a piáról nem is beszélve. Volt szerencsénk megkóstolni a kirgiz bort, amiről én nem igazán tudtam eldönteni, hogy szőlőből (egyébként abból), vagy bármilyen más gyümölcsből készül-e, de nem volt rossz. Miután kellően emelkedetté vált a hangulat, Takahasi szán nem bírt a vérével, és jó japánhoz méltóan orrhangú vernyákolásba – ők ezt éneklésnek hívják – kezdett. Előbb thai nyelven – ott él tizenöt éve -, majd angolul Beatlest adott elő, végül egy japán siratóval is keserített minket. Persze, borzasztó volt, de ettől még rettentő jól szórakoztunk rajta, ellentétben – gondolom – a szomszédokkal. A magyar és kirgiz népzenét ezúttal csak a youtube képviselte, ugyanis mi az énekléshez még túl józanok voltunk. Ezt követően heves vita támadt a részvevők között – köztem, és Takahasi között -, arról, hogy ki is volt az „igazi” Dracula. A japán azt a nevetséges állítását próbálta védeni, hogy Christoper Lee, míg szerintem Lugosi Béla még végstádiumú morfinfüggőként is hitelesebben tudta hozni a karaktert. Nem tudom, melyik félnek van igaza, de az biztos, hogy a japán tévedett. Egyszersmind aláásta mindezt, amit korábban az ázsiai kultúrfölényükről gondoltam…

Noha mára csak lazsálást terveztünk, azért az este elég mozgalmassá kerekedett, szinte alig várom, hogy „visszatérjünk” erre a szállásra, hiszen másnap reggel irány Karakol, a macskajajos társaságtól, pedig jó eséllyel még elköszönni sem fogunk tudni…