2019. március 25. - Indiai unikumok kettesben

Reggel kényszeredetten kezdtem el összehasonlítani a haladásunkat a menetrenddel, de legalább nem csúsztunk el még jobban, sőt, hetven percre dolgoztuk le a késést. Ez persze még bőven nem túl biztató, de kezelhető helyzetnek tűnt. Ekkor azonban csoda történt! Míg az egyik megállóban még stabilan hetven perc volt a késés, tíz perccel később, a következőnél már csak öt! Két dolog lehetséges, a vonatunk egy féregjáraton keresztül kicselezte a téridő kontinuumot, vagy pedig az eredeti késésnek "hála" nem kellett bevárnunk egy vonatot, ami eredetileg egy óránkba telt volna. Én az előbbi magyarázatra hajlok, és ennek megfelelően fel is villanyozódtam.

Első megállónk Sanchi volt, ahol India talán legfontosabb korabuddhista emléke, a Nagy Sztúpa (és sok kisebb) található. A kilométeres dombmászást a zsákkal elég nehezen viselte a térdem, de legalább edződök a fájdalomhoz. Amikor megláttam a sztúpát, egy meglepett hűha bukott ki belőlem, mondván elég alaposan felújították az Asóka-korabeli (Kr. e. 3. század) műemléket, mert nagyon pazar formában volt. A döbbenet azonban akkor tetőzött, amikor megláttam a feltárásról készült képeket, ami tulajdonképpen csak újra-megtalálása volt az épületnek mintegy száz éve... ugyanis már akkor is pont így nézett ki. Az évezredek alaposan megkímélték az amúgy masszívnak is tűnő kegyhelyet. AZ egész park kisebb volt, mint vártam, de ez idő szűkébe nem is volt ellenemre. Főleg, hogy a méretet minőséggel ellensúlyozták az építők. A fősztúpa és kisebbek kapui egyaránt az ősi szobrászművészet legjavát nyújtják. Sokkal igényesebbek, mint például amit az Elefánt-barlangban alkottak másfélezer évvel később... A környezet is idilli. Úgy tűnik, hogy Indiában törvény mondja ki, a Világörökségek körül az agresszív és közönséges makákók helyett csakis mókás és játékos szürke langúrok tanyázhatnak. Az itteniek különösen nagy formában voltak. A három komolyabb, több kisebb sztúpa és a Csandra Gupta korabeli egyéb épületromok - azok bezzeg nem úszták meg a romlást - bejárása egy és negyed óra alatt kényelemesen megvolt, utána még a múzeumba is volt időnk betérni. Itt összefutottunk egy francia nyugdíjas csoporttal, akik ugyan nem beszéltek angolul, de lecsaptam a túravezetőjükre, elvégre tuti ők is mennek Bimbethkába, a környék másik különleges látnivalójához, és ha már mennek, elvihetnének minket is...

Természetesen mennek, de csak holnap, ráadásul azzal is szomorított, hogy ne számítsak arra, hogy majd helyi járattal elmegyek a főúti csomópontig és onnan riksával fel a hegyre, mert ő még sosem látott arrafelé taxit. Hajlamos voltam hinni neki, mert hiába olvastam a szabad riksáról, nekem sem tűnt logikusnak, hogy napi maximum három rövidtávú fuvar kedvéért valaki kitelepülne a semmi közepére. Vissza az eredeti tervhez, valahogy eljutni Bhopalba, majd taxit találni. A főútra kiérve a helyiek azzal fogadtak, hogy a buszra egy órát kell várnunk, amit ha elhiszek, akkor elég bosszús lettem volna, de szerencsére a helyiek furcsa kapcsolatot ápolnak az idővel, és tíz perc múlva már meg is jött a buszunk. Utóbbin némi szervezkedés után ülőhelyet is kaptunk, ráadásul a 45 km-es utat is gyorsabban faltuk, mint gondoltam, így már biztos volt, hogy lesz időnk eljutni a prehisztorikus barlangrajzokhoz is.

Az út során feltűnt, hogy rengeteg a színesre festett ember, mintha a Holi ide csak fáziskéséssel jutott volna el. Mint kiderült, ma van a Holi ötödik, egyben utolsó napja. Munkaszüneti nap amikor a helyiek kötelességüknek érzik a berúgást. Ebből még nem lett volna probléma, de láthatóan a helyiek komolyan veszik a munkaszünetet és az üzletek 90%-a zárva volt, a pályaudvaron is csak alig néhány riksa lézengett. Taxi egy sem. Mivel elég jó időben voltunk, úgy határoztunk, hogy bevállaljuk a - szintén, csak éppen másik irányba - 45 km-es utat riksával, ami alsó hangon kétszer másfél órát jelentett. Nem mintha sokkal olcsóbb lett volna, mint a kocsi, csak éppen elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk.

A másfél óra gyorsan elrepült, a várakozásom pedig csak fokozódott. Egyébként is gyengém a prehisztorikus művészet, Bimbetka pedig egész Dél-Ázsia legfontosabb lelőhelye - ami nem lenne bravúr, mert a régióban nincs sok -, plusz Világörökség is, így nem lehetett kihagyni. A lelkesedést némileg hűtötte, hogy a főútról lekanyarodva a nemzeti parkban még behajtási díjat is kellett fizetni, de szabad riksa tényleg nem volt, szóval a taxi/riksa nem megspórolható, hacsaknem sétál a ember, de az meg rengeteg idő.

A bejáratnál azonban egy egészen váratlan, mondhatni ünnepi meglepetés várt minket. Egyszerűen nem volt semmiféle bódé, vagy őr, ami arra utalt volna, hogy belépőjegyet kell váltani. Gondolom szabadságolták magukat az ünnep erejéig, így ma szabad volt a látogatás. Így már rögtön nem fájt annyira a riksás bére! :) De a lényeg... Bimbethka megjelenésében kicsit elékeztetett az Észak-Thaiföldi sziklaerődhöz, ahol nemlég jártunk. A táj hasonló volt, kősivatag, bár a sziklák itt jóval nagyobbak és kevésbé szabályosak voltak. Viszont a sziklarajzok! Talán a műfaj legjobbjai, amit valaha láttam. Egészen elképesztő változatossággal ábrázoltak állatokat, embereket, harcokat. A szakértők 16 állatfaj ábrázolását számolták össze, a legnagyobb "képen" majdnem négyszáz figura szerepel. Korábban úgy tippeltem, hogy három nyugati turistával fogunk itt találkozni, de a másfél óra alatt ennek csak a harmada jött össze. De ezt nem nagyon bántuk, mert a 15 látogatható barlang többségénél vörös, vagy fehér, vagy mindkét színnel készült ábrákban tudtunk gyönyörködni.

A mai két állomásunkért jó sokat kellett utazni, magam sem voltam biztos abban, hogy megéri-e az éjszakai vonatozást, de jelentem, igen. Ha valakinek több ideje van Indiára, Bhopal megér egy misét, főleg mert talán a legeurópaibb város, ahol eddig jártunk. Utóbbi előnyeit mondjuk nem volt időnk kiélvezni. Sőt, az este még némi gikszer is adódott, mivel a szállásunk nem ott volt, ahol a térkép alapján lenni kellett volna, így foglalás nélkül tértünk be egy némileg drágább helyre. De a vacsorára felszolgált tandori csirke gyorsan megbékített, már csak egy jó alvás hiányzik, de ez most az álom kategória, hiszen hajnalban indul a vonatunk Kajurahoba. Remélhetőleg az is hozza a várakozásaimat.