2019. december 12. – Nomen est NOmen: Elefánt-sziget

A thaiok nagyon rigorózus emberek. Nem tűrik, hogy december hónapban holmi munkával megzavarják a permanens ünneplést, így a következő hosszú hétvégére sem kellett sokáig várni. Ráadásul az összefüggő négy nap lehetővé tette, hogy egészen a tengerig jussunk! Célpontul Koh Changot választottuk, melyet csupán az alakja miatt neveztek el Elefánt-szigetnek, vadon élő elefántok sajnos nem lakják. Az út persze még egy nappal korábban, késő délután indult, mivel a tervek szerint éjszakai busszal jövünk-megyünk, hogy legyen nettó három és fél napunk. Meglepő módon a 750 km-es utat egy átszállással abszolválni tudtuk – hajnali fél háromtól fél négyig vártunk Sa Keo festői buszpályaudvarán, reggel 9-kor pedig már a kikötőben vártuk a kompunk indulását. A fél órás út alatt, hála a reggeli nap fényében szikrázó tengernek, alig láttunk valamit Thaiföld harmadik legnagyobb szigetéből, a partra érve két dolog nyilvánvalóvá vált. Az egyik, hogy a szigeten a tömegközlekedést ellátó furgonok egészen elképesztően vannak árazva, így mind a négy napra motort kell majd bérelnünk, a másik pedig, hogy hiába a partmenti utak, a hullámvasutazást nem fogjuk megúszni. A kikötőben persze a motorok drágák voltak, és borzasztóan leharcoltak, de alig sétáltunk egy kilométert – útközben megnézve egy viszonylag új kínai templomot -, féláron egészen remek kis motort sikerült szereznünk.

Az út a csomagokkal együtt persze a megfelelő jármű dacára sem volt egy leányálom, a szerpentinek még hagyján, de néhol a thaiok egészen elmeháborodott módon vették be a kanyarokat. Aki hisz a reinkarnációban, annak persze mindegy… A Lonely Beachig vezető húsz kilométeres szakaszt – melyet előreláthatóan még legalább ötször meg kell majd tennünk – majdnem ötven perc alatt tettük meg, de lényeg az eredmény, mi pedig épségben érkeztünk, és azzal a lendülettel el is tudtuk foglalni a szállást, mely jelen esetben egy börtön-barakk tematikájú faház volt. Pillangó valami ilyesmiből próbált megszökni, nekünk egyelőre megfelelt, bár egy zárható bejárati ajtót el tudtam volna viselni…

Egy gyors ebéd után már a strandon is találtuk magunkat, ahol az elkövetkező három órában én leinkább az út fáradalmait igyekeztem kiheverni, de örömmel nyugtáztuk, hogy a fehér homokos, pálmafás strand szép, a víz pedig kellemesen meleg. Némi ejtőzés után a parton felbukkant a kollégánk is, aki remek ötletünkön felbuzdulva csatlakozott hozzánk az útra. Ennek mérsékelten örültem csak, mert bár különösebb problémám nincs vele, azért az egészen biztos, hogy fürdőruhában soha sem szerettem volna látni. Alig összefüggésben az események ilyetén alakulásával, nagyjából délután háromkor összeszedtük magunkat, várt ugyanis még egy program, Bang Bao halászfalu, és a környező sziklák felfedezése. Nem gondoltam volna, hogy a falu és az azt körül ölelő öböl ennyire meseszép lesz, különben biztosan több időt szántam volna rá, így némileg sietősen jártuk be a tengerész-emlékművet, a hiányzó pallók miatt kicsit foghíjas, ámde az alatta lévő mélység miatt annál látványosabb sziklasétányt. Meg kell modnjam, a vulkáni tufán itt-ott felbukanó zöld vegetáció és az öbölben sarjadó mangrove bőven kárpótolt a fárasztó út miatt, de a csúcs maga a kikötő, mely a vízre épült színes házaival, még színesebb hajóival, bazársorával, egészen különleges volt. Itt, a mólón ért minket a naplemente, mely a két hegy között, egy vékony földnyúlvány mögött bukott bele a vízbe. Elvileg sötétedés előtt szerettem volna letudni a visszamotorozást, de végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog, főleg, mert rajtunk kívül ekkor már senki nem járt az utakon.

Lonely Beach alapvetően a hátizsákos turistákat célozza, így itt van a legnagyobb éjszakai élet is, de mivel az előző napi alvás kimarard, nem sokáig kacérkodtunk az éjszakázás gondolatával. Elvégre holnap is lesz nap. Amire viszont aligha számítottam, hogy néha bizony a hegy jön Mohamedhez, és a pakundekli falak aligha állják útját a drummandbassnek, így bizony a kelleténél jóval nagyobb dózist kaptunk a diszkóhangulatból. De sebaj, elvégre reggel hatkor már abba is hagyták a zajongást…