2018.07.03. – Szervezkedés, és más semmi

A reggeli ébredés után – az éjszakáról a legtöbb pozitívum, amit el lehet mondani, hogy nem hánytam álmomban, mint a szemben fekvő kisfiú - meglepően fitt voltam, ám hamar alábbhagyott a lelkesedésem, amikor kiderült, hogy még legalább három óra van az érkezésig, amit malmozással tölthettünk. Sajnos a vonat a régi pályaudvarra futott be, ami irgalmatlan messze volt a belvárosi hostelünktől, így a taxira majdnem annyit kellett fizetni, mint a 600 km-es vonatútra…

A szálláson egy telefonos zaklatónak kinéző srác fogadott minket, aki viszont anyanyelvi szinten beszélt angolul, amihez foghatóval korábban nem találkoztunk. Mivel mára nem volt érdemi terv, gondoltam, megpróbálkozhatunk a fényképezőgép javításával. Megkértem a srácot, hogy egyeztessen már a helyi Sony Centerrel, hogy kiderüljön, pontosan hová tudok fordulni a zárproblémával. Nem sokkal később már a szerviz címével a zsebemben indultunk el, mondván az utca alig kőhajításnyira kezdődik a szállástól. Ami így is volt, csak épp a szám nem stimmelt, addig ugyanis közel 6 km-et kellett kutyagolni az ekkor már szemerkélő esőben. Almatyban az eső koránt sem ritka vendég, ugyanis négyezres hegyek határolják, amiben igazán könnyen elakadnak a felhők. A klíma ettől kimondottan kellemes, a látvány pedig jóféle. A város egyébként látványosan igyekszik kinőni a szocialista örökséget, láthatóan jelen van a pénz úgy az állam, mint a városlakók részéről. Mindenhol felújítások, új épületek nőnek, minden nyugati luxusmárka képviselteti magát – olyanok is, aminek akár Budapest is túl kicsi piac -, rengeteg a német és japán felsőkategóriás autó, és az élet pezseg, kávézós negyed, klubbok, éttermek érik egymást, többnyire látható vevőkörrel. Ellenpólusként viszont érdemes megjegyezni, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az épületeket, amit 1950 előtt építettek, így az összhatást korántsem nevezném lenyűgözőnek…

A szervízben érdekes egyezkedés kezdődött a google translete segítségével, aminek a végén kiderült, hogy meg tudják ugyan csinálni a gépet, de nincs készleten alkatrész, aminek a beszerzése annyi időbe telne, hogy azt képtelenség kivárni. Ezzel el is dőlt, hogy Kínában fogok újra próbálkozni. Tartoztunk egy úttal az ördögnek, mondhatni, de visszafelé legalább a metróval tudtunk rövidíteni.

Mire visszaértünk a szállásra, ismét kicsit visszaesett az állapotom, amiről nehezemre esik eldönteni, hogy a betegség, vagy a kialvatlanság táplált-e, mindenesetre az utóbbit kezdtem el kezelni. Mikor felébredtem, hallom, hogy Rita kint beszélget a hostel többi lakóival, ráadásul elég érdekes témákról, így gyorsan csatlakoztam. Itt ismerkedtünk meg egy kínai-új-zélandi, valamint egy kínai-amerikai-kanadai sráccal, akiket régi cimboráknak tippeltem volna, holott az egyikről kiderült, hogy negyvenkét éves – durván 25-nek nézte mindenki - divatfotós, a másik pedig a húszas éveiben járó Oxfordban végzett orvos, és alig pár napja találkoztak először. Ami ennél is fontosabb, hogy további programokat, valamint útitársakat kerestek, aminek hallatán felcsillant a szemem, hiszen így be tudtam őket szervezni petroglifa nézőbe, ami kettesben teljesen esélytelennek tűnt, mivel kizárólag 4x4-es taxival megközelíthető, és 350 km-es utat jelent. Ez azért eléggé felhúzta a kedvemet, csak kapnék levegőt az orromon...

Már a vacsoránál sem éreztem magam kimondottan jól, de amint megcsapott a vonatkocsi fülledt, meleg, áporodott levegője, elkezd velem forogni a világ. Aranyfogú nénik könyököse balról, egy arcomba lógó láb jobbról, de legalább elértük az üléseinket. Amint helyre kerültek a csomagok lehuppanok. Mégsem a jó eső érzés kerít hatalmába, mint általában a klassz napok végén. Ez most valami más. A fejem hasogat, a veríték patakokban ömlik rólam, érzem, hogy hatalmába kerít valami kórság.

Ételmérgezés? Aligha. Nátha? Ugyan már. Elkezdem visszapörgetni az elmúlt időszak történéseit, és hirtelen elkomorodok. A piknik. Aligha az aszalt sárgabarackkal volt a gond, de könnyen előfordulhat, hogy az egyik feketeözvegy megelégelte birodalma dúlását, és kegyetlen bosszút ált rajtunk, a betolakodókon. Nem kárhoztathatom ezért, tette, mit a természete diktált. A sebeim – akad belőlük jópár – szinte egyszerre kezdenek lüktetni. Melyik lehet a felelős, melyiken keresztül került testembe a métely?

A feltételezett elkövető

Amennyire tudom a fekete özvegy mérgétől szenvedőknek szinte sosem sárgul be a szemük, vagy ezd el üszkösödni a csípés környéke. Pipa, semmiféle ehhez hasonló elváltozást nem észlelek. A gyanú beigazolódni látszik, én pedig tehetetlenül remegek felső ágyon, a nyitott ablak magasságában. Hirtelen a vörös milliónyi árnyalata kezd vitustáncba a szemeim előtt. Káprázat ez? Ha igen, lenyűgöző. A bukó nap sugarai millió tű képében törik át a horizont borító felhőket. Sosem láttam még ehhez fogható naplementét, és felmerül bennem a fájdalmas kérdés, vajon fogok-e még…

A méreg már szétáradt a szervezetemben. Nem tudom tovább tartani magam, szólnom kell Ritának, hogy tudja, mi a helyzet. Elhaló hangomat hallva azonnal elsápad, és rögtön felemelkedik hozzám. Erre a beszélgetésre nem lehet felkészülni. Én sem készültem, mégis meglepő könnyedséggel jönnek a számra a szavak. Válaszra nem is számítok, hadarom a teendőket. Próbálkozzunk meg egy gyógyszerkoktéllal, és bízzunk az isteni gondviselésben. Ha az állapotom még rosszabbra fordul, Shymkentben van a legközelebbi kórház, ha pedig elkerülhetetlen a legrosszabb, a festői Kumiszbasztau település lankáin, arccal a hegyek felé, üzbég vadásztőröm társaságában szeretnék nyugodni. Fáj látnom kedvesem zokogását, ahogy görcsösen a kezemet szorítja, hirtelen jött erőm elillanni látszik. Visszadőlök.

Érzem, hogy a testem döntéshelyzetben a pengeélen táncol. Befogadja-e a mérget, ezáltal egy Pókember szerű szuperlénnyé nemesedek, avagy gyengének találtatok és a pislákoló élet végleg kihuny a szememben. Még egyszer lepillantok Ritára, aki a sírástól kimerülten már csak dermedten mered maga elé. Érzem, a döntés nem az én szintemen születik, így nem ellenkezek tovább.

Próbálok elaludni, de a szervezetm tiltakozik. Félálomban néha körbetekintek. Egy idős nő – mit sem törődve a szeme előtt zajló tragédiával - a lehajtott fekhelyem püföli, mert attól nem lehet becsukni az ablakot. Nem bírok visszaszólni neki. Ekkor egy Miyagi mesterre feltűnően hasonlító kazah bácsi elhessegeti, majd a fülemhez hajolva tökéletes angolsággal azt suttogja, a nagy erő bizony nagy felelősséggel is jár. Elájulok.

Reggel kilenc. Kicsattanó erőben ébredek. Kell pár másodperc, míg a tudatosul bennem hol is vagyok, de gyorsan kiül arcomra a diadalittas mosoly… Leugrom pamlagomról, a hitetlenkedő, de láthatóan megkönnyebbült Ritát pedig keblemre ölelem. Újsütetű pókösztönöm azt súgja, az ítélet: ÉLET.

2018.06.29. – Vágtatás a prérin... mármint a sztyeppén (folytatás)

Ott tartottunk tehát, hogy a határátlépés sima volt, mint eddig mindig. A kazah oldalon gyorsan felszállt hozzánk egy lány, akinél tudtunk pénzt váltani, valamint beszerezni egy helyi SIM-kártát, amit biztonsági okokból mindenképpen szükségesnek tartottam. Ezt követően másfél óra eseménytelen buszozás várt ránk Shymkentig, Kazahsztán harmadik legnagyobb városáig. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a telefonom jelzése szerint újabb órát ugrottunk az időben (+4 óra Magyarországhoz képest), így biztosan későn tudunk már csak megérkezni. Mivel semmiféle kihagyhatatlan látnivalóról nem tudok, egyből átverekedtük magunkat a városon – már látszik, hogy itt a taxizás nem lesz annyira olcsó mulatság -, majd alig öt perccel az után, hogy megtaláltuk a kisbuszunkat, már el is indultunk Turkesztán felé.

Örülök, hogy kaphattunk egy kis ízelítőt a kazah sztyeppéből, de alapvetően meg tudom érteni őseinket, hogy végül tovább álltak – még ha ehhez kellett némi noszogatás is -, mert a végtelen síkság nem csupán egyhangúvá tud válni, de én azt sem értem, hogy egyáltalán a tájékozódást miképpen oldották meg… Azért a tájkép monotonitásán sokat dobnak a változatos haszonállatok. Marhák, birkák, kecskék, tevék és mindenekelőtt lovak legelésztek a Szentpétervárból Pekingig vezető főút mellett. Sajnos szajgákat nem láttunk, pedig elvileg élnek errefelé, legalábbis a legutóbbi tömeges kihalásukig éltek…

Turkesztánról azt olvastam, hogy egy kisváros, amit az erősített, hogy a booking.com-on nem találtam szálást a településen, ehhez képest megérkeztünk egy olyan helyre, ahol étterem-éttermet ért, az emberek hömpölyögtek a parkokban és a „bulváron”, ráadásul olyan egyetemi kampusz mellett mentünk el, amilyent nálunk se látni. (Utánanéztem, és egy Debrecen méretű városról van szó…) A wikitravelen kinézett szállásunkat is könnyen megtaláltuk, mely kb. 100 méterre volt a központi parktól, és nem tudtunk volna úgy eldobni egy követ, hogy ne egy vendéglátóhelyet találtunk volna el vele. A hotelt egy nagyon aranyos idős házaspár vitte, akik angoul semmilyen szinten nem kommunikáltak, a jelbeszédben viszont annyira profik voltak, hogyha ügyesebb vagyok, talán még a robotika fejlődésének humánerőforrás menedzsmentre gyakorolt hatásairól is el tudtunk volna beszélgetni. A szobánk bármely üzbég szálláshoz képest elmaradt ugyan színvonalban – tekinthetjük a szálláshelyek Wichmann kocsmájának, amennyiben az elmúlt 35 évben vélhetően itt sem nyúltak semmihez -, de ezzel (+melegvíz) – főleg ilyen áron – simán ki tudnánk egyezni a továbbiakban is.

Mivel ma nem volt alkalmunk igazi ebédre, gyorsan beültünk egy étterembe – ami Budapesten is megállta volna a helyét, gondolom a tulaj egy francia nyaralása ihlette -, majd a lemenő nap fényében körbe sétáltuk másnapi célállomásunkat, a város közepén elterülő mauzóleumot. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, de a műemlék együttes sokkal jobb volt, mint amit vártam, személyes kedvencemmé lépett elő. Persze az épületeket már zárva találtuk, így csináltunk pár jó napnyugtás képet a teve-karaván plasztikákkal, és visszatértünk a szállásra. Noha ma volt a VB első pihenőnapja, igen sokáig tartott az éjszakánk, de legalább a naplóval egész jól sikerült haladnom… Az első benyomás Kazahsztánról mindenképpen szuper.