2019. április 21. (folytatás) - Burma szélén rekedve

Mint említettem volt, az tervek véglegesítésénél még úgy állt a dolog, hogy ki tudjuk kerülni Manipurt, és a délebbi határon jutunk át Burmába, így nyilván az elektronikus vízumnál is a másik határátkelőt adtam meg belépési pontként. Noha az igénylésnél még olvashattam arra vonatkozó információt, hogy a határátkelő később módosítható, de most már hiába kerestem ezt a passzust, így kicsit izgultam, hogy beengednek-e minket egyáltalán, vagy mehetünk vissza egy három napos kerülővel a megadott határhoz. Ehhez képest a joviális határőr még csak szóvá sem tette a dolgot, és mivel rajtunk kívül egy lélek nem volt a határon - akárcsak a nepáli-indiai átkelőnél -, öt perc alatt meg is kaptuk a pecsétünket. Ahhoz képest, hogy Burma jórésze a mai napig el van zárva a külföldiek elől, igazán kényelmes és laza e-vízum rendszert raktak össze, az indiaiak tanulhatnának tőlük.

Szerencsére ténfergett arra egy riksás, így a továbbutazás reményében mielőbb behajtottunk a határváros, Tamu központjába. Mint megtudtuk, legalább öt cég működtet közvetlen mikrobuszokat Mandalayba, így gyorsan végigkérdeztük őket, hátha még akad ma induló járatuk. Sajnos a lelkesedésünket mindannyian lehűtötték, méghozzá vízipisztollyal, ugyanis, mint kiderült, a tegnap végetért fesztivál - a Songkran burmai megfelelője - és a Húsvét miatt két napra előre eladtak minden jegyet. Meg is kaptuk, hogy talán előre foglalnunk kellett volna, mintha erre lett volna bármiféle lehetőségünk...:) Pótmegoldásként, ami amúgy az eredeti tervem is volt, kaptunk jegyet Kalay-ig, Chin állam nem hivatalos fővárosáig - annyira nem hivatalos, hogy néhány kilométer híján nem is abban az államban van -, ahol meg kellett állnunk egy éjszakára. A mikrobuszra várva megismerkedtünk egy burmai születésű, indiai származású, de élete nagyobb részében Bangkokban élő kereskedővel, aki elég sok hasznos információval szolgált az elkövetkező pár napra vonatkozóan. Ennél is többre értékeltem az ebédet, ugyanis két hónap után újra volt lehetőségem disznóhúst enni, ráadásul itt a sört is a thaiföldi ár feléért mérik.

A kellemes meglepetések itt nem értek véget, ugyanis bár én laoszi minőségű útra számítottam, valójában teljesen kulturált főúton haladtunk, ami viszont nem akadályozta meg a sofőrt abban, hogy indokolatlanul lassan vezessen, így már sötétben értük el a várost. Itt a sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket a város legolcsóbb szállodájához, ami persze első körben az egész út messze legdrágább szállása lett volna. És nem, nem azért, mert át akart verni, hanem azért, mert Myanmarban a külföldiek csak az arra jogosult hotelekben szállhatnak meg. Márpedig Kalay évente alig néhány tucat turistát lát, így a választék sem igazán bőséges. (A másik két szálloda még ennél is sokkal drágább lett volna.) Ezzel együtt persze eszem ágában nem volt 25 dollárt fizetni egy kényszermegállóért, így némi alkudozás után sikerült megállapodnunk 16-ban, amivel még mindig az út legdrágább szállása lett, de ezért cserébe a színvonala is a legjobbak közé emelte. Este még tettem egy kört, hogy hátha lesz jegyünk a másnap reggeli telekocsikba, de persze erről is lecsúsztunk, így maradt a délutáni busz, amivel pont az éjszaka közepén fogunk majd megérkezni Mandalaybe... Hurrá.

De addig legalább ki tudtuk élvezni a légkondi, a gyors wifi, az azonnali melegvíz és a szobaszervíz nyújtotta luxust. Az elmúlt napok után ez ránk is fért eléggé.