2018.06.26. – A világ legöregebb Koránja. Ha valaki látta, mesélje el, milyen…

Reggel komolyan kapkodnunk kellett, hogy elérjük a Tashkentbe tartó csettegő vontot, de végül meg tudtuk kerülni az állomásokon szokásos biztonsági ellenőrzést, így simán fel tudtunk szállni. Meglepő módon hálókocsis szerelvényről volt szó, mert mint kiderült, a vonat Moszkvából indult három nappal korábban… Meg is örültem a hirtelen jött szerencsének, lehajtottam az ágyat – Rita inkább ülve aludt -, és meghosszabbítottam kicsit az éjszakát. Idő az volt rá, mivel csak közel öt órával később, negyed kettő felé értük el a fővárost. Elcaplattunk a hostelünkhöz, ami tökéletesen beleillett a nyugat-európai bohém biciklis/hátizsákos trendbe, ennek megfelelően a szobánkkal kapcsolatban is csak a legjobbakat tudom mondani, a gyors wifiről nem is beszélve…:) A becsekkolás után útbaigazítást kértünk a legközelebbi étteremhez, ahol adnak plovot. Elvileg ez a nemzeti étel errefelé, de még sehol sem találkoztunk vele, a recepciós reakciójából ki is derült, hogy miért. Úgy nézett rám, mintha legalábbis a retardált tinilánygyilkos lennék a Steinbeck regényből, hisz hogyan is képzelhetem, hogy délután kettő után plovot kapok bárhol, elvégre azt csak frissen árulják… (Nem rémlik, hogy kettő előtt valaha is ettünk volna az elmúlt három hétben.) Túllendültünk a dolgon, elvégre van még pár napunk, elindultunk pénzt váltani, valamint kipróbálni a tashkenti – Közép-Ázsia egyetlen városa, ahol fúrtak – metrót.

Legfontosabb küldetésünk a fényképezőgép miatt a Sony szerviz felkeresése volt, mely szerencsére a Chorsu Bazár közvetlen közelében volt, ami egyébként a szerény túrizmus gócpontja. Mondjuk azt leszámítva, hogy nagy, olcsó és sok a kacat, nem véltem felfedezni az utolérhetetlen hangulatot, de lehet, hogy csak afeletti búsongásom miatt, hogy a szervízbő simán elhajtottak, mondván csak TV-vel foglalkoznak… Viszont az tagadhatatlan, hogy egész jót ettünk, ami ránk is fért eléggé. (Valamint már egészen elfogadható áron mérik a késeket… de lesz ez még jobb is!)

Mivel az „új Tashkent” látnivalói nem mozgattak meg igazán, elsétáltunk a város szakrális központjába, ami a legközelebb van ahhoz, hogy óvárosként lehessen rá hivatkozni, azzal együtt, hogy az épületeket láthatóan az elmúlt tíz évben építhették újjá… Van itt nagymecset, medresze, mauzóleum, és egy kisebb szentély is, ahol állítólag a világ legöregebb Koránját őrzik. Pontosabban őrzik a világ állítólag legöregebb Koránját. Biztosat azért nem merek mondani, mert fél órával lekéstük az ötórai (…) zárást, így csak egy rendőr vállrándításával kellett beérnünk, mondván igazán kinyitná nekünk, de a templomgondnoknál van a kulcs. Eléggé bosszús voltam, de egy fagyi, valamint egy zuhany bátorítóan közeli ígérete gyorsan lenyugtatott, mi pedig elindultunk visszafelé a szállásra.

Út közben sikerült kisakkoznom az elkövetkező napok programját, így abban maradtunk, hogy majd a Tashkentbe történő visszatérés alkalmával próbáljuk ki a nagyszámú koreai karaokebár nyújtotta lehetőségeket, a szintén koreaiak által mindenfelé mért khimchit pedig talán még akkor se…:)

A szálláson leszólított minket egy Ignacio nevű bolíviai srác, aki emlékezett, hogy látott minket Szamarkandban – megkapó szépségem lehetett az ok…:) -, jól el is tudtunk beszélgetni vele. . Jelenleg a Tadzsikisztánban bóklászó barátnőjét várja, de egyébként Németországban tanult, onnan indultak, és ők is Thaiföldre tartanak. Lényegi különbség, hogy ő 8 hónap alatt ért el Tashkentig. Nem kapkodja el, annyi biztos… Ha két nap múlva még itt találjuk – ilyen tempó mellett ebben szinte biztos vagyok -, akkor megiszunk vele valamit. Holnap viszont újfent hajnali kelés…

2018.06.23. – Szaunától színpadig Szamarkandban

Reggel a kelleténél kicsit később lettünk menetkészek, de recepciós bácsi gyorsan irányba állított bennünket, leintett kisbuszt, ami kivitt minket a városszéli buszmegállóba, ahonnan a buszokon kívül a közösségi taxik is indultak Szamarkand felé. Jelzem, hogy eredetileg vonattal mentünk volna, ami magyar szemmel elképesztően gyors, kényelmes, és még olcsó is. Azonban elfogytak a jegyek, így B-tervként taxiztunk volna. A pályaudvaron viszont hagytam magunkat elcsábítani egy buszsofőr által, aki garantálta, hogy fél órán belül indulunk. Szeretek buszozni – kényelmesebb, mint a taxi, kivéve, ha az anyósülésen utazik az ember -, olcsóbb is, gondoltam miért ne. Nos, ez kevés rossz döntéseim egyikeként fog bevonulni a történelemkönyvekbe, és szeretném is leszögezni, hogy Üzbegisztánban a tömegközlekedés aranyszabálya a következő: A) gyorsvonat B) személyvonat C) közösségi taxi D) utazz másnap vonattal E) vagy harmadnap F) busz.

Az indulásra további másfél órát kellett várni – bár kétszer is megtettünk, kb. 5 métert a sofőr pszichológiai hadviselése nyomán, nehogy már azok is leszálljanak, akiket korábban bepalizott - , hiszen kevés helyi dőlt be a sofőr szírénénekének, talán csak azok, akik akkora csomaggal utaztak, hogy az a kocsiba nem fért volna el. (Vittünk többek közt krumpliszsákokat és egy új hűtőt is…) A busz egyébként egy kiszuperált Mercedes volt, aminek a légkondi miatt nem voltak nyithatóak az ablakai, viszont a légkondi már évtizedek óta nem üzemelt, így a levegő utánpótlást az biztosította, hogy egy műanyag flakonnal menet közben kiékelték a hátsó ajtót, hogy az ne záródjon teljesen. Az amúgy teljesen jó autóúton alig vánszorogtunk, indokolatlan megállók tömkelegével, a megállóba érkezéstől számítva hat és fél óra alatt tettük meg a 270 km-et. Annyi biztos, hogy egy jó darabig nem vágyok majd szaunába. Bár ott legalább a hideg víz is adott… A buszpályaudvar persze Szamarkandban is a város szélén van, így a szállásig taxiznunk kellett. Mivel a sofőrnek fogalma sem volt, hová megyünk, a térképolvasáshoz pedig tök volt - pedig a közép-ázsiaiaknak elképesztő agya van, eddig mindenki elsőre megjegyezte a nevünket és bármit, amit mondtunk -, így nekem kellett navigálni. Megannyi megpróbáltatás után, nem sokkal négy óra előtt végre el tudtuk foglalni a szobánkat egy frissen nyitott panzió „luxuslakosztályában”. A luxust leginkább az ár jelenti, no meg az, hogy rajtunk kívül csak hálótermek vannak…

Mondanom sem kell, kissé viseltesek voltunk, legszívesebben ledőltünk volna, de csak nem akartuk, hogy a nap teljesen veszendőbe menjen, így nekiindultunk a városnak. És milyen jól tettük… Első nekifutásra megpróbáltunk vonatjegyet venni – ugye-ugye -, de a pénztáros szerint most épp nincs elérhető, próbáljuk meg másnap reggel. Nem világos, hogy később miért lenne, de szerencsére a pénztár a szállodánk mellett van, így megoldható a dolog.  Ezt követően végre „megebédeltünk”, majd elindultunk a központi parkon át – mint minden 5000 fő fölötti üzbég városban, itt is van vidámpark – Timur Lenk szobráig, valamint az attól kőhajításnyira lévő mauzóleumáig, amit szerencsére még nyitva találtunk.

Szamarkandban majdnem minden Timurról szól – helyben Amir Timurként ismerik -, egy szobor itt, egy művház ott, egy sugárút amott. Ennek megfelelően a mauzóleum is pazar, ráadásul rajta kívül a timurida dinasztia több tagja, például unokája, Ulugbek is itt nyugszik. Kettejük története remekül szemlélteti a korszak összetett viszonyait, értékeit, és fejlődési lehetőségét. Timúrról közismert, hogy kora legnagyobb hadvezére volt, harcászat és hadászat terén is kiemelkedő stratéga, nem mellesleg békeidőben – amiből neki nem túl sok adatott – a művészetek és a tudomány lelkes mecénása. Így lehet, hogy míg dinasztialapítóként ő többtízezer koponyából építtetett hegyeket, addig unokája amellett, hogy költő és matematikus volt, korának legkiválóbb csillagászát is benne tisztelhetjük.

A mauzóleum után a Registan tér felé vettük az irányt – szerettünk volna ízelítőt kapni a városból -, melyet három pazar medresze vesz körbe, és Szamarkand elsőszámú látnivalója. Hirtelen ötlettől vezérelve nem a tömeget követtük, hanem megkerültük az egyik medreszét, ahol végül egy rendőr engedett be a térre – nem is gondoltam, hogy amúgy fizetős lenne -, és volt mér egy kis időnk, hogy belülről is megnézhessük őket. Az épületek nem csupán homlokzatuk mintájában térnek el, belülről teljesen különböző konstrukciót rejtenek, nekem a Tillya Kori nevezetű lett a kedvencem. Noha már most jócskán túlteljesítettük a tervet, és a nap is csípte már a horizont, őrült esténk még csak ekkor kezdődött. A tér zárása után ugyanis folklór műsort tartottak az egyik épület udvarán, melynek belépőjét annyira sikerült lealkudni, amennyiért bűn lett volna kihagyni, így végre Rita álma is teljesülhetett.

A műsor nagyon aranyos volt. Nyolc táncos változatos ruhákban mutatott be egy mesét, melyben a fiú sok megpróbáltatás után végül elnyeri a lány kezét. Persze nem a banális sztori a lényeg, hanem a néptánc, ami klasszikus és helyenként modern zene elegyére adtak elő. Háromnegyed óra pont annyi, amennyit a néptánc műfajból még simán lehet élvezni, szóval a műsort tényleg nagyon eltalálták. Kifelé menet még megkérdezték, hogy nem maradunk-e a lézershown… A min? Mint kiderült, minden este grandiózus vetítés kezdődik a téren – ne úgy képzelje el senki, mint amit a Bazilikára fényfestenek az adventi vásár alkalmával… -, amire lezárják az egészet, hogy csak a fizető vendégek élvezhessék a műsort. Mi azonban korábban már kitapasztaltuk a kordonok gyengéit, így megtaláltuk azt a helyet – nem voltunk egyedül, de megdöbbentően kevesen találtak oda -, ahonnan tökéletesen láthattunk mindent. Ha a folkbemutató remek volt, akkor ez egyenesen mesés. Nem vagyok oda a giccsért – leszámítva persze a hűtőmágneseket -, de az egész egyszerre volt látványos, szép és még valamiféle mondanivalót is fel lehetett benne fedezni. A „vásznat” kedvenc medreszém szolgáltatta, és az előadás 20 percen keresztül tartott. Még be sem fejeződött, de Rita már jelezte igényét, hogy ezt még egyszer nézzük meg, ha már három éjszakát töltünk a városban… Rajtam nem múlik.

Ekkorra már közel tíz óra volt, így a GPS alapján kijelölt ösvényen megpróbáltunk mihamarabb visszajutni a szállásra, illetve egy ahhoz közeli étterembe. De nem ment olyan könnyen a dolog, hiszen nemsokára egy lagziba botlottunk, ahová gyorsan be is invitáltak minket. Ha nem vagyunk hulla fáradtak, biztosan felülünk a partivonatra, de így egy koccintás után – és mert az ételeket már elvitték…J - elköszöntünk. Magam sem tudom, hogyan sikerült a kertek alatt átvágnunk a városon – másnap, még világosban is zavarba ejtőnek tűnt a környék -, de megoldottuk, így 22:30-kor már a pizzánk fölött élvezkedhettünk.

Noha elvesztegetett napnak indult a mai, az egyik legtöményebb lett belőle. Intenzitása már-már a korábbi utazásainkat idézte…:) Néha belefér!

2018.06.18. – Folytatás az üzbég oldalon

Annak, hogy a mai napon – de az sem kizárt, hogy egész héten :) - nagyjából mi voltunk az egyetlen átkelők, a gyorsaság mellett azért akadt negatívuma is. Jelesül nincs sem pénzváltó, se tömegközlekedés a határ üzbég oldalán, így egy hiénataxissal voltunk kénytelen eljutni a határtól alig 30 km-re található Nukusba, mely Karapalksztán Autonóm Régió központja. Az utóbbi napokban felötlött bennem, hogy némi katasztrófaturizmus keretében meg kéne látogatni az Aral-tó hűlt helyét, valamint a víztől párszáz km-re, az egykori kikötőben rozsdásodó hajókat. Áthaladva az Amu-Darja hídján, ami alatt víz már mutatóban is alig volt, már nem voltam biztos abban, hogy erre feltétlenül áldoznunk kéne egy napot, és a kérdést rövidre is zárta, hogy a város legolcsóbb szállodájában is olyan elszállt árat mondott a recepciós, hogy már alkudozni sem volt kedvem. Mivel gyermek volt az idő, gondoltam megnézzük a szovjet kultúra legjelentősebb művészeti emlékeit bemutató – Közép-Ázsiában egyedülállóan gazdag – Savitsky Múzeumot, de a térkép által jelölt helyen csupán egy felújítás alatt álló épületet találtunk. Ha nagyon akarjuk, biztos megtaláljuk az új helyét, de a csomagokkal nem igazán volt kedvünk bóklászni, ráadásul a szocreál művészet amúgy is csupán az érdeklődésem perifériáján foglal helyet – Rita pedig nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel -, így inkább a Khívába való transzfert választottuk. Mivel a napi egyetlen buszt jó eséllyel lekéstük volna, a közösségi taxit választottuk. Kb. fél óra várakozás után be is telt az autó, és elindultunk Urgenchbe (nem összetévesztendő a határ túloldalán lévő Konya-Urgenchel), ahonnan terv szerint marsruthkával közelítjük meg a Khívai Kánság egykori központját. Az út egyetlen a taxiút másfél órája telejsen eseménytelen volt, aminek örömére egyik utastársunk – akit az Ég olyan gengszter fizimiskával áldott meg, hogy egymaga játszhatna Alibaba mellett akár 5-6 rablót is – meghívott minket egy fagyira, és megmutatta, melyik kisbuszra szálljuk. A várakozás alatt azért sikerült levonni a következtetést, hogy az átlagos üzbég semmiféle ázsiai vonással nem rendelkezik – barnább a bőre és sötétebb a haja, mint egy átlagos magyarnak, tehát tulajdonképpen dél-olaszok… -, és bár náluk is van törökből fejlesztett hivatalos nyelv, szinte kizárólag az oroszt használják. A fiatalok is.

A másfél órás zötykölődés alatt – mi, ha a főúton megyünk, húsz perc lett volna – Ritának óriási sikere volt, nagyjából az összes angolul tanuló stréber lányka megtalálta. Az egyikük még az esküvőjére is meghívott minket, ahol mi lettünk volna a - nem elírás – 2601, illetve 2602. vendégek. A korábbi olvasmányélményeim alapján a közép-ázsiai esküvők elég jó bulik szoktak lenni – persze nem akkorák, mint Afganisztánban -, főleg ha ilyen szép méretesre van tervezve, de sajnos az esküvő időpontjában már elég messze leszünk, így azt kénytelenek leszünk kihagyni. (Talán ha átraknák a helyszínt a kedvünkért, biztos van rá mód... :D)

Még sötétedés előtt megérkeztünk Khívába, ahol gyorsan elfoglaltuk a szállást – van wifi, saját fürdő, és nem utolsó sorban az óváros főkapujától 50 méterre található -, majd elmentünk vacsorázni. Noha a 35 fok, a cipekedés, és az elmúlt napok alváshiánya kezdett meglátszani rajtunk, azért a kivilágított várfal volt annyira kecsegtető, hogy éjszaka még megejtettünk egy bemutatkozó sétát… Huhh, nagyon jó lesz ez.