2022.03.07. – De az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát…

Mindig nagy izgalom előzi meg a komolyabb útjainkat, de ezúttal esélyem sem volt ráhangolódni, mivel a hétfői indulás előtt három napig reggeltől-estig dolgoznom kellett. Igen, hétvégén is. Ez az ára a négyhetes kimenőnek…:) Öröm az ürömben, hogy az utolsó pillanatban egy kedves kollégám megajándékozott a tartalék Malarone tabblettáival, így legalább az Amazonas medencében sem kell majd maláriától tartanunk. A lényeg, hogy hajnali kettő felé lebattyogtunk az éjszakai buszhoz és elindultunk a Belvárosba, hogy a reptéri busszal még időben megérkezzünk a reptérre. Ez mindig neuralhikus pont, de simán teljesítettük, és ezúttal sem kellett hízlalnunk a taxis-hiénákat. A reptéren pedig kellemes előjel fogadott, a becsekkolásnál a KLM-pultnál egy népes perui csoport – ha tippelnem kéne, egy zenekar – toporgott előttünk.

Nos, ami a Budapest-Amszterdam járatot illeti, finoman fogalmazva sem voltunk elragadtatva. Nem mintha a kényelmetlen utazás bármiféle problémát jelentene, de a szolgáltatás mellé rakva a jegyárakat, nehezen tartható a fapados légitársaságokat övező általános ellenszenv. A KLM Budapestre a legócskább gépét küldi, ráadásul az amszterdami reptéren is a világ végén parkol vele. A reptér viszont kétségtelenül jó, egy csomó időnk van a felfedezésre, vagy legalábbis lenne, ha nem lennék piszkosul fáradt. Ami biztos, hogy tulipánhagyma-válogatást igyekszünk majd beszerezni visszafelé.

Sosem gondoltam volna, hogy az út Amszterdamból Limába csupán egy pillanat, vagy legalábbis sikerült annyit aludnunk, hogy ne tűnjön többnek. De az időeltolódásnak köszönhetően számszakilag sem volt sokkal több idő, reggel még Budapesten voltunk, késő délután pedig már le is szálltunk a Jorge Chavez nemzetközi reptéren. A bejutás elég gyorsan ment. Persze izgultunk eléggé, mert még oltással együtt is elvihetnek szúrópróbaszerű vizsgálatra – ahogy azt meg is tették néhány utassal –, és a COVID-pozitívokat karanténba zárják, de megúsztuk. Ahhoz képest, hogy világviszonylatban is egészen durva korlátozások voltak az országban, viszonylag – mármint a DK-ázsiai országokhoz képest – hamar eljutottak a felismerésig, hogy turizmus nélkül földbe fognak állni, így már jó fél éve megnyitották kapuikat a külföldiek előtt. Ez annyiban fontos, hogy remélhetően nem kezelnek minket páriaként a helyiek sem. 

A reptérről egyenesen a hostelhez taxiztunk, ami az óváros szélén volt. A sors furcsa fintora, hogy Limában az óváros messze nem tartozik a legjobb/legbiztonságosabb környékek közé, de azért nem volt tragikus a helyzet. Negyed óra hiábavaló csengetés után pedig végre bebocsátást nyertünk. Ez volt a lefoglalt szállások közül a legdrágább és – mint kiderült – a legótvarabb, de mivel majdnem huszonnégy órája úton voltunk, ezért panaszkodás helyett kidőltünk inkább.

2022.03.08. – Lima under construction

Mivel a belső óránk még nem állt át, ezért nem esett nehezünkre korán kelni, hogy legyen elég időnk bejárni a belvárost. Ebbéli igyekezetünk viszont totális csődnek bizonyult, ugyanis az élet errefelé tíz óra előtt nem indul be. Lelakatolt boltok fogadtak a sétálóutcában, melyek csak azért nem voltak teljesen üresek, mert a néhány hete bevezetett rendkívüli jogrend miatt – amit a közbiztonság drasztikus romlása indokolt – minden sarkon járőröző rendőrökbe botlottunk. A belváros utcái, főleg a fából faragott erkélyek elég szépek lehetnek, de a kriptahangulat azért sokat rontott az összképen. A másik következménye a pandémiának – és a turisták elmaradásának – , hogy a belvárost érintő minden év(tized)ek óta húzódó felújítási munkát most indítottak el, így a legtöbb utca – beleértve a főteret – el volt kordonozva, és/vagy fel volt túrva. Mivel a limai székesegyház nyitása is messze volt, lesétáltunk a Rimac folyó partjára, ahol a rendkívül kellemes Muralla park található. Ennek kapui szerencsére nyitva voltak, mi pedig az elkövetkező fél órát a jópofa szobrok és a teljesen váratlanul felbukkanó (nem kondor) keselyűk között sétálva töltöttük. A legérdekesebb látványt viszont a folyó túlpartján elterülő szegénynegyed jelentette, aminek színes házai távolról nézve különböző geometriai formákat rajzoltak ki. A közeli Szent Ferenc Kolostor sem nyitott még ki, de oda egyébként sem terveztünk bemenni, így visszaindultunk a főtér irányába. Meglepő módon – hiszen emberek továbbra sem nagyon mozgolódtak – néhány szuvenírárus már kinyitott, és mivel érdemes képbe kerülni az árszínvonallal, be is tértünk közülük párba. Az már biztos, hogy az ajándékok tekintetében bőséges választék áll a rendelkezésünkre, és első körben az árak sincsnek úgy elszállva, mint például az élelmiszerek esetében. Utóbbival kapcsolatban kisebb sokként ért, hogy az ivóvíz a magyar árszínvonal duplája-triplája, már látszik, hogy ezzel külön rublikában kell számolnom a költségeken belül…

Tízórakor viszont nagy örömünkre legalább a limai katedrális kinyitott. Noha a köztereken továbbra is kötelező volt a maszk – nem vették túl komolyan a hatóságok, de azért nem akartuk már az első nap kihúzni a gyufát –, zárt térben sikerült tovább emelni a tétet, ugyanis ott már két maszk kellett, amiből az egyik ráadásul KN95 tanúsítvánnyal kellett rendelkezzen. Mondhatom, nem volt kellemes, és csak remélni tudtuk, hogy az elkövetkező négy hétben nem lesz majd ekkora a szigor.  A templom egy különösen szép, a gótikustól a barokkig ívelő stílusgyakorlat, amit még az 1600 éves elején kezdtek el építeni, de csak kétszáz évvel később fejezték be. Belülről is teljes pompájában idézi a legszebb spanyol templomokat, továbbá itt találhatóak Francisco Pizarro földi maradványai, meg persze az elmúlt hatszáz év püspökei és ezernyi szerzetesé az altemplomban lévő osszáriumban. A belépő részét képezi a kegytárgymúzeum is, ahol a sokszáz éves aranykincsektől II. János Pál kalapjáig megannyi érdekességet találhatunk.

A templom bejárása nagyjából egy órát vett igénybe, és mivel a belvárosban nem terveztünk mást, egy gyors pénzváltást beiktatva visszaindultunk a szállásra, hogy a cuccaink felmarkolása után nekivágjunk az előttünk álló kalandoknak. A lényeg, még ma el kell jutnunk Paracasba, ami nem tűnik olyan egyszerűnek, mivel a közvetlen turistajáratokról már lekéstünk. A buszközlekedés Peruban pont úgy néz ki, mint a világ 99%-ában leszámítva Magyarországot, tehát az egymással versengő szolgáltatók közül válogathatunk. Ami viszont városoktól függően változik, hogy a buszok saját megállóból, vagy pedig egy központi pályaudvarról indulnak-e. A mi esetünkben kisebb, sajátmárkás belvárosi szállodákból válogathattunk, délután egykor egy villámebéd után pedig már el is indultunk Pisco település felé. Sajnos az gyorsan kiderült, hogy a 3-4 órás menetidő illúzió csupán, mivel csak az 75 percbe telt, hogy kiverekedjük magunkat Limából. Katasztrofális a közlekedés errefelé, de erre azért fel voltunk készülve, és innen csak jobb lesz. De nem ma! Ugyanis az általunk választott busz minden retkes falunál megállt a tengerparti főúton, ami a legendás Pánamerikai Autópálya része volt. Az autópálya kifejezést itt persze nem 2020-as értelemben használjuk, mert sok szakaszon úgy nézett ki, mint ahogy azt 130 éve megépítették… Öt óra légkondi nélküli zötykölődést követően megérkeztünk a pályaudvarra, ami ténylegesen jó 8 km-re volt a város központjából, így bevágódtunk egy telekocsiba, majd Pisco központjában némi keresgélés után egy újabb telekocsiba, hogy végre célra tartsunk.

Paracast a horizonon egyensúlyozó Naptól kísérve értük el, az óceánpart elég ígéretes látványt nyújtott, nem is beszélve a tucatnyi flamingóról, akik a part mentén nyújtogatták kecses nyakukat. A szállásunkat gyorsan át tudtuk venni, a teraszról pedig még gyönyörködhettünk a víztömeg mögé bukó napkorongban. A szállás kiváló volt, és lényegesen olcsóbb is, mint Limában, mégsem időztünk sokat, mivel az ebédre evett szendvicsek után vágytunk valami igazi ételre is. A halas fogások a parton logikusnak tűntek ugyan, de csak addig, amíg nem szembesültünk a menőbb – és turistákkal gazdagon tömött – éttermek áraival. (Egy főfogást 5-6000 forintért vesztegettek.) A kisebb helyek pedig egyszerűen nem voltak nyitva, úgy tűnik, hogy a helyiek errefelé későn indítják a napot és korán fejezik be, jó, ha ezzel a jövőben is kalkulálunk. Azért csak nem maradtunk éhen, egy mellékutcában ugyanis találtunk egy grillezőt, ami olcsó nem volt ugyan, de sokkal olcsóbb, mint a halas éttermek a korzón. Ráadásul  kapásból ki is próbálhattam a perui konyha egyik jellegzetességét, a belsőségeket, ami Rita ízlésének meredek volt ugyan, így ő maradt a sztéknél, de én jó ízzel rágcsáltam a szíveket, májat és ki tudja még mit. Este a szálláson átbeszéltük a holnapi programot, és úgy számolgattunk, hogy nemcsak időben, de pénzben is úgy járunk a legjobban, ha a szálloda csoportos kedvezményével csináljuk végig…

2022.03.09. – Tömény szórakozás fókáktól a homokszörfig

Papíron mindenképpen a mai tűnt az egész perui út legmozgalmasabb napjának, de abban csak bízni tudtunk, hogy egyike lesz a legjobbaknak is. Mindenesetre komoly reményekkel indultunk el a móló felé, ahol hosszú sorokba verődött – zömében helyi – turisták vártak arra, hogy elfoglalhassák helyüket az öbölben ringatózó közel száz motorcsónak valamelyikében. Várakozás közben kicsit kiborító előadást hallhattunk a francia munkajogi rendszer működéséről, tekintve, hogy az előttünk álló húszéves srác kilenchavi fizetett szabadságot kapott, hogy egyáltalán el tudják bocsátani, holott láthatóan minden feladatra alkalmatlan volt. Az állatvilágot a parton sem kellett nélkülöznünk, kormoránok és pelikánok százai hemzsegtek mindenhol, a lepányvázott, használaton kívüli csónakok pedig szinte pácolódtak a madárfosban. :) Célpontunk a parttól jó húsz kilométernyire fekvő Ballestas-szigetek voltak, melyet méltán neveznek a „szegény ember Galapagosának”, ugyanis több tucat madárfaj milliónyi egyede lakja, a sziget sztárjai pedig a Humboldt-pingvinek és a dél-amerikai oroszlánfókák. És mivel a szigetek kellően kicsik, ezek megfigyelése nagyjából garantált. Komoly sebességgel vágtunk neki a haboknak, és nem is álltunk egyből irányba, hanem a Paracas-félsziget vonala mellett haladtunk, gyönyörködve a hihetetlenül változatos madárvilágban (itt már piros fejű keselyűk is voltak) és sziklaformákban. Olyan sziklakapuk vezettek a vízbe, amiért Máltára külön utazni szoktak az emebrek, ráadásul a sziklák és a homok találkozása egészen festményszerű képet nyújtott. A legmegdöbbentőbb viszont a 181 méter magas Gyertyatartó-petroglifa felbukkanása volt, melyet bő kétezer éve a paracas-indiánok véstek a homokba amúgy Nasca-vonal szerű technikával. Engem inkább egy óriási észak-amerikai kaktuszra emlékeztetett, de az ugyebár nem lehetett ismert errefelé. (Bezzeg ágas gyertyatartót baromi sokat használtak akkoriban…)  Néhány pazar kép ellövése után viszont már száguldottunk is a szigetek felé.

Noha a Ballestas-szigetek életében ma már a turizmus a legfontosabb, bő egy évszázadon keresztül az egész kontinens számára kiemelkedő gazdasági jelentőséggel bírt. Ace Ventúrától tudjuk, hogy a nagy fehér denevérnek nagy fehér guánója van, de ez nagyjából az összes halászó tengeri madárra is igaz, márpedig azok hajlamosak azt a lakóhelyükön teríteni. Ez egész pontosan évi húsz tonna kiváló minőségű trágya alapanyagot jelent, és eltelt úgy párezer év, hogy senkinek nem jutott eszébe szüretelni a termést… A guanó-szigetek az 1860-as években Peru GDP-jének 60%-át adták, a spanyolok pedig még háborút is indítottak a madárszarért.  Egyébként a kitermelés a mai napig zajlik, a szigeteken továbbra is láthatók a munkagépek, amiket azért nem lehet egy leányálom kezelni, tekintettel a 40 fokra, a szagra és a pusztító UV-sugárzásra… De a szigetek mégsem ezért voltak lenyűgözőek, hanem mert tényleg mindenhol madarak borították őket. A talajt és a környéken az eget is. A sziget geomorfológiája önmagában élményszámba ment, de a madarak milliói és a fókák százai tényleg páratlan összképet nyújtottak. A fókák kapcsán, amit mindketten most láttunk először saját környezetükben az volt a legmókásabb, hogy a nagy hímek teljesen elkülönültek a nőstényektől és a kölyköktől – konkrétan másik szigeten telepedtek le –, leszámítva néhány különcöt, akik magányosan henyéltek egy-egy vízből kilógó kisebb sziklán. Noha a csónakok nem köthettek ki a szigeteken, egészen a partig evickéltünk, hogy mindenki a lehető legjobban megfigyelhesse a fókákat, akik közül többen is a csónak körül úszkáltak. Mivel jó nagy dögök voltak, ezért ez nem is jelentett nagy kihívást. Ami a pingvineket illeti, azokat komolyabb kihívás volt fellelni a madarak között – leszámítva egy árva példányt, ami a fókák közt téblábolt –, de egy csoportot végül csak kiszúrtunk az egyik szikla tetején. Láthatóan jól elvoltak magukban, nem keveredtek holmi sirályokkal és kormoránokkal. Noha ez az egész túra alig két órás volt, hatalmas élménnyel gazdagodva indultunk vissza a part felé. És itt még nem volt vége! Már majdnem megérkeztünk, amikor a csónakunk mellett megmozdult a víz, a kapitányunk pedig elkiáltotta magát, hogy „orca”. Bár ne tette volna, mert az ígért kardszárnyú delfinekhez képest a palackorrúak kicsit csalódást jelentettek, de így is elképesztő volt, hogy egy nagyobb csoport jelent meg és kezdett ugrándozásba a csónakunk körül, hogy az általunk megkavart halakat levadássza. Az egyik delfin még a csónak alját is lefejelte, de szerencsére gond nélkül tovaúszott. Mivel lejárt az időnk, csak öt percet maradtunk flipperékkel, és szépen visszatértünk a partra. Meggyőződésem, hogy világviszonylatban is ez az egyik legjobb ár-érték arányú turistaprogram, ez az egész kaland nem került kétezer forintba… De sok időnk nem maradt, hogy leülepedjenek a látottak, felmarkoltunk néhány szendvicset és már indultunk is a kisbuszunkhoz, amivel megcéloztuk a Paracas Nemzeti parkot.

Ez a túra a város melletti félsziget kilátópontjait járja be nem egész négy óra alatt, amibe még egy strandolás és az öböl egyik menő éttermének meglátogatása is belefért. Alig hagytuk el a várost, a parton több ezer (!!!) flamingó tűnt fel. Sajnos bő száz méterről nem igazán tudtuk alaposan megfigyelni őket, és vadvédelmi okokból a túra nem vitt minket közelebb, pedig ez a látvány önmagában is komoly attrakció lehetne. A táj nem meglepő módon gyönyörű, a sivatag sárgája keveredik az óceán kékségével és a part vörös és fekete szikláival. És persze madarak itt is vannak, de itt sem szabad megközelíteni őket. A víz nem meglepő módon rettenetesen hideg – köszönjük Humboldt-áramlat –, viszont az étteremben egész elfogadható áron próbálhattuk ki a Tigristejet, ami az elsőszámú perui fogás, a chevice (nyers hal) továbbfejlesztett változata, tele van pakolva citrusfélékkel, csilivel és pohárban tálalják. Tej mondjuk pont nincs benne, de meglepően tápláló. Mellé a lime-mal és a maracujával kevert piscoból is kaptunk némi kóstolót. (A pisco Peru nemzeti itala, egyfajta borpárlat.) Mivel jó időre búcsút mondunk az óceánnak, szippantottunk egy utolsót a sós levegőből, ami diszkréten keveredett a partra vetett felpuffadt fókahullák bűzével, majd a buszunk visszaindult a szállásra.

Ha valaki azt hinné, mára bezárt a bazár… nos, szinte csak most kezdtünk belelendülni. Csupán a cuccainkat volt idő felkapni, már indultunk is tovább a másfél órára lévő Huacachina-oázisba, ami Peruban szintén megkerülhetetlen attrakciónak számít. Az út az Ica város környéki szőlőültetvényeken keresztül vezetett, mely Peru legfontosabb bor és pisco termelő vidéke. A szőlőt itt lugas szerűen lógatják, és persze elöntözik azt a néhány patakot, ami itt futna bele az óceánba. Szerencsére most nem kellett tartanunk a köztes megállóktól, fél ötre be is gurultunk a homokdűnékkel körbevett, egy kellemes tó köré épített édenkertbe. Ledobtuk a cuccunkat a buszt üzemeltető irodánál, majd veszett módon megindultunk a homokfutó-dűneszörf túrára. Ez egy alig másfél órás, de annál intenzívebb program, mely első lépéseként bevágódtunk egy tízszemélyes, acélrudakkal megerősített, csontvázszerű homokfutóba, hogy aztán megkezdődjön a rally homokhegyre fel és le. Ezt egy ártatlan mulatságnak gondoltam, naívan még videózni is elkezdtem, egészen addig, míg a rázkódástól a giroszkópom meg nem bicsaklott, sőt, néhány másodpercig úgy tűnt, hogy telefonomat is elfújta a menetszél. Rita meg sem tudott mukkanni, és nekem is az egekben volt a pulzusom a száguldástól, ugratástól, bukkanóktól, egyszerűen baromi félelmetes volt az egész. (Utólag meg persze igazi hűha-élmény.) Megtippelni sem tudom, hogy mennyi ideig tartott ez az őrült száguldozás, de miután leparkoltunk egy dűne tetején, még kellett néhány perc, hogy a gyomrunk abbahagyja a liftezést. Miután körbefotóztuk a sivatagot és egymást, sofőrünk kiosztotta célszerszámainkat, ami inkább tűnt egy óriási, kerekektől megfosztott gördeszkának, mint snowboardnak, és az egyik dűne peremére terelt minket. Megtippelni sem tudom, mennyi volt a meredek lejtő, talán 20-25 méter, de Ritát még így is noszogatni kellett. Persze a deszkán nem álltunk, mint az igazi vagányok, csak ráhasaltunk, de így is jó móka volt lecsúszni a mélybe. (Visszakapaszkodni a tetejére sokkal kevésbé.) Rita is belejött a dologba, csúszott is vagy háromszor, egészen addig, míg össze nem jött a tökéletes videó…:) Noha félve ültünk vissza a homokfutóba, miután tudtuk, mire számíthatunk, a visszaút már kevésbé volt sokkoló. A sikongás is inkább szólt a hullámvasút-élménynek, mint a félelemnek. És még pont időben értünk vissza az oázis peremére ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a közeli dűne tetejére, hogy onnan nézzük végig a naplementét.

Ha az imént az idegeinket tette próbára a száguldozás, akkor most legalább fizikailag is megmozgattuk magunkat, ugyanis kb. 150 méter szintkülönbséget kellett legyűrnünk egy olyan dűnén, aminek a járható éle kb. 35 centi széles volt és mindkét oldalon meredeken zuhantunk volna a völgy aljába. És akkor a homok azon tulajdonságairól szó sem esett, miszerint nem egyszerű haladni benne, és beterít mindent tokától bokáig. Cserébe viszont elképesztő volt a látvány, és minden egyes megtett méterrel egyre lenyűgözőbb lett. A kép erősen idézte a dunhuangi Crescent Moon Lake hangulatát, bár azt hozzá kell tenni, hogy itt a tó környékén nem egyetlen darab lírai szépségű templom, hanem szálláshelyek tucatjai sorakoztak, de ezzel együtt is kihagyhatatlan, ha erre jár az ember. (És mert ide egyébként is sokkal könnyebb eljutni, mint belső Kínába…:)) A dűne tetejére érve pedig már nem csak az oázisra, de Ica városra, és a másik irányban egy egészen túlvilági hangulatú, századeleji bányászfalut idéző favellára is rálátást kaphattunk, nem csak mi, hanem az a tucatnyi bátor harcos, aki még velünk együtt felküzdötte magát. A naplementét ugyan homokhegyek miatt nem lehetett végigkövetni, de így is pazar volt a látvány, és csupán azért indultunk el visszafelé, mert vaksötétben ugyanez már nyaktörő mutatvány lett volna. Szerencsére a csomagjainkat őrző boltot nyitva találtuk, így célba vehettük a tó túloldalán lévő szállásunkat. Ami a tavat illeti, szerintem kisebb, mint a városligeti, viszont az ízléstelen vízibiciklik innen sem hiányozhatnak… A szálláson sikerült a bookingos árhoz képest még alkudnom – azért így sem volt olcsó –, majd ha már adott volt a lehetőség, az étterem részen ettünk is egy szolid vacsorát. A turizmusnak köszönhetően itt zömében nyugati ételek voltak terítéken, de legalább nem túl drágán, főleg, hogy elfeleztük azt a bizonyos pizzát. :)

Vacsora után még volt annyi erőnk – igazából egyikünk sem volt fáradt, ami talán még az időeltolódásnak, de sokkal inkább az élmények okozta adrenalinlöketnek volt köszönhető –, hogy sétálgassunk kicsit a tó partján. Kisvártatva pedig fel is figyeltünk egy pár hófehér gyöngybagolyra, amit inkább a tundrához kötnék, mintsem a sivataghoz, de azért nem bántuk nagyon a találkozást…:) Mikor ezeket a sorokat írom, még mindig alig hiszem, hogy ennyi élmény belefért egy napba, ami bizonyosan ott lesz a három legjobb között, a peruiakat figyelembe véve. Erős indítása volt a túrának, és holnap folytathatjuk a Nazca-vonalakkal…

2022.03.10. – Légörvényben a rejtélyek tengerén

Ha volt is olyan kósza gondolatom, hogy a tegnapi naplemente utána napfelkeltét is egy dűne tetejéről kellene megnéznünk, hát aludtam rá egyet, és elmúlt. Viszont még így sem nagyon volt lehetőségünk hosszan henyélni, ugyanis következő célpontunk, Nazca városa jó háromórányi buszútra feküdt, és a repüléseket délután már nem vállalják be a szolgáltatók, így kapkodnunk kellett igencsak. Így kicsivel hét után leadtuk a kulcsot, megalkudtunk egy tuktukossal, nem sokkal később pedig már Ica buszpályaudvarán ettük a filléres – ám nagyon ízletes – szendvicseket reggelire. A buszra szerencsére nem kellett sokat várni – márcsak azért sem, mert a Pánamerikai Autópálya nagyjából az egyetlen érdemi főút, amit mindenki – beleértve minket és a településszerkezetet is – követ. A buszon rajtunk kívül még öt külföldi volt, abból három harsány, valamilyen szláv nyelven karattyoló srác. Azt, hogy oroszok lennének, kizártam, mert akkor nem működne a bankkártyájuk…:) Ha közelebbről és érthetően hallom őket, talán ennél pontosabban is tudok tippelni. Az út ezen a szakaszon kevesebb várost keresztezett, így nem sokkal tizenegy után meg is érkeztünk. Ami azt jelentette, hogy baromira kellett sietnünk, ha még ma akartunk repülni, márpedig akartunk.

Nem túl meglepő módon, amint leszálltunk a buszról ránk vetették magukat a repülést áruló hiénák, mi pedig idő hiányában elkezdtünk tárgyalni az egyikkel. Ez a szituáció azon kevesek közé tartozott, amikor nem tudtam hidegvérrel alkudozni, mivel Ritával egyetemben én is ezt a repülést tartottam az egész út legkockázatosabb részének, mert ezek a kisgépek úgy hullanak mostanság, mint a legyek. A legutóbbi éppen két hete. Éppen ezért nem szerettem volna az esélyeinket rombolni egy késői indulással. Ennek eredményeképpen szerintem messze nem sikerült azt az árat kiharcolni, amit lehetett volna, bár az interneten talált beszámolókhoz képest még így is olcsóbb jegyet váltottunk, ráadásul a leghosszabb, 40 perces járatra, ami az összes alakzathoz elrepül, és minden utas ablak mellett ülhet. Úgy számoltam, hogy még éppen időben vagyunk, csakhogy ahelyett, hogy elindultunk volna a reptér felé, tovább kellett várakoznunk, ami eléggé frusztráló volt. Majdnem fél óra után betessékeltek minket egy kisbuszba, ahol rajtunk kívül öt kisfiú utazott. Mint kiderült, ez amolyan iskolajárat volt, a város szűk utcáit járva egyenként vittük haza őket. Mire elértük a repteret, már bőven elmúlt dél, és bár korábban láttunk elrepülni egy-két kisgépet, addigra embereknek már nyoma sem maradt, csupán a különböző kis légitársaságok kioszkjaiban üldögélt a helyi munkaerő. Befizettük a szükséges illetéket, majd ahelyett, hogy indultunk volna, visszaültettek minket a parkolópályára. Gondoltam, hogy még várnak klienseket, de erre az idő előrehaladtával egyre kevesebb esély mutatkozott. Az ücsörgés helyett elmentünk megnézni a reptér szuvenírboltjait, ahol a limai árhoz képest féláron kínáltak mindent, de még így sem igazán csábultunk el.  Nyilván evésről szó sem lehetett a repülés előtt, de igazán nem is a vércukorszintünk miatt aggódtam. További hosszú percek után befutott az a három szláv srác, akikkel egy buszon utaztunk. Mivel mi már kifizettük a gépet, nekik lényegesen jobb volt az alkupozíciójuk, de nem akartam ezen bosszankodni, a lényeg, hogy elkezdték átnézni az egyik kisgépet, amivel vélhetően repülni fogunk. A srácokról kiderült, hogy lengyelek, Mexikóból jöttek át két hétre, és nagyrészt azt az útvonalat járják be Cuzcoig, mint mi. Közben az egymotoros Cesna gépünk menetkésznek mutatkozott, minket pedig elkezdtek kiterelni a kifutóra. Ekkor már negyed kettőt mutatott az óra…

A felszállás előtt összeismerkedtünk a pilótával, csináltunk pár gyors képet a járgánnyal, majd hetedmagunkkal bebújtunk a kisgépbe. Nem mondom, hogy nem izgultunk, és mint kiderült, nem ok nélkül. Már kevéssel a felszállás után nyilvánvalóvá vált, hogy a gép nem immunis turbulenciára, gyakorlatilag úgy dobált minket a szél, mintha papírból lettünk volna. A pilóta próbált minket nyugtatni azzal, hogy ez teljesen normális működés, de ettől nem kezdtük el kevésbé markolni az ülés karfáját. A repülési magasság elérése után a helyzet jelentősen javult, már nem pattogtunk folyamatosan, elkezdhettük kémlelni, mi is van alattunk. Nos, minden, amire számítottunk. A repülés alatt tényleg az összes ismert alakzatot megnéztük jobbról-balról, és ugyan az ablak miatt a fotózás elég nagy kihívást jelentett, a legtöbbről még értékelhető képet is sikerült csinálnunk. Ha a leglátványosabb ötöt kéne kiválasztani, azok a majom, a pók, a kolibri, a kócsag és a kondor voltak, de szegény – főút által – félbevágott gyík is kellően látványos, ahogy persze az összes többi. Az UFO-ról pedig nem tudom komolyan elhinni, hogy ősi kezek munkáját dicsérné. Mindenestre igazán rejtélyes volt, ahogy az egész képződmény is az. Elmondták az összes releváns elméletet a vonalak keletkezését illetően, de egyik sem volt igazán meggyőző. Hogy mást ne mondjak, a jelenleg legelterjedtebb nézet, hogy a korabeli indián topográfusok ezekkel gyakorolták a földmérő mesterséget… Nyilván. Rita egyedül a kutya-figuráról maradt le, mert a repülés első pár percében még nem tudott koncentrálni. Szegényt egyébként is megviselte az a sok éles kanyar, amit a pilóta elég magabiztosan vett be, így bár szeme az ablakra tapadt, a kezével zacskót markolt, ha esetleg szükség lenne rá. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha még ebédelünk is. Az alakzatok berepülését követően a Nazca város határában lévő Cantalloc vízvezeték felé – így legalább nem kell sétálnunk odáig egy csomót – kerülve értünk vissza a reptérre, és amint visszanéztünk a Nazca-vonalak irányába döbbenten tapasztaltuk, hogy egy „homokvihar” következtében a látótávolság nagyjából nullára csökkent a terület felett. Ha fél órával később indulunk, semmit nem láttunk volna, a biztonságos repülésről nem is beszélve. Szerencsére még azelőtt landoltunk, hogy a homok elért volna minket, melyet több szempontból is nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztunk. A program legveszélyesebb eleme sikeresen teljesítve, ráadásul szuper volt, láttunk mindent, amit látnunk kellett. Rita émelygő gyomra is egész gyorsan megnyugodott…:)

Mi ugyan megnyugodtunk, de elképzelni sem tudom, mi járhatott annak a csoportnak a fejében, akik a landolásunk pillanatában (körülbelül két óra volt ekkor) érkeztek meg a reptérre, valószínű, hogy már a felszállásig sem jutottak el. Mivel az élmény összekovácsolt minket a lengyel srácokkal, úgy döntöttünk, hogy velük flangálunk a városban estig, mikoris mindannyian elindulunk Arequipa irányába, bár más buszokkal. Ezt a döntést persze az is megkönnyítette, hogy a délutánra tervezett programra, a Chauchilla múmiatemető meglátogatására, az utazásszervezők olyan vérlázító árat mondtak, hogy inkább letettünk róla. Első körben kerestünk egy éttermet, majd beszélgetésbe elegyedtünk. A lengyelek közül Carlos-Károly-Karol, a legnagyobb dumás, spanyolul kiválóan beszélő srác vitte a prímet, le sem tagadhatná, hogy valamiféle ügynöki munkát végez. Kaptunk pár új, és egész jó tippet az olcsó repjegyek levadászásához, bár mióta éves szabadságkerettel kell gazdálkodnunk, azóta az ilyesmihez elengedhetetlen flexibilitásunk elpárolgott… A késői ebéd után sétálgattunk a városban, fagyit ettünk, a főtéren üldögéltünk, mondhatni az élet apró örömeit kerestük, amit akkor csinál az ember, miután sikeresen túlél egy repülést holmi lélekvesztő kisgéppel. :) Az idő pedig szépen telt. A buszunk – ami Limából indult – késett vagy másfél órát, így este kilenc is elmúlt, mire elindultunk a perui felföld irányába…

2022.03.11. – Fehér_vár(os) a ködben

Egész tűrhető mennyiséget sikerült aludnunk az éjszaka – Rita esetében ez nem is volt kérdés –, mielőtt reggel hét körül megérkeztünk a pályaudvarra. Az út utolsó szakasza volt csak nyögvenyelős, amikor a hegyre lépésben kapaszkodó kamionokat kellett előzgetni, már amennyiben erre lehetőség adódott, de ehhez Peruban hozzá kell szokni. A pályaudvartól fixáras taxival jutottunk el a belvárosba, ami ezen a korai órán – a Limai tapasztalattal összhangban – teljesen kihalt volt, de a város bája, a régi épületek, valamint a pazar főtér így is mutatták, jó helyre jöttünk. A képeslapokról ismerős táj, a kéttornyú katedrális mögött felbukkanó Misti vulkán ugyan jelenleg ködbe burkolózott, reménykedtünk benne, hogy lesz még hozzá szerencsénk. A szállásunkig alig több, mint egy kilométert kellett volna gyalogolnunk, de ez közel sem volt olyan egyszerű mutatvány, mindketten megéreztük, hogy hirtelen a tengerszinttől emelkedtünk 2700 métert. És ami azt illeti, a maszk sem könnyítette meg a mozgásunkat… A hostelünk – ami egy magánházban kialakított munkásszállónak tűnt inkább – egy zsákutcában volt, és már majdnem elértük, amikor feltűnt egy olyan tünemény, amire egyáltalán nem számítottunk. Egy kolibri! Mármint az világos, hogy az amerikai kontinensen élnek kolibrik kb. mindenhol, de egy milliós városban, kietlen hatezres hegyek között baromi meglepő volt. Ahogy az is, hogy éppen velünk egy időben ért vissza a „szállásunkhoz” annak tulaja, hogy rögvest közölje, teltháza van, a bookingon túlfoglalták a szállást. Nem tragédia – mint említettem, nem tűnt szívderítő helynek –, de kértem, hogy találjon megoldást a problémára. Ez olyan jól sikerült, hogy elvitt minket egy ismerőse közeli hosteljéhez, ahol kialkudta nekünk azt az árat, amit nála fizettünk volna, és ami jóval alacsonyabb a hostel saját árainál. Kicsit cigifüstös volt ugyan a szobánk, de kényelmes, és a saját fürdőszobát sem kellett nélkülöznünk, ami jól jött, mert eléggé gyöngélkedtem. Talán a magasság miatt? Le is pihentünk kicsit, ha már elfoglalhattuk a szobát, hátha jobban leszek.

A pihenés felemás eredményt hozott, de tizenegy felé csak összeszedtük magunkat és elindultunk felfedezni a belvárost és leszervezni a Colca-kanyonba tartó túránkat. Ami az immár feléledt város kapcsán szembetűnő, hogy itt tényleg komolyan vették a maszkviselésre vonatkozó szabályokat – legalábbis a helyiek – és, hogy sokkal olcsóbb, mint Lima. A kettő közül az egyiknek tudtunk csak szívből örülni. A tervünk nem volt bonyolult, bolyongunk a belvárosban, és az összes utunkba kerülő túraszervező irodától kérünk ajánlatot, a legolcsóbbal pedig majd elkezdünk alkudozni. Ez a modell nagyjából működött is, bár az a része meglepő a történetnek, hogy minél közelebb jutottunk a főtérhez, annál kedvezőbb ajánlatokat kaptunk, és az is egyre jobban kikristályosodott, hogy érdemes lenne a kétnapos túrát választanunk, nem pedig az egynapos buszos kirándulást. Erre volt lehetőségünk, mert beiktattam két extra napot az útitervbe, hátha megcsúsznánk. Sőt, még az is felmerült – böngészve az ajánlatokat –, hogy a túra után még az Arequipa melleti sós tóhoz is tennénk egy kirándulást, ha már a bolíviai Salar del Uyuniba ezúttal nem jutunk el… Egyébként a túra sokkal olcsóbb volt, mint amire számítottam, de még így is jóval drágább, mint a COVID előtt lett volna. Ezzel párhuzamosan a várost is elég jól be tudtuk járni, bementünk minden nyitott templomba, megkóstoltuk a helyi gyümölcsöket és a queso helado nevű tradicionális fagyit, ami elég finomnak bizonyult. Arequipát nem azért nevezik „Fehér Városnak”, mert ide vonultak volna vissza Kolcsak admirális seregei, hanem egy gyakorlatias ok miatt: ilyen a színe. A spanyolok anno úgy megörültek a környéken bányászott fehér vulkáni kőzetnek, hogy nem vesződtek holmi téglaégetéssel, felhúzták belőle Peru második legnépesebb települését. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy toszkán városban lennénk, csak éppen az egyenszín itt nem az okkersárga. Mint kiderült, a főtéri katedrális is ingyenesen látogatható, de csak délután öt és hatóra között, így addig csámborogtunk, és igyekeztünk elhárítani a turistacsapda éttermek vendégfogó rikkancsait. Ők mondjuk elég bosszantóak voltak. Eltöltöttünk fél órát a főtér mögötti árkádok alatt meghúzódó szuvenír boltokban, míg égül tényleg megnyíltak a Katedrális kapui. Bentről kevésbé volt különleges, viszont ismét összetalálkoztunk lengyel cimboráinkkal. Kicsit kellett viaskodnom a templomszolgával, aki nem akarta engedni, hogy videózzak, de végül nem maradtunk le semmiről.

Velük indultunk el később a helyi piac felé, ahol töménytelen mennyiségű háztartási cikk mellett többnyire már bezárt kajás standokat találtunk. Ha valaki az autentikus helyi élettel akar találkozni, akkor a piacok erre többnyire tökéletesek, de mivel kezdett erőt venni rajtam a reggeli rosszullét, inkább egy gyors vacsora után visszaindultunk a szállás felé. Persze az ekkorra már fényárban úszó főtéren újra meg kellett állnunk, sétáltunk kicsit az árkádok alatt, kerülgettük a hatalmas tömeget, de este kilencre már a szálláson voltunk. Gyors mérés után kiderült, hogy a lázam 38,5, de bevettem két paracetamolt, hátha helyre tesz a hajnali hármas indulásig…

2022.03.12. – Ereszkedés az ájulás határán

Noha tegnap elég sokáig magyaráztam, hol tud felvenni minket a busz, végül „csak” háromnegyed négykor, hosszas telefonálgatások nyomán találtak meg minket, és indultunk el a világ legmélyebb kanyonja, illetve még azelőtt a környék legmagasabb hágói irányába. Az esti rosszullét nem éreztette a hatását, különösen gyengének sem éreztem magam, de ezzel együtt az ember ritkán érzi kicsattanó formában magát egy ilyen hajnali órán, így mi is alvással próbálkoztunk az út első szakaszán. A busz egyébként tele volt, és nekünk Ritával csak a két legtávolabbi ponton maradt hely. Ő járt jobban. Ahogy azt említettem, Arequipát elég komoly vulkáni csúcsok veszik körbe, és a hágók is jóval négyezer méter fölé nyúlnak, ami már meg tudja kavarni az ember szervezetét. Ez a gyakorlatban úgy mutatkozott meg, hogy a mögöttem ülő izraeli családfő amint kellően magasra jutottunk, kisvártatva elkezdett hányni, amit nem is hagyott abba az elkövetkező másfél órában. Kellemetlen szagban, az éberkóma állapotában szemléltem a kelő nap első sugarai által megvilágított havas hegyeket, míg az út két oldalán, a méregzöld fűcsomók között lámák és alpakák legelésztek. Legnagyobb sajnálatomra simán elhajtottunk egy remek kilátópont mellett, ahonnan a környék összes vulkánja látszott, de a vezetőnk azt mondta, hogy majd visszafelé megállunk. Már ekkor sem értettem, hogy változó időjárási körülmények között miért nem ragadjuk meg a kínálkozó lehetőséget, és ebbéli aggodalmam később igazolást is nyert.

A reggelit Chivay faluban fogyasztottuk el, ami a Colca-folyó völgyének kapuja, turisztikai értelemben legalábbis. Elég sok buszt számoltunk össze, bár a helyiek szerint ez semmi a főszezon forgalmához képest. Miután megettük a lámavajas zsömléinket, elkezdtük követni a folyót, ami előbb kínai rizsteraszokat, majd ahogy a völgy egyre szűkebb lett, inkább már a jünnani Tigrisugrató-szurdok vidékét idézte. Leszámítva, hogy itt nem épült éppen egy óriási völgyhíd, aminek a torzója elronthatta volna a panorámát. Minél több részét járjuk be a világnak, annál több párhuzamra leszünk figyelmesek. Nem mintha ez baj lenne, amíg ennyire szép tájról van szó. Sajnos egyelőre csak a kisbusz ablakán keresztül gyönyörködhettünk, mert az egyetlen megállónkat a program szerint a Kondor Kilátónál fogjuk megejteni, ahol elvileg „hemzsegnek” az ország szimbólumának számító kondorkeselyűk. Itt kell megjegyezzem, hogy elég sajátos megoldás, hogy a folyó völgye egy idő után fizetőssé válik, a busszal meg kellett állnunk jegyet váltani, ami ráadásul annyiba került, mint a túra egynapos költsége.  Persze ezzel kalkuláltunk, szóval minden a tervek szerint haladt, egészen addig, míg két kilométerre meg nem közelítettük a Kondor Kilátót. Ez volt ugyanis az a magasság, ahol elértük a reggeli tejködöt, ami finoman fogalmazva is kétségessé tette, hogy mit fogunk látni néhány perc múlva…

Mondjuk az orrunk hegyét, de azt is csak túlzással. A kilátópontnál egy csomó – vérmérséklet szerint morgolódó, vagy nevető – turista próbált meg nem nekimenni a másiknak, illetve legalább kondor-jelmezbe öltözött mutatványosokkal csinálni egy közös fényképet. Mi is voltunk annyira pozitívak, hogy sétálgattunk egy kicsit a környéken, legalább az út melletti kaktuszokat felfedezve, és meg is kaptuk a jutalmunkat, ugyanis láttunk (vagy inkább „láttunk”) egy vizcacha névre hallgató, baromi cuki rágcsálót. A magyar „macskanyúl” név egyébként tökéletesen leírja a hosszú farkú, hosszú hátsó lábú, egyébként a csincsillákkal rokon állatot, mi pedig örülhettünk, hogy legalább nem tök fölöslegesen álltunk meg majdnem húsz percre. A kilátó pont után két kilométerrel egyébként már újra teljesen tiszta volt az idő, fene a kondorok pofáját, hogy errefelé már lebegnek a felszálló termiten. Ezen a ponton kezdtük el áldani az eszünket, hogy nem az egynapos kirándulásra fizettünk be, ugyanis akkor a kilátó után megfordultunk volna, és indulunk vissza Arequipába, anélkül, hogy a kondorokat láttuk volna… Egy szép kilátópontért buszozni tíz órát és fizetni egy vagyont mégiscsak túlzás.

A túra kiindulópontja egy Cabanaconde falu határában lévő kis tanya volt, ahol otthagytuk a felesleges cuccainkat – jó kérdés, hogy miért hoztuk el őket egyáltalán – illetve a buszos csapatunk is elkezdett osztódással szaporodni. Mint kiderült, volt aki háromnapos túrára jött, volt aki csak buszjegyet vett, de a kétnapos túrázók is két csapatba tömörültek. Velünk egy francia-német lánypár, három német srác és egy egyedül utazó osztrák tartott. Utóbbi volt éppen harminc éves, a lányok a húszas éveik első felében jártak, míg a német fiúk csak most érettségiztek. Rangidősek voltunk tehát, már ha a női kalapban, kondortollas bottal parádézó indián vezetőnket nem számoljuk. És bár ez ekkor még nem derült ki, de ez a banda volt a legkeményebb, akikkel valaha összehozott minket a sors.

Miután meghallgattuk az egyébként Hollandiában élő, sok nyelven beszélő indiánunk expozéját, fél tíz körül jutottunk el oda, hogy nekikezdjünk a mai napi 14 kilométeres távnak, mely nagyobb része lankás lejtő a völgy aljáig, nagyjából 1200 méteres süllyedéssel. Mint kiderült, másik csapatban ugyan, de a lengyel srácok is csatlakoztak hozzánk, így a könnyű séta jó darabig kellemesen telt, gyönyörködtünk a tájban, figyeltük, hátha felbukkannak a kondorok valahol felettünk, és beszélgettünk a többiekkel. A tegnapi gyengeséget csak nyomokban éreztem, de a terep egyébként sem állított komoly akadályok elé. Vezetőnk gyorsan lemaradt, míg a csoportunkból a legtöbben előrerohantak, abból a megfontolásból, hogy eltévedni nem lehet a völgy oldalában kanyargó szerpentinen, a folyón átívelő hídnál pedig majd összerázódunk. A táj igéző volt, itt már egyértelműen a Jangce felső szakaszát idézte, a sziklafalban pedig kondorok fészkeit sasoltuk, de madarat sem ott, sem az égen nem láttunk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy – míg mindenki az évszaknak megfelelő esőtől félt – nem csupán hétágra sütött a nap, de kimondottan perzselt. Nagyjából az ereszkedés utolsó fél órájában kezdtem el érezni, hogy bajban leszek, mivel az utazáshoz félretett baseball sapkáimat egy kedves kolléga repiajándékként elosztogatta – mentségére, nem tudhatta, mire kellene –, így fedetlen fővel kellett baktatnunk. A folyóhoz érve igyekeztem felfrissíteni magam, de ettől csak rosszabb lett, le kellett feküdnöm, szó szerint az ájulás szélén lavíroztam. A napszúrás csalhatatlan tünetei, nyugtáztam, miután kicsit sikerült összeszednem magam. Az időközben beérkező vezetőnk valamiféle alkoholos oldat beszippantásával igyekezett felrázni, ami részben sikerült is. A többiek közben előre mentek, mert az éttermünk csupán húsz percnyi gyalogútra volt, és miután a pólómat a fejemre tekertem, Rita aggódó tekintetétől kísérve mi is elindultunk.

Úgy tűnt, negyed óra elég volt ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam, és szerintem a fejemre kötött póló is használt, de azért nem bántam, hogy az „étteremig” nem kellett sokat kapaszkodnunk felfelé. Valamennyi kaját sikerült magamba tukmálnom, ami annál is inkább fontos volt, mert második fogásnak alpakasültet kaptunk, amit mindenképpen meg akartam kóstolni. Ebben az újabb fél órában tényleg erőre kaptam, amire szükség is volt, mert egy laza háromszáz métert azért csak kellett még emelkednünk a hegyoldalban. Utunkat patakok keresztezték és kísérték, míg a szárazabb pontokon kaktuszgyümölcsöt szüreteltünk a helyi gazdák nagy örömére, ráadásul a csapatunk is bővült. Az éttermnél csatlakozott hozzánk egy rendkívül kedves, már-már ápoltnak tűnő kutya. Az első emelkedőn nyilvánvalóvá vált, hogy csapattársaink igazi hegyi zergék. Nem tudom, hogy csúcsformában tartottam volna e velük a lépést, de még úgyis simán lemaradtunk, hogy a lengyel srácok messze mögöttünk voltak. Délután három óra környékén úgy tűnt, hogy a szikrázó napsütés komoly esőbe fordul – azért ezt jelen körülmények között nem bántam nagyon –, de mire felvettük volna az esőkabátokat, már el is állt az égi áldás, így némileg megtépázva, de összességében vidáman ereszkedhettünk le szálláshelyünkre, a Sangalle-oázishoz. Mivel már láttam, hogy túlélem ezt a kis napszúrást – és mert itt tért vissza a térerő a telefonhoz –, írtam a túraszervezőnek, hogy lefoglalnánk holnaputánra a sós tóhoz menő egynapos túrát. Egyszer vagyunk itt, miért is ne…

Sangalle egy igen furcsa képződmény, a Colca folyó egyik hurkában létrehozott kis édenkert, ami a maga zöld környezetével a kopár sziklafalak között felülről nézve tényleg oázisnak hat. Ezen a zsebkendőnyi területen több lodge is található viszonylag új fa- és kőházakkal, úszómedencével, és persze étteremmel, a mi szállásunk pedig hiba nélkül hozta az elvárt szintet. Ugyan a medence vizébe csak a lábamat dugtam - nem akartam kockáztatni a lázat -, mégis jó hangulatban telt az idő naplementéig, mikor felszolgálták szerény vacsoránkat. Az ebédnél mellénk szegődő, és leginkább velem haverkodó kutyus is úgy döntött, ezen a szálláson tölti az éjszakát, ami ellen a tulajdonosnak sem volt kifogása, bár csak fogyasztott, fizetni aligha fog tudni. Este végre volt időnk ismerkedni a csapatunkkal, illetve tippeket kapni a jövőbeni túrákhoz. Rajtunk kívül mindenki sokhónapos dél-amerikai körúton van, de ezen már meg sem lepődtünk. Szerencsére a láz ma este már nem tért vissza, de így is elég fáradtnak éreztem magam, és Rita sem tiltakozott, hogy viszonylag korán lefeküdjünk. Annál is inkább, mert a vezetőnk a ramaty állapotomat látva azt tanácsolta, hogy mi fél órával korábban, hajnali fél ötkor (!) induljunk neki a hegymászásnak. Ezt kicsit túlzásnak éreztük, de ugye először vagyunk itt, csak sejtettük, hogy mire számíthatunk, amint felnéztünk az előttünk égbe szökő, szinte függőleges sziklafalra…

2022.03.13. – Kaptató és fürdőtó

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat, és mivel nem volt nálunk fejlámpa, így rácsatlakoztunk egy előttünk induló csapatra. Tulajdonképpen nem nagyon bántuk, hogy tök sötét volt, mert így legalább nem szembesültünk a feladattal, ami a számok szintjén is egészen brutálisnak hatott. Alig négy kilométeren 1100 méter szintemelkedés. Tehát tulajdonképpen olyannak ígérkezett, mint a Mount Bwahit pokoljárás a Simien-hegységben, ahonnan Rita vissza is fordult, bár az azért jó ezer méterrel magasabban volt. Az akkori száz perces szintidőt simán beszoroztam kettővel, de úgy voltam vele, hogy a völgy aljában mégsem maradhatunk…:) Egyik lépés a másik után, és előbb-utóbb célt érhetünk. A csoportról viszonylag gyorsan elkezdtek leszakadozni az emberek, de ennél sokkal nagyobb meglepetés volt, hogy alig egy óra mászás után osztrák csapattársunk kb. fénysebességgel húzott el mellettünk. Még sötét volt, így bíztam benne, hogy rosszul láttam, de nem sokkal később a francia lány is követte. Talán ők is korábban indultak? A sebességükből ítélve aligha. Pedig mi is sokkal gyorsabban haladtunk, mint vártam, bár Ritának többször meg kellett állnia. Egyébként mi csináltuk jól, mert legalább a pirkadó nap fényében is tudtunk gyönyörködni az elénk táruló látványban. Az ezt követő egy órában úgy tűnt, jól tartjuk magunkat, de ekkor a három német srác is utolért minket, és már csak egy lány maradt mögöttünk, na meg persze a vezetőnk, aki inkább csak dísznek volt a csapattal. A csúcs egyre csak közeledett, és a végén még az is belefért, hogy versenyezzünk kicsit a végül felzárkózó német lánnyal, hogy ne mi legyünk az utolsók, és ez Rita komoly hajrájának köszönhetően össze is jött. :)

Előzetesen a túraszervezők ezt a kaptatót 3-3,5 órásra becsülték, ehhez képest az osztrák hatvanöt, a francia lány nyolcvan perc alatt ért fel, és a német srácok is egy óra ötven alatt teljesítették a távot. Én úgy számoltam, ha egyedül vagyok és tökéletesen egészséges, akkor sem lett volna esélyem másfél órán belülre kerülni, amivel itt talán a középmezőnyt elcsípem. Holott eddig minden csoportos túra alkalmával messze mi voltunk a leggyorsabbak… A mi 2:25-ös eredményünk most is elég jó lett volna, ha épp nem T-1000es terminátorokkal vagyunk egy futamba. (Bár a francia lány inkább a T-X modell volt.) Persze a többiek nem mentek sokra a sebességgel, a hegy tetején egy kilátóban vacoghattak egy csomót, hiszen még nekünk is negyven percet kellett várni arra, hogy a vezetőnk is megérkezzen. A „kutyánk” továbbra sem tágított mellőlünk, bár neki négy lábbal és alacsony súlyponttal biztos nem esett nehezére a kaptató, talán még az osztrákkal is tudott versenyezni. Nekünk viszont kemény menet volt, ehhez hasonló még az Andokban sem vár ránk. (Gondoltuk ekkor.)

Cabanaconde faluba első csoportként érkeztünk, megreggeliztünk, majd a város főterén telepedtünk le, ami aranyos helyi gyermekek mellett rendkívül barátságtalan helyi kutyákkal volt tele, nem is éreztük magunkat túl komfortosan a társaságukban. A kutyák viszont nem zavartak. :) Apró bökkenő volt, hogy az időközben megérkezett buszunkra a másik csoporttal tartó lengyel srácok is hivatalosak voltak, akik viszont öt óra alatt mászták meg a hegyet, így további bő másfél órát várhattunk az indulásra. Kellett nekünk sietni, ugye… Bár a tegnapi nap tanulsága éppen az volt, hogy napfelkelte után leginkább hőgutát lehet kapni a kanyonban, pláne felfelé kapaszkodás közben. Végül a polákok is befutottak, akik nem mulasztották el megjegyezni, hogy a falu főutcája is a lengyelekről van elnevezve, ami azért lehet így, mert a Colca-kanyont egy lengyel utazó fedezte fel. Mármint a nagyvilág számára, az őslakosok ugyebár korábban is ismerték… Felvettük a hátizsákjainkat a falu határában, majd elindultunk a völgy bejárata – ami ebben az esetben inkább kijárat – felé. És ekkor! Már majdnem elértük a Kondor Kilátót – ami a változatosság kedvéért ismét tejködben úszott – parkoló autókra és bámészkodó emberekre lettünk figyelmesek, én pedig kiszúrtam a felettünk köröző kondort, az elsőt a túra során. Ugyanis nemsokára felbukkant mégegy! Percekig bámultuk, ahogy mozdulatlan szárnyakkal lavíroznak a felszálló meleg légáramlatokon, és bíztunk abban, hogy egyszer-egyszer megközelítenek majd minket is. Nagy mázlink volt, pedig erről az élményről szinte már lemondtunk...

Kellően vidáman folytattuk utunkat a völgy lankás szakaszáig, ahol rizsteraszokként terültek el előttünk a megművelt földek. Az itteni megállónk alkalmával ittunk valami pokolian savanyú helyi italt, bámészkodtunk kicsit, majd meg sem álltunk Chivayig, ahol nem a túraszervező által ajánlott méregdrága helyre, hanem egy aranyos helyi étterembe ültünk be ebédelni. Azóta is makacsul szeretném hinni, hogy azt a párszáz forintos pisztrángot, amit rendeltem, a Colca-kanyonban fogták alig néhány perccel korábban… Noha a túrát sikeresen abszolváltuk, a programoknak még szerencsére nem volt vége, hiszen ebéd után a Chivay szélén található forrásokhoz mentünk, ahol a vulkáni eredetű melegvízre egész kis termálkomplexum épült. A megfáradt túrázók – hasonlóan az Annapurna régióhoz – termálvízben tudják kezelni sajgó tagjaikat, ami elég kecsegtető lehetőség!

A belépő ára egész baráti volt, cserébe öltöző, szekrény és ami ennél is fontosabb, medencék felé feszített napvitorla is járt, így a negyven fokban főve legalább a napszúrástól nem kellett tartanunk. A medencék többsége baromi forró volt, de az utolsóba a folyó jéghideg vizét vezették, ami szó szerint kegyetlenül fájt, mintha milliónyi tüskével szurkálnák a felhevült bőrt. Állítólag jót tesz a szívnek, már amennyiben túléli az ember. Körülbelül háromnegyed óránk volt áztatni magunkat, közben kiderült, hogy a lengyelek fizikálisan összetörtek a túra során - a napszúrás volt a legkisebb bajuk -, de a kedélyállapotukon ez nem nagyon látszott. A fürdő után már csupán két megállónk maradt hátra Arequipáig. Az egyik a vulkáni látkép, amit tegnap hajnalban kihagytunk. Természetesen tejköd fogadott minket. Nehezen tudom elképzelni, hogy a vezetőink, akik nem először járnak errefelé – hanem minden második nap – ne lettek volna tisztában a lokális időjárással, elvégre a köd fel- és leszállása évszakon belül nagyjából állandó. Szóval ezért eléggé mérges voltam, cserébe viszont a magashegyi nemzeti park, melynél a második megállónkat tartottuk, szép volt. Háziasított lámák és alpakák százai legelésztek a patakokkal átszőtt, zöld pázsiton, melyhez barnás-szürkés hegyóriások adták a hátteret. Sajnos az állatokat öt méternél jobban nem lehetett megközelíteni, de abban sem vagyok biztos, hogy sikerült volna, ha nem tilos. Ahhoz képest, hogy a lámák kellően nagyon, a hímek nem ritkán agresszívak, ezek a jószágok meglehetősen féltek tőlünk. De főleg Ritától, amit meg is tudok érteni. :)

A városba visszaérve jobbulást kívántunk a lengyeleknek, akik ma már indultak tovább Punoba, gyorsan elmentünk a túraszervezőhöz befizetni a holnapi kirándulásunk díját, majd mivel eléggé ki voltunk csavarva visszatértünk a szállásra. Egy feladatunk volt hátra, keríteni egy finom vacsorát. A helyiek iránymutatása alapján némi bolyongás után elértük a város egy semennyire sem turistás, de meglehetősen pezsgő részét, ahol vígan válogathattunk az ételek között, mi pedig egy chifa étteremre fogadtunk. A chifa egy fúziós konyha, mely a kantoni és perui ízeket ötvözi, és nem meglepő módon ezeket a helyeket a helyi kínai közösség viszi. Belegondolva ez alapján a magyarországi kínai éttermekre is ki lehetne találni valami speciális nevet (a „kinhun” kifejezést ezennel levédetem), mivel azok sem autentikus kínai ételeket készítenek. A kaja viszont tényleg jó, az alapvetően perui fogásokat tuningolják fel kínai fűszerekkel és zöldségekkel, ráadásul akkora adagot adtak, hogy a maradékot egyszerűen muszáj volt visszavinni a szállásra. Az elmúlt éjszakákra tekintettel nem nagyon kellett altatni minket, annál is inkább, mert holnap szintén korán fogunk indulni…

2022.03.14. – Amikor megtanultunk járni a vízen

Hajnali hatra, a főtérre beszéltük meg a találkát a túravezetővel, egyrészt azért, mert azt a hotelünkkel ellentétben nem lehet elvéteni, illetve reménykedtünk abban, hogy megjelenik majd a vulkán a katedrális fölött. Utóbbi persze nem jött össze, viszont tényleg megtalált minket a buszunk. Miután felszedtünk egy csomó embert, tettünk egy kitérőt a már ismert helyi piacra, ahol lehetőségünk volt reggelizni, és ez nem volt rossz ötlet, mert az itteni sonkás szendvics messze földön híres. Miután újra összerázódott a csapat, elindultunk Salinas felé, ám ekkor egy rendkívül meglepő dolog történt! A külvárosban járva egyszercsak felbukkant a Misti vulkán teljes pompájában. Tartottunk is egy gyors megállót, hogy mindenki fotózkodjon kedvére. Azon tűnődtem (és bosszankodtam), hogy ugyanezt most a főtérről is látnánk-e, de nem sokáig, inkább kihasználtuk a pillanatot. Egyébként arra jutottam, hogy az interneten látható képek manipuláltak. Megnyugtató gondolat. A hegy maga égbe szökő és elég szabályos, nem véletlenül gondolták az indiánok az istenek lakhelyének. A megállót hamarosan egy másik követte, Chiguata falu gyönyörű kis templománál álltunk meg, így végül csak sikerült olyan képet készítenem, ahol egy régi templom és a vulkán közösen szerepel… Ha nincs ló, a szamár is jó, ugyebár. :) A Misti (mint szürke szamár, ha így hivatkoztam rá az imént) gyorsan eltűnt az ereszkedő ködben, mi pedig egy iszonyatos minőségű úton kezdtünk el felfelé kapaszkodni, bőven négyezer méter felé. Háromezer-ötszáznál értük el a ködhatárt, ahol tartottunk is egy rövid megállót, hogy megismerjük a helyi köderdők természetrajzát. A látótávolság nem lehetett öt méternél több, ami egyrészt rendkívül misztikussá varázsolta az erdőt, másrészt pedig némi aggodalommal töltött el arra vonatkozóan, hogy mit fogunk látni a nap hátralévő részében. Nem kellett sokat megtennünk az „autóút”-tól, hogy találjunk egy rendkívül szűk barlangot – vagy inkább egy lyukat a domboldalban –, ahová a vezetőnk, egy kedves fiatal nő terelt minket. Mint kiderült, a barlang mélyén a felettünk lévő fák gyökérzetét kellett tanulmányoznunk, amik az esős évszakban – tehát kb. most – felszívják a felesleges víztömeget, majd a szárazság beköszöntekor kieresztik magukból, ezzel biztosítva ivóvízbázist Arequipának.  Teljes hülyeségnek hangzott, hogy bármilyen növény éppen szárazság idején válna meg a benne raktározott víztől, de nem álltam le vitatkozni, elvégre csak azért van itt, mert ért ahhoz, amit mond…

A felvezető megállókat követően, elhagyva a négyezer méter körüli ködhatárt, immár vakító napsütésben közelítettük a Salinas névre hallgató sós tavat. Egy olyan fennsíkon haladtunk, melyből itt-ott hatezer méteres hegyek emelkedtek ki, a gyér fűcsomókon pedig nem lámák, sem nem alpakák, hanem vikunyák legelésztek! A vikunya a legkisebb termetű, legritkább, és szubjektív értékelésünk szerint a legaranyosabb teveféle, melyet az imént említett két fajjal ellentétben az őslakosok nem háziasítottak. Persze őket is igyekeznek használni, évente egyszer megnyírják azt a példányt, amit el tudnak kapni. Ennek megfelelően szőrméje tízszer drágább az alpakáénál, és még annál is sokkal többször a lámáénál. Mi nem álltunk neki vadászni, ami nem is lett volna könnyű, mert ezek a vikunyák még annyira sem szoktak az emberhez, mint a többi teveféle. Nemsokára felbukkant előttünk a tó, ami jóval nagyobbnak tűnt, mint gondoltam, és a csapadékos időjárásnak hála volt benne víz. Az ehhez hasonló sós tavaknak két állásuk van. Az egyik, amikor nyáron kiszáradnak, a só kicsapódik és a medrük olyan lesz mint egy sóból felépülő sivatag. Nagyjából olyan, mint Etiópiában az Erta Ale környéke, és nem hiszem, hogy ebben a műfajban lehetne azt überelni. A másik a mostani helyzet, amikor a csapadéktól egy-két centis víztükör alakul ki, és az egész egy hatalmas tükörként funkcionál. Utóbbi jelenség persze csak közelről látszik, mi pedig először egy kilátóponthoz kapaszkodtunk fel. Nem volt nálunk cucc, de a minimális gyaloglást is meg lehetett érezni, nem is csoda, újra 4500 méter felett voltunk. A kocsin kívül volt lehetőség kicsit közelről is tanulmányozni a fennsík növényzetét, melyet apró virágok és zuzmótelepek tettek egyedivé.

A tóhoz leereszkedve egyből ledobtuk a cipőket és igyekeztünk megtalálni a tökéletes pozíciót az ilyenkor kötelezően elkészítendő vicces képekhez. Ez nehezebb volt, mint ahogy gondoltam, mert nem csak a mi csoportunk tagjaival kellett megküzdeni, de több másik csoport is belezavart a háttérbe. Ennél mókásabb volt, amikor egy vikunya-család tűnt fel a vízen. Láthatóan nem inni jöttek, hanem száraz lábbal átkelni, mint Jézus Krisztus. A vezetőnk láthatóan mestere volt az Instagram-kompatibilis hülyefotóknak, ráadásul se a fejünket, se a lábunkat nem vágta le a képről. Lett pár egészen kiváló darab, ahol rajtunk kívül a hegyek is tükröződtek a vízen. Ezt követően a tó másik pontjához hajtottunk, aminek az lett volna az értelme, hogy bemutassák magát a sót is, de hiába húzódott már vissza a víz, az iszap annyira nedves volt, hogy még nem kezdődött meg a kicsapódás. A csoportot ez nem akadályozta meg abban, hogy a vezetőnk által hozott kiegészítőkkel csúcsra járassa az optikai illúziókra alapozott hülyefotókat. Játékdínó által üldözött emberek, King-Kong, sörösüvegeken ugrálás, volt itt minden, amit csak el lehet képzelni. (A galériában lévő képek alapján könnyebb lesz…) A csoportunk nőtagjai láthatóan kizárólag ezért jöttek, képesek voltak majdnem egy órát elbohóckodni ezzel, és láthatóan nem zavarta őket a tény, hogy a só hiányában ezek a képek tulajdonképpen bárhol elkészülhettek volna.

Ami viszont sokkal érdekesebb volt, az a több száz flamingó, ami a tó ezen részén húzta meg magát. Mi a fotózás helyett inkább azokat próbáltuk becserkészni, klaffogott is a papucs az iszapban rendesen, de valamiért a flamingók nem értékelték az erőfeszítéseinket. Igazán nem tudtunk a közelükbe férkőzni, de néhány ügyes landolást azért levideóztam… Ezt követően a buszunk mellett lévő melegvizes tócsát céloztuk be, melynek környékén zöld fű fakadt és házi lámák legelésztek. Nem csak a látvány miatt, hanem a metsző hideg szélben jól esett kicsit beledugni a lábunkat. És még az iszapot is le tudtuk mosni. Egyébként a lámák – de főleg a kölykök! – igazán hálás fotótémát jelentenek, szerintem érdekesebbek, mint az idétlenkedő nyugati huszonévesek. Miután a csapatunk többi tagja is kellően átfagyott, készre jelentettük a túrát és visszaindultunk Arequipába. A vezetőnk egész nap hangsúlyosan beszélt a helyi gasztronómia különlegességeiről, amihez Ritában lelkes hallgatóságra lelt, így az út végére összeállt egy lista, hogy mit kéne vacsorára kipróbálnunk.

Mivel a helyi tradicionális éttermek (piquanteria, de hívhatjuk turistacsapdának is) elég borsos áron mérték őket, ezért úgy döntöttünk, hogy harmadszor is visszatérünk a piacra, hátha délután öt körül még nyitva találunk valami izgalmasabb kifőzdét. Újfent szerencsénk volt, chilis hússal töltött paprikát, és valami fura szósszal nyakon öntött rakott krumplit is kaptunk, Rita pedig kedvére gyűjtögethette az eddig még ki nem próbált gyümölcsöket, amiknek a nevét egy pillanatra sem sikerült megjegyeznem. De a kedvenc portékám mégis a szárított lámabébi volt, amit egy teákra és gyógyfüvekre szakosított üzlet árult… Elhízás ellen biztosan hatásos gyógyszer, mert az étvágyat azt pár röpke pillanat alatt elveszi… Vacsora után mégegyszer visszatértünk a főtérre, megvártuk a lámpagyújtást, és hosszasan elbeszélgettünk egy holland tanárral, aki néhány hónapot most éppen Dél-Amerikában tölt. Nem mintha nem lenne iskolaidő. Mivel a buszunk indulásáig még volt idő bőven, puszta kalandvágyból úgy döntöttünk, hogy helyi busszal próbálunk meg eljutni a pályaudvarra. Ehhez előbb elsétáltunk ahhoz a térhez, ahol tegnap este ettünk, majd megtudakoltuk a helyiektől, melyik buszt kellene leintenünk. Itt egyébként kevésbé tűntek kedvesnek az emberek, de ez talán annak köszönhető leginkább, hogy a Covid-hiszti itt működik még a legerősebben. Láttunk olyan szerencsétlent, aki a maszkjára egy arcpajzsot, majd arra még egy asztronautát idéző sisakot is felhúzott… ami pont annyira vicces látványt nyújtott, mint amilyennek leírva tűnik. A lényeg, hogy elkaptuk a buszt, és időben kiértünk az állomásra. Itt szembesültünk először azzal a haladó gyakorlattal, hogy a buszpályaudvarok minden utastól külön illetéket szednek be, mintha csak repterek volnának. Nem egy nagy összeg, de azért kenjék a hajukra! A várakozás közben pedig felbukkant Andreas, az osztrák hegyi zerge, aki szintén máig várt, hogy eljusson a Titicaca-tóhoz… Ugyan másik társasághoz foglalt, de megbeszéltük, hogy Punoban bevárjuk egymást.