2022.03.15. – Totora-túra a Titicaca-tavon

Kora hajnalban, fáradtan érkezni sosem igazán szívderítő, de Punoban, 4000 méter magasan, hidegben, szakadó esőben kimondottan lehangoló volt a dolog. De szerencsére még volt két óránk, hogy összeszedjük magunkat – és ugyanezt reméljük az időjárás kapcsán is -, mielőtt nekivágunk Peru újabb világviszonylatban is híres látnivalójának, a Titicaca-tónak. Ugyan hajnali ötkor még csuklóból elhajtottam a pályaudvaron ácsingózó túraszervezőket, reggel hétkor – immár Andreassal kiegészülve – felkészültem lélekben az alkudozásra. Tekintve, hogy úszva kényelmetlen volna megközelíteni a szigeteket, ezt a lépést nem tudtam megspórolni. Utólag pedig belátom, hogy hülyeség is lett volna, hiszen meghökkentően olcsó árakat mondtak, az egész napos túra megállt fejenként 5000 forintból. Ebben pedig nem csupán a Uros-sziget meglátogatása volt benne, hanem Sillustani preinka temetője is, ami a képeken elég jól mutatott. Tehát mindkét olyan program, ami érdekesnek tűnt ennek a nagyobbacska, de elég lehangoló városnak a környékén. Az eső ugyan csillapodott, ezzel együtt sem baj, hogy már a kikötőbe is kisbusszal mentünk, ahol pedig csatlakoztunk egy nagyobbacska hajóhoz, amin alig néhány turista lézengett, a csoportunk körülbelül egy tucat embert számlált.

Uros szigeteket – van belőlük néhány száz – a helyi aymara indiánok önvédelmi célból építették még az Inka Birodalom felemelkedése idején, de jó szolgálatot tett a spanyol hódítók, legutóbb pedig a Fényes Ösvény garázdái ellen. A szigetek anyaga a totora nád, melyet akár több méter vastagra is fonhatnak, hogy a sziget elbírja a lakók és az építmények súlyát. Persze a technológia nem az örökkévalóságnak szól, az elkorhadó rétegeket folyamatosan cserélik, így egy-egy sziget évtizedekig is képes kitartani. Körülbelül kétezerre tehető azok száma, akik az év legalább egy részét a vízen töltik – jó eséllyel ebben a turizmusnak is komoly szerepe van -, minket egy népesebb család fogadott a fényképekről már ismert helyi népviseletben. A szigetek stabilak, és a helyiek igyekeznek a modern technológia vívmányaival is élni, a – szintén nádból készült - kunyhók tetején manapság már napelemek vannak. Bárcsak Nap is lenne hozzájuk! Egyébként a szemerkélő esőnél a metsző hideg sokkal zavaróbb volt, előre sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akik jó bulinak gondolták, hogy az éjszakát is egy ilyen kunyhóba töltsék. Mi a Bale-hegységben megtanultuk ezt a leckét…:) Az egyik kunyhóba behúzódva előadást kaphattunk a hely történetéből, beszéltek kicsit a helyiek életéről (Nem lövök le nagy poént: halászok.) és persze a helyi nénik kézműves termékei is terítékre kerültek. Nagyon szépek voltak, de pofátlanul drágák, szóval első körben nem itt terveztünk bevásárolni. Apropó, a nád errefelé nem csupán építőanyagként szolgál, de a friss szárát eszik is a helyiek. Íze nem igazán volt, ellenben az állaga elég borzasztó, szóval akkor már inkább maradnék a cukornádnál. A sziget csúcsa – minden értelemben – viszont egy kilátó volt, ahonnan az egész szigetcsoport panorámája elénk tárult. Baromi jól néztek ki ezek az egymáshoz lazán kapcsolódó szigetek, az egyiken még egy működő iskolát is felfedezhettünk. A vendégfogadó szigetről egy jópofa – szintén nádból készült – sárkányhajóval mentünk át a következőre, ahol már direkt szuvenír árus bódék sorakoztak, meg persze jópofa szobrok. Szintén nádból. Ez a hajótúra tagadhatatlanul turistás, de nem is számítottam másra, ezzel együtt van annyira különleges pontja a világnak, hogy érdemes legyen erre kerülni, és beáldozni két éjszakai buszutat.

Mivel az úszó szigetek túra kötött volt, és még dél előtt befejeztük, akadt két fölös óránk, mielőtt továbbindultunk volna. Az eső szerencsére elállt, így tudtunk kicsit sétálni a főtér környékén, ahol a gyarmati stílusú templom, és a kergetni való fehér galambok lefoglaltak néhány percre, hogy aztán végre legyen időnk egy rendes ebédre. Errefelé határozottan nem spórolnak a mennyiséggel, de a zöldséglevesek továbbra is szét vannak főzve. Éppen szieszta hangulatba kerültünk, amikor megérkezett a kisbuszunk. A fűtésnek hála nagyjából öt perc kellett, hogy elaludjunk, és a háromnegyed órás út vége felé kezdjünk csak ébredezni. Két dolog volt biztos, az egyik, hogy újra szakad az eső, a másik, hogy egy Skócia hangulatú mesevilágba csöppentünk. Sillustani romja egy kisebb tóba nyúló félszigeten magasodnak, melyet méregzöld mezők és haragos kék víz vett körül, de szerencsére köd nem hátráltatta a tájékozódást. Elképesztő gyönyörű volt az egész, de komoly kihívást jelentett, hogy az eddig használaton kívül lévő esőponcsóm alatt ügyeskedjek a kamerával. Ha van ruhadarab, amit szívből rühellek, akkor az ez. Amint elértük a romterületet, és csillapodott kicsit az eső, begyűrtem két szikla közé, és immár szabadon mozogva élvezhettem a látványt. Rita bezzeg volt olyan bölcs, és maradt a hagyományos esőkabátnál. A temetési tornyok ősi gyárkéményekként meredezhettek egykoron, de a legtöbbet már néhány jól eltalált villám ledöntötte, így csak kettő pompázott eredeti magasságában. Lehet, hogy csak a váratlanul gyönyörű környezet miatt, de nagy élmény volt a tornyok rejtett figurái után kutatni, és csak jóval a többiek után értünk vissza a buszhoz. De a program itt még nem ért véget, ugyanis megálltunk egy családnál, akik nem meglepő módon láma és alpaka szőrméket árultak – vettünk is egy túlárazott sapkát -, de cserébe megkóstolhattunk egy csomó féle sajtot és kukoricát, illetve még a helyi agyagot is, amit méregtelenítőként esznek a helyi állatok és emberek egyaránt. A legviccesebb viszont az étkezési tengerimalacok kies kalitkája volt… Tényleg, mintha csak házi kedvencként tartották volna őket, mielőtt elérik a vágósújt (ami jó ha fél kiló).

Mire visszaértünk Punoba bőven sötét volt, mi pedig úgy terveztük, hogy a pályaudvar felé menet vacsorázunk, de valamiért csak nem botlottunk szimpatikus helybe, amíg a bejáratnál fel nem tűnt egy hamburgerező. Pont olyan helynek tűnt, ahol irgalmatlan gyomorrontást lehet kapni, de ezzel együtt is nagy mázlink volt, mert mire végeztünk a vacsorával elképesztően szakadni kezdett az eső. A pályaudvarig tartó húsz méteren is ronggyá áztunk, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha másfél kilométert kell így megtennünk. Némi telefonálgatás után előkerítettem az utazásszervezőt, így visszakaptuk a csomagjainkat, mi pedig egy, a vártnál is tartalmasabb nap után készülhettünk zsinórban a második éjszakai buszútra, immár az ország turizmusának központjába, Cuscoba. És míg el nem felejtettük, megvettük a buszjegyünket a Maccu Picchuig, visszafelé pedig a kedvezményes vonatjegyet, aminek hallatlanul megörültem.

2022.03.16. – Inka, inkább, méginkább…

Mivel teljesen lehetetlen lett volna elmagyarázni akármelyik taxisnak, hol is van a leendő szállásunk, úgy döntöttünk, hogy gyalog tesszük meg a 2,5 kilométeres utat. Persze időnk is volt bőven, hajnali ötkor mi mást is csinálhatna az ember Cuscoban, az egykori inka birodalom központjában… Háromnegyed óráig kerülgettük a kóbor kutyákat és lépcsőztünk egy csomót, köszönhetően a város elég extrém domborzatának, mire elértük azt a jelöltlen zöld kaput, ami elvileg a home stay-ünket jelölte. Dacára a korai időpontnak és a még masszív szürkületnek a házinéni – akivel a különböző időpont-módosítgatások miatt rengeteget leveleztem, noha nyilvánvalóan nem beszél angolul – gyorsan beengedett minket. A szobánk ugyan nem volt még kész - így legalább nem csábultunk el, hogy ledőljünk egy kis időre -, de lerakhattuk a cuccainkat, használhattuk a mosdót és még egy teát is kaptunk. Az elmúlt két éjszakához képest egész jó erőben éreztük magunkat, amire szükség is volt, hiszen a mai nap már a tervezőasztalon is elég durvának tűnt, utólag pedig kész csodának tűnik, hogy sikerült végigcsinálnunk. Nem is szöszöltünk sokáig, gyalog indultunk el felfedezni a Cusco környéki inka emlékeket, beleértve a Szent Völgy egyik legizgalamsabb romterületét is.

Noha az emberek még nem mozogtak Cusco történelmi belvárosa élettelenül is lenyűgözőnek hatott. Minden sarkon egy gyarmati templomba botlottunk, a hihetetlen főtér után pedig elkezdtük a kaptatót Sacsayhuamán épen maradt óriási falaihoz, ahol első körben ismerkedhettünk meg az inka építészet egészen lenyűgöző megoldásaival. Nyitásra érkeztünk, meg is vásároltuk a kombinált belépőt, ami Cusco és a Szent Völgy megannyi látnivalójához jó és alig harminc euróért gyakorlatilag ingyen volt. Az Inkák nem téglákból, hanem sziklákból építkeztek, melyet viszont olyan tökéletességgel faragtak egymáshoz, hogy a kövek közé egy papírlapot sem lehet becsúsztatni. Alaposan elgondolkodtatott ez a megoldás, mert így gyakorlatilag csak az egyes kövek lerakása után tudták megtervezni és faragni a következőt, így a munka ezerszer bonyolultabb volt, mintha szabványosították volna a formákat és a méreteket. Akár teljesen hülyének is nézhetnénk őket, de azoknak az eredményeknek a tükrében, ami az élet egyéb területein (mezőgazdaság, csillagászat, stb.) elértek, ennél valószínűbb megoldás, hogy szakrális okokból választották ezt a rendkívül bonyolult eljárást. Azt pedig már csak hatszáz év távlatából jegyezném meg, hogy ez az építkezési módszer kellően időtállónak is bizonyult. Mire bejártuk a területet, ahonnan egyébként remek kilátás nyílt Cuscora, már elkezdtek szállingózni az emberek, így lassan visszaindultunk a belvárosba. A belváros szűk, macskaköves (Gyors közbevetés: A macskakő még sosem adott ennyire kifejező leírást, mint itt. Az inkák ugyanis Cusco alaprajzával egy jaguárt mintáztak, ami ugyan a város fejlődésének köszönhetően ma már kevéssé nyilvánvaló.) utcáit járva megelevenedett a történelem, ráadásul a sok gyarmati korban épült ház is inka alapokra épült. A leghíresebb ilyen falszakasz a sétáló utcában található, a „12 szög” sziklával, mely elnevezés elég hűen adja vissza, amit látunk. A szuvenírekkel most nem foglalkozunk, viszont tettünk egy kitérőt abba az utazási irodába, ahol a buszt foglaltuk holnap hajnalra. Elvileg a fuvar rendben lesz, viszont megtudtuk, hogy az elmúlt években felkapott Szivárvány Hegy a helyiek lázongása miatt le van zárva, így oda várhatóan nem jutunk el. Engem ez nem vágott mellbe különösebben, mert szerintem az igazán látványos képeket a photoshop szülte, de Rita nagyon szeretett volna oda is elmenni. Csüggedni viszont nem volt időnk, némi bóklászás után megtaláltuk azt a kisbusz standot, ahonnan eljuthatunk Pisacba.

A harminc kilométeres út alatt ezer métert ereszkedtünk a Szent Völgybe, és készülhettünk arra, hogy ezen a távon drasztikusan változik majd az eddig pazar időjárás. Szerencsére ennek érkezéskor nyomát se találtuk, és kellő magabiztossággal még egy ebédet is be mertünk iktatni a programba. Rizses hús, csak a szokásos. Pisac romterülete - ekkor még nem tudtam – négy kilométeren keresztül követ egy hegygerincet, mi pedig oda terveztünk eljutni, ahová a kiránduló csoportok is érkeznek, a felső bejárathoz. Ehhez el kellett kapnunk egy helyi buszt, ahová a sok vásárfiától alig fértünk be, majd megkezdhettük az emelkedést a szerpentinen. Sajnos a busz haladt tovább a főúton (egy életveszélyes földút), így az utolsó másfél kilométer emelkedőt gyalog tettük meg, de meglehetősen jó iramban. Ekkor még nem volt egy óra, de mintha lógott volna az eső lába. A romterület, az épületek, teraszos termőföldek nagyon jól néztek ki, de ami egészen lenyűgöző volt, az a környezet. Két egymásra merőleges szakadékvölgy metszéspontjába voltunk egy kisebb gerincen. És csak mikor eljutottunk a romváros legmagasabb pontjára – ahonnan a turistacsoportok visszafordulnak -, akkor derült ki, hogy a hegygerincen egy szűk ösvény mentén további épületek sorakoznak kilométereken át. Mivel így megúsztuk azt, hogy visszafelé is busszal menjünk, távban és időben is alig tűnt hosszabbnak, ezért nem volt kérdés, hogy gyalog folytatjuk utunkat, ami az egész utazás legjobb döntése volt. Hol magányos épületek mellett, hol kisebb tisztáson épített szakrális központon, ősi vízvezetékrendszer mentén és sziklába vájt alagutakon keresztül vezetett az ösvény, melyet alig fertőzött a turizmus, csak néhány béna hippi jógázott a lankásabb részeken. Az utat alig két óra alatt teljesítettük, de alig győztem fotózni és videózni, számomra ez volt a legINKÁBB felülteljesítő látványosság egész Peruban. Az meg csak hab a tortán, hogy az eső is megvárta míg elértük a pisco-i alsó bejárat vízesését. Itt találkoztunk olyanokkal, akik még csak most indultak el felfelé, de sikeresen lebeszéltük őket erről a baromságról. Felfelé az út legalább három óra, a legjobb részeket pedig sötétben kellett volna megtenniük, és egyáltalán nem biztos, hogy lesz fuvarjuk visszafelé… Mindezt szakadó esőben a csúszós köveken. A lényeg, hogy nekünk mázlink volt, és egy éppen induló buszt is elkaptunk, így volt esély, hogy az elkövetkező két órában még megnézzük a hátralévő három (!), igaz jóval kisebb romterületet.

Tampumacay és Puka Pukara szerencsére egymástól néhány száz méterre a szerpentin két oldalán feküdtek, előbbinél a régi vízvezeték és kút jelentette az újdonságot, míg utóbbinál a kilátás volt pazar, és persze az építmények sem voltak rosszak. Mivel ezekre a helyekre bőven elég volt kétszer negyed óra, ezért még volt esélyünk, hogy zárás előtt elérjük az utolsót, Qenqo-t is. (Meg kell jegyezni, ezeknek a helyeknek rendkívül hülye neveik vannak, hosszú távú memorizálásuk alaposan feladja majd a leckét.) Sikerült elkapnunk még egy buszt, így továbbra is tartottuk a lépést azzal a turistacsoporttal, akikkel minden mai helyen találkoztunk. (Én ezt bravúrnak értékelem, mert nekik mégiscsak volt privát transzferük.) A mai utolsó inka templomnál pedig egy igazi – mármint beöltözött – inka főpappal is összefutottunk. Sajnos már pakolta össze a cuccait, így legközelebb csak a Móricz Zsigmond körtéren hallhatjuk majd andalító pánsípszerenádját…:) Ettől a megállótól a város már csak alig pár kilométerre volt, amit a lemenő nap sugarait követve gyalog tettünk meg. Ha ez az öt inka romterület nem lett volna elég, estére egy további programot is beterveztünk, ugyanis a jegyünk belépést biztosított a cuscói népművészeti múzeum folklór estjére is, melynek keretében a helyi indián törzsek ruháit és néptáncait ismerhettük meg. A ruhák nagyon jók voltak, és a tánccal szemben is legfeljebb annyi kifogásom lehetett, hogy valószerűtlen módon hasonlított a magyar néptáncra. Ha Rita fölment volna közéjük, szerintem néhány perc alatt elkapta volna a ritmust… Mi tagadás, az est végére eléggé elfáradtunk, de a szállás felé sétálva még be kellett iktatnunk egy vacsorát is. Fura fehér leves volt hússal és spagetti-tésztával, Rita talán majd a nevét is megmondja.

Szenzációs nap volt, igazi ráhangolódás a Machu Picchura, de lefekvés előtt még belém hasított a felismerés, hogy az Iquitosba szóló repjegyek ára megötszöröződött, ami miatt alighanem újra kell gondolnunk a dzsungeltúránkat. Ez azért elég nyomasztó gondolat, ha újratervezhetném az utat, akkor talán ott kellett volna kezdeni, és jó előre megvenni a repjegyeket…

2022.03.17. - … leginkább

A mai nap gyakorlatilag egy véget nem érő – ám annál izgalmasabb – utazás volt Machu Picchu felé, mely a hajnali fél hetes gyülekezővel kezdődött. Szerencsére a cuccunk többsége maradt a szálláson, hiszen vissza fogunk térni, így is elég szűkösen voltunk induláskor. Természetesen megint minket vettek fel utoljára, pedig az iroda előtt várakoztunk… A cél, Aguas Calientes (Machu Picchu Pueblo), a romvárost kiszolgáló turistafalu az egészen elképesztő fekvésének köszönhetően közúton nem megközelíthető, ám a peruiak a szikla oldalába vájva kiépítettek oda egy vasútvonalat. Ezzel csak annyi a bibi, hogy az alig háromórás út egyirányba körülbelül 80 dollár fejenként, ami a pofátlanság magasiskolája. Alternatívát jelenthet a Salkantay Trail túraútvonal, amin gyalogolni is tudunk, ehhez mindössze négy napig kell bandukolni várhatóan szakadó esőben, négyezer-ötszáz körüli hágókat legyűrve. Tervezünk ilyesmit, de nem itt, nem most. Szintén adott az Inka Trail, az ország leghíresebb túraútvonala, de csak engedéllyel és nevetségesen drágán, ráadásul tele van emberrel és kevésbé látványos. A mi választásunk viszont az egész hegyvonulat megkerülésével egy kétszáz kilométeres, ehhez mérten brutális nyolcórás buszút Santa Teresába, ahonnan további két és fél óra vízszintes gyaloglással már meg is érkezünk. Egyszerűnek hangzik? Cseppet sem volt az. Az út Ollantaytambo-ig a vasutat követte, csak éppen a patak túlsó partján. Bár egy útépítéshez kapcsolódó tervezett sziklaomlás húsz perces megállóra késztetett minket, ezen a szakaszon még nem is volt igazán gond. Sőt, láthattuk egész Peru legmenőbb szállodáját is, egy sziklafalra függesztett üvegkalitkát, de az éjszakánként kért 120 ezer forintos szobaár még azelőtt elvette tőle a kedvünket, hogy komolyan elgondolkodtam volna, hogy visszafelé itt szálljunk-e meg. Ezt követően viszont iszonyatos kígyózás kezdődött ötezer méter feletti csúcsok közé. Az út legbrutálisabb része viszont egyértelműen a Santa Maria után kezdődő egynyomtávos murvás út volt, mely nagyrészt egy sziklaszirten haladt, és korlátok helyett az itt szörnyethalt szerencsétlenek síremlékei kísérték az utat. Ha ez nem lett volna elég nyomasztó – miközben a táj persze lenyűgöző volt -, egy építkezés miatti útzár is megakadályozott minket. Sajnos Peru sok hegyi útján dolgoznak ütemezetten, tehát csak a nap bizonyos óráiban teszik őket járhatóvá. Mivel egyikünk sem akart három órát várni, ezért őrült telefonálgatásba kezdett a sofőrünk, fél óra rimánkodás után pedig a műszakvezető engedélyt adott az áthaladásra. Egészen elborzasztóak voltak a körülmények. A busz végül némi késéssel, de épségben megérkezett a Santa Teresa után lévő vízerőműhöz, ami egyben a másik irányba futó vasútvonal végállomása is. Vettünk néhány banánt és szendvicset – az egyetlen „igazi” étterem árai borzasztóak voltak -, ami már mindkettőnknek hiányzott, majd elindultunk a sínek mentén a dzsungelbe, egyenesen a csodát rejtő hegycsúcsok közé.

A gyalogút rendkívül szórakoztató volt, néhol a vasúti talpfákon kellett átugrálnunk a vízesések felett, egy-egy pillanatra pedig még a Macchu Piccu részletei is előbukkantak magasan a fejünk felett. De a legizgalmasabb mégis a speciális növény és madárvilág volt. Nem gondoltam volna, de még egy Vörös szirtimadarat is meg tudtunk figyelni, ami nem csupán különleges formájú, előkelő színű, de egyben Peru nemzeti madara is. Igazán tökéletes dzsungeltúra lett volna, csak velünk szemben folyamatosan érkeztek a lepukkantabbnál lepukkantabb turisták – hiába, ez a költséghatékony út -, nem ritkán hangszóróból üvöltetve a zenét. Tőlük mondjuk el tudtunk volna tekinteni.

Aguas Calientesbe még világosban érkeztünk, elképesztő gyönyörű fekvésű faluról van szó, ahol a folyó éppen egy vízlépcső formájában kanyarodik folyamatos zúgással kísérve a sziklák és a dzsungel látképét. Papagájok és kolibrik repkedtek mindenütt, mi pedig gyorsan ledobtuk a cuccainkat a szálláson. A település le sem tagadhatná, hogy a turisták miatt épült, gyakorlatilag csak hotelek és éttermek váltják egymást – na jó, egy iskola akadt -, ami hihetetlen, belegondolva, hogy ide minden építőanyag és jármű csak vasúton tud megérkezni. Ehhez képest ez volt a messze legjobb ár-érték arányú szállásunk, 15 dollárért kaptunk egy teljesen tiszta, saját fürdős szobát egy vadonatúj szállodában, ahol még azt is megígérték, hogy másnap hajnali négyre előkészítik nekünk a reggelit. Mindezt a világ egy csodájánál, igaz szezonon kívül… Ekkor már mindkettőnk iszonyatosan izgatott volt a holnapi nap miatt. Milyen lesz az idő? Lesz-e kilátás egyáltalán? De remek feszültségoldási lehetőségre bukkantunk a helyi bazárban, ami az ország talán legolcsóbbja (felteszem, hogy a Covid alatt nem nagyon fogytak a készletek…), így be tudtunk végre vásárolni pulóverből és mágnesből is, szigorúan csak kemény alkudozás után. Este még vettünk pár dolgot a holnapi nagy útra, ettünk egy pizzát – itt szinte csak nyugati ételeket árultak -, és igyekeztünk, hogy hajnalig tudjunk aludni néhány órát. Légyszi, csak legyen jó az időnk!

2022.03.18. – És a leges leginkább…

Elég fárasztó napok voltak mögöttünk, de így sem ment az alvás, annyira izgalmas nap vár ránk. Mivel azon kevesek közé tartozunk, akik nem busszal, hanem gyalogosan kívánták megmászni az inkák szent hegyét – pofátlanul drága volt a jegy egy rövid útra, nehezen tudnék olyan helyzetet elképzelni, hogy ráfanyalodnék -, viszont korán akartunk érkezni, hogy elkerüljük a tömeget, így a beígért reggeli után öt órakor már úton voltunk. Kivilágítás még nem volt, de szórványos mozgolódás már igen. Az út kb. 4,5 kilométer, de a második szakasz egy masszív lépcsőzés ötszáz méter magasba. Az első checkpoint a folyón átívelő hídnál volt, ahol a jegyellenőrök mellett egy egészen brutális méretű rablópoloska-kabóca hibrid szörnyrovart is találtunk, de végül mindannyian utunkra engedtek minket. Reméltem, hogy a hajnali időpont és a csekély számú gyalogos lehetőséget teremt holmi vadlesre is, bár esélyeinket csökkentette, hogy szakadt az eső, és egyébként az orrunkig sem láttunk.

Nem mondhatnám, hogy kicsattanó jókedvvel vágtunk neki a hegynek, mert nem kevés pénz és energia elköltése után elég tragikus opciónak tűnt, hogy semmit ne lássunk a világ egyik leghíresebb műemlékéből. De azért nem adtuk fel, az 1000%-os páratartalom dacára lépkedtünk felfelé. A kaptató felénél járhattunk, amikor feltűnt az első busz, de arra nem is számítottunk, hogy az első turnussal feljutunk majd. Végül meglepően gyorsan felértünk, az 500 méter szintkülönbséget kb. egy óra alatt letudtuk, ha nincs vaksötét és eső, akár egy kellemes reggeli túrának is felfoghattuk volna a dolgot. Bár ami azt illeti, a külvilágból nem sok dolog jött át, az út csúcspontja tartott izgalomba minket, feltéve, reménykedve abban, hogy látni is fogunk belőle valamit. Már csupán tíz perc volt reggel hétig – erre az időpontra szólt a belépőnk -, amikor csodák csodája, az esőt elvágták, ami persze még csak a siker kisebbik fele volt, hiszen a köd még így is beborította az egész völgyet. Ember még nem volt túl sok, a turistacsoportok vélhetően még a reggelijüket fogyasztották. Néhány perccel hét óra után bejutottunk, és anélkül, hogy megpróbáltuk volna megfejteni, hogy a jegyünk melyik útvonalra szól az elérhető négyből (azt vettem, amit a legjobbnak ajánlottak kiegészítve a Huchu Picchu hegy megmászásával), elindultunk a tömeg után.

És ekkor csoda történt, a köd elkezdett oszlani! A romterület sem nem nagy, de nem is kicsi, viszont a terepviszonyok miatt több lépcsőben helyezték el a kilátópontokat, és amikor elértük az elsőt, már szinte az egész romterület láthatóvá vált. Mivel fogalmunk sem volt, meddig tart ki a szerencsénk, gyorsan elkattintottunk néhány fotót, majd elindultunk ahhoz a ponthoz, ahonnan a képeslap beállítású képek készülnek. Sikerült átmásznunk egy korláton, és mielőtt az őrök kitoloncoltak volna, elkészültek a tökéletes képek, a romterület tiszta, a háttérben álló wayana picchu cukorsüvegszerű hegy pedig félig sejtelmes ködből bújik elő. Mivel pedig a környékünkön még nem voltak emberek, egészen egy Indiana Jones epizódban érezhettük magunkat. (Persze nem a negyedikben, hiszen az gyalázatosra sikeredett!) Sajnos nem tudtunk békésen időzni a legjobb ponton, és nem csak azért, mert elkezdtek gyűlni a látogatók, hanem mert az őrök felhívták a figyelmünket arra, hogy a jegyünk erre a szakaszra nem szól… (Azért megütött volna a guta, ha éppen ide nem jutunk el.) De a lényeg, nem kellett nélkülöznünk a világ egyik legismertebb látnivalóját a legismertebb perspektívából sem. Az iránymutatásnak megfelelően visszataláltunk az ösvényünkre, mely keresztülvezetett a romterület északi oldalán, a Nap Templománál, és a rituális kútnál. Melyek persze jól néztek ki, de mégis az összkép az (a környezettel egyetemben), amiért ide zarándokolnak az emberek. Mint kiderült a Huchu Picchu, ahová a jegyünk szólt, egy kisebb domb, ami a romterület és a wayana picchu között emelkedett, néhány sziklafalba vájt lépcsőn kellett felkapaszkodnunk és zavartalan, 360 fokos panorámát kaptunk. Fél 9 körül értünk ide, és mivel az egész napunk – pontosabban az este induló vonatig – ide volt szánva, úgy döntöttünk, hogy jópár órát csak üldögélünk, gyönyörködve a környezetben. Időközben persze kisütött a nap, a turisták pedig ellepték az egykori szent várost. Kevés ennél látványosabb piknikhelye lehet a világnak, ráadásul meglepően kevés emberrel kellett osztoznunk rajta, még olyan időszakok is votlak, amikor kettesben tudtunk lenni. Egyetlen izgalmas társunk viszont mégis akadt, egy srác úgy gondolta, hogy ez az ideális hely a drónozáshoz, ami – nem meglepő módon – szigorúan tilos. Mivel itt nem volt állandó őr, sikerült egy gyors kört tennie, majd alig néhány perccel a menekülése után felbukkantak az őt kereső fogdmegek. Nagy mázlija volt a fiatalembernek mert egy súlyos büntetést kockáztatott, remélem, hogy jól sikerültek a felvételei…

Egyébként idilli (fél)nap volt, bár dél körül már kezdtünk kornyadozni a tűző napon. Fél kettő környékén indultunk lefele, persze előtte bejártuk a város déli karéját is. Sajnos a tömeg itt már nyomasztó volt, azért a kondor alakú oltár így is kihagyhatatlan. A romterület legkevésbé turistabarát megoldása – mely egyébként teljesen tudatos és a pörgést ösztönzi -, hogy nincsenek mosdók, így erre tettünk egy kitérőt, majd megpróbáltunk mégegyszer visszamenni a jegyünkkel, hátha feljutunk a reggeli kilátóponthoz. Sajnos ezt nem engedték, amin háborogtunk egy kicsit, de azért összességében nem panaszkodhattunk a szerencsénkre, életre szóló élmény volt a javából.

A lefelé út nem meglepő módon baromi gyors volt, egyébként az idő kezdett újra borongós lenni, még egy zápor is jött az egész napi szikrázó napsütés után, de ekkor már nem volt tétje a dolognak, maximum a lépcsők lettek csúszósabbak. Mivel a vonatindulásra még várni kellett, a városban bóklásztunk egy kicsit, és próbáltunk értékelhető képet készíteni a kolibrikről, de ez életvitelükből adódóan esélytelennek látszott. Nem merném megtippelni, hogy hány százalékos kihasználtsággal üzemelt a falu, ahol tényleg minden a turizmusra épült, de nagyon örültünk, hogy nem a főszezonban fordulunk meg itt, őrület lehet. Egyébként a nap kishíjján tragikus fordulatot vett, ugyanis a vonatjegyünkről – mely mind formában, mind tartalomra hozta egy vonatjegy kritériumait – kiderült, hogy csak vócserek, és az utolsó pillanatban szóltak, hogy be kell váltanunk igazi jegyekre. Ennek semmi értelmét nem láttam, de majdnem lekéstük a járatot… Ami abból a szempontból mégsem lett volna baj, hogy a társaság hangosan üvöltöző és röhögő idős nőkből állt, akiknek a viselkedése annyira kellemetlen volt, hogy azon se lepődtem volna meg, ha a kalauz inkább a szakadékba vezeti a mozdonyt. Ők így dolgozták fel az élményt, vagy ilyesmi… Mintha az örökkévalóságig tartott volna az a 35 km, amit Ollantaytamboig kellett megtenni, és kicsit bántam, hogy nem tudtunk gyönyörködni az útban, mivel már az induláskor sötét volt.

A szállásunk másfél kilométerre volt a pályaudvartól, útközben pedig igyekeztünk felderíteni a terepet egy majdani vacsora reményében, de elég nagy csend volt a központban. A szállásunkon pedig a tulaj helyett egy olyan vendégtől kaptuk meg a kulcsot, aki három nappal korábban érkezett, és most ő viszi az ügyeket. Szép dolog a bizalom, de nem lehet vele jól lakni, szóval visszaindultunk a központ felé. Végül megtaláltuk az egyetlen utcai mozgóárust, aki a helyieknek állított elő mindenféle bizarr sülteket. Mivel az út csúcspontja megvolt, akár egy gyomorrontást is kockáztathattunk, ami még mindig jobb lehetőségnek tűnt az éhhalálnál, így néhány kóbor kutya társaságában elfogyasztottuk azt a valamit. Visszafelé találtunk egy éppen bezáró boltot, így egy sört is tudtunk szerezni, hogy méltó képen búcsúzzunk a mai naptól. És igen, a Macchu Pichu tényleg olyan, mint a képeken.

2022.03.19. – A Szent Völgy maradéka

Ma sem húztuk sokáig a kelést, mert sűrű napra készültünk, bár egyelőre csak a célpontok voltak meg, az utazás módja nem. Ami biztos, hogy a szállásunkon nem tudtak segíteni az utazásszervezésben… Ollantaytambo Cuzco eleste után vette át az inka birodalom központjának szerepét egy rövid ideig, ennek megfelelően elég komoly épített örökséggel rendelkezik, melyeket a várost körülölelő két domb egymással szemközti oldalain lehet felkeresni. A kisebbik félnél kezdtük rögvest a nyitás után, így sikerült kettesben felkapaszkodnunk a lépcsőzetesen egymás fölé épített falakhoz, melyek ablakain mintha a múltba tekinthettünk volna. Nem költői a kép, ugyanis innen tényleg a szomszéd domboldal szintén ősi városa volt a legjellegzetesebb látványelem. Egyébként Rita sasszemmel észrevett egy botsáskát, ami meglehetősen apró volt ugyan, de legalább egy újabb érdekes állat a listánkon. A túloldalra átkapaszkodva már elég sok embert láttunk magunk körött, kettővel pedig szóba is elegyedtünk – nem minden hátsó szándék nélkül – és kiderült, hogy ők is Cuzcoba akarnak visszajutni, útba ejtve a további látnivalókat. Megegyeztünk, hogy felezzük (na jó, 60-40 az ő javukra, mert mégiscsak németek…) a kocsi költségét, és délben találkozunk a szállásukon. Szépen andalogva bejártuk a romvárost, melynek éke egy olyan kődarab volt, amit nem csupán az építkezés miatt, de díszítő célzattal is faragtak. A terület sokkal nagyobb volt, mint első látásra tűnt, ezért kénytelenek voltunk minden idők leggyorsabb ebédjét produkálni egy csak a kedvünkért kinyitó kis étteremben. Nem mintha el tudtunk volna késni, de mégiscsak pofátlanság lett volna megváratni útitársainkat…

A folyóvölgyet elhagyva – de azért nem nagyon – első megállónk Moraybe vezetett, ami egy igen bizarr körkörös alapú kísérleti ültetvény, már ha hihetünk a helyre vonatkozó jelenleg elfogadott tudományos megfejtésnek. Az inkák itt kísérletezték ki a különböző fajtájú kukoricákat, hogy mely magasságokon mely fajták produkálják a legnagyobb terméshozamot. Ez azért is némileg hihetetlen, mert az egyes párkányok között alig néhány méter szintkülönbség volt. A lényeg, hogy valamit kísérleteztek itt, de ha valaki azt mondaná, hogy csillagászati megfigyelésekhez használnák, az sem lenne kevésbé valószínűtlen. Viszont az minden vitán felül áll, hogy önmagában is nagyon látványos építményről van szó, nem véletlenül a Szent Völgy egyik legikonikusabb látnivalója. De én mégsem ezt vártam ma leginkább! Hanem a következő megállónkat, Mara sal sóbányát. Bár talán jobb lenne nem is bányaként, hanem lepárlóként emlegetni, ugyanis egy sós vizű patakot ezernyi mesterséges medencén vezettek keresztül az inkák, hogy aztán a medencékből a párolás után egyszerűen csak összeszedjék a sót. Mivel a medencék árnyalata – noha a fő szín a fehér – változott, a völgy egészen elképesztő látványt nyújtott, a Macchu Piccu után talán a második leginkább fotogén táj az országban. Hiába, ezek a sós dolgok (Dalol, Síwa-oázis) nagyon jók tudnak lenni. Érdekesség, hogy a helyi indián falu továbbra is használja a sóbányát, de feltehetőleg nem a nemzetközi piacra termelnek, hanem csak a turistáknak adogatják el a csomagokat. Legalábbis az árakból erre sikerült következtetnem. Tulajdonképpen két és fél óra alatt megjártuk azt, amit terveztem, de hála a privát sofőrnek volt még két további megállónk. Először Chinchero kolostoránál álltunk meg, mely két ok miatt is figyelemre méltó. Az egyik, hogy önmagában is tekintélyes korú épületegyüttes, de ennél is fontosabb, hogy alapnak inka kőfalakat használtak, így remek szimbóluma a perui indián-keresztény hibrid hagyományoknak. Majd továbbindultunk, amikor kiderült, hogy egyik útitársunk elhagyta a telefonját. Így a kocsi Chincheroba tett egy bónusz kört, és csodák-csodája, még a telefon is meglett. Az útitársaink, két német lány egyébként meglepő módon nem egy sokhónapos túrán volt, hanem – atipikus módon –, csak rendes szabadságukat töltötték. Minden más tekintetben viszont hozták a sztereotípiát, a zöld párt lelkes támogatóiként – akik ugyebár atomerőműveket zárnak be, hogy cserébe szénerőművek újraindításával védjék a környezetet… - éppen Európa sírját ássák. Hogy ebbe a sírba végelgyengülés után lökik a kontinenst, vagy egy sortűzbizottság löveti bele, az – a jelenleg is zajló háború árnyékában – még kérdéses. Egyébként érdekes sztorikat meséltek, egyikük korábban már megjárta az Amazonast, elhajózott Iquitosba is, így kicsit fájdította a szívünket, hogy módosítani kellett a programunkon, és ez nekünk kimarad.

A nem direkt tömegközlekedéssel megvalósított utak diszkrét bája, hogy nem maradhat ki belőlük a boltlátogatás, melyre ezúttal is kerített sort a sofőrünk. Egy családi(nak tűnő) vállalkozásnál álltunk meg, ahol bemutatták a lámaszőrből fonal készítés csínját-bínját, plusz megnéztük a jópofa tengerimalac tenyészetüket, ami itt szinte minden háztartás sajátja. Egyébként Peruban tartanak nyulat is, méghozzá házikedvencnek, tehát pont fordítva, mint ahogy azt Európában szokás… Az érkezés után még volt egy rendkívül fontos feladatunk, megszervezni az alternatív Amazonas- látogatást. Két opció jöhet szóba, az infrastrukturálisan jobban kiépített, valamivel olcsóbb Puerto Maldonado környéke (Tambopata Környeztvédelmi Terület), ahol szinte biztosan látni óriás vidrát, vagy a világ legbiodiverzebb pontja, a Világörökség Manu Nemzeti Park, illetve annak a külső zónája, mert a belsőbe – ahol jó eséllyel jaguárt is látni -, 7-8 napos több ezer dolláros utak vannak csak. Több irodát is végigjártunk, mindenhol lementünk az utolsó árig, míg végül találtunk egy helyet, ahol a 4 napos túrát szállással és étkezésekkel fejenként kihozták 75.000 forintból méghozzá a Manu Nemzeti Parkba, ami mindenhol máshol 90-nél kezdődött. Vélhetően azért, mert így velünk éppen megtelt egy kisbusz. Este belefutottunk egy közepesen látványos fesztiváli felvonulásba, a nap zárásaként pedig Arequipa után ismét kínai-perui fúziós éttermet választottunk, amivel nem lehet hibázni, és baráti áron lehet ételhez jutni. Mivel holnapután hajnalban volt az indulás, Cuscora maradt egy teljes napunk, ami nem is baj, mert magán a városon eddig csak átrohanni volt időnk, és persze így egy kicsit pihenni is tudunk, aminek már itt az ideje…

2022.03.20. – (Tengeri)malackodás Cuscoban

Pontosan úgy indult a reggel, ahogy azt terveztük, lassan. Az indulás nehézkes volt, már csupán azért is, mert elég szomorkásnak tűnt az idő. Eddig összességében nagyon szerencsések voltunk, és ha azt vesszük, ebbe a napba – amikor amúgy a Rainbow Mountaint néztük volna meg az eredeti tervek szerint – pont belefért az eső. A másféltucat helyre jogosító belépőnkön már csak néhány hely volt hátra, ebből két múzeum volt elérhető a belvárosban, de vasárnap lévén csupán a várostörténetit találtuk nyitva. Itt volt egy összeállítás a város elfoglalásáról, az inka kultúra továbbéléséről és néhány aranytárgy, de összességében azért többet vártam volna a helytől. Persze a legfontosabb múzeumokat Limában találni… Találtunk viszont egy kakaó-csoki múzeumot, ami persze alapvetően boltként funkcionált. Itt végignézhettük a csokoládékészítés folyamatát, és kóstolni is lehetett sokféle perui csokit. Ami azért is volt érdekes, mert a hétköznapi boltokban a csoki gyakorlatilag nem fellelhető, ami van, az is a nagy nyugati márkák tucatterméke. Mindenesetre itt elég sok időt el tudtunk tölteni, mielőtt a misét kihasználva bekönyörögtük magunkat a város főterén lévő katedrálisba, ahová egyébként elég súlyos belépőt kellett volna fizetnünk. Jegyezzük meg, ezek a spanyol kolonialista épületek kívülről sokkal egyedibbek, mint belülről. Miután minden látnivalóval végeztünk, két olyan turistás program maradt, amit még mindenképpen meg akartam ejteni, az egyik a masszív alkudozás a helyi szuvenírpiacon, a másik pedig a sült tengerimalac felhajtása. A nagy piac vasárnap délután pangott, de két utcára tőle találtunk egy belső udvart, ami tömve volt mutatósabbnál mutatósabb ajándékokkal, és ezegyszer nem fogtuk vissza magunkat. Kb. két és fél órát töltöttünk alkudozással, melynek sikerét a helyi nénik heveny anyázásával tudom mérni. Volt, amikor egy sol-on ment a kötélhúzás – ez megközelítőleg 100 forint -, de végül minden összejött. Fém falidísz, Titicaca-tavi falvédő, felespohár készlet, faragott tök… Biztosra akartam menni, hogy többet ezzel már nem kell foglalkoznunk, és még így is bőven 50 dolláron belül maradtunk.

A belváros felé sétálva egy templom tövében pedig megpillantottam azt a feliratot, amit kerestünk „cuy”, azaz a tengerimalac, ráadásul lényegesen olcsóbban, mint amiért a korábbi éttermekben kóstolni lehetett őket. Ugyan Rita némi távolságtartással kezelte a helyzetet, megnyugtatásul közöltem vele, hogy sok nem fog jutni neki a malacból, mert egy süldő példányon maximum 150 g színhús van, de lehet, hogy még ezzel is felülbecsültem. Megrendeltük az egészben sütött rágcsálót, amit húsz perc múlva hoztak is, némi körettel és citrommal, mintha csak egy bécsi szeletet szervíroztak volna. Mivel nekem nem ez volt az első tengerimalacom, kevésbé bizarrnak éreztem a helyzetet, de Rita is gyorsan rákapott az ízére. Ami amúgy semmi különös, de rossznak biztosan nem
mondanám, szóval ha már erre jártunk, kár lett volna kihagyni. Ritát pedig vigasztalja az, hogy a rágcsálók egyébként is rövid életűek… Persze ezt követően még kellett ennünk valami laktatót is, elvégre holnap bevesszük magunkat a dzsungelbe!

2022.03.21. – Megmártózás az Amazonasz-medencében

Mivel a szállásunk gépjárművel nagyjából megközelíthetetlen, és meg sem próbáltuk elmagyarázni, hol lehetne minket felvenni, ezért a legbiztosabb megoldást választva az utazási irodát adtuk meg felvételi pontként, ahol hajnali hat előtt meg is jelentünk teljes menetfelszerelésben. A buszra sem kellett nagyon sokat várni, szinte időben indultunk el Rio alto Madre de Dios felé. Messzire mondjuk nem jutottunk, mert Cusco határában megálltunk egy pékségnél, hogy beszerezzük a reggelit. Jópofa hely volt, óriási kemencékben sütötték a kocsikeréknyi kenyereket, de sajnos kakaóscsigát nem találtunk. Eztán még próbálkoztunk az alvással, hellyel-közzel sikerült is a dolog, remélhetőleg nem maradtunk le semmiről. Az első nem technikai megállónk Ninamarka régészeti területnél volt, ami egy festői dombtetőn található preinka temető volt, ahol 30 többnyire jó állapotú chullpát (ezek a Sillustaniban megismert temetkezési tornyok) járhattunk körbe, mielőtt megkezdtük az ereszkedésünket egy szerpentinen Paucartamboba, az utolsó városba, mielőtt elhagyjuk a civilizációt.

Ez a város arról híres – mármint azon túlmenően, hogy itt még ismerik az angolwc-t -, hogy a hegyi és esőerdei népek kereskedelmi útvonalai itt metszik egymást, ennek megfelelően a várost kettészelő folyóra a spanyol hódítók már háromszáz éve kőhidat építettek (és nevezték el a regnáló III. Károlyról). A hídon kívül még egy egész jópofa szoborcsoport is látható itt, mely bemutatja a régió táncjátékainak összes jelentős karakterét. Néhányuk egyébként visszaköszönt a cuscói táncbemutatókból. Innen még némi kaptató következett a kisbusszal, hogy 3500 méteren elérjük a Manú Nemzeti Park bejáratát, hogy aztán 3000 métert ereszkedjünk a folyóig… Szép kis útnak ígérkezett volna, de az eső szemerkélt, és ebben a magasságban köd is volt, így a kilátópont nem nyújtott sokat.

Ahogy ereszkedtünk a szűk, szerpentines úton, úgy váltott a köderdő egyre inkább klasszikus dzsungelbe. Több ponton megálltunk, volt ahol kisebb vízesést, máshol majmokat néztünk meg, illetve távolról sikerült elcsípnünk néhány „cock of the rockot”, ami a vidék szimbolikus madara. Sajnos a legtöbb állatot csak távcsövön keresztül tudtuk alaposan megfigyelni, szerencsére a vezetőnk készült, és megtanított minket távcsöves mobilfotózni, ami nem kis technikai bravúr, de az elkövetkező napokban jó hasznát vettük a tudománynak. Majdnem este fél hat volt már, amikor leértünk a medence aljára, ahol is egy faluszéli lodgeban lettünk elszállásolva, melynek udvarán egy beszélő papagáj fogadott minket, illetve egy speciális gyümölcskóstoló. Például nem is tudtam, hogy a kakaóbab magja mindenféle feldolgozás nélkül is ehető. Persze nem véletlenül, nem reklámozzák, mert baromi keserű, el sem tudom képzelni, hogy ki tartotta jó ötletnek, hogy ebből italt főzzenek, de az egész emberiség hálás lehet ezért az unortodox kísérletért… Teljesen kulturáltak a szobák, szép a kilátás, zöld a környezet. A tervek szerint este túrázni állatlesre is megyünk, de előtte tartottunk egy kisebb ismerkedős estet. A csapat rajtunk kívül hat tagot számlált, egy kedves holland párt (fiú-lány felállásban, ami elég ritka arrafelé…), egy kolumbiai, egy izraeli és egy német srác, valamint egy kövér olasz lány, mindenki egész normális volt, talán a német hippit leszámítva, de ennyi belefért. A vezetőnk egyébként ornitológus, és az elkövetkező napokban az is kiderült, hogy elég jó. Az éjszakai túra nagyjából a szállás közvetlen környezetére korlátozódott, de mivel jaguárra egyébként sem számíthattunk, érdemes volt inkább alaposan, mint nagyobb távokat megtéve haladnunk, így azért találkoztunk pár érdekes állattal. Egy tó – bár inkább pocsolyának mondanám – közepén kajmán bukkant fel, a fákon éjszakai majmok kommandóztak, azon kívül pedig békák és pókok sokaságát fedeztük fel zseblámpa fényében. Ugyan az érintetlen dzsungelbe csak holnap jutunk el – ehhez át kell kelnünk a folyón -, de már itt, a határvidéken is egész ígéretes a helyzet…

2022.03.22. – A kolibrik és ősmadarak földjén

Ébredés után, de még a reggeli előtt még tettünk egy gyors kört a szállás körül, hátha látunk egy-két állatot, ami elfelejtett visszavonulni még a nap első sugarai előtt, de néhány madáron kívül nem jártunk sikerrel. A kikötő, ahonnan becéloztuk a dzsungelt, nagyjából negyed órányi autóútra lett volna, de ennek egy részét gyalog tettük meg, szemlélve a környék különleges virágait. Láttunk egy agutit, egy kopasz keselyűt, és megannyi lepkét, mielőtt tíz óra körül vízre szálltunk volna.

A nagyjából egyórás út alatt – amellett, hogy csurom vizesek lettünk -, sikerült kiszúrni néhány vörös bőgőmajmot a folyó menti fákon, ami a környék egyik legfontosabb főemlőse, bár a hangjukat most éppen nem hallatták. A lodge a folyó és egy hegygerinc közti sávban volt – a térkép szerint a környéken van két-három másik is, de ebből semmit nem tapasztaltunk -, tíz perc gyaloglásra a kikötőtől. Mondhatom az épület is elég takaros volt, de a környezet egyszerűen csodás. A virágos bokrokat tucatnyi kolibri döngicsélte körbe – a legkisebbeket tényleg nehéz volt megkülönböztetni egy rovartól -, az idő pedig igazán pazar volt.

Az ebédet egy külön közösségi térben szolgálták fel, remek, változatos ételekből lehetett választani, ami igaz minden étkezésre, de ezért a pénzért el is várható. Egy szusszanásnyi szünet után pedig elindultunk a délutáni túránkra. Néhány perc hajózás után kikötöttünk a túlparti fövenyen. A séta célpontja egy láp volt, időközben pedig próbáltunk mindenféle madarakra lelni – meg persze lajhárra, sikertelenül -, melynek fénypontja egy kis tukán becserkészése volt, mely a legszínesebb, legszebb faj a tukánok családjában. Persze értékelhető képet alig sikerült készítenünk. A lápot negyed óra alatt elértük, és mint kiderült, rönkökből összeeszkábált tutajokra kellett szállnunk - ami az egyik csapat alatt gyorsan felborult – és azzal közlekedni azon a járaton, ahol a kedvünkért kiírtották a növényzetet. A láp érdekességét - azon túlmenően, hogy a méregzöld környezet rendkívüli látványt nyújtott – az adta, hogy a környéken itt fordul elő egyedül a nagytestű Hoatzin, ami az egyik legbizarrabb madár a világon, ami olyan, mint egy élő kövület, közvetlenül a dinoszauruszok korából. Legalábbis nekem ez az érzésem volt velük kapcsolatban, bár részleteiben nehéz lenne megindokolni miért. Az összkép viszont magáért beszél, olyan volt, mint egy szivárványszínű rusnya pulyka punk- taréjjal. Ráadásul itt nem csupán előfordulnak, hanem lépten-nyomon beléjük botlottunk (volna, ha gyalog vagyunk), legalább kéttucat madarat láttunk a párszáz méteres evezés alatt. Peru legfontosabb madarai közül már csak hárpiát nem láttunk, ez szerintem egészen jó arány. A csatorna végén egy elég labilis magasles várt minket, ahonnan tökéletesen beláttuk az egész területet. Visszafelé már egy kicsit jobban kellett szednünk a lábunkat, hogy időben visszaérjünk a táborba, de végül ezzel sem volt gond. Szerencsére a vacsorával sem ért véget a nap, ugyanis hátra volt még a legtöbbet ígérő éjszakai túra.

Ha megkérdeznék, hogy merre jártunk, a vaksötét miatt biztosan nem tudnánk felidézni az útvonalunkat, ami biztos, hogy az út nagyon keskeny volt, nagyon csúszós – hála a rövidebb záporoknak – és fák voltak körülöttünk. Először egy óriási pók, majd egy még sokkal nagyobb béka keresztezte az utunkat, utóbbi akkora volt, hogy kisebb combú csirkét is láttam már levágva… Sajnos emlősök nem mozogtak, pedig a környéken tapírok és sörényes hangyászok is élnek, amiket igencsak jó lett volna látni. Helyettük voltak mindenféle méretű békák és sok különböző hernyó, melyekből nincs kétségem, hogy világszép lepkék lesznek nemsokára. Az egyetlen izgalmas találatunk pedig egy apró fánlakó kígyó volt, az alapvetően csigákkal táplálkozó Dispas indica. Ennek nagyon szép mintája volt, és szerencsére nem is menekült, így alaposan meg tudtuk figyelni. Visszafelé egy szakaszon elöntötte az utat a víz, amiben sípcsontig kellett gázolnunk, de kajmánok nem jöttek. Ezzel együtt jól alakul a túra, talán mert ezúttal kifejezetten igyekeztem hűteni a várakozásokat. Az állatok felkutatása sajnos ritkán könnyű… Minden egyéb pedig remek! 

2022.03.23. – Találkozás a sorozatgyilkossal

Hajnali kelésre készültünk, ugyanis a tervek szerint egy agyagnyalodába vezetett az utunk. Ezek azok a folyóparti sziklák, ahol a helyi papagáj állomány a reggeli órákban magához veszi azokat az ásványi anyagokat, amik semlegesítik a napközben elfogyasztott jelentős mennyiségű mérgező gyümölcsöt. Hogy miért nem egyszerűbb nem megenni a mérgező gyümölcsöket, az persze jó kérdés, de megválaszolása alighanem túlfeszítené a napló kereteit. Némi problémát jelentett viszont a szakadó eső, így csak jelentős késéssel tudtunk indulni. Húsz perc csónakázásra volt az első ilyen partszakasz, ahol még néhány tucat megkésett papagáj zabálta a földet. Ami viszont kevésbé volt szerencsés, hogy baromi messze voltak, így csak távcsövön keresztül tudtuk követni a ténykedésüket. A többségük sima zöld papagáj volt, de akadt köztük (minimum) három kékfejű ara is. Az arák nagyon kis csoportokban repkednek, míg a sima papagájok igazi rajban, a víz felett lehetett látni a klasszikus vörös-kék színváltozatot is. Nyugodt szemlélődésünket újfent az eső zavarta meg, így el is indultunk visszafelé a táborba. Szerencsére a zord időjárás átmenetinek bizonyult és a nap hátralévő részében már nem zavart meg.

Ma is három túra volt a terv, a délutáni a tábor feletti hegygerincet célozta meg. Távolságban nem tűnt nagynak, de egészen kaptatósra sikeredett, ráadásul a sár miatt voltak olyan szakaszok, amikor többször visszacsúsztunk… na nem is mi, hanem például a molett olasz lány. Azért szépen lassan haladtunk, és alaposan fotodokumentáltunk minden tücsköt-bogarat. De tényleg, főleg rovarokat, növényeket és gombákat találtunk, illetve egy fát, amin kivehető volt a sörényes hangyász karmainak nyoma… Nos igen, pont olyan, mintha őt magát láttuk volna! Egyébként a vezető tényleg profi madarász, hang után azonosított egy csomó madárfajt – persze lehet, hogy blöffölt – mert látni alig láttunk valamit a sűrű dzsungelben. A hegygerincet elérve aztán megváltozott a táj, és nemcsak mert remek kilátás tárult elénk a folyóra, hanem mert közvetlenül a fejünk felett megjelent egy nagy csapat gyapjas majom. Megdöbbentően közel merészkedtek hozzánk – itt nincsenek pofátlan, agresszív makákók, mint Ázsiában -, és rendkívül aranyosak voltak. Tényleg, mintha plüssállatok lettek volna. Elég hosszan időztünk velük, és a majmok sem siettek sehová… De idővel csak meg kellett fordulnunk, és egy másik – némileg lankásabb – útvonalon visszaereszkedtünk a táborba. A vacsoránál az olasz lány elég bátran belekötött az izraeli fiúba, felhánytorgatva a közel-keleti béke hiányát, de mielőtt elharapózott volna a vita, elindultunk az éjszakai túrára. Az utolsó esély, hogy lássunk valami nagyvadat! Annyi biztos, hogy most más útvonalon indultunk el, mint tegnap, de sokáig csak sikertelenül bolyongtunk. Néhány botsáska, nyúl, gyilkos tűzhangya, és éjszakai majmok mellett csak egy tapírfészket és a tapír hűlt helyét találtuk. Már-már visszaindultunk volna a tábor irányába, amikor sikerült meggyőzni a vezetőt, hogy menjünk le a partra, hátha legalább néhány kajmán, vagy vízidisznó felbukkan arrafelé. Mivel minden túra után közvetlenül a vezető mögött haladtam – hátha megugraszt valamit, amiről hátrébb állva lemaradok -, ezért volt nagy meglepetés, amikor egy patakot elérve a fickó hátra ugorva éppen a lábamon landolt. Néhány tizedmásodpercnek el kellett telnie, míg felfogtam mi történt, amiben nagy segítséget jelentett egy méteres kígyó, amely épp tovacsusszant közvetlenül előttünk. A vezetőnk, aki minden apróságot kiszúrt a félhomályban, éppen ezt nem vette észre a lába előtt… Mondjuk szokatlan is volt, mert a legtöbb kígyó már a közeledtünkre elhúzott volna a környékről. De nem így a közönséges lándzsakígyó (Bothrops atrox), amit éppen ez, a túlzott bátorsága tesz Dél-Amerika legveszélyesebb állatává. Mivel ennek a viperának nagyon erős véralvadásgátló mérge van, meglehetősen nagyra nő, akár a két métert is meghaladhatja és egészen elképesztően gyors és agresszív, egyedül több halálos marásért felel, mint az összes többi faj. A vezetőnk anyjának pont egy ilyen marása miatt kellett levágni a lábát. Nem ok nélküli volt tehát az ijedtség, de egy másodperccel később – míg a többiek menekülőre fogták – én 2-3 lépés távolságból követni kezdtem, hátha legalább ez nem menekül el előlünk. Félelmem egyébként alaptalan volt, mivel nem ment messzire, a patak túlpartján lévő egyik bokor ágain pihent meg. Mivel teljes testét kinyújtotta – ebből a pozícióból nem tud gyorsan odakapni -, ezért relatíve veszélytelen volt megközelíteni, ami kisvártatva a csapat többi tagját is visszacsábította, Rita pedig közülük is kitűnt bátorságával. :) Sokáig szórakoztunk a megfelelő megvilágítással, de végül egy csomó hihetetlen képpel lettünk gazdagabbak, eddig még soha nem volt lehetőség alaposan megfigyelni egy nyugalmi állapotban lévő mérgeskígyót. Adrenalin-dús találkozás volt, és ha a vezetőnk csak tíz centivel odébb lép, tragikus is lehetett volna…

Nem mellesleg ezzel eredményesnek tekintem a dzsungeltúránkat, annak ellenére, hogy még egy nyamvadt lajhárt sem találtunk, ami siralmas!

2022.03.24. – A végeláthatatlan út kezdete

Alighanem most kezdődik az utazás legmonotonabb része, az Amazonastól eljutni Észak-Peru hegyei közé… Persze a mai szakasz, vissza Cuscoba még bőven az élvezhető, mitöbb izgalmas része a nagy menetnek. Mintha nem három nap, hanem három év telt volna el, az elmúlt napok esőzései teljesen tönkretették a hegyi utakat. Volt olyan szakasz, ahol egész egyszerűen leszakadt az út, és a tátongó szakadék fölé egy vaslemezt helyeztek, és a sziklafalba állt kamionok kerülgetése is feladta a leckét a sofőrnek, aki imponáló magabiztossággal vette az akadályokat. Összesen két rövid megállót engedélyeztünk magunknak, az egyiket egy mobil ebéd elejéig, a másikat pedig a környék legnagyobb vízesésénél, ami egész pofásan nézett ki, talán még a Chiang Mai TOP20-ba is odaférne…:) Viszont az egész kirándulás egyik legmegkapóbb jelenetét az ebédnél láttuk, a természet örök körforgásának valószerűtlenül giccses ábrázolásaként egy az úton kivasalt oposszum körvonalait - mert a testet már elhordták a rovarok - a tetem maradékán lakmározó lepkék rajzolták ki előttünk. Huhh.

Miután kiküzdöttük magunkat a medencéből, szundítottunk egy kicsit, ebből adódóan ha nem is volt eseménytelen az út, mi biztosan lemaradtunk róla. Azért nem sokkal Cuscó előtt felfigyeltem egy falura, ahol nagyjából minden ház előtt reklámtábla hirdette a vágásérett tengerimalacokat, de egy tengerimalac egy út alatt elégséges áldozatnak tűnt a kulinária oltárán. Valamivel öt óra előtt érkeztünk vissza, így pont volt időnk bemenni az utolsó olyan helyre, aminek a belépőjegyét tartalmazta az általunk megváltott bérlet, és korábban nem volt rá időnk. Ez pedig a buszpályaudvar közelében álló torony volt, melynek a tetején egy óriási inka harcos szobra állt. A toronyba egy inka kulturális tárlatot rendeztek be, a harcos lábánál pedig kilátóplatform állt. A tárlatban egyedül a kipunak a bemutatása említésre méltó, nagy kár, hogy a csomóírás jellegéből adódóan eredeti „szövegek” nem maradtak fenn, így az egész témáról csak sejtéseink lehetnek. Egyébként a város óriási futball lázban égett, helyi idő szerint fél hétkor kezdődött ugyanis a sorsdöntő Uruguay-Peru mérkőzés, melyet ha megnyer Peru, akkor kijut a katari VB-re. Mivel a buszunk Limába este kilenckor indult, beültünk egy étterembe, ahol adták a meccset, és még vacsorázni is tudtunk. A meccs inkább hajtós volt, mint látványos, és Uruguay már az első félidőben – egy kapufáról kipattanót bombáztak a hálóba – megszerezte a később győztesnek bizonyuló találatot, amit a helyiek nem kezeltek jól. Mint később kiderült, a vereség miatt Peru pótselejtezőre kényszerült Ausztrália ellen, ahol tizenegyesekkel bukta a VB részvételt… Na, akkor nem szívesen lettem volna a helyi utcákon!

A menetrendet viszont még a vereség sem érintette, a busz rendkívül pontosan, este kilenckor elindult, és ha az érkezés is ilyen lesz, akkor kényelmesen elérjük a holnap esti buszt Huarazba. A tervezett menetidő 20 (!!) óra, de ugye szenvedés nélkül nincs is eredmény… Ami biztos, hogy az utazás intenzív szakasza lezárult, és nagyjából azt kaptuk eddig, amire számítottunk!