Gyakorlatilag a Mandalaybe érkezésig napra pontosan tartottuk magunkat az előzetesen vázolt útitervhez, azzal az eltéréssel, hogy az egyszerűbb, északabbi határon léptünk át Burmába. Onnantól pedig nem volt pontos menetrend - mivel nem tudtuk, hogy mikorra kell visszaérnünk Bangkokba -, csak elképzelések arról, hogy mi az, amit mindenképpen szeretnénk megnézni. Ezek közül nem is maradt ki semmi. Volt pár program, ami tőlünk független okokból meghiúsult (pl. nem indult az adott hajójárat), míg máshol előre nem tervezett élménybe is volt részünk (az Everest megpillantása, burmai dzsungeltúra), de szinte biztos vagyok abban, hogy ennél többet aligha fedezhettünk volna fel a röpke 70 nap alatt ezekből az országokból. Összességében (de részleteiben is:) fantasztikusan sikerült az út, és bár biztosan kell majd egy kis idő - vagy inkább hetek - a regenerálódásra, ha újra útnak indulhatnánk, aligha csinálnánk bármit másként. Na jó, romlott duriánt talán nem ennénk...

Pár érdekesebb adat:

Legmagasabb pont: Annapurna Base Camp (4130 m)

Leghosszabb utazás: Kathmandu-Darjeeling (27 óra)

Legnagyobb kultúrsokk: Éjjeli érkezés a kalkuttai nyomornegyedbe

Legmelegebb hely: Mandalay/Bagan (43 fok)

Az egy lakosra jutó legtöbb katona: Manipur állam

Legzsúfoltabb látványosság: Taj Mahal (és más semmi)

Legkellemesebb meglepetés: Sanchi és Bhimbetka Világörökségek Bhopal közelében

A megtett út összesen: 11.726 km járművel és ~475 km gyalog

• busz: 8.692 km (ebből 12! alkalommal éjszakai)
• vonat: 2.672 km (ebből 3 alkalommal éjszakai)
• taxi: ~230 km
• motor: 85 km
• csónak: 26 km
• bicikli: 21 km

9 blogbejegyzés, 45.321 szó, 308.127 leütés

16.517 elkészült fénykép és 250 videó

8 új hűtőmágnes

Megismert világörökség helyszínek(25 27*):

• Elefánt-barlang
• Mumbai Főpályaudvar
• Mumbai viktoriánus épületei
• Ajanta-barlangok
• Ellora-barlangok
• Champaner-Pavagad
• Ahmedabad óvárosa
• Radzsasztáni hegyi erődök
• Csillagvizsgáló, Dzsaipur
• Dzsaipur óvárosa*
• Keoladeo Nemzeti Park
• Fatehpur Sikiri
• Agra Erőd
• Taj Mahal
• Vörös Erőd
• Qutb Minar
• Humayun-sírja
• Sanchi sztúpa
• Bhimbetka barlangrajzok
• Khajuraho templomegyüttes
• Lumbini, Buddha születési helye
• Chitwan Nemzeti Park
• Sagarmatha Nemzeti Park**
• Kathmandu-völgy
• Kangchendzonga Nemzeti Park**
• hegyi vasutak Indiában
• Bagan*

*Az UNESCO 2019.07.06-ai döntése értelmében

**ezeket "csak" láttuk, nem pedig látogattuk

 TOP 10 látnivaló Rita szerint:

• Annapurna Base Camp túra
• Bagan
• Ajanta és Ellora-barlangok
• Darjeeling és a hegyi vasút
• Taj Mahal
• Cherrapunjee
• Kathmandu-völgy királyi városai
• radzsasztáni hegyi erődök (a városokkal együtt)
• Inle-tó
• Sanchi sztúpák

 TOP 10 látnivaló szerintem:

• Annapurna Base Camp túra
• Ajanta és Ellora-barlangok
• Bagan
• radzsasztáni hegyi erődök (a városokkal együtt)
• Holi Mathurában és Vrindavanban
• Chittwan Nemzeti Park
• Varanasi
• burmai dzsungeltúra
• Taj Mahal
• Cherrapunjee

 Tetszett:

• Kaják és a visszatérő cukornád-ital
• A vártnál sokkal jobb higiéniás és infrastruktúrális körülmények
• Óriási mázli az időjárással
• Meg úgy általában minden

 Nem tetszett:

• A burmai buszok és pláne a hajók menetrendje
• Bételtől vöröslő fogsorok és utcák
• A két gyomorrontás pont kettővel több, mint az előző ázsiai úton
• Állandó cipőlevétel a templomoknál

Folyt köv.

2019. április 7. - Lacoste hálózsák rendel

Reggel hétre kellett a buszpályaudvaron lennünk, ami nem is okozott gondot, búcsút intettünk Pokharának, ami egy fokkal nehezebben ment, majd a buszunk viszonylag időben elindult a Chitwan Nemzeti Park felé, ami az egész Hindusztáni-félsziget talán legjelentősebb parkja. Az állat-állománya és a fajgazdagsága is páratlan, az ázsiai elefánt és a bengáli tigris mellett ajakos medvével, leopárddal, kétféle krokodillal, bölénnyel is összefuthat az ember, de a terület igazi sztárjai a rinocéroszok, amiből él itt vagy 600 példány. Mivel a tigris témát elengedtem, ezért az orrszarvú és valamilyen krokodil volt az elsődleges cél, minden más csak bónusz.

Délután egyre oda is értünk, ami azért volt fontos, mert egy eléggé kurrens honlapon azt olvastam, hogy a két óra után váltott másnapi belépőkkel még aznap engednek egy elefántos szafarit. Bár itt nem ütlegelik vaskampókkal az elefántok fejét, azért ehhez nem ragaszkodtam volna, de mivel minden vélemény szerint elefántháton van a legtöbb esély az orrszarvúk megfigyelésére, ez pedig megér ennyi áldozatot. Mármint az elefánttól. Szerencsére ez az információ fake newsnak bizonyult - valójában a szafari nap utáni reggelen lehet elefántolni -, így délutánra más elfoglaltságot kellett találni. Mindenekelőtt megszervezni a másnapi szafarit. Az ajánlatok közül messze a szállásunké volt a legkedvezőbb, ráadásul egy másik irodában találkoztunk egy cseh párral, akit be tudtunk szervezni, így tovább faragtuk a költségeket. Végül abban maradtunk, hogy délelőtt félnapos dzsipszafarira megyünk, délután pedig gyalogosan próbáljuk felfedezni a vidéket. Utóbbit lehetőséget némileg furcsálltam, mivel ritkán van lehetőség gyalogolni olyan parkban, ahol legalább öt potenciálisan életveszélyes faj él, de mai eszemmel már inkább egész napos gyaloglásra mennék, annyival többet tud nyújtani a dolog.

A túra megvolt, mi pedig elindultunk a Rapti folyó partján az elefánt nevelő központba. Mint kiderült, legalább három-négy ilyen központ volt Saruaha település közvetlen környezetében, de ez volt a legnagyobb, ahol ráadásul újszülött elefántól is akadt néhány. Utóbbiak tényleg nagyon aranyosak voltak, de a sok lebilincselt lábú elefánt azért nem volt a legfelemelőbb látvány, bárhogy próbálták is szórakoztatni magukat egyhelyben. A park után közvetlenül a folyóparton haladtunk, hogy megfigyeljük a környék madarait, amiből itt is világszép példányokat találni. Éppen egy kócsagot próbáltam becserkészni a fűben, amikor Rita lelkendezve gratulál a megfigyelésemhez. Nem értettem a dolgot, mert azért egy kócsag még Magyarországon sem megy ritkaság számba, de aztán leesett, hogy Rita a tőlem úgy tíz méterre a parton napozó mocsári krokodilnak örült meg. Én mondjuk simán elmentem volna mellette, nagyjából két perccel azután, hogy gúnyos megjegyzést tettem a kb. 30 centiméter mély vízre, mondván ebben aligha találunk majd életet. Nem volt egy kapitális példány, lehetett vagy két méter, de mégis mekkora találat! Az ezt követő percek azzal teltek, hogy próbáltam kitapasztalni, mennyire enged közel magához a jószág. Általában amikor 3 méteren belülre értem, akkor elkezdett fújtatni, de meglepő módon nem menekült el. Egészen addig tartott az ismerkedés, amíg Rita össze nem szedte a bátorságát, hogy odamenjen hozzá egy közös fotóra. Na, ez már a krokinak is túl sok stresszt okozott, a másodperc törtrésze alatt elmerült a sekély vízben, és mire odaszaladtam a parthoz, már a nyomát sem láttam. Lelkesen folytattuk utunkat - egyúttal jobban ügyelve arra, miben botlunk el a következő sáscsomó mögött -, és hamarosan elértük az elefántszafarik bázisát, ahová épp most értek vissza az állatok, hátukon 6-8 az életükért kapaszkodó indiaival. Nagyjából 15 méterre az elefántgázló mellett pillantottuk meg a második krokodilunkat, ami méretileg már sokszorosa volt az előzőnek, és láthatóan az elefántok miatt sem zavartatta magát. Azért ezt a példányt már nem biztos, hogy annyira megközelítettem volna, mint az előzőt...

Felvillanyozva, és a holnapi nappal kapcsolatban kellő optimizmussal - ugye ez a létező legnagyobb hiba, amit egy szafarival kapcsolatban el lehet követni... - indultunk vissza a szállásra, ahová nagyjából sötétedésre értünk vissza. Erről jutott eszembe, a park szabályzata tiltja az éjszakai fürdőzést a patakban. Most már kapizsgálom miért, sőt, az "éjszakai" kitételt látom értelmetlennek. Vacsorára visszatértünk oda, ahol ebédeltünk is, így folytathattam az Annapurna-túra utáni húsdiétámat. Az itteni vízibivaly-nyesedék ugyan nem egy gulyás, de azért tudtam értékelni...

2019. március 29. - Buddhától Pokharáig

Az indiai oldal lusta munkakerülő határőreitől a nepáli kollégák sem akartak lemaradni, így azt az hivatalt is zárva találtuk. Hiába csöngettünk, kopogtunk, szólongattuk a határőröket válaszra sem méltattak minket. De csupán pár percet kellett várni, mire Nepál felől megérkezett egy furcsa tünemény, egy hindura mázolt orosz leány képében, aki "Háre Krishna, Háre Rama, my train is going, plíz kám" üvöltözéssel csakhamar megtörte az ellenállásukat. Egészen elképesztően bizarr jelenet volt, még azon is eltűnődött, hogy a kialvatlanság miatt csak hallucinálom az egészet. A pecsét viszont valódi volt, így reggel hét felé végre bejutottunk Nepálba.

Sokáig nem ülhettünk a babérjainkon mivel kész volt a délelőtti program, Buddha születési helyének felkeresése. Naivan azt hittem, hogy az alig 20 km-re fekvő Lumbinit hipp-hopp meglátogatjuk, de ehhez előbb be kellett buszoznunk a határtól Bhairahawaba, majd egy másik busszal további 1,5 óra alatt Lumbinibe. Az indiai utak után a nyomorúságos nepáli földutak hidegvizes zuhannyal értek fel. Lumbini - Sarnathoz hasonlóan, sőt, annál is inkább - interbuddhista központ, gyakorlatilag nincs olyan buddhista közösség a világon, aki nem képviselteti magát itt legalább egy kisebb templommal. Továbbmegyek, a világbékének is szenteltek saját templomot, minden szépségkirálynő-aspiráns nagy megelégedésére. Na, mindezekre se idő, se fogadókészség nem volt, így célirányosan a "Születés Temploma" (Betlehem után szabadon) felé vettük az irányt.

Fene sem tudja, hogy állapították meg évezredek távlatából, hol állt az egykori Szidhárta család rezidenciája, mindenesetre egy elég ősinek látszó falszakasz hirdeti a pontos helyet, mely fölé immár egy épületet is húztak. A hely egyébként kevéssé látványos, de a zarándokok reggeli ceremóniájának hangulata elég jó volt. Meg hát mégiscsak itt született az elmúlt háromezer év egyik legnagyobb hatású gondolkodója, na. A bejáratnál összefutottunk egy török sráccal, aki komoly Tar Béla-rajongó - de ezt leszámítva tisztességes embernek tűnt...:) -, és vele vártunk a buszra, ami előbb érkezni nem nagyon akart, majd haladni. Délig feltétlenül vissza kellett érnünk a pályaudvarra, mert azt olvastam, hogy akkor indul az utolsó menetrend-szerinti busz Pokharába, ehhez képest 11:40-kor már a szinte mozgó járműre sikerült felugranunk.

A határ és Pokhara közti 80 km-es távolságot egy kilenc órás nyomorult zötykölődéssel sikerült abszolválnunk, ugyanis a 2015-ös földrengés járhatatlanná tette a rövidebb utat, így a világ vége felé kellett kerülnünk. Bánta a fene, a lényeg, hogy még ma Pokharába tudjunk jutni. Éjszaka aztán jött a pofon, a nepáli taxisok pofátlansága nem ismert határt, így inkább gyalog indultunk el a szállás felé, mintegy levezetésképpen. Szerencsére útitársaink is akadtak, két indiai turista, akik menet közben sok érdekességet meséltek a nepáli és az indiai munkaerő piacról. Ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy Pokhara sikátorai telis-tele vannak európai - na jó, nem svájci, de mondjuk lengyel - szintű villákkal. Egész pontosan lepukkadt házat nem is láttunk egy jó darabon. Mint kiderült, itt ezeket kb. 3 millió forintért fel lehet húzni, ami összejön az indiai vendégmunkával...

A szállás szerencsére nyitva volt, a tulaj pedig kellően részegre itta magát a hotel izgága osztrák mindenesével - jegyzet: soha ne kérjek többet, részeg séftől vacsorát -, és nem átallottak minket is bevonni az italozásba/beszélgetésbe. Mint kiderült, Ausztriában nincsenek igazi hegyek, a nepáli sör pedig egész jó. Egy nagyon hosszú nap után ennyi tanulság elég is volt.

Február papíron a legrövidebb hónap ugyan, de nekem most messze a leghosszabbnak tűnik, mivel mióta sikerült teljesen letisztáznom az alábbi tervet, tűkön ülve várom a végét. A március ugyanis egyet jelent a hosszú premonszun szünettel, ami pedig lehetőséget teremt, hogy ázsiai utazásunk a második nagy szakaszába lépjen...

Az "odafelé" viszonylag egyszerű lesz. Bangkokból Mumbaiba repülünk egynapos kalkuttai megállóval, amibe talán belefér egy hajókirándulás a Sundarbans Nemzeti Parkba, ami a világ legnagyobb mangrove erdeje, és a bengáli tigrisek elsőszámú ívóhelye. Utóbbi megfigyelése persze még így is az álom kategória.

Ezt követően veszi kezdetét egy reményeim szerint változatos, újszerű élményekben gazdag, nem utolsó sorban pedig tanulságos út, aminek már a megállóit végigírni (zárójelben a látnivalók kaland) is fárasztó.

/INDIA/ Mumbai - Aurangabad (Ellora és Ajanta-barlangok) - Vadodara (Champaner) - Ahmadabad - Udaipur (Chittorgarh és Kumbhalgar erődök, Ranakpur) - Jaisalmer - Jodhpur (ha szükséges, újra próbálkozunk a tigrisekkel a Rathambore NP-ban) - Jaipur - Bharatpur (Chand Baori víztározó, Keoladeo NP) - Fatehpur Sikri - Mathura/Vrindavan (kétnapos Holi Fesztivál)  - Agra - Delhi - Bhopal (Sanchi, Bhimbetka) - Khajuraho - Varanasi

/NEPÁL/ Lumbini - Chitwan NP - Pokhara - Annapurna-alaptábor - Kathmandu - Kakarbhitta 

/INDIA/ Darjeeling - Shillong - Cherrapunji - Aizawl 

/MYANMAR/ Rihkhawdar (Rih Dil-tó) - Kalaymo - Mandalay - Hsipaw - Pyin Oo Lwin - Hanlin - Bagan - Inle-tó - Kalaw - Yangon - Kyaikto - Hpa-An 

/THAIFÖLD/ Mae Sot - (ha marad egy plusz napunk, akkor Sukhothai)  - Bangkok

70 nap, 11.000 km, 12 éjszakai busz/vonat - ami az előző úthoz képest csekélység.

14 db milliós város (ebből 5 db az ötmilliót is meghaladja), 25 UNESCO Világörökség, és egy pionír határátlépés a frissen nyitott indiai-myanmari határon - szóval jó eséllyel unatkozni mégsem fogunk.

Nagy hiányzók vannak ugyan: Hampi, Amritsar, Leh környéke, Everest BC, de így is szinte hihetetlen, hogy gyakorlatilag  minden mást sikerült belesűrítenem a programba, ami a három országban érdekelt. Most már csak az kell, hogy tartani is tudjuk magunkat a tervhez..:)

Visszaszámlálás indul!