2022.03.07. – De az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát…

Mindig nagy izgalom előzi meg a komolyabb útjainkat, de ezúttal esélyem sem volt ráhangolódni, mivel a hétfői indulás előtt három napig reggeltől-estig dolgoznom kellett. Igen, hétvégén is. Ez az ára a négyhetes kimenőnek…:) Öröm az ürömben, hogy az utolsó pillanatban egy kedves kollégám megajándékozott a tartalék Malarone tabblettáival, így legalább az Amazonas medencében sem kell majd maláriától tartanunk. A lényeg, hogy hajnali kettő felé lebattyogtunk az éjszakai buszhoz és elindultunk a Belvárosba, hogy a reptéri busszal még időben megérkezzünk a reptérre. Ez mindig neuralhikus pont, de simán teljesítettük, és ezúttal sem kellett hízlalnunk a taxis-hiénákat. A reptéren pedig kellemes előjel fogadott, a becsekkolásnál a KLM-pultnál egy népes perui csoport – ha tippelnem kéne, egy zenekar – toporgott előttünk.

Nos, ami a Budapest-Amszterdam járatot illeti, finoman fogalmazva sem voltunk elragadtatva. Nem mintha a kényelmetlen utazás bármiféle problémát jelentene, de a szolgáltatás mellé rakva a jegyárakat, nehezen tartható a fapados légitársaságokat övező általános ellenszenv. A KLM Budapestre a legócskább gépét küldi, ráadásul az amszterdami reptéren is a világ végén parkol vele. A reptér viszont kétségtelenül jó, egy csomó időnk van a felfedezésre, vagy legalábbis lenne, ha nem lennék piszkosul fáradt. Ami biztos, hogy tulipánhagyma-válogatást igyekszünk majd beszerezni visszafelé.

Sosem gondoltam volna, hogy az út Amszterdamból Limába csupán egy pillanat, vagy legalábbis sikerült annyit aludnunk, hogy ne tűnjön többnek. De az időeltolódásnak köszönhetően számszakilag sem volt sokkal több idő, reggel még Budapesten voltunk, késő délután pedig már le is szálltunk a Jorge Chavez nemzetközi reptéren. A bejutás elég gyorsan ment. Persze izgultunk eléggé, mert még oltással együtt is elvihetnek szúrópróbaszerű vizsgálatra – ahogy azt meg is tették néhány utassal –, és a COVID-pozitívokat karanténba zárják, de megúsztuk. Ahhoz képest, hogy világviszonylatban is egészen durva korlátozások voltak az országban, viszonylag – mármint a DK-ázsiai országokhoz képest – hamar eljutottak a felismerésig, hogy turizmus nélkül földbe fognak állni, így már jó fél éve megnyitották kapuikat a külföldiek előtt. Ez annyiban fontos, hogy remélhetően nem kezelnek minket páriaként a helyiek sem. 

A reptérről egyenesen a hostelhez taxiztunk, ami az óváros szélén volt. A sors furcsa fintora, hogy Limában az óváros messze nem tartozik a legjobb/legbiztonságosabb környékek közé, de azért nem volt tragikus a helyzet. Negyed óra hiábavaló csengetés után pedig végre bebocsátást nyertünk. Ez volt a lefoglalt szállások közül a legdrágább és – mint kiderült – a legótvarabb, de mivel majdnem huszonnégy órája úton voltunk, ezért panaszkodás helyett kidőltünk inkább.