2019. április 7. - Lacoste hálózsák rendel
Reggel hétre kellett a buszpályaudvaron lennünk, ami nem is okozott gondot, búcsút intettünk Pokharának, ami egy fokkal nehezebben ment, majd a buszunk viszonylag időben elindult a Chitwan Nemzeti Park felé, ami az egész Hindusztáni-félsziget talán legjelentősebb parkja. Az állat-állománya és a fajgazdagsága is páratlan, az ázsiai elefánt és a bengáli tigris mellett ajakos medvével, leopárddal, kétféle krokodillal, bölénnyel is összefuthat az ember, de a terület igazi sztárjai a rinocéroszok, amiből él itt vagy 600 példány. Mivel a tigris témát elengedtem, ezért az orrszarvú és valamilyen krokodil volt az elsődleges cél, minden más csak bónusz.
Délután egyre oda is értünk, ami azért volt fontos, mert egy eléggé kurrens honlapon azt olvastam, hogy a két óra után váltott másnapi belépőkkel még aznap engednek egy elefántos szafarit. Bár itt nem ütlegelik vaskampókkal az elefántok fejét, azért ehhez nem ragaszkodtam volna, de mivel minden vélemény szerint elefántháton van a legtöbb esély az orrszarvúk megfigyelésére, ez pedig megér ennyi áldozatot. Mármint az elefánttól. Szerencsére ez az információ fake newsnak bizonyult - valójában a szafari nap utáni reggelen lehet elefántolni -, így délutánra más elfoglaltságot kellett találni. Mindenekelőtt megszervezni a másnapi szafarit. Az ajánlatok közül messze a szállásunké volt a legkedvezőbb, ráadásul egy másik irodában találkoztunk egy cseh párral, akit be tudtunk szervezni, így tovább faragtuk a költségeket. Végül abban maradtunk, hogy délelőtt félnapos dzsipszafarira megyünk, délután pedig gyalogosan próbáljuk felfedezni a vidéket. Utóbbit lehetőséget némileg furcsálltam, mivel ritkán van lehetőség gyalogolni olyan parkban, ahol legalább öt potenciálisan életveszélyes faj él, de mai eszemmel már inkább egész napos gyaloglásra mennék, annyival többet tud nyújtani a dolog.
A túra megvolt, mi pedig elindultunk a Rapti folyó partján az elefánt nevelő központba. Mint kiderült, legalább három-négy ilyen központ volt Saruaha település közvetlen környezetében, de ez volt a legnagyobb, ahol ráadásul újszülött elefántól is akadt néhány. Utóbbiak tényleg nagyon aranyosak voltak, de a sok lebilincselt lábú elefánt azért nem volt a legfelemelőbb látvány, bárhogy próbálták is szórakoztatni magukat egyhelyben. A park után közvetlenül a folyóparton haladtunk, hogy megfigyeljük a környék madarait, amiből itt is világszép példányokat találni. Éppen egy kócsagot próbáltam becserkészni a fűben, amikor Rita lelkendezve gratulál a megfigyelésemhez. Nem értettem a dolgot, mert azért egy kócsag még Magyarországon sem megy ritkaság számba, de aztán leesett, hogy Rita a tőlem úgy tíz méterre a parton napozó mocsári krokodilnak örült meg. Én mondjuk simán elmentem volna mellette, nagyjából két perccel azután, hogy gúnyos megjegyzést tettem a kb. 30 centiméter mély vízre, mondván ebben aligha találunk majd életet. Nem volt egy kapitális példány, lehetett vagy két méter, de mégis mekkora találat! Az ezt követő percek azzal teltek, hogy próbáltam kitapasztalni, mennyire enged közel magához a jószág. Általában amikor 3 méteren belülre értem, akkor elkezdett fújtatni, de meglepő módon nem menekült el. Egészen addig tartott az ismerkedés, amíg Rita össze nem szedte a bátorságát, hogy odamenjen hozzá egy közös fotóra. Na, ez már a krokinak is túl sok stresszt okozott, a másodperc törtrésze alatt elmerült a sekély vízben, és mire odaszaladtam a parthoz, már a nyomát sem láttam. Lelkesen folytattuk utunkat - egyúttal jobban ügyelve arra, miben botlunk el a következő sáscsomó mögött -, és hamarosan elértük az elefántszafarik bázisát, ahová épp most értek vissza az állatok, hátukon 6-8 az életükért kapaszkodó indiaival. Nagyjából 15 méterre az elefántgázló mellett pillantottuk meg a második krokodilunkat, ami méretileg már sokszorosa volt az előzőnek, és láthatóan az elefántok miatt sem zavartatta magát. Azért ezt a példányt már nem biztos, hogy annyira megközelítettem volna, mint az előzőt...
Felvillanyozva, és a holnapi nappal kapcsolatban kellő optimizmussal - ugye ez a létező legnagyobb hiba, amit egy szafarival kapcsolatban el lehet követni... - indultunk vissza a szállásra, ahová nagyjából sötétedésre értünk vissza. Erről jutott eszembe, a park szabályzata tiltja az éjszakai fürdőzést a patakban. Most már kapizsgálom miért, sőt, az "éjszakai" kitételt látom értelmetlennek. Vacsorára visszatértünk oda, ahol ebédeltünk is, így folytathattam az Annapurna-túra utáni húsdiétámat. Az itteni vízibivaly-nyesedék ugyan nem egy gulyás, de azért tudtam értékelni...
