2019. december 28. – Piacoktól a pokoli vasútig

Még előző nap, finoman fogalmazva is kellemetlen előjelekkel indult az utazásunk, ugyanis az éjszakai busz indulása előtt egy órával még éppen egy fogorvosi székben szenvedtem. A néhány hete megroppant tömésem cseréje nem várhatott tovább, az egyre intenzívebb fogfájás cselekvésre késztetett. A tömés utáni kellemetlen érzést szerencsére gyógyszerekkel egészen jól kordába lehetett tartani, így különösebb panasz nélkül érkeztünk meg Bangkokba hajnali öt körül, hogy azonnal tovább is induljunk Samut Songhramba, ahol Ázsia leghíresebb vasúti piaca található. Ennél korábban ugyan esélyünk sem volt érkezni, a kora reggeli vonatot mégis éppen lekéstük, így az elkövetkező másfél órában a városban bolyongtunk, már amennyire az időjárás engedte. Ugyan két hónapja nem láttunk esőt, de itt rögtön leszkadt az ég, és bár a zápor csak tíz percig tartott, a leszakadó vízmennyiség éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a várost kettészelő Mae Klong folyó kiöntsön, így a belvárosi utak tíz centis víz alá kerültek, mi is bokáig vízben folytattuk utunkat. Úgy tűnt, hogy ez errefelé nem tér el a dolgok normális menetétől, mi azért egy kicsit meglepődtünk, elvégre az „úszó piacot” néhány kilométerrel odébb vártuk.

A piacot úgy kell elképzelni, hogy a sinektől számítva mindkét irányban öt méteren belül helyezkednek el az üzletek, és nyugalmi állapotban az áruk egészen a sínekig ki vannak pakolva, a kétoldalt benyúló napellenző ponyvák pedig tulajdonképpen összeérnek, egyfajta alagutat kialakítva. Az alagút anlógia csak annyiban sántít, hogy ez alatt maximum emberek férnek el, vonat nem, így ha érkezik a szerelvény, azzal is lesz dolguk az árusoknak. Az árubőséggel, és a forgalommal sem volt probléma, bár az is lehet, hogy csak a szűkös helynek volt köszönhető a tömegérzés, szerencsére azonban turisták rajtunk kívül alig lézengtek a környéken. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk a következő szerelvényre, és akkor elkezdődött a varázslat. Mint korábban már megfigyeltem, az árusok a termékeket kínáló asztalokat apró, a vasútra merőleges sínekre szerelték, így amikor felharsant az első fütty, mindenki másodpercek alatt betolta a portékáit az üzletbe. Hihetetlen hatékony, és begyakorolt rendszer volt, a napellenzők összecsukásával együtt sem tartott az egész fél percig. További egy perc volt, míg elcsettegett előttünk – nagyjából húsz centiméter távolságra –  az ablakokban csüngő túristákkal teli vonat, majd ugyanilyen sebességgel a piac ismét visszaépült. Az egész tényleg nem tartott két percnél tovább, de nagyon impresszív volt a látvány. Őszintén szólva csak ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog történni, de ilyen hatékonyságra egyáltalán nem számítottam. A vonat érkezését követően öt perccel már szó szerint mindent elleptek a turisták, a piac pedig elkezdett inkább látványosságként, mint az árúforgalmat előmozdítő találkahelyként funkcionálni. Nekünk ezt szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk.

Miután bolyongtunk kicsit a belvárosban, ahol új értelmet nyert a járdasziget kifejezés, pont belebotlottunk egy szongtheóba, ami következő állomásunk, a Damnoek Saduak Úszó piac felé indult. Az úszó piacok Délkelet-Ázsia szupersztárjai, olyan kulturális élményt kínálnak, melyről az ide látogató igyekszik meggyőzni magát, hogy most aztán alámerül az autentikus viet/thai/burmai mindennapokban. A valóság ezzel szemben az, hogy mára ezek nagyon kevés kivétellel kizárólag turistacsapdaként funkcionálnak, és ez fokozottan igaz Damnoek Saduakra. Ez ugyanis a világ talán legnagyobb ilyen jellegű látványossága, apró szépséghiba, hogy már eleve a külföldiek igényei szerint alakították ki 1981-ben. Ezzel együtt is szerettük volna megnézni, elvégre attól, hogy valami bazári, még lehet érdekes, pláne látványos.

A főúttól mintegy másfél kilométert kellett sétálni a csatornáig, mely alatt méterenként kellett levakarni a taxisokat, akik rendhagyó módon itt csónakkal közelítik meg a piacot. Ha valaki a vízen is szeretné bejárni a területet akkor sem érdemes már itt hajót bérelni, ugyanis a piacnál ugyanezt nagyjából ötöd áron lehet megtenni. Ami teljesen korrekt, én mégsem tudnám jó szívvel ajánlani. Az ok pedig – talán a csúcsszezonnak köszönhetően – az az elképesztő tömeg volt, ami miatt a csónakok gyakorlatilag csak araszolni tudtak. Mi persze a partról és a különböző kilátópontokból ezen csak jót derültünk, mitöbb fotótémának a forgalom csak jót tesz, de belülről azért eléggé idegtépő élmény lehetett az utasoknak. A piacon egyébként csak szuveníreket és kaját lehet kapni, aranyáron nyílván, bár a mangó ragacsos rizzsel még így is remek vételnek bizonyult. Az eladóknak csak viszonylag kis százaléka árul csónakból, azt jellemzően a vevők használják, hogy megálljanak a partmenti bódéknál vásárolni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a piac területén három helyen is találkoztunk mutatványosokkal, akik abból próbáltak meg pénzt csinálni, hogy a turisták fotózkodhatnak a koboldmakijaikkal. Lévén a világ egyik legcukibb állatáról van szó, nem kételkedem az üzleti sikerben, de nekem mégsem jött be a dolog, mivel a makik Thaiföldön még csak nem is őshonosak, ráadásul éjszakai állatokról lévén szó, aligha vették jónéven az egrecíroztatást. A szinte elmaradhatatlan tigrispitonokról már szó se essék… A hajózható csatornák elég nagy területet szőnek be, a forgalom mégis viszonylag kis részre koncentrálódik, így azért nem egész napos program bejárni a piacot, főleg, ha pénzt amúgy sem tervezünk költeni. Nagyjából dél körül fáradtunk el a nézelődésbe, és indultunk tovább Kanchanaburi felé. Akkor még nem tudtuk, hogy bár légvonalban közel voltunk, az akadozó közelkedésnek hála, majd’ három órát elcseszünk az életünkből. Pedig így történt.

Kanchanaburi Thaiföld egyik legfontosabb zarándokhelye, legalábbis ami a külföldieket illeti, mivel több tízezer szépen gondozott katonasír idézi meg a II.világháború egyik legtragikusabb epizódját. Szingapúr elfoglalása után ugyanis a megszálló japán csapatok ide internálták a „szövetséges” hadifoglyokat, hogy velük – meg persze negyedmillió helyi civillel – megépíttessék a Sziám-Burma vasútat, mely ha máshonnan nem is, a „Híd a Kwai-folyón” című filmklasszikusból mindenki számára ismerős lehet. Mire lepakoltunk a szupermenő lakóhajónkon (2000 ft/éjszaka), és ettünk egy kései ebédet, már három óra felé járt az idő, de szerencsére nem késtünk le semmiről. A naplementéig hátralévő három és fél óra ugyanis bőven elég, hogy a város határain belül található legfontosabb látnivalókat megnézzük. Amire kevesen számítanak az az, hogy Kanchanaburinak Thaiföld egyéb városaitól eltérően - hála a kínai kereskedőknek -, kimondottan érdekes óvárosa van. Ez a tény kimondottan kellemessé tette a sétát a központi katonai temetőig, melynek szomszédságában a kínai közösség temetkezési helye is található. Itt kezdtük, mivel a különleges kínai síremlékek önmagukan is elég érdekesek. A legfelemelőbb viszont kétséget kizáróan a britek által kialakított emlékpark. Az egész területet golfpálya minőségű gyep borítja, a katonasírok makulátlanok. Mindegyiken olvasható az alatta nyugvó katona rangja, a halál oka, valamint, hogy pontosan melyik alakulatban szolgált. Az alig méteres fejfáknak persze nem elsősorban művészi értékük van, de ilyen tömegben tényleg letaglózó, a tragikus sorsokat olvasva pedig megelevenednek a háború borzalmai. A legmeghatóbbak persze azok a sírok, melyeket láthatónak nem csupán az emlékbizottság gondoz, hanem a leszármazottak – esetleg ismerősök – által odahelyezett apró személyes tárgyak is díszítenek. Belegondolni is borzasztó, hogy ezek az angolok, ausztrálok, új-zélandiak sokezer kilométerre az otthonuktól nyugszanak, a hozzátartozóknak pedig a fél világot át kell utazniuk, hogy leróhassák tiszteletüket.

A parkban szinte megállt velünk az idő, ezért mikor mégis feleszméltünk, kicsit sietősebbre kellett vennünk a figurát. Az út gyakorlatilag keresztülvezetett a város turistanegyedén. Rengeteg hostel, kocsma és étterem volt mindenfelé, de szerencsére a tömeg – bár nem éreztük magunkat magányosnak – nem volt zavaró. Háromnegyed órával később, még ötóra előtt értünk el a nap főattrakciójához, a Kwai-folyón épült vasúti hídhoz. Jelentem, megtaláltuk a tömeget. Ami viszonylag meglepő volt, hogy az emberek döntő többsége a város felöli oldalon maradt a jáde-árusok legnagyobb örömére, míg mi átvágtunk a síneken, és a túloldalt kialakított meglehetősen bizarr, katonai barakk tematikájú rekrációs negyedet vettük célba. Volt itt minden, csapaszállítóból kialakított bár, kiszuperált fegyverek, tábor, éppen csak a katonák hiányoztak. A legnagyobb látnivaló viszont mégiscsak a szép kis híd volt. A töltésen elsétáltunk az emlékmegállóig, majd a part mentén vártuk a naplementét. A Kwai-folyón eközben deszkán evező kínai csoportok, valamint úszó éttermek váltották egymást. A tömeg és a történelme ellenére a hely mégis idilli hangulatot árasztott, aminek a csúcsán egyszer csak megjelent a vonat, az emberek szétszéledtek, az pedig átzakatolt a hídon.

Sötétedés után indultunk vissza annak biztos tudatával, hogy ebből a napból mindent kihoztunk, ráadásul úgy tűnik, hogy a fogam is egész jól van. A szállásunk mellett időközben egy újévi fesztivál is kinőtt a földből, így tettünk még egy kört a neonerdőben, majd visszatértünk a vízre. Azt hiszem, hogy a feltámadó szél egészen új értelmet adott az „álomba ringatás” kifejezésnek, de szerencsére egyikünk sem lett tengeribeteg…:)