2021. április 16. – Krátertavak Addis határában

A korábbiaktól eltérően most nem volt pihenőnap, ugyanis még a terezett keddi indulás előtt három kisebb túrával szerettük volna bejárni Addisz környékét is. Azért nem kapkodtuk el a kelést – főleg Rita nem :) -, a reggeli is majdnem összecsúszott az ebéddel. Első nekifutásra Bishoftuba, az Addistól 30 km-re lévő üdülővárosba indultunk, ahová a buszok Addis legtávolabbi csücskéből, Kaliti városrészből indultak. A buszpályaudvarig eljutni szinte több idő volt, mint megtenni a maradék húsz kilométert, pedig elég ócska busz jutott nekünk.

Még le sem sikerült szállni a buszunkról, amikor egy halom tuktuksofőr rohamozott meg minket, és némi alkudozás után meg is állapodtunk eggyel, hogy vigyen körbe minket a tavak körül. Nyilván jobb lett volna, ha pontból pontba megyünk, de mivel egész konkrétan semmilyen információt nem találtam a  tavakról és a térkép sem adott sok támpontot, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Bishoftu a gazdag addisziak legfelkapottabb hétvégéző helye, amit nem csak a közelsége, de a város területén található öt vulkanikus tó látványa is magyaráz. A vulkáni kráterek pereme – már amelyikben tó van - egyébként nem emelkedik ki nagyon a környezetből, maximum 50-60 métert, de a tavak némelyike majdnem kilencven méter mély. A kráter külső és belső oldalát pedig az ország legjobb resortjai „díszítik”, ráadásul akad néhány félbemaradt fejlesztés is, tájsebet hagyva az amúgy hangulatos vidéken.

Az első tó, amit meglátogattunk, az Babo Gaya volt, és a kilátóul egy menő resort terasza szolgált. A víz a felhők függvényében hol smaragdzöld, hol mélykék színben tündökölt, talán ez a legszebb az összes közül. Meglepő módon már pénteken is elég nagy volt a forgalom, a szobák itt egészen baráti áron - mármint nem nekünk -, 80-100 dollár között mozognak. Amúgy simán beengedtek a szálloda-komplexumba, meg is háláltuk azzal, hogy miközben a panorámában gyönyörködtünk, fogyasztottunk egy csirkehúsos salátát is, aranyáron. A felső kilátóból lementünk a vízpartra - útközben fel-felrebbentek az árnyékban pihenő madarak, melyek között egy egészen érdekes új fajt is felfedztünk -, ahol éppen két esküvői fotózás is zajlott szimultán, ha várunk még fél órát, bizonyára kipróbálták volna a végtelenül ízléses hattyú alakú vízibicikliket is, amik a part mellett parkoltak. Itt egy egészen abszurd jelenet is lejátszódott, ugyanis a szállodák privát partjai között egy nádkerítéssel leválasztott kis ösvény húzódott, ahol a helyi pásztorgyerekek lehajthatták az állataikat inni, és mártózni is a vízben. Elég érdekes kontraszt volt a giccses vízibiciklik mögött egy a vízbe trappoló marhacsordát figyelni…:) Ebben a hotelben akadt pár európai is, de inkább tűntek gyerekmolesztáló maffiózóknak, mint követségi dolgozóknak, szóval nem kezdtünk el ismerkedni.

A második tó, ahol megálltunk, Hora, két szempontból is kakukktojás volt. Egyrészt a többivel ellentétben a kráternek itt nem szabályos kör, hanem inkább barbapapa alakja van, másrészt edig egyedül ez nincs szállodákkal beépítve, hanem megőrizték azt a közösség kikapcsolódása és az élővilág tobzódás számára. Ez volt a legvadregényesebb tó, de sokáig nem élvezhettük a látványt, mert egy önjelölt guide a nyakunkba akaszkodott, és folyvást csak azt magyarázta, hogy egyedül nem sétáhatunk a tó körül, mert veszélyes és könnyen kirabolhatnak, szolgálataiért cserébe pedig alig 5000 forintot – egy havi átlagbért – kért olna. Miután kiröhögtem a fickót, csak megkockáztattuk azt, hogy a külföldi túristákra szakosodott éber bűnbandák között sétáljunk egy kicsit, így a part mentén addig mentünk, amíg be nem láttuk az egész tavat, majd felkapaszkodtunk a ráter pereméig is a jobb kilátás végett. Majdnem sikerült két fehérfejű halálszsast is becserkészni, de tíz méternél jobban nem tudtam megközelíteni őket… Miután túléltük ezt a hihetetlen vállalást, visszasétáltunk a kikötőhöz, ahol két idősebb idegenvezetővel is szóba elegyedtünk, ők nem voltak agresszívak és meséltek pár információt a helyről. Egyébként az idősebb etiópok a szocalista táborba tartozás miatt sokkal jobban ismerik Magyarországot, mint a fiatalok, akik leginkább sehogy.

Úgy kalkuláltunk, hogy egy tó még belefér a túrába, a választott pedig a Bishoftu-tó lett, a legmélyebb és a legfeketébb mind közül. Ezt a tavat is csak egy hotel bárján keresztül tudtuk megközelíteni, és ami azt illeti, nem is kellett több a boldogsághoz a látvány mellé, mint egy sör. A mai napot nem vádolnám aktív pihenéssel, de most kimondottan jól esett a nyugalom. Négy óra körül aztán visszaindultunk a pályaudvarra, nehogy problémánk legyen az utazással, és amikor a tuktukos megállt a buszok mellett, valami olyan pofátlanságra ragadtatta magát, amihez hasonlóval – szerencsére – korábban nem találkoztunk. Benyögte, hogy ő a kialkudott árat személyenként gondolt… Aha. Szerencsére jó kedvem volt, a helyzet pedig inkább vicces volt, mintsem bosszantó, így teljesen őszintén bele tudtam kacagni az arcába, mielőtt faképnél hagytuk. Bár belegondolni, hogy valaha ez a módszer már működött… A turisták nagyon elkényeztetik ezeket a trógereket.

Éppen vacsoraidőre értünk vissza a szállásunk melletti étteremhez, majd sötétedés előtt már a panziónkban voltunk. Ez az utolsó éjszakánk itt, Rita pedig szomorkodik, annyira a szívéhez nőtt már ez a hely…

2021. április 17. – A város csúcsa és az alapító „palotája”

A délelőttünkre kár szót vesztegetni, mert nagyjából eltelt azzal, hogy átköltöztünk a belvárosi szállásunkra - huhh, itt is már negyedszer fordulunk meg -, ahonnan ebéd után Ride sofőrrel közelítettük meg a város zöld tüdejét, és minden tüzifa forrását, az Entoto-hegyet. Azon belül a nagyjából fél éve átadott Entoto park volt az első megállónk. Maga a park egy óriási eukaliptusz-liget, ami a helyiek számára építő- és tüzelőanyag egyben, de kialakítottak benne egy kilátót is, ahonnan az egész város belátható. Mi tagadás, ebből a szögből sokkal jobban néz ki, mint közelről. Persze a kilátóhoz menő bár is tartozik - nameg kéregető gyerekek, de a kedvencem a Szingapúr műfáit majmoló installáció volt. Szinte olyan, mint az eredeti, csak éppen harmad olyan magas és fából van… :) A park további két dologról marad emlékezetes, az egyik a kapunál felállított óriási szobor, ami a koronavírus válságban helyt álló egészségügyi dolgozók előtt tiszteleg - a szobrász elég gyorsan reagált a helyzetre -, míg a másik egy kínai kocogó, aki egy ananászt egyensúlyozott a kopasz fején. Biztos a tartásán akar javítani, vagy cirkuszban lép fel egy hasonló számmal…

Miután ittunk egy dzsúzt, hitetlenkedtünk kicsit a felbukkanó külföldiek magas számán és sétáltunk egyet az eukaliptuszok között, jobbnak láttuk kicsit tovább menni II. Menelik császár, a városalapító palotájához. Ahhoz képest, hogy az épület alig százharminc éves nem hozza azt a luxust, amit a kor uralkodóitól elvárna az ember. Nagyjából olyan, mint egy nagyon tágas tájház, valahol az Őrségben. Mitöbb, még az építés technológiája is hasonló. Egyébként minden második helyisége mézbor tárolására szolgált, mit ha mind meg is ivott a királyi pár, egy fészerben is vígan meg tudták volna húzni magukat. Ezzel együtt jópofa kúria volt ez, de sajnos a hozzá tartozó óriási templomba nem tudtunk bejutni. Viszont a templom múzeuma az egyik legjbb az általunk látottak közül. A kegytárgyak és uralkodói sallangok mellett ugyanis a tárlat része a mindennapi élet használati tárgyai is. Sajnos fotózni nem lehetett, pedig ingerem lett volna rá. Mire befejeztük a látogatást, az eső elkezdett csöpögni, Ride nem volt a láthatáron, ezért bevágódtunk egy kisbuszba, aminek az eleje jó irányba nézett. Nem is kellett csalódnunk a kis társaságban, ugyan a célállomásról való kommunikáció kudarcba fulladt, húsz perccel később mégis simán ki tudtunk szállni az egyetemnél, ahová két hónap után vissza kellett térnünk… A kisbusz sofőrje egyébként nem kért tőlünk pénzt a fuvarért, ami minimum szokatlan, de nagyon kedves dolog, pár napon belül már a második. Valamivel néha kompenzálni kell az idegtépő kéregetőket…

Mint a déli túra végén írtam, Tiya ásatási terület két legszebb sztéléjét itt, az egyetem udvarán őrzik, amiről legutóbb nem tudtunk, és valahogy sikerült elkerülnünk. A hétvége ellenére nagy volt a nyüzsgés, szerencsére be is jutottunk. Nem sokat kellett bóklászni ahhoz, hogy kiderüljön, hol rontottuk el a múltkor, uyganis a kőtáblák nem a parkban menő úton, hanem attól mintegy húsz méterre vannak, és tényleg elég jól néznek ki. Az egyik a korábban látottakhoz hasonlóan kardokkal díszített, míg a másik egy különös emberalak, ezernyi megfejthetetlen szimbólummal. Tök jó, hogy vissza tudtunk jönni megnézni őket, főleg, hogy kerülő sem volt. Hamár belejöttünk a helyi tömegközlekedésbe, megkockáztattuk, hogy a belvárosba is helyi busszal megyünk, ami némi fejtörést okozott, de végül találtunk egy ócska járatot.

Addisz tömegközlekedése teljes mértékben átláthatatlan, három féle nagy busz és kétféle mikrobusz járja a hatalmas területet, melyből csupán egy típusra teszik ki a célállomást… Eddig sem időnk, sem energiánk nem volt „elveszni” ebben a dzsungelben, de most kimondottan büszke voltam, hogy annyira azért mégsem vesztünk el. Egyébként egy vonaljegy 24 forint. Mire visszaértünk a hotelbe már ment le a nap, fáradtak is voltunk, így maradtunk a szobaszervíznél. Élvezzük kicsit a kényelmet, Szudánban sem sokban lesz részünk… De addig el is kéne jutni, amihez még kell néhány lépés!  

 

2021. április 18. – Teszt, kolostor, tragédia

A hajnalunk rettentő ziláltan indult, ugyanis a holnapi vízumügyintézés végett el kellett látogatnunk egy magánklinikára, ahol COVID tesztet is csinálnak. Egyáltalán nem értem, hogy a vízumhoz – nem csak a beutazáshoz – mi a búbánatért kell teszt, de a tény, hogy ennyire sűrű lesz az ügyintézés menetrendje (teszt, vízum, repülés), egyáltalán nem tölt el nyugalommal. Ezer szerencse, hogy Etiópiában – gondolom a diplomáciában betöltött központi szerepe miatt is – a tesztelési rendszert nagyon jól megszervezték. Heti hét nap 0-24-ben lehet érkezni a mintavételre, se hétvégén, se éjszaka nincs plusz díj, az eredményt pedig egy napon belül küldik. Ja, és az egész csak 30 dollárba kerül (a hatórás sürgősségi teszt 100), ami talán a legolcsóbb a világon. Nagyjából fél hétre értünk oda, az ekkor még töküres városon szinte lassítás nélkül jutottunk át, és a klinikánál sem hemzsegtek a kuncsaftok. A thaiföldi kínzás után - ahol egészen az agyig nyomták a pálcát mígnem a kattanást is lehett hallani a nyilaló fájdalommal együtt - az itteni tesztelés szinte komikusnak hatott, kicsit megpiszkálták az orrunkat és a nyelvünket, és ennyiből meg is voltunk. Nem nagyon akarják kimutatni a vírust, az látszik, és nem tudunk ezért elég hálásak lenni… :)

Innen a nem túl közeli metrómegállóhoz mentünk - végre kipróbálhatjuk azt is! -, ami egészen a város másik végéig, az északi nagy buszpályaudvarig vitt minket. A cél Debre Libanos, az ország legnagyobb és legfontosabb kolostora. Mint a világ számos más országában, a metro itt sem a föld alatt, hanem HÉV jelleggel, vagy a felszínen, vagy magasvasút jelleggel a levegőben megy. A két meglévő – és egy félig átadott – vonal egy rövid szakaszon közös pályán halad, így a sebesség nem egetrengető, de azért az új szerelvényeken elég kényelmes volt utazni. A vonaljegy továbbra is 24 forint.  A pályaudvaron igazi afrikai őskáosz fogadott minket, jelzés nélkül kis zöld buszok és furgonok százai tülköltek, kerülgették egymást és a tömeget. Szerencsére jó érzékkel jó irányba indultunk, és némi segítséggel gyorsan megtaláltuk azt a beállót, ahová elvileg érkezni fog a buszunk. Vagy furgonunk. Végül az utóbbi verzió valósult meg, néhány további várakozóval versengve fel is nyomakodtunk a járatra, ahol még pont két kényelmes hely akadt nekünk is.

Az út Debre Libanosig már ismerős volt, illetve lett volna, ha nem esik le a fejem folyamatosan a fáradtságtól, de mire tíz óra magasságában megérkeztünk, már rendben voltam. A fáma szerint a kolostorhoz napi 4 busz közlekedik, ehhez képest az érkezéskor a parkolóban állt vagy ötven, és a templom környékén is többezres tömeg hömpölygött tiszta fehér ruhákban. Vasárnap van, nemsokára Húsvét - itt pár héttel később, mint otthon - rengeteg a zarándok ilyenkor… Gyorsan elirányítottak minket a jegyirodába, ahol egy angolul kiválóan beszélő szerzetes fogadott minket, aki felajánlotta, hogy körbevisz a tempomon és a hozzá tartozó múzeumon. Miután tisztáztuk, hogy az idegenvezetést tartalmazza a belépődíj - kíváncsi vagyok, hogy ez a túra végén is állni fog e… - el is indultunk a templom irányába. Még éppen időben, mert eddig csak lógott az eső lába, de most leszakadt az ég, a tömeg pedig eszetlenül rohanva igyekezett búvóhelyet találni. Szerencsére eddigre a reggeli mise már véget ért, így a templom csak nekünk lett kinyitva. A legfontosabb etióp szent és keresztény térítő, a XII. századi Haimanot által alapított templom finoman fogalmazva sem hasonlított egykori önmagára. Az idők során nagyjából féltucatszor építették már, legutóbb Halie Selassie a ’60-as években húzott fel egy beton monstrumot, ami önmagában nem lenne érdekes, de a mozaikos ablakai – amik a falfelület igen jelentős részét teszik ki – tényleg érdekesek.

Ami viszont még ettől is sokkal jobb, az a múzeum, ahol egészen pompázatos egyházi ruhákat, uralkodó ajándékokat, de az olasz háborúban zsákmányolt fegyvereket és persze kegytárgyakat látni brutális számban és minőségben. Egyébként a múzeum annyira zsúfolt volt, hogy néha még tipogni sem lehetett egyik vitrintől a másikig. A szerzetes bácsi végig lelkesen magyarázott, majd a tárlatvezetés végén tényleg nem tartotta a markát a baksisért. Nem mintha a belépőjegy ne lett volna baromi drága, amiből biztos jutott neki is, de ez mégis kellemes meglepetés volt. Sajnos Haimanot barlangjába – ahol fél lába elvesztése után gólyapózban meditált évekig – nem tudtunk felmenni, mert leszakadt az oda vezető híd, a hosszabb útra pedig nem volt időnk, így visszaindultunk a főút felé. Dacára a hely jelentőségének kimondottan csóró falvakon gyalogoltunk keresztül, természetesen a kéregető gyermekek – és néhány felnőtt is! – sem maradhattak el, de legalább az eső nem esett. A bekötőút egyébként egy gyönyörű szurdokvölgynél kezdődik, ezért a séta igencsak kellemes volt, ráadásul egészen váratlanul felbukkant egy gelada majom család is. Nem gondoltam volna, hogy Addiszhoz ennyire közel is előfordulnak…

Az ebédet egy, a völgyre panorámás étteremben fogyasztottuk el, majd tettünk egy kitérőt az etióp-német parkhoz, ami egy gyönyörű természetvédelmi terület és resort komplexum, amit egy vegyes pár tulajdonol. Itt egy szép túraútvonal vezet az alig százéves, portugál stílusban épített hídhoz, melynek környezete is idilli volt. Sajnos a jegyszedők kevésbé, olyan pofátlan árat mondtak a belépéshez, hogy inkább csak távolról csodáltuk tovább. Megjegyzem, innen nézett ki a legjobban a híd és a völgy is. Visszafelé úton még egy gelada felbukkant, hogy pózoljan a tökéletes természetfotónkhoz, majd mivel újra esni kezdett, visszasiettünk a főúthoz, hogy leintsünk egy furgont. Szerencsére nem kellett sokat várni, bár szívesen vártam volna többet is, ha egy kényelmesebb, kevésbé szakadt/büdös/koszos alakokkal teli járgány garantált lett volna.

A visszafelé út kevésbé alakult simán, mint a városból kifelé, ugyanis alig húsz kilométerre Addisztól szemtanúi lehettünk egy friss karambolnak, ahol egy kamion tarolt le egy kisbuszt, az áldozatok pedig ott hevertek a busz mellett… Egészen sokkoló látvány volt - Rita számára pedig még úgy is, hogy nem mert odanézni -, amin az sem segített, hogy az egyik utastársunk az egyik áldozatban felismerni vélte egy rokonát, amitől összeomlott, remegni, üvöltözni kezdett, a busz pedig megállt, hogy részvétünket nyilváníthassuk az áldzatoknak. Nem mondom, hogy ennél jobb befejezést nem tudtam volna elképzelni a napnak, és mivel ez az utolsó kirándulásunk, az egész etióp túránknak, de remélhetőleg nem ez a kép marad meg egyikünkben sem, ha visszagondolunk erre a bő két hónapra.

Sötétedés előtt valamivel sikerült visszaérnünk a szállásra, és mivel korán indult a nap, ismét nem volt erőnk – legalábbis nekem – étterembe menni, így maradt a szállodai kaja. Ami amúgy kimondottan jó, és nem is extrém módon drága. Bár eléggé izgulunk a holnapi nap miatt, azért nem esett nehezünkre elaludni…

 

2021. április 19. – A nap, amikor semmi nem jön össze

Ha az elmúlt évek utzásaiból egyetlen igazán elcseszett napot kéne választani, akkor a mai lenne az. A hajnal egész tűrhetően alakult, mert a negatív teszteredményeket megkaptuk e-mailben is, így csak annyi lett volna a dolgunk, hogy kinyomtatjuk őket, mielőtt reggel kilenckor megjelenünk a konzulátusra. Nem tűnt lehetetlen missziónak, mert bár a hotel recepciójáról lepattantunk a kéréssel, a környék tele van nyomtatószalonokkal. Reggel hétkor indultunk a portyára, és finoman fogalmazva a város még aludt. Bárcsak mi is! Mire körbejártuk a környéket, világossá vált, hogy az üzletek 9-10 órakor nyitnak, és a hotelek is csak az üzletekre tudtak mutogatni ami nekünk már késő. Nem gondoltam volna, hogy egy tízmilliós városban, ahol az emberek hajnali ötre járnak misére egy reggeli nyomtatás megoldhatatlan feladat lesz, de úgy néz ki, hogy mégis. Nem volt mit tenni, visszamentünk a klinikára és kértünk ott fejenként néhány példányt. Mivel forgalom sem volt, fél kilencre még ezzel a kerülővel együtt is odaértünk a konzulátusra, szóval legalább volt idő reggelizni.

A konzulátus recepciósa elvégezte a papírjaink előzetes kontrollját, majd jelezte, hogy a meghívó levél – amit egy khartoumi hotel tulajdonosa küldött – nem jó, mert a személyi igazolványának csak az egyik oldala szerepel rajta. Mondtam neki, hogy ne vicceljen már, az országba érkező hátizsákos turisták közül minden másodiknak ez a fazon állít ki meghívólevelet, és aligha hiszem, hogy ne lenne beazonosítható az állami nyilvántartásokban. Ez elég meggyőzőleg hatott, szóval továbbtereltek minket egy száz fő befogadására alkalmas váróterembe az ügyintézőkhöz. Ketten voltunk, de negyed óra múlva még egy etióp nő csatlakozott hozzánk… Elkezdődött a folyamat, ami nagyjából a papírjaink összefirkálásából állt, majd mintegy fél óra ücsörgés után megkaptuk a helyettünk kitöltött igénylőlapot amit - némi javítások végeztével - újabb negyed óra múlva átadhattunk a konzulnak, aki azt mondta, hogy délután kettőkor már jöhetünk is az útlevelünkért. Amiről jegyezzük meg, hogy egy olyan művész tervezte, aki még soha életében nem lépett át határt. Gyakorlatilag még nem volt olyan kilépés-belépés-ellenőrzés, amikor ne azzal telt volna legalább öt perc, hogy az érintett határőr, rendőr vagy ügyintéző tehetetlenül nézegeti az útlevelet, amiben nincs leírva az ország neve angolul. Pardon, szerepel. Nagyjából hármas betűméterrel, egy felsorolás huszadik – nem vicc! – tagjaként, amit még nekem is nehezemre esik megtalálni, pedig tudom, hogy hol keressem. Elég barátinak tűnik az ügyintézés, összehasonlításképpen Szudán Magyarországi Nagykövetsége a vízum kiállításának idejét 4-6 hétre becsüli. Itt ugyanannyi, csak órában.

Innen a légitársaság irodájába – ami nincs messze a klinikától, ellenben messze van a legközelebbi metrómegállótól – mentünk, hogy kiderítsük, mennyibe kerül a jegy, ha helyi pénzben fizetjük. Az volt ugyanis a mesterterv, hogy kihasználva a hivatalos és a feketepiaci árfolyam közti 20%os különbséget, olcsósítjuk kicsit a jegyünket. Sajnos az irodában közölték, hogy etióp birrben csak etióp igazolvánnyal lehet fizetni, külföldiek számára a dollár a megoldás. Mekkora mázli, hogy nem váltottuk át a dollárt időnek előtte… Mondjuk dollár sem volt nálunk - jobb lett volna készpénzben fizetni, mint neten keresztül -, de egyébként is úgy terveztük, hogy ide még visszajövünk, miután a vízum is a kezünkben.

Eztán következett a nap egyetlen pozitívuma, az ebéd. Éppen a metróhoz sétáltunk, amikor észrevettünk egy pokolian nagy hentesüzletet, ahol kavargott a tömeg. Az 55 napos böjt alatt nem megszokott a látvány, de nekünk kapóra jött és betértünk. Soha ennyire zsúfolt helyet nem láttam még. Többszáz vendég ült egymás hegyén-hátán, a pincérek pedig mérgezett egérként rohangáltak. Szerencsére sikerült egy éppen felszabaduló asztalhoz lehuppanni, és rendeltünk fél kiló marha tibst, ami szenzációs volt. Mire végeztünk, már majdnem két óra volt, bő húsz perces késéssel értünk vissza követségre, ahol kiderült, hogy bár két órát mondtak, valójában háromra gondoltak. Mivel még volt időnk, visszamentünk a szállásra pénzért, váltottunk egy kevés helyi valutát, mert már teljesen nullán voltunk, aztán felvettük az addigra sikeresen elkészülő vízumunkat. Kimondottan szeretem a művészigénnyel tervezett vízumokat, ez nem tartozik ezek közé, sőt, hiába kértek tőlünk két igazolványképet is, ez csak egy sima beragasztott lap az útlevélbe. De ha funkcióját betölti, ám legyen.

Az igazi sokk akkor fogadott minket, amikor visszaértünk a csodálatos Badr Airlines, a közelmúltig életben lévő szankciók miatt hivatalosan az Emirátusokban székelő szudáni légitársaság irodájába. Az lett volna a kisebbik gond, hogy legutóbb elfelejtették említeni azt az apróságot, hogy a repjegyvételnél helyben 50 dollár(!!!) kezelési költséget számítanak fel - akkor mégis marad az online vásárlás, annyi baj legyen -, de némi kutakodás után közölték, hogy a holnapi járat betelt. He? Reggel néztem a foglalási rendszerben, akkor még konkrétan minden hely üres volt a gépen. Utólag kiderült, hogy ezt a járatot egyszerűen törölték, de ez a történetünk szempontjából mindegy. Úgy néz ki, hogy a mai napon össze-vissza ingáztunk - nagy tömegben, a város távoli pontjai között - nagyjából a semmiért, ráadásul csináltathatunk új tesztet a csütörtöki járat előtt, mivel pár órával éppen kicsúszunk az elfogadott időintervallumból. Az sem nagyon vígasztal, hogy a teszt kb. itt a legolcsóbb a világon, lefújtuk az este további programpontjait - lásd. holnap -, és visszamentünk a szállásra búslakodni. Meg aggódni, hogy ne járjunk ugyanígy, vagy még rosszabbul csütörtökön…

 

2021. április 20. – A terror házától a táncházig

A mai nap nem a repülésről fog szólni, ahogy azt terveztük, helyette még pár dolgot el tudunk intézni, meg tudunk nézni a városban. Ebéd után indultunk útnak, és első utunk a Qatar Airways irodájába vezetett. Mivel a retúr jegyünk második felét – amire amúgy sincs szükségünk – törölte a légitársaság, reménykedtünk abban, hogy engedik majd a helyszín módosítást is kompenzáció gyanánt. Több, mint szenzációs lenne ugyanis becserélnünk azt egy Cairo-Budapest jegyre. Sok reményt persze nem fűztünk a barbatrükkhöz, kár is lett volna, mert csuklóból lepattintott az ügyintéző. Mivel nem szűnt meg a járat, csak átpakoltak egy későbbi gépre, ezért maximum az időpontot módosíthatjuk, vagy visszatérítést kérhetünk. Utóbbi sem rossz persze, abból a nagyjából tízezer forintos regisztrációs díjból, amibe a jegy került, pont kijön majd az extra COVID-teszt.

Az irodából elsétáltunk a közeli Terror Házába (A kommunista terror mártírjainak háza) ahová most negyedszer próbálunk bejutni, ezúttal sikeresen. Az időszak a Derg – kommunista katonai junta – közel harmincéves regnálásának állít szörnyű mementót, mely időszakban különböző becslések szerint 400.000 embert öletett meg a rezsim, vagy a rezsim által támogatott népi milíciák. Az elemek, a kínzások kísértetiesen emlékezetettek a kambodzsai testvérpárt működésére - bár az ideológia sokkal kevésbé volt kidolgoztt -, és mintha a múzeum alapítói is elirigyelték volna a Gyilkos Mezők dizájnját, az egyik termet itt is telerakták a tömegsírból kikapart áldozatok csontjaival. Mondanom sem kell, nem ez lett Rita kedvenc helye a városban. Kérdéses, hogy a társadalom mennyit tanult az akkori eseményekből. A jelen helyzet alaklulása azt mutatja, hogy inkább csak a kegyetlenekedés módszertanát…

Mivel időnk, mint a tenger, gyalog indultunk el a klinika felé, ahol most kaotikusnak tűnő tömeg fogadott, ráadásul a tesztet végző ápolók is jóval alaposabb munkát végeztek. Értve ezalatt, hogy a torkunkba és az orrunkba is sokkal mélyebben belemásztak a mintavételkor, mint legutóbb. Persze nem thai stílusban kapargatták az agyunkat, de azért így sem volt kellemes a dolog. Innen szintén gyalog folytattuk a reptér melletti Yod Abessina étteremhez. Az utunk a város legfelkapottabb negyedén, Bolén keresztül vezetett, ami tényleg mintha egy másik világ lett volna. Óriási szállodák, nyugati árukat kínáló boltok, sőt véletlenül még a Magyar Nagykövetség épületébe is belebotlottunk. A hely, ahol még véletlenül sem kíváncsiak ránk. Már majdnem az étteremnél voltunk - nagyjából fél hat lehetett -, amikor egy fodrászatra bukkantunk. Mivel aktuális volt a birkanyírás, beültem érdeklődni, hogy mennyi az annyi, és mivel az eritreai fodrász nem mondott pofátlan árat, levágattam a hajam. A fodrásznak ez volt az első esete, hogy fehér ember haját vágta, így nem győzték készíteni közben a fotókat. :)

Az étterembe még így is idejekorán érkeztünk, mert a turisták – de mint kiderült, a helyiek – között is népszerű zenés-táncos show csak fél nyolckor kezdődik. Viszont nem csak a show miatt érkeztünk, hanem mert Rita bő két hónapja próbálja kipróbálni a leghíresebb etióp ételt, a doro watot, de mivel azt délen nem csinálják, azóta pedig böjt van, ezért erre sehol nem volt lehetőség. Az étlapon mindenesetre megtaláltuk, és hamar kiderült, hogy rendelhető is, szóval nagy siker! Az étel egyébként egy lassú tűzön készülő csirkepörkölt, de a mi adagunkba a hagymás pörkölt alap lényegesen hangsúlyosabb volt, mint a hús… De sebaj, mert ízre így is nagyon finom volt. A legtöbb turista egyébként túl fűszeresnek találja, de a mi thai konyhán edződött gyomrunknak ez semmiség volt. Az etióp zenét eddig is ismertük - és ami azt illeti, egész jó -, de a tánc teljesen újszerű élmény volt. Váltott énekesek mellett egy lelkes tánccsapat muatta be az ország minden tájáról származó néptáncokat, és látszott rajtuk, hogy tényleg élvezik is, amit csinálnak. Néhány tánc, például az oromó kimondottan látványos volt, néhány elemében egyébként a magyar néptáncra is emlékeztetett, de az biztos, hogy sokkal jobban, mint a thaira. :) Ezzel együtt Ritát hiába invitálták meg az ugrabugrába, ő szemérmesen eltáncolt a felkérés elől… Fogalmunk sincs, hogy meddig tartott a műsor, nekünk két óra után kellett visszaindulnunk a szállodába. Szuper kaja, szuper műsor, hangulatos  - az ország nevezetességeit, kultúráját bemutató - épület, mindezekhez mérten nem is drágán, örülök, hogy a tegnapi nap után egy ennyire pozitív élménnyel sikerül lezárni az amúgy fantasztikus túrát. Már amennyiben sikerül elhagyni az országot…:)

 

2021. április 21. – Ajándékok özöne

Az utolsó napunk (?), egyetlen programmal. Én speciel a hátam közepére nem kívánom, de Rita nagyon izgatott. Ez pedig nem más, mint ellátogatni Afrika legnagyobb piacára, az addiszi Mercatoba. Sietnünk nem kell, mert a metró szinte ajtótól ajtóig visz, így az utazás részét olcsón és gyorsan letudtuk, ennek megfelelően már majdnem délután egy, mire összeszedjük magunkat. A piacnál persze két önkétes vezető is mellénk szegődne, de lerázzuk őket azzal, hogy nem turistáskodni jöttünk, hanem célirányosan egy üzletet keresünk. Ami egyébként igaz is, mert ránézésre ez a hely elég lelombozó. Nem mintha egy hangulatos törzsi piacot képzeltem volna, vagy őstermelők csereberéjét, mint Lalibelában. De ez egy konkrét városnegyed, ahol minden szakadt csarnok üzletekkel van tele, különböző terméktípusok szerint csoportosulva. Pl. a kínai műanyag edények ritkán olyan attraktívak, hogy az ember örömmel nyugtázná, ha mindenhol azokat látja magakörül. Világos, hogy az olasz eredetű név nem párosul olasz eleganciával, de azért csak átvergődünk a szuveníres szekcióba.

Hát, most már tudjuk, hogy milyen lehet a rocksztárok élete, akiket legszívesebben széttépnének a rajongók. Mivel rajtunk kívül egy árva lélek nem volt itt, mindenki ránk ugrott, és el akarta adni a portékáit. Hihetetlenül zavaró volt a dolog, még szerencse, hogy nem vagyok rocksztár, így csak szökőévente kell elviselnem ilyesmit. Persze a rohamnak volt pozitív hozadéka is, ugyanis az alku roppant könnyen és eredményesen zajlott, szó szerint mindent sikerült beszereznünk, a tervezettnél sokkal jobb áron, sőt, még annál is többet. Rita végre be tudta szerezni a színes kosarát és az óriási kulccsal díszített festett-faragott ikont, találtunk mágneseket, de még egy igényesen faragott murszi szobor is gazdát cserélt. Az igazán nagy halra azonban én vetettem ki a hálómat, ez pedig nem más, mint a fegyvergyűjteményem újabb darabja. Eredetileg egy afar késben gondolkodtam, de a felhozatal sem minőségben, sem művészileg nem fogott meg - kivéve egy törzsfőnöki, színezüst tőr pazar ornamentikával, csak annak az ára volt az egekben -, ellenben az egyik, törzsi kellékeket áruló bolt elővarázsolt egy antiknak tűnő – de maradjunk annyiban, hogy régi – tülöknyelű kardot, egészen pazar kidolgzású hüvellyel. Szerintem a kard egyébként nem törzsi eredetű, hanem XIX. század végén az etióp hadseregben rendszeresített darab, de majd megpróbálok utána járni a dolognak alaposabban. Remélem azért az olaszok vérét már lecsutakolták róla rendesen. A lényeg, hogy ez a fazon csak a felkínált ár harmadát engedte, és hiába sétáltam el vagy ötször az üzlet előtt, végül le kellett szurkolnom érte 20 dollárt. Szerinte ezt Európában el tudom majd adni 250 euróért is, de ez aligha fog kiderülni.

Mire végeztünk a vásárlással, megérkezett az utóbbi napokban szinte rendszeres délutáni eső, ami ronggyá áztatta a környéket, hogy még kevésbé legyen szívderítő látvány, majd átsétáltunk a fűszeres részlegre, hogy vegyünk egy zacskó berebere keveréket. Nem tudom, mikor lesz alkalmunk főzni belőle valamit, de addig is cipelhetem át a Szaharán…. A visszafelé út kevésbé volt vidám, mert a metró valami miatt leállt, így némi séta után teljesen véletlenszerűen találtunk egy buszt, ami a központba vitt bennünket. Egyébként a Mercato szuvenír részlege tök jól leképezte az ország egészét: fantasztikus dolgok olcsón, többnyire idegesítő emberekkel.

A szállásra visszaérve megbizonyosodtunk róla, hogy a klinika ezúttal internetes regisztráció hiányában képtelen volt begépelni helyesen az e-mail címünket, így egy csomót kellett telefonálgatni, míg végre megkaphattuk immár a második negatív tesztünk eredményét. Eggyel kevesebb ránc. A foglalási rendszer szerint egyébként a holnapi gépen ketten leszünk, szóval az indulás még mindig kétséges…

 

2021. április 22. – A hosszúra nyúló búcsú után irány Szudán

A reggel Rita hőstettétől volt hangos, ugyanis néhány megfeszített munkaóra után csomagjaink – aminek összsúlya már közelíti a hetven kilót, készen álltak az indulásra. Levittük a cuccinkat a portára és kinyomtattuk a repjegyünket, valamint  a teszteredményeket. Elvileg készen álltunk az útra. Egyhetes szabadsága után most állt újra a munkába az a szállodamenedzser, akivel mindig tárgyaltunk, és azzal fogadott, hogy az elmúlt öt reggelen elmulasztottuk az ingyenes reggelit. Mondjuk erről szólhattak volna korábban is… De sebaj! Ma becserélhetjük egy ebédre, ami baromi jól jött, mivel így nem kellett hülyét csinálnom magamból azzal, hogy keresek egy pénzváltót 10 dollár miatt. Mivel a ramadán miatt várhatóan hetekig ez lesz az utolsó ebédidőben elfogyasztott ebéd, kiélveztük a búcsúétkezést, majd hívtunk egy kocsit. Illetve kettőt, mert az első nem találta meg a szállodát.

Délután háromra értük el a repteret, a fuvar kifizetése után pedig pontosan kétszáz forintnyi helyi pénzünk maradt, ami pont jó lesz szuvenírnek. Az (első) ellenőrzésnél persze rögvest kiszúrták a kardomat, de sokat nem kellett magyarázkodni, elvégre a helyiek is éppen eléggé odavannak a fegyverekért. Nappal, az indulási oldalról nézve az addiszi reptér elég menő hely, bár a drasztkusan csökkent utasforgalom miatt a boltok többsége itt is zárva van. De ami ennél sokkal meglepőbb volt, az az, hogy amikor megtaláltuk a Badr pultját, ott már elég komoly tömeg tolongott, láthatóan utazási irodánál előre váltott jegyekkel. Mivel gyanús, hogy ezek az emberek nem mind az elmúlt fél napban vették meg a jegyüket, arra gyanakszom, hogy a légitársaság foglalási rendszere elég ócska, még szerencse hogy a második gépet már nem késtük le. Az utolsó másfél óra várakozás alatt volt időnk átgondolni az elmúlt két és fél hónap (ez egy hónappal több, mint amennyit eredetileg gondoltunk…) eseményeit, noha feldolgozni bizonyára hónapokba telik majd. Nem hiszem, hogy sok olyan ország lenne a földön - Afrikában pedig biztosan nincs egy sem -, ami közel ennyire változatos lenne mind kulturális, mind természeti szempontból, ami ennyi kincset rejt a kalandvágyó emberek számára. Ezen élmények mellett persze a nehézkes utazás, a megannyi kellemetlenség eltörpül, de azért igyekeztem mindent hitelesen dokumentálni, hogy teljes legyen a képe.

Ami pedig a várható kihívásokat illeti, az isznyatos hőséget és az étkezés nehézségeit, állunk elébe. Utóbb pedig le is írom milyen volt.

 

Összegzés

Mivel tényleg rengeteg időt töltöttünk az országban, úgy ildomos, hogy külön Etiópiáról is írunk egy összegzést. Mennyit utaztunk, mi tetszett és mi nem tetszett az országban. Utóbbit rövidre is zárom, egyértelműen a kéregető gyerekek (akik még néha azt is hozzátették a 'you you, you' farandzsi mellé, hogy 'money bank') és az önjelölt idegenvezetők, a csumpi zsúfolt, koszos rövidebb távú járatok, körülményes, hosszú nappali buszutak, valamint a kettős árazás jelenti az itteni utazás irritáló elemeit. Jó hír, hogy az utóbbi négy kiküszöbölhető, ha az ember csoporttal utazik. Hogy ez megéri-e a kb. négyszeres-ötszörös árat… Nekünk erre egyértelmű nem a válasz.

Az út számokban:

7330 KM buszokon. Kicsin, nagyon, aprócskán, összesen. Egészen hihetetlen, hogy ennyit tudtunk utazni egyazon országon belül, és ez még csak nem is a végső szám. Ehhez jön még:

820 KM dzsippel, a Danakil-túra alkalmával, és a Bale-hegységben stoppolva. Valamint:

100 KM motoron, a Karo törzshöz és vissza. Továbbá:

188 KM taxizás Addiszban, ami 25 alkalomra oszlik el (Ride alkalmazáson keresztül) és

35 KM metróval és helyi buszokkal.

Ami a gyaloglást illeti, a túrák össztávja kb. 140 KM, de a további 65 nap során bizonyára megtettünk legalább további 400 KM-t.

Összesen már minden bizonnyal 9000 kilométer felett járunk, ami már-már ijesztő… Ráadásul Tigré és az ország nyugati része így is kimaradt.                                                                                                                                                           

 

Rita TOP5+1 élménye*:

Danakil-mélyföld

Omo-völgy

Lalibela

Simien-hegység

Bale-hegység

Hiéna etetés

 

Dávid TOP5+1 élménye*:

Omo-völgy

Danakil-mélyföld

Lalibela

Bale-hegység

Simien-hegység

Elefántok Babilében

 

*Élmény, mint a teljes egész, nem csupán a látvány. Ha utóbbit tekintjük, akkor a Danakil mindent visz, a Simien pedig ott van a második helyen.

 

Néhány további érdekesség Rita tollából:

 

Etiópiában az időt a napfelkeltéhez igazítják, így a gyakorlatban használt 0 óra, az a hivatalosan, nemzetközileg elfogadott reggel 6 órának felel meg. A valóságban az általuk használt idő mindig 6 órával kedvesebb volt mint amit az óráink mutattak. Ez néha okozott némi fejtörést, főként a buszjegyek vásárlásakor. :) 

Minden helyi lakos az emberiség bölcsőjének tekinti Etiópiát - itt találták a legrégebbi emberi csontvázat, Lucyt - sokan akikkel szóba elegyedtünk, első mondataik között büszkén hivatkoztak rá, mint "Land of origin". 

Az éttermek utca felőli részénél mindig egy kisebb üvegfallal borított hentesüzlet áll, az ott fellógatott marháról frissen vágják le a húst a választott ételekhez. 

A kávéceremónia országszerte mindenhol az egyik legmeghatározóbb tevékenység. Ágakat, leveleket - néhol virágokat, virágszirmokat - szórnak a földre, arra állítják fel a csészéket és kávéfőző kancsót tartó kisasztalt. A kávészemeket az asztalka mellett lepirítják, majd körbeviszik hogy az illata mindenkihez eljusson. Ezt követően mozsárban porrá törik a szemeket, a jellegzetes hosszú nyakú kancsóba teszik majd vízzel együtt felforralják. Közben kis parázsra tömjént tesznek, a füstjét a tisztelet jeleként a vendég felé legyezik, azzal együtt szolgálják fel a kávét. Sokszor pattogatott kukorica és ízesítésként, kis fűszerág - ten adam - is jár a kávéhoz.

A falvakban élők a lakosság 80%-át teszik ki. A falvak látképe sok helyen sokkoló, szemétből, gallyakból épített kunyhók váltják egymást a düledező vályog, bádog házakkal, mindegyikben egy egy nagy család - átlag gyerekszám 5,5 - lakik lehetetlennek tűnő körülmények között. Az állatok együtt alszanak, élnek a tukulban az emberekkel, mivel egyben fűtés gyanánt is szolgálnak. Az utcákon, házak körül sok helyen áll a szemét, a gyerekek koszos, szakadt ruháikban - vagy anélkül - abban játszanak. Többnyire a falvak egész lakossága is hasonló rongyos kinézetű, jellemző öltözékük a mindenféle magukra tekert ócska lepedő és műanyag szandál. :) A gyerekek egyik közkedvelt játéka egy verseny, mikor botokkal a már leselejtezett kerekeket hajtják illetve egy bot végére kötött üres konzerves bodozt, amit maguk után húznak. Fogkefének vesszőket használnak, ezeket mindenhol gyerekek árulják az utak mentén. A folyókból, patakokból nagy ballonokban hordják a vizet a hátukon, többnyire nők, gyerekek - akiket már egész kis korban is felnőttként kezelnek, bevonnak a munkába - néha több km-t is gyalogolnak érte, érthetetlen módon szamarat ritkábban használnak ezen tevékenységhez. A nők végzik a nehéz munkát, cipekedést és minden egyéb ház körüli tevékenységet, míg a férfiak az állatokar hajtják, vagy kocsmákban mulatják az időt. Minél gazdagabb egy férfi, annál több feleséget választ, azt is mondták egyes helyeken, a nő "ára" annyi mint egy fegyveré. Az étterembe járás kifejezetten férfi tevékenység, nőket, gyerekeket a falvakban sosem látni ott, ők mindig az otthonaikban esznek. - A meglátogatott törzsek közül, nagy tisztelete, központi szerepe a nőknek egyedül a konso közösségekben van, amit a kunyhók tetejére helyezett kancsó is jelez. A nők többnyire otthon szülnek, egymást segítik, a konso falvakban erre az időszakra a férfiak a falu közösségi házában laknak. (Egyébként meghatározó a hierarchia, a legtöbb törzsben központi szerepe az általuk választott királynak van.) - A gyerekek sok helyen hosszú kilométereket gyalogolnak, hogy iskolába jussanak, de sokan tanulás helyett a házak körül segítenek, dolgoznak a földeken, felügyelik az állatokat. Bár egyre jobban ösztönzik az iskolába járást, láttunk a lány gyerekek tanulására buzdító plakátokat is. A kunyhókban raknak tüzet, ami a főzésen, fűtésen kívül, világításra és a rovarok elűzésére is szolgál. Az utakon egyszerre ömlesztve megy tuktuk, kecske, marha, ló, szamár, gyalogos, busz és autó (nagyon ritkán). A legtöbb településen lovaskocsival is közlekednek és előfordul, hogy még az autópályán is, láttunk erre vonatkozó jelzést. :) Felfoghatatlan, hogy a falusiak állatállománya egy vagyont ér, gazdag embernek számítanak, mégis életkörülményeiken eszükbe sem jut változtatni. 

Mindenhol érezhető a vallásosság. A misékre, amik általában hajnali 5-kor kezdődnek, mindig nagy tömegek jának, fehér kendőben. A templomok - a szertartások kivételével - egyébként zárva vannak, csak kívülről érintik, csókolgatják a falakat és a pópa keresztjét miközben fel alá járkál és áldást osztogat - egyébként a hosszú buszutak előtt is mindig van egy pópa aki a buszon a nagy keresztjével körbejár és áldást ad. Utazás előtt, a repülőn, a távolsági buszjáratokon indulás előtt, vagy ha éppen egy templom mellett haladnak el, keresztet vetnek. 

Általában jó a közhangulat, az emberek mindent lazán vesznek, ha valami elromlott nem működött, ami elég sokszor előfordul, a guidek mindig csak legyintettek és annyit mondtak "this is Africa" - a rossz utakat pedig úgy hívják "african massage".

A járványra - a megjelenése utáni harmadik héttől kezdve - úgy tekintettek, mintha nem is létezett volna. Egyedül a telefonhívások indításakor emlékeztet rá és hívja fel a figyelmet egy automata hang, hogy az emberek legyen óvatosak. Előfordult, hogy megsértődtek, ha felvettük - Thaiföldön pont az ellenkezőjét tapasztaltuk - a maszkot.