2018.07.24. – Kornyadozás a világ tetején

Noha induláskor bosszúsak voltunk, hogy nem fogunk sokat látni az útból, kiderült, hogy nem kell aggódnunk, mert hiába a megfelelő autó, a hatalmas rakománynak, és persze a nem épp tükörsima útnak hála alig haladtunk. Fél kettőkor értük el a 4200 méter magasan fekvő határállomást, ami – bár sötétben nem láttuk be az egészet – kiszuperált konténerek halmazának tűnt. Bár semmiféle probléma nem merült fel, a cuccainkat sem pakolták szét, és mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül nem volt más átkelő, az egész folyamat annyira lassú volt – ráadásul szinte végig a hidegben kellett álldogálnunk -, hogy fél három is elmúlt, mire „megérkeztünk” Tadzsikisztánba. Már épp elaludtunk volna, amikor a sofőrünk egyszerűen elvesztette az utat és egy vízmosásban kötöttünk ki, aminek olyan magas volt a padkája, hogy nem tudott kikapaszkodni belőle. it volt mit tenni, kiszálltunk, majd botok és kövek segítségével építettünk egy rámpát – pontosabban lebontottuk a padkát -, amin ki tudott kapaszkodni a kocsi. Leszámítva a sofőrt, a sikeres manővert egy kis alvással ünnepeltük. Remek időzítéssel a nappal együtt keltünk, ráadásul akkor, amikor elértük a Karakol-tavat, így talán ha száz kilométernyi szakaszról maradtunk le, a kérdés, hogy ennyi alvás után mennyire tudjuk élvezni a maradékot. Azt viszonylag gyorsan megállapíthattuk, hogy nemhogy másik országba érkeztünk, de olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Nyoma sem volt a Kirgizisztánban látott zöldellő, havas hegyeknek, kietlen, hatalmas csúcsok meredeztek mindenütt. Mivel itt csapadék gyakorlatilag nincs, a hóhatár a korábbi 3500 méterről felment 5000 méter fölé, így még a hó látványa is csak ritkán törte meg a dermesztő sivárságot. Ha a NASA egyszer remakelni akarná a holdraszállást, nem kéne holmi stúdiókkal bajlódnia, itt simán leforgathatná az egészet.  A bámészkodást rövidebb REM szakaszok váltogatták, mígnem elértünk a Pamír Highway legmagasabb pontjára, a 4600 méteres Ak-Baytal hágóhoz, ahol végre megálltunk néhány fotó erejéig. Valamint rácsodálkozni arra a csomó kecskére, amiket valaki jó ötletnek gondolt éppen itt tartani. Hogy mit esznek, az mondjuk rejtély, mert nemhogy fákat, de még füvet sem láttunk az elmúlt néhány száz kilométeren… Már egészen közel jártunk Murghabhoz, amikor kiderült, hogy útitársaink egy nomád faluba tartanak – és vélhetően ők látják el élelmiszerrel az egész falut -, így tettünk egy kellemes kitérőt, és ha már arra jártunk, be is hívtak minket reggelizni. Végre kipróbálhattuk a jakkefírt és a jakvajat, amik egész jók voltak, de a kenyér sajnos itt is szörnyű… A jakokat valahová elhajthatták, mert mi csak egy szerencsétlen példányt láttunk, meg néhány bocit. A reggeli fénypontjaként a helyiek megpróbálták megtanítani a japánt – aki előzőleg maga elé rántotta a házigazdát, amikor meglátta az egyébként teljesen békés kutyájukat – tadzsik nyelven köszönetet mondani. A „rahman”-ból hosszú percek gyakorlása után is csak „rakamata”, amin mindenki jót derült. (Kivéve engem, mert én egyenesen fetrengtem a röhögéstől…) Nagy nehezen végre tovább indultunk, majd tíz és fél óra vezetés után megérkeztünk Murghabba, ami egy hegyek által ölelt háromezres bódéváros. Ahhoz képest, hogy a világ végén voltunk, a város legmenőbb – na jó, egyetlen – szállodája tejesen tele volt, így a recepciós átirányított a vendégházukba. Hogy kikkel volt tele a szálloda? Több tucat nyugdíjas korú kerékpárossal, akik Pekingből tekertek, Mongólián át Szófiába. Napi 120 km az átlaguk, így tervek szerint 4,5 hónap alatt teljesítik a távot. Ezzel a vállalásukkal alighanem újraértelmezik az aktív nyugdíjasévek fogalmát… No, nem mintha jobb volna, ha a karosszékben kötögetnének, de akkor legalább lenne helyünk az amúgy elég jól felszereltnek tűnő hotelben.  Nagy nehezen – de tényleg, kezdett rajtunk kiütközni a magasság, így már egy apróbb dombra felkapaszkodni is megerőltető volt a zsákokkal – elértük a hostelt, alkudoztunk kicsit, majd elvágódtunk aludni két órát. Szívem szerint fel sem ébredtem volna, de volt még program mára, megnézni a „Jak-házat”, ahol kézműves termékek voltak igen csekély számban, valamint Murghab fő látnivalóját, a bazárt. Utóbbi különlegessége, hogy néhány tucat kínai konténerből alakították ki, így kevéssé tűnt szívmelengető látványnak, de mindenképpen egyedi volt. És ami még különösebb, hogy mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna, ráadásul elég olcsón. Kivéve az ételeket, ami nyugati mércével mérve is meghökkentően drága. Nem csoda mondjuk, hiszen a semmi közepén vagyunk, ahová mindent ezer kilométerekről hoznak másod, vagy harmad kézen keresztül… Ezt követően váltottunk pénzt, majd visszamentünk estebédelni a hotelbe, mivel a néhány kifőzde nemcsak a vendéget, de az ételt is nélkülözte. A jakhúsleves finom volt, de egy második fogást még elbírtam volna. Sötétedés előtt visszaértünk a vendégházba, útitársunk Christian csak ekkor ébredt fel. A mázlista. Este még sikerült kocsit foglalnunk holnap reggelre, majd kaptunk bónusz vacsorát – biztos látszott rajtunk, hogy ennénk még valamit -, és viszonylag korán folytattuk az alvást, ott, ahol délután abbahagytuk…