2021. február 14. – Szafariszervezés az Awash vízeséshez

Kezdem kicsit lerongyolódni, és ennek elsődleges oka, hogy a szervezetem egyszerűen nem tud visszaállni, ugyan helyi idő szerint fekszem, de thai idő szerint kelek. Az elmúlt 10 napban – az alvásmérőm szerint – átlag 3 óra 50 percet alszok. És pont így is érzem magam. Az átállást az is megnehezíti, hogy a buszok hajnali négy körül indulnak, így fél háromkor amúgy is kelni kell. Ma ugyanazon az úton indlunk vissza, amin jöttünk, de Addisztól három órára megállunk az Awash Nemzeti Park bejáratánál. Az út viszafelé összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mivel nem a csúcsforgalomban kell megtennünk a hegyi szerpentines szakaszt, cserébe mondjuk nem is látunk belőle semmit. Ami viszont érdekes, hogy vasárnap lévén a hajnali misék körül nagy és látványos a gyülekezet, fehérbe öltözött férfiak és asszonyok köröznek a templomok körül. Egy ilyen szertartást szeretnénk majd közelebbről is megnézni, lehetőleg valami izgalmas helyen.

Nyolc óra helyett hat óra alatt elértük Awasht és csak azért nem gyorsabban, mert ebben az irányban valamiért szigorúbbak az ellenőrzések. A város és az azonos nevű Nemzeti Park Afar Tartomány legdélebbi csücske, és ennek a leszállás után gyorsan tanújelét is kaptuk, három afar népviseletbe öltözött bácsi képében. Ez a népviselet egészen speciális, ugyanis nem a mianmarihoz hasonló férfi szoknya a legfeltűnőbb eleme, hanem az övről lógó hajlított élű tőr és a hanyagul vállra csapott gépkarabély. Persze polgári személynek tilos fegyvert viselni az országban, de erről az afaroknak mintha elfelejtettek volna szólni. Elég szürreális látvány, meg kell hagyni. Szerettem volna lefényképezni őket, de inkább megvárom, míg valamelyik megszólít, bár erre a helyiek elég ignoráns viselkedését tekintve nem látok sok esélyt. A szállásunk amúgy egy harminc éve luxusnak számító épület, amit azóta elfelejtettek tatarozni, de így is elég jók a körülmények és meglepően olcsó. Az éttermében pedig a legkülönbözőbb húsok kaphatóak, igyekszem is kipróbálni őket. Leraktuk a cuccokat, kértünk egy-egy kávét és ettünk valami tésztát. A szakács ugyanis szólt, hogy a bárányhús holnap lesz friss, jobban teszem, ha megvárom. Szép tőle, hogy szólt. A szálloda menedzsere egy Eritreából származó srác, aki élete nagyrészét Dublinban töltötte, csak egy családi vita miatt jött vissza a nagymamája szállodáját igazgatni. Néhány év alatt persze besokallt, szóval már menne vissza, csak a Covid nem engedi… A lényeg, hogy megígérte, hogy valahonnan szerez sofőrt. „Valahonnan.” Azért arra számítottam, hogy egy ekkora szállodában csak van valami bejáratott túraszervező, ha már ez az ország leglátogatottabb Nemzeti Parkja.

Délután sikerült kicsit pihenni, estére pedig megjött a hír, hogy van autó, persze sokkal drágábban, mint az előzetesen várható volt. Mivel nem vártam sokat a holnapi szafaritól, kicsit bosszantott a dolog, de fejenként 7500 forint egy egész napos túráért azért még mindig nem vállalhatatlan összeg. Vacsorára mégiscsak megkockáztattam egy adag sült kecskehúst, és másnap sem bántam meg, míg Rita kipróbálta a shiró tegabino nevű csicseriborsópürét csilivel kicsit lesütve ropogós zsemlével, ami szintén szuper fogás. Este végre sikerült kicsit a naplóval is foglalkozni, de már látom, hogy nagy szenvedés lesz ez, mert sokkal több az inger és az írnivaló, mint a kedv és az energia… Ez jó végszó lesz mára! :)

2021. február 4-7. - Néhány szó a búcsúról

Az etióp beutazási feltételek meglehetősen barátságosak, amennyiben a belépést megelőző 120 órában elvégzett negatív COVID-teszt elegendő számukra és nincs érkezést követő kötelező karantén sem. (És még ez is messze szigorúbb, mint amit az országban a járvánnyal kapcsolatos közvélekedés indokolna, de erről később…) A repjegy foglalás előtt kiszámoltuk a menetrendet, aminek megfelelően csütörtök korán reggel, még munka előtt megjelentünk a mintavételen. Ha tippelnem kéne, a helyi kórházban – ami hivatalos járványkórház, sosem használt, karanténnak kiürített épületekkel – az elmúlt évben nem sok tesztet csinálhattak, mert különös kérésünk nyomán rendkívül komoly csődület keletkezett, még a nővérek is követtek minket az udvarra – a mintavételezés helyszíne -, hogy lássanak egy efféle beavatkozást. Mit ne mondjak, nem volt kellemes. A torok még csak elmegy, de az orr felnyársalását szerintem tiltja a Genfi Egyezmény. De a fájdalom elenyésző volt ahhoz a stresszhez, amit az eredményvárás jelentett. Pozitív teszt esetén ugyanis nemcsak az utazást bukjuk, de helyette az elkövetkző heteket igazán költséges karanténban élvezhettük volna…. Szerencsére nem kellett másnapig várni, sőt, én az eredményt már abból sejteni véltem, hogy nem jött értünk rohamosztag a munkahelyre.

És tényleg, az eredmény – nem árulok el meglepetést - negatív lett. Rita még könnyezett is örömében. Vagy bántában, mivel kettőnk közül messze őt viselte meg jobban, hogy fel kell számolnunk itteni rendkívül kényelmes életünket, ami hihetetlenül sokat adott minden szempontból. Márpedig elérkezett az idő a váltásra, az országot töviről hegyire bejártuk, intellektuálisan pedig már a munka sem jelentette azt a kihívást, mint korábban. Ezzel együtt az elkövetkező – a buszunk indulásáig hátralévő – 24 óra rendkívül nehezen, és alvás nélkül telt. Akárcsak a buszút, legalábbis részemről.

Bangkokba érkezve még néhány órát ki kellett bírni a szállásunk nyitásáig, de utána egyből beengedtek minket a szobába, így volt pár óra, hogy kicsit kipihenjük az emúlt napokat és rápihenjünk az elkövetkezőkre. A délután során még el kellett intézni néhány adminisztratív dolgot – ami a korábban nyüzsgő Khao San utca teljes csődje után nem is volt olyan egyszerű -, de a lényeg, hogy mire leszállt az este, mindennel elkészültünk, és a hostel tetőteraszán elmélkedhettünk az elmút két évünkről és az elkövetkező három hónapról egyaránt.

Vasárnap délelőtt még volt annyi időnk, hogy búcsúzóul kipróbáljuk Bangkok új, napelemes csatornahajó-járatát, ami a tesztüzem alatt ráadásul ingyenes, eljutva vele a kínai negyedig, amit Rita mindenképpen meg szeretett volna nézni. Ez végül igen jó ötletnek bizonyult, mert a kínai negyed – ellentétben az indiaival – tényleg meglehetősen érdekes hely, ráadásul először láttunk az étlapon – szárítva pedig a kirakatokban is – fecskefészek és cápauszony leveseket. Ezek után megfelelő búcsúebédnek bizonyult a hong-kongi tésztaleves. De legalábbis annak a thai verziója.

Nagyjából egy évvel ezelőtt "És ami következik..." címmel megírtam azt a meglehetősen grandiózus tervet, amivel lezártuk volna ázsiai kalandjainkat, hogy aztán három nappal később inkább egész Ázsia zárjon be... A bejegyzés pedig inaktívvá vált. Akár most is történhet hasonló malőr, ha viszont látjátok ezt a bejegyzést, az annyit tesz, hogy legalább elkezdhettük az utunkat.

Történt ugyanis, hogy a Qatar Airways jóvoltából kaptunk egy szabadjegyet, 2021 szeptembere előtt az általunk választott célpontra. Ázsia lakat alatt maradt az elmúlt egy évben, mi pedig régóta nem találkoztunk szeretteinkel, úgy döntöttünk tehát, hogy hazalátogatunk. Egy komolyabb kitérővel.

Afrikában ugyanis felmérték, hogy a koronavírus nincs a tíz legveszélyesebb helyi nyavalya között - főleg a fiatal populációra való tekintettel -, a még mélyebb szegénységbe visszatáncolni pedig nem túl jó ötlet, ezért meglehetősen lazán kezelték a járványügyi intézkedéseket. Ennek köszönhetően 2020-ban egyedül afrikai országok tudtak gazdasági sikertörténetet írni, nekünk pedig lehetőségünk adódott egy meglehetősen régi tervem megvalósítására. Legalábbis részben.

A tervek szerint a Kelet-afrikai nászútunk folytatásaként elindulnánk a Nílust követve Északra, bejárva Etiópiát, majd Szudánon át érve el Egyiptomot.

Természetesen az eredeti terveket a nehezen kiszámítható afrikai viszonyok felülírták, így valószínüleg nem jutunk el Tigray tartományba - pedig csak oda szántam volna tíz napot -, tehát nem tudjuk megnézni a Tízparancsolatot őrző templomot Aksumban, vagy éppen az elképesztő sziklatemplomokat. De azért bőven maradnak szuper programok ezen kívül is. Most maradjunk csak a reménybeli TOP10-nél:

*Az Omo-völgy döbbenetes törzsei

* Hiéna etetés Hararban (és talán végre látunk elefántot is a könyéken!)

* Danakil-mélyföld kénsivataga és az Erta-Ale vulkán

* Szamártúra a Simien és a Bale Mountains Nemzeti Parkokban

* Lalibela sziklatemplomai 

* Meroe Piramisok

* Abu Simbel

* Vitorlással Aswan és Luxor között

* Gíza környéki piramisok

* A végére pedig merülés a Vörös-tenger korallvilágában

Hát így. Aztán majd meglátjuk, hogy mi jön össze belőle... (A Google meglehetősen korlátozott szerkesztési funkcióinak hála, az alábbi térkép finoman fogalmazva is vázlatos.)

Minden sarkon álltam már... 2020. augusztus - 2021. január

Közvetlen környezetünket, Sakon Nakhon tartományt három egynapos és megannyi félnapos kirándulás keretében látogattuk körbe, ami alapján egy összességében elég érdekes és élhető hely képe rajzolódott ki. Mivel sem a kronológia, sem az utazás – ültünk a motoron, na bumm – nem rejt magában túl sok érdekességet, ezért most csak felsorolásszerűen örökíteném meg, melyek azok a helyek, amik érdeklődésre tarthatnak számot.

Khmer stílusú romokban nincs hiány, a legdíszesebb (Phra That Narai Cheng Weng) egyből Sakon Nakhon város szélén található. Ugyan csak a templom egyik tornya maradt meg, viszont az szinte teljes pompában, stukkókal együtt. A legkomolyabb létesítmény viszont attól harminc kilométerre egy hegy tetején áll, közvetlenül egy kiemelkedően fontos kolostor részeként (Phra That Phu Phek). Ide érdemes esős évszak után érkezni, amikor még minden zöld. A dzsungel és az esetleges köd egészen misztikus hatást ad a helynek. Végül pedig Sakon és Udon Thani között félúton minden jelzés nélkül, elhagytava áll egy apró, ámde szinte teljesen ép templom, melyet a legelő bocikon kívül senki sem látogat és talán még neve sincs. Na jó, az azért van, Phasarat Ku Phanna. Egyetlen régi, bár nem khmer templomot még kiemelnék, ez pedig a Wat Pa Tham Makluea, ami egy domb tetején épült és egészen csodás kilátást nyújt a környék smaragdzöld rizsföldjeire, feltéve ha azok még smaragdzöldek.

Új templomokból, zarándokhelyekből sincs hiány. Az egész tartomány főlátványossága szerintem a hegyoldalba épült Wat Tham Pha Daen. A sziklafaragások, az épületek és a kilátás harmonikus egészt alkotnak, de az igazi szenzáció az óriási orchidea, bromélia és páfránykert, ami szépségével szinte elhomályosítja a tényt, hogy szent helyen vagyunk. A templomtól nem messze található egy másik zarándokhely, a szerencséthozó teknős óriási – de legalábbis méretes – szobra, ahol finoman szólva is több ember volt, mint amennyit a látványosság indokolt volt, bár tényleg aranyos. A legérdekesebb templomegyüttes viszont a Phu Pha Lek Nemzeti Parkban található, ahol a hegytetőn több templom idézi meg Buddha életének legfontosabb szakaszait, másolva az eredeti Indiában található templomokat. Megtalálhatjuk itt a sarnathi, a bodh gayai, vagy épp a lumpini templomok mását épp csak egy kicsit szerényebb kivitelben. :)

Ha pedig a Nemzeti Parkoknál tartunk, abból kettő is van. Az érdekesebb a fentebb említett Phu Pha Lek, ahol a templomok mellett egy soklépcsős vízesés és két különálló, nagyon kellemes, kanyonokkal tűzdelt túraútvonal is található. A Phu Phan NP ezzel szemben csak egy kellemes túrával és kiváló kempingezési lehetőségekkel kecsegtet. Bár utóbbihoz tartozik egy barlang is, ami a japán megszállás idején a thai ellenállás egyik legfontosabb bázisának számított. Mindkét helyre beengedtek minket ingyen, amit továbbra is nehezen tudok hová tenni.

Végezetül a városokról néhány szó. A tartománynak nevet adó Sakon Nakhon Thaiföld egyik legrégebben lakott városa, melyre ékes bizonyíték a korábban már említett khmer templom is. Emellett országszerte híres a környező falvak kékfestőiről, akik a bohém batiktól az elegáns öltönyig minden kategóriában képesek nagyon magas szinten alkotni. Erről könnyen meggyőződhetünk a város főtemplomaként szolgáló Wat Phra Thad Chaeng Chum Worawihan templomtól induló utcát járva. Közben pedig elmerenghetünk azon is, hogy a thai templomoknak miért van ilyen irreálisan hosszú, rendkívül hülye nevük. Itt tartják minden évben a Viasztaemplom Fesztivált, ahol a művészek nem meglepő módon óriási – egymásra kísértetiesen hasonlító, ámde nem azonos – templomokat állítanak ki, hogy aztán a látogatók költhessék a pénzüket dögivel a kitelepülő gyorskajás standoknál és ruhafestőknél. Látnivalóként még megemlíteném a város melletti hatalmas, lápos tavat ami össze is köti utolsó állomásunkkal Tha Rae faluval. Ez a település mérete ellenére országos hírnek örvend, hiszen a lakossága vietnámi származású és 100%-ban katolikus, így minden évben itt tartják az ország legnagyobb karácsonyi fesztiválját. Ittjártunkkor megismerkedtünk pár angolul kiválóan beszélő nénivel, akik meg is invitáltak minket az Ünnepekre. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e akkor, mindenesetre mi beváltottuk a biankó csekket, és tényleg megjelentünk Karácsonykor…:) A város a Las Vegas-i stílusú, neonfényben úszó felvonulásán kívül jó állapotú francia stílusú épületeiről is ismert, nomeg arról, hogy a helyiek Thaiföldön egyedüliként állítólag még esznek kutyahúst. Utóbbi vélhetően már csak legenda, tehát kizárólag azért nem érdemes odalátogatni…:(:)

2020.12.10 - Visszatérés a pokol legszebb bugyrába

Tavaly ugyan itt töltöttük a Szilveszter előtti néhány napot, de mivel akkor nem tudtuk elhagyni a várost, feltétlenül vissza szerettünk volna még jönni, erre pedig december második hetében – az öreg király születésnapjának hála – sort is tudtunk keríteni. Az éjszakai buszozás a szokásosnak mondhatóan zajlott – tehát nem aludtam -, reggel fél hétkor pedig már Kanchanaburi felé robogtunk egy mikrobuszon, aminek szerencsére sokal jobb volt a menetideje, mint a neten olvasható 4 óra. Valamivel kilenc után már a vasútállomás felé sétáltunk, mert szerettem volna megvenni a jegyet a vasárnapi Death Railway útra, de mint kiderült, nincs foglalás, aznap kell majd észnél lenni. A motorbérlés legalább sikerült, ráadásul a tulaj sem az útlevelet sem pénzt nem kért zálognak. A motor egy normál 125-ös gép, aminek a teljesítménye a közepes hegyekben elég kell legyen, bár ahhoz hozzá kellett szoknom, hogy az első és a hátsó gumi nem egyforma vastag.

A várost elhagyva a főút helyett próbáltuk követni a Kwai-folyó és a vasút vonalát, ami remek ötlet volt, mert egyrészt nulla forgalom volt, csak a már „megszokott” kutyákat kellett kerülgetni, másrészt pedig a táj tényleg eszményi, bár ezt érthető okokból elsősorban Rita élvezhette. Az első megállónk a Prasat Mueang Sing Historical Park volt, ami a legnyugatibb Khmer-templom, ráadásul meglehetősen jó állapotban. Az Európában elképzelhetetlen kettős árazás elleni sajátos szabaságharcunk egy újabb csatáját vívtuk meg sikerrel, és mivel ember sem volt sok, ezért itt végre pár drónfelvétel is összejött, a park után pedig a hírhedt vasútvonal kevésbé ismert, ám a városban lévőnél egy fokkal talán még érdekesebb hídját vettük célba. A Thamkrasae-viadukt – bármilyen furcsán hangozzék is – hosszában szeli át a folyót, ugyanis ott épült, ahol a víz majdnem egy kilométeren át egy sziklafalat követ, a híd pedig ennek a falában épült, tehát az elején és a végén a folyó ugyanazon oldalán vagyunk anélkül, hogy kereszteztük volna azt. Ráadásul nem csak érdekes, de kimondottan látványos részről is van szó, amit mi három különböző pontról is megvizsgáltuk, ráadásul közben egy vonathoz is volt szerencsénk. A híd távolabbi végében egy kis barlang, valamint egy turista-piac is található, na ott tényleg elég komoly tömeg tobzódott. Itt végre megebédeltünk, majd némi szorongással nyugtáztam, hogy délután három óra van, miközben a célunk további 190 kilométerre…

Innen már a főúton haladtunk és Thong Pha Phumig még csak nem is lassítottunk. Nem mintha ezen a szakaszon ne lett volna érdekesség, de azokra majd holnapután kerítünk sort. Miután elértük Vajiralongkorn-víztározót az út hirtelen dimbes-dombossá változott, majd 40 kilométerre a céltól már kifejezetten hegyes-völgyes lett. Persze a vaksötét – ami eddigre már elért minket – miatt a szerpentinből sokat nem láttunk, de talán jobb is így! Mindig komoly dilemma, hogy éjszaka az arcomba repülő bogarakat, vagy az ótvar plexi miatt a teljes vakságot válasszam, de mivel élünk és virulunk, biztosan jól döntöttem a második opcióval… A lényeg, hogy nagy nehezen, és meglehetősen kimerülten érkeztünk meg Sangkhlaburiba, Burma kapujába. A szállás elfoglalása után - ami egy túlárazott kis sátor volt – még elsétáltunk az éjszakai piacra, valamint tettünk egy kört a város elsőszámú nevezetességéhez, a 850 méter hosszú Mon-hídhoz – ami a világ legszebb hídjai között is előkelő helyen szerepelne, ha a thaiokon kívül ismerné bárki -, majd átsétáltunk a túlparton fekvő mon faluba. Ott ekkor már nem volt nagy élet, ahogy a hídon is csak lézengtek az emberek a kérészek milliói között, de azért a sejtelmes sötétségben is jó volt látni ezt az építészeti remeket. Az éjszaka egészen tragikusra sikerült hála egy a táborban lakó részegen hangoskodó motoros-bandának, de hajnali egy felé még így is álomba tudtam ájulni, amire szükség is volt, ha a nappal együtt akartunk kelni.