A globális őrület alaposan keresztülhúzta a számításainkat, mi pedig ahelyett, hogy nekivágtunk volna Ázsia és Óceánia tízezernyi szigete közül néhány tucatnak, Thaiföldön ragadtunk. Öröm az ürömben, hogy az országos karanténállapotok bejelentése előtt egy nappal, ténylegesen az utolsó még induló busszal el tudtuk hagyni Bangkokot, méghozzá Dél-Thaiföld irányába. Nem tudva, hogy a korlátozások milyen időtávra szólnak, jobbnak láttuk az időt a tengerparton tölteni, és mivel Krabi sokszinűsége az alig egy hetes tavalyi kirándulásunk alkalmával magával ragadott, ezért bázisként Ao Nangot választottuk. Ez később a létező legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis nem csupán Thaiföld legszebb részén tölthettük a követező négy hónapot, de megismerkedhettünk az Aonang.hu csapatával, márpedig nélkülük ez az időszak sokkal kevésbé lett volna szórakoztató. Bár a naplóírást itt felfüggesztettem, azért utólag csak összeszedtük az öt legmeghatározóbb élményt, mitöbb még rangsorolni is sikerült őket! Ám mielőtt következne a lista, szeretnék megemlékezni a legkevésbé sem „futottak még” kategóriáról, melyeket szintén biztosan nem fogunk elfelejteni:

• Tha Pom Klong Song Nam, ahová háromszor is visszatértünk.
• Pai Plong Beach, ahol Ao Nang 40 napos lezárása alatt szinte mindig egyedül lehettünk, az oda vezető Monkey Trail pedig sokszor tartogatott számunkra izgalmakat.
• Ko Lanta, a világ legszebb naplementéjével.
• Pecatúra a Csirke-szigetnél, ahol végre halat is fogtam! Hetet.
• Buddha-barlangok Krabi környékén, melyekről SENKI nem tud. Talán még nevük sincs.
• Hőforrások a dzsungelben. Vannak kiépítettek is, de ezek jobbak.
• „Gyilkos-tó”, ahol drónozni tanultam.
• Szebbnél szebb hegycsúcsok Ao Nang környékén.
• Ko Klang, ahol Rita megtanult batikolni.
• Emerald Pool, a búcsúajándék.

5. Két napos longtail túra Phi-Phire

A karanténidőszakunkról sok mindent elmond, hogy a Thaiföld talán legszebb szigetére tett kirándulásunk csak a lista aljára fért fel. Ennek persze az is oka, hogy tavaly már jártunk itt… de nem így! Az Ao Nangon ragadt magyarokkal közösen, némi technikai malőr elhárítása után indultunk neki az útnak, de csakhamar elkezdett esni, mi pedig behúzódtunk a Csirke-sziget egyik öblébe. Végül nagyjából három óra alatt sikerült elérnünk Phi-Phit, és mire a káprázatos Bambusz-sziget mellé értünk, már hét ágra sütött a Nap. Az első programpont a szállás keresése lett – amit a neten foglaltam, természetesen nem volt nyitva -, melynek nyomán kilencen háromfelé szakadtunk, de a lepakolás és a nagyon kései ebéd után újra együtt vágtunk neki a kilátó megmászásának. Itt reptettem kicsit a drónt, a többiek fényképezkedtek orrba-szájba, majd immár sötétben visszatértünk a teljesen kihalt faluba, hogy a nap folyamán kipecázott tintahalakból készülő remek vacsoránkat elfogyasszuk.

A második nap is nyögvenyelősen indult, míg a csapat kisebb része hajnali horgászatra indult, mi átkeltünk a szigeten egy korábban még fel nem fedezett strandra, hogy a délelőtt lehetőség szerint ne vesszen kárba. Délben azért csak sikerült újra összerázódnunk, és kezdetét vette az a néhány óra, amiért ennek a túrának is e listán a helye. Az immár tökéletes időben megkerültük Phi-Phi Leh szigetét, majd három, a fősziget eldugott, csak hajóval megközelíthető öblében (Wang Long, Monkey Beach, Nui) is lehorgonyoztunk, ahol zavartalanul élvezhettük a káprázatos víz alatti és víz feletti panorámát. Ritával nagyjából minden időt a korallok között töltöttünk, ő látott egy cápát, míg én végre egy várva-várt sünhalat tudtam becserkészni, de azon túlmenően is millió féle hal vett minket körül. Ezekre az öblökre tavaly nem volt időnk, így azért az újdonság varázsa is megvolt, arról nem beszélve, hogy Phi Phi Leh lezárása miatt ennél sokkal több programot amúgy sem tudtunk volna összehozni, bár az idővel gazdálkodhattunk volna jobban. (Jellemzően ezért tartózkodunk a társas programoktól.) De a hazafelé út tartogatta az igazi meglepetéseket, ugyanis az út során két szemétbe, illetve halászhálóba keveredett teknőst is találtunk, és még időben meg tudtuk menteni őket! Felemelő érzés volt, bár belegondolva egészen szörnyű, hogy efféle közbeavatkozásra egyáltalán szükség van…

De itt még nem volt vége a napnak, ugyanis a naplementét sikerült éppen a Csirke-sziget magasságában elkapni, és valami fantasztikus volt! Összességében tehát nagy élményt jelentett újra eljutni ide, még akkor is, ha minden valószínűség szerint itt kaptam el a Denguet ami aztán alaposan kiütött egy hétre.

2020.03.15 – Ugrás az ismeretlenbe

Hajnali fél hatkor a másodpilóta ébresztett minket Suratthani új buszpályaudvarán, alig 9,5 óra alatt meg is érkeztük. Hurrá! Az út elég furcsa volt, mivel megszoktuk, hogy a járatok töltöttsége 95-100% között mozog, most az egész buszon öten ületek rajtunk kívül. Úgy tűnik, ide is begyűrűzött a koronapánik… Az elmúlt pár napban Bangkokban intéztünk ügyes-bajos dolgainkat, hogy aztán a következő majd’ fél éves (?) út első – ráhangoló – felvonásaként elnézzünk másfél hétre Dél-Thaiföldre. Elsőként a Rita által favorizált Khao Sok Nemzeti Parkot céloztuk meg, a buszunk másfél órával később el is indult, újabb két órával később pedig meg is érkeztünk a bejáratához.

Elfoglaltuk a szuper bungallónkat, majd egy nagyon-nagyon korai, helyi különlegességeket halmozó ebéd után nekivágtunk a rövid dzsungeltúrának. Igaz némileg hoszsabbra terveztük, de sajnos ez is azok közé a parkok közé tartozik, ahol a nyilvános ösvény csak egy-egy vízesésig megy, mi pedig hiába szerettünk volna tovább haladni – a változatosság kedvéért egy újabb vízesésig -, azt vezető nélkül nem lehetett megtenni. A séta így csak néhány óráig tartott, de a melegre való tekintettel, és mivel Rita amúgy sem volt nagy formában, nem is erőltettük nagyon a dolgot. A visszafelé úton így is ért minket egy kellemes meglepetés, mivel pont az út mellett alálkoztunk egy langúr-családdal, ami messze a legjópofább thai majomfajta, ráadásul itt rengeteg újszülött is volt, akik még nem tanultak meg félni a símabőrűektől.

A szállásunk mellett egy makákó család is lakott, így majomkodásból nem volt hiány, én mégis azt értékeltem a legtöbbre, hogy három nap után végre tudtam egy kicsit aludni. Este még bérelni kellett egy motort a holnapi túrára, de ezt leszámítva aligha ez lesz az út legeseménydúsabb napja. Persze ahogy a dolgok alakulnak, nem merek jósolni semmit… (Biztos, ami biztos, bevásároltunk negyven kiló száraz rizst és halkonzervet, annyi hely még éppen akadt a táskában, jól jöhet az még ínséges időkben!)

2019. december 28. – Piacoktól a pokoli vasútig

Még előző nap, finoman fogalmazva is kellemetlen előjelekkel indult az utazásunk, ugyanis az éjszakai busz indulása előtt egy órával még éppen egy fogorvosi székben szenvedtem. A néhány hete megroppant tömésem cseréje nem várhatott tovább, az egyre intenzívebb fogfájás cselekvésre késztetett. A tömés utáni kellemetlen érzést szerencsére gyógyszerekkel egészen jól kordába lehetett tartani, így különösebb panasz nélkül érkeztünk meg Bangkokba hajnali öt körül, hogy azonnal tovább is induljunk Samut Songhramba, ahol Ázsia leghíresebb vasúti piaca található. Ennél korábban ugyan esélyünk sem volt érkezni, a kora reggeli vonatot mégis éppen lekéstük, így az elkövetkező másfél órában a városban bolyongtunk, már amennyire az időjárás engedte. Ugyan két hónapja nem láttunk esőt, de itt rögtön leszkadt az ég, és bár a zápor csak tíz percig tartott, a leszakadó vízmennyiség éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a várost kettészelő Mae Klong folyó kiöntsön, így a belvárosi utak tíz centis víz alá kerültek, mi is bokáig vízben folytattuk utunkat. Úgy tűnt, hogy ez errefelé nem tér el a dolgok normális menetétől, mi azért egy kicsit meglepődtünk, elvégre az „úszó piacot” néhány kilométerrel odébb vártuk.

A piacot úgy kell elképzelni, hogy a sinektől számítva mindkét irányban öt méteren belül helyezkednek el az üzletek, és nyugalmi állapotban az áruk egészen a sínekig ki vannak pakolva, a kétoldalt benyúló napellenző ponyvák pedig tulajdonképpen összeérnek, egyfajta alagutat kialakítva. Az alagút anlógia csak annyiban sántít, hogy ez alatt maximum emberek férnek el, vonat nem, így ha érkezik a szerelvény, azzal is lesz dolguk az árusoknak. Az árubőséggel, és a forgalommal sem volt probléma, bár az is lehet, hogy csak a szűkös helynek volt köszönhető a tömegérzés, szerencsére azonban turisták rajtunk kívül alig lézengtek a környéken. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk a következő szerelvényre, és akkor elkezdődött a varázslat. Mint korábban már megfigyeltem, az árusok a termékeket kínáló asztalokat apró, a vasútra merőleges sínekre szerelték, így amikor felharsant az első fütty, mindenki másodpercek alatt betolta a portékáit az üzletbe. Hihetetlen hatékony, és begyakorolt rendszer volt, a napellenzők összecsukásával együtt sem tartott az egész fél percig. További egy perc volt, míg elcsettegett előttünk – nagyjából húsz centiméter távolságra –  az ablakokban csüngő túristákkal teli vonat, majd ugyanilyen sebességgel a piac ismét visszaépült. Az egész tényleg nem tartott két percnél tovább, de nagyon impresszív volt a látvány. Őszintén szólva csak ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog történni, de ilyen hatékonyságra egyáltalán nem számítottam. A vonat érkezését követően öt perccel már szó szerint mindent elleptek a turisták, a piac pedig elkezdett inkább látványosságként, mint az árúforgalmat előmozdítő találkahelyként funkcionálni. Nekünk ezt szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk.

Miután bolyongtunk kicsit a belvárosban, ahol új értelmet nyert a járdasziget kifejezés, pont belebotlottunk egy szongtheóba, ami következő állomásunk, a Damnoek Saduak Úszó piac felé indult. Az úszó piacok Délkelet-Ázsia szupersztárjai, olyan kulturális élményt kínálnak, melyről az ide látogató igyekszik meggyőzni magát, hogy most aztán alámerül az autentikus viet/thai/burmai mindennapokban. A valóság ezzel szemben az, hogy mára ezek nagyon kevés kivétellel kizárólag turistacsapdaként funkcionálnak, és ez fokozottan igaz Damnoek Saduakra. Ez ugyanis a világ talán legnagyobb ilyen jellegű látványossága, apró szépséghiba, hogy már eleve a külföldiek igényei szerint alakították ki 1981-ben. Ezzel együtt is szerettük volna megnézni, elvégre attól, hogy valami bazári, még lehet érdekes, pláne látványos.

A főúttól mintegy másfél kilométert kellett sétálni a csatornáig, mely alatt méterenként kellett levakarni a taxisokat, akik rendhagyó módon itt csónakkal közelítik meg a piacot. Ha valaki a vízen is szeretné bejárni a területet akkor sem érdemes már itt hajót bérelni, ugyanis a piacnál ugyanezt nagyjából ötöd áron lehet megtenni. Ami teljesen korrekt, én mégsem tudnám jó szívvel ajánlani. Az ok pedig – talán a csúcsszezonnak köszönhetően – az az elképesztő tömeg volt, ami miatt a csónakok gyakorlatilag csak araszolni tudtak. Mi persze a partról és a különböző kilátópontokból ezen csak jót derültünk, mitöbb fotótémának a forgalom csak jót tesz, de belülről azért eléggé idegtépő élmény lehetett az utasoknak. A piacon egyébként csak szuveníreket és kaját lehet kapni, aranyáron nyílván, bár a mangó ragacsos rizzsel még így is remek vételnek bizonyult. Az eladóknak csak viszonylag kis százaléka árul csónakból, azt jellemzően a vevők használják, hogy megálljanak a partmenti bódéknál vásárolni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a piac területén három helyen is találkoztunk mutatványosokkal, akik abból próbáltak meg pénzt csinálni, hogy a turisták fotózkodhatnak a koboldmakijaikkal. Lévén a világ egyik legcukibb állatáról van szó, nem kételkedem az üzleti sikerben, de nekem mégsem jött be a dolog, mivel a makik Thaiföldön még csak nem is őshonosak, ráadásul éjszakai állatokról lévén szó, aligha vették jónéven az egrecíroztatást. A szinte elmaradhatatlan tigrispitonokról már szó se essék… A hajózható csatornák elég nagy területet szőnek be, a forgalom mégis viszonylag kis részre koncentrálódik, így azért nem egész napos program bejárni a piacot, főleg, ha pénzt amúgy sem tervezünk költeni. Nagyjából dél körül fáradtunk el a nézelődésbe, és indultunk tovább Kanchanaburi felé. Akkor még nem tudtuk, hogy bár légvonalban közel voltunk, az akadozó közelkedésnek hála, majd’ három órát elcseszünk az életünkből. Pedig így történt.

Kanchanaburi Thaiföld egyik legfontosabb zarándokhelye, legalábbis ami a külföldieket illeti, mivel több tízezer szépen gondozott katonasír idézi meg a II.világháború egyik legtragikusabb epizódját. Szingapúr elfoglalása után ugyanis a megszálló japán csapatok ide internálták a „szövetséges” hadifoglyokat, hogy velük – meg persze negyedmillió helyi civillel – megépíttessék a Sziám-Burma vasútat, mely ha máshonnan nem is, a „Híd a Kwai-folyón” című filmklasszikusból mindenki számára ismerős lehet. Mire lepakoltunk a szupermenő lakóhajónkon (2000 ft/éjszaka), és ettünk egy kései ebédet, már három óra felé járt az idő, de szerencsére nem késtünk le semmiről. A naplementéig hátralévő három és fél óra ugyanis bőven elég, hogy a város határain belül található legfontosabb látnivalókat megnézzük. Amire kevesen számítanak az az, hogy Kanchanaburinak Thaiföld egyéb városaitól eltérően - hála a kínai kereskedőknek -, kimondottan érdekes óvárosa van. Ez a tény kimondottan kellemessé tette a sétát a központi katonai temetőig, melynek szomszédságában a kínai közösség temetkezési helye is található. Itt kezdtük, mivel a különleges kínai síremlékek önmagukan is elég érdekesek. A legfelemelőbb viszont kétséget kizáróan a britek által kialakított emlékpark. Az egész területet golfpálya minőségű gyep borítja, a katonasírok makulátlanok. Mindegyiken olvasható az alatta nyugvó katona rangja, a halál oka, valamint, hogy pontosan melyik alakulatban szolgált. Az alig méteres fejfáknak persze nem elsősorban művészi értékük van, de ilyen tömegben tényleg letaglózó, a tragikus sorsokat olvasva pedig megelevenednek a háború borzalmai. A legmeghatóbbak persze azok a sírok, melyeket láthatónak nem csupán az emlékbizottság gondoz, hanem a leszármazottak – esetleg ismerősök – által odahelyezett apró személyes tárgyak is díszítenek. Belegondolni is borzasztó, hogy ezek az angolok, ausztrálok, új-zélandiak sokezer kilométerre az otthonuktól nyugszanak, a hozzátartozóknak pedig a fél világot át kell utazniuk, hogy leróhassák tiszteletüket.

A parkban szinte megállt velünk az idő, ezért mikor mégis feleszméltünk, kicsit sietősebbre kellett vennünk a figurát. Az út gyakorlatilag keresztülvezetett a város turistanegyedén. Rengeteg hostel, kocsma és étterem volt mindenfelé, de szerencsére a tömeg – bár nem éreztük magunkat magányosnak – nem volt zavaró. Háromnegyed órával később, még ötóra előtt értünk el a nap főattrakciójához, a Kwai-folyón épült vasúti hídhoz. Jelentem, megtaláltuk a tömeget. Ami viszonylag meglepő volt, hogy az emberek döntő többsége a város felöli oldalon maradt a jáde-árusok legnagyobb örömére, míg mi átvágtunk a síneken, és a túloldalt kialakított meglehetősen bizarr, katonai barakk tematikájú rekrációs negyedet vettük célba. Volt itt minden, csapaszállítóból kialakított bár, kiszuperált fegyverek, tábor, éppen csak a katonák hiányoztak. A legnagyobb látnivaló viszont mégiscsak a szép kis híd volt. A töltésen elsétáltunk az emlékmegállóig, majd a part mentén vártuk a naplementét. A Kwai-folyón eközben deszkán evező kínai csoportok, valamint úszó éttermek váltották egymást. A tömeg és a történelme ellenére a hely mégis idilli hangulatot árasztott, aminek a csúcsán egyszer csak megjelent a vonat, az emberek szétszéledtek, az pedig átzakatolt a hídon.

Sötétedés után indultunk vissza annak biztos tudatával, hogy ebből a napból mindent kihoztunk, ráadásul úgy tűnik, hogy a fogam is egész jól van. A szállásunk mellett időközben egy újévi fesztivál is kinőtt a földből, így tettünk még egy kört a neonerdőben, majd visszatértünk a vízre. Azt hiszem, hogy a feltámadó szél egészen új értelmet adott az „álomba ringatás” kifejezésnek, de szerencsére egyikünk sem lett tengeribeteg…:)

2019. október 22. – Vér, veríték és könnyek (de főleg vér)

Szitáló esőre ébredtünk, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll majd, de ez nem tartott vissza minket attól, hogy a bőséges reggeli után – mivel mi voltunk a resort egyedüli lakói, ezért elég nagy figyelmet kaptunk…:) - újra nekivágjunk a dzsungelnek. Sajnos egy kisebb gyomrossal indított a nap, ugyanis a “kedvezőtlen időjárási körülmények miatt” (jé, a trópusokon esni is szokott?!) ma nem nyitják ki a lombkoronasétányt – melyet majd egy éves felújítási munkák után a múlt héten adtak át… -, ami negyven méteres magasságban vezet végig az őserdőn. Vagy legalábbis egy rövid szakaszon. Az őserdő kifejezés itt nem túlzás, ugyanis a szingapúri ligethez hasonlóan ez is annak a 200 millió éves dzsungelnek a maradéka, melyhez foghatót már nem találni a Földön. Azért tettünk egy kísérletet, hátha valahogy be lehet jutni, de sajnos esély sem volt a sikerre.

Na sebaj, legalább messzebre tudunk jutni azon a folyóparti szakaszon, ahol végre letérhettünk a pallókról. Az ösvény elején hatalmas tábla figyelmezetett arra, hogy ezen pont után mindenki csak saját felelősségére mehet, valamint pontokba szedték a biztonságos túrázás szabályait, mintha legalábbis Amazónia átszelésére vállalkoztunk volna… Ehhez képest egy kényelmes ösvény vezetett minket, minimáis emelkedőkkel, ahol a legnagyobb problémát a piócák egészen elképesztő aktivitása jelentette. Alig egy óra alatt majdnem tizet szedtem le a cipőmről, de tovább szerencsére egyik sem jutott. Rita kevésbé volt résen, illetve a hosszúszárú nadrágja miatt jobban is tudtak rejtőzködni, aminek időnként sikongatás lett a vége. Az esőt szerencsére a sűrű lombkorona nagyrészt megfogta, de a nyírkos idő az állatokat is passzivitásba taszította, így nagyjából semmit nem láttunk. Ezzel együtt, mire elértünk a Bukit Indah-csúcshoz vezető kaptató aljáig, elállt az eső. És milyen jól tette, hogy elállt, mert ezen a szakaszon nem elég, hogy a fák sem éltek meg, de néhol egészen komoly szintkülönbséget kellett legyűrni köteleken kapaszkodva. Az út bizonyos szakaszai csupán fél méter széles hegygerincen vezettek, szóval egészen izgalms, és nem különben látványos részét jelentette a túrának. A kilátópontoknál eltöltöttünk egy kis időt, hasztalan kutattunk a hangoskodó élővilág után, végül a már ismert úton ereszkedtünk vissza a folyó partjára. Rita éppen egy újabb nadályra csodálkozott rá viszonylag hangosan, amikor felbukkant egy kis csoport, melyet egy francia pár és a vezetőjük alkotott. A vezető miután megnyugodott, hogy Rita – dacára a hallatott halálsikolynak – jó eséllyel életben marad, felhívta a figyelmünket arra, hogy ez a szakasz csupán vezetővel látogatható, amit szerinte a két órája elhagyott tábla jelzett is. Emlékeim szerint a táblán semmi ilyesmi nem volt, sok más viszont igen, de mivel már úgy is vissza kellett fordulnunk, ezért nem volt értelme vitatkozni. Azért azt megkérdeztem, hogy mi vezetett ehhez a korlátozáshoz, mire a guide a tucatjával elvesző túrázókat – akiknek a mentési költsége nem volt elhanyagolható tétel a Nemzeti Park büdzséjében -, valamint a mostanában aktív vadorzókat említette. Tigrisre vadásznak a környéken, hogy egyem a zuzájukat…

Visszaérve az ösvény elején meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy vörös táblán tényleg szerepel apró fehér betűkkel, hogy tényleg csak vezetővel látogatható a terület, ami azért vicces, mert miden más információt nagy fekete betűkkel sikerült valóban láthatóvá tenni. Mondjuk nem száz százalék, hogy ha észrevesszük a feliratot, az ténylegesen eltántorít a további sétától, de mindenesetre mi megúsztuk a dillemázást, utólag meg minek… Egyébként továbbra sem értem, hogy lehet ezen az úton elveszni, de sebaj, legalább tényleg lehetett egy kis dzsungel élményünk. Az erdő ugyanis itt tényleg olyan volt, mint amit az ember látatlanul elképzel egy dzsungelről. A lombkorona ösvény továbbra is zárva volt, mi pedig elindultunk a másik összefolyó patak partja felé, mely út szintén pallókkal volt kirakva, mégis az az érzésünk volt, hogy hetek óta nem járt arra senki. A folyó partján újra végetért a kiépített út, és már kerestem a táblát, hogy “eddig és ne tovább”, de ehhez képest csak egy nyíl mutatott a 3 km-re lévő faház irányába, ameddig el szerettem volna jutni. Érdekes egyébként, hogy a Nemzeti Parkban 4-5 faház is van, ahol a kalandvágyóbb túrázók éjszaka alhatnak is párszáz forint ellenében, de látva az ottani állapotokat, nem hinném, hogy sokan élnek a lehetőséggel. Vagy, hogy akik igen, azok utána kellemes emlékként gondolnak vissza rá. Az út viszont pompás volt, a már lefelé bukó nap fényeiben egészen szenzációs volt az erdő. Út közben megtaláltuk az egyik legérdekesebb fát, amit valaha láttunk, ugyanis a földtől számítva nagyjából az első két méteren a törzs helyett csak gyökereken állt. Ezt mondjuk igazán jelezhetnék a térképek… Amire viszont nem lehetett felkészülni, hogy itt még durvább támadásba lendültek a piócák, gyakorlatilag ötpercenként kellett megállnunk, hogy levakarjuk őket magunkról… Rita továbbra is inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A faházban picit megpihentünk, de még a sötét beállta előtt vissza kellett érnünk legalább a pallókig. Ez még úgy is összejött, hogy közben megálltunk egy kicsit tisztálkodni a folyónál – a cipőnket legalábbis -, plusz belebotlottunk egy hosszúfarkú makákó családba is a parton. A tegnapi naphoz hasonlóan sötétben értünk vissza a Nemzeti Park “főparancsnokságához”, de most még tettünk egy kisebb kört a pallókon, hátha belebotlunk valami érdekesbe. Sajnos semmi. A tegnapi eredményes nap után ma a majomfalkán kívül semmit nem láttunk. Cserébe viszont embert se, az egész napos túra alatt a francia páron kívül ugyanis csak a két lengyel nénivel futottunk össze, akikkel együtt utaztunk két napja Kuala Lumpurból.

Vacsora után újfent következett az éjszakai rally, immár kevesebb meglepetéssel, ráadásul közben a táborunk is egészen benépesedett.

2019. október 14. – Nyugati kitérő

A hajnali kelést gyors készülődés követte, majd alighanem még az előző nap hatása alatt, némiképp vegyes érzelmekkel indultunk a reptér felé. Noha a gép csak késő délelőtt indult, szerettem volna időt hagyni a Mastercard loungba elérhető örömök élvezetének. Ebben egyébként nem is kellett csalódnom, némi matek után még az is kijött, hogy tulajdonképpen a legolcsóbb fapados jeggyel már az ellátás miatt is megérné kibuszozni néha Ferihegyre…:) A repülést tulajdonképpen észre sem vettük, kicsivel dél után pedig már a berlini fapados reptéren vettük át a helyi BKV-ra szóló bérleteket.

A délutáni program nem volt bő lére eresztve, ezzel együtt régi adósságomat róhattam le a Pergamon Múzeum meglátogatásával. Ugyan a névadó oltárt éppen restaurálják, az általam leginkább látni vágyott attrakció, az Isthár Kapu teljes fényében pompázott, és milyen praktikus, hogy nem kell érte Babilonig utazni… Noha a múzeum koncepciója valahol rémes és abszurd – jóhogy a Piramisokat, vagy a Nagy Falat nem telepítették át ambíciózus régészek -, tényleg páratlan gyűjteménye a Közel-Kelet kincseinek. Komplett kashani kereskedőház enteriőröket láthattunk viszont, de annak sem kell csalódnia, aki a Kis-ázsiai görög poliszokért rajong. Egyébként a Múzeum újabb – gondolom én - fejlesztése, hogy egy kupola alatt 360 fokban újraálmodták Pergamon látképét, ami azzal együtt, hogy teljesen mű, egészen lenyűgöző látvány.

A Múzeumszigeten egyébként jelentős átalakítások zajlanak, ha minden igaz még a metró is megérkezik előbb-utóbb, ezzel együtt is kellemes helynek tűnt, de a Berlin Katedrális után a szállásunk, egyben a Checkpoint Charlie felé vettük az irányt. Út közben elhaladtunk pár figyelemreméltó épület mellett, amilyen a Neu Kirche, vagy épp az Operaház épülete, de ezek már mind zárva voltak. Az egykori Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó, mementóként máig meghagyott határátkelőt azonban még az esti órákban is ellepték a turisták. Minden boltba az elbontott fal maradványait árulták – aha -, és persze népszerű téma volt Brezsnyev és Hoenecker románca is. Itt fogyasztottuk el a vacsoránkat, ami a szokásos Nyugat-Európai menüt jelentette, 1 eurós hamburger a McDonaldsban. Mondjuk németországról amúgy is előbb jut eszembe a foci – de talán még Till Schweiger is -, mint a gasztronómia, így meg tudtam barátkozni a dologgal.

Még alig esteledett be, amikor elképesztő fáradtság vett erőt rajtam, amiért nem lehetek elég hálás, mert a tömegszálláson amúgy nem sok esélyem lett volna aludni. Így Ritát hagytam barátkozni a szobatársainkkal, egy nyugdíjas kínai párral, valamint egy szófosó német hippivel, én pedig elvágódtam az emeletes ágyon.

2019. április 30. - Vadméhek szelidítése és rally a pagoda-erdőben

Noha Bagan egyik fő szenzációjának a napfelkelte számít, nem volt az a pénz, hogy ma is kimaradjon az alvás, de reggel fél nyolckor így is ébredtünk, és lementünk reggelizni. Utána még összepakoltuk a cuccainkat - szerencsére nem is voltunk szétpakolva igazán -, mivel át kellett költöznünk a külön szobába. Noha semmiféle problémánk nem volt az éjjel, azért nem bántam a dolgot, mert volt a szobában pár elég bizarr német figura, akivel nem szívesen osztoznék hosszasan a Lebensraumon.

Három napot terveztünk itt tölteni, így a mait egyfajta bemelegítésnek szántam, és a meglehetősen nagy terület kevéssé ismert és látogatott része, Minnanthu falu felé indultunk el elektromos motorunkon. A külföldiek ugyanis nem bérelhetnek benzines motort, mióta egy amerika srác belehajtott egy sztúpába, és földig rombolta azt... Kössz szépen. Az elektromos gép gyenge volt ugyan, de már a reggeli hőségben is nyilvánvaló volt, hogy még így is sokkal jobb opció a biciklinél.

Mióta nem lehet megmászni a templomokat, külön fórumok szakosodtak arra, hogy éppen aktuális tippeket adjanak a szabályok kijátszására. Hol nincsenek őrök, hol nem zár megfelelően a rács, vagy hová visznek fel a helyiek némi baksisért. Mivel az elmúlt napokban jópár szabad órát töltöttem ezen fórumok kétes információinak böngészsésével, volt pár ötletem arra vonatkozóan, hogy merre kezdjük a keresgélést.

Mielőtt még letértünk volna az aszfaltos útról, három nagyon szép templomcsomó/csokor/telep is az utunkba esett, így gyorsan képbe kerülhettünk azzal kapcsolatban, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező pár napban. Ugyan Bagan 10000 sztúpájából mintegy kétezer látogatható, mi a három napra elosztva is beértük néhány százzal, melyek általában öt-tíz, de akár huszas csoportokban vannak elszórva az Irrawady partján. Hiába voltak a templomok meggyőzően szépek, turistákkal gyakorlatilag csak elvétve lehetett találkozni, és árusok sem voltak sokan, azok viszont piócaként tapadtak a kisszámú áldozatra. Volt egy fickó, aki motorral kilométereken át követett minket, és mindent megtett az üzletért, csak éppen az árból nem nagyon akart engedni. Úgy tűnt, hogy hiába van kínálati piac, az árusok a havi bevételt a kisszámú nyugatin próbálják behozni, így minden baromi drágának tűnt... Talán máshol lesz ez jobb is.

Mivel az állítólag mászható templomok a főúttól távolabb voltak, egy bátor kanyarral bevetettük magunkat a homokcsapdákkal és szántóföldekkel tarkított, szavanna-szerű síkságba. Az elkövetkező két óra a vártnál sokkal több izgalmat – és kevesebb mászható templomot – hozott, ugyanis gyorsan kiderült, hogy az elektromos motort nem a Dakar-rallyt idéző terepre tervezték. Nem egyszer kellett mindkettőnknek leszállnunk a nyeregből, hogy aztán teljes gázzal is csak éppen ki tudjuk tolni a homokból megrekedt járgányunkat, melynek akkumulátora a megerőltetésnek hála vészesen merült is. Végül miután felsültünk pár frissen bezárt templommal, végül elértünk egyhez – ami a lehető legtávolabb volt mindentől -, amelynél diplomatikusan fogalmazva egy kis részen hiányzott a rács, így be tudtam jutni a belsejébe, ahonnan már zárt lépcsőn keresztül lehetett feljutni a tetőre. Ez volt az első, és még sokáig felejthetetlen pillanat amikor felülnézetből kilátást kaphattam a tájra – Rita nem tudott felmászni sajnos -, nagyjából száz kisebb-nagyobb templom terült el a látóhatáron. Juhú, megérkeztünk Baganba!

Miután hasonló küszködések árán visszajutottunk a főútra, talátunk egy frissen épített rámpát, ami lehetett vagy tíz méter magas, és a kormány szándékai szerint ezekkel elégítik majd ki panorámára vágyakozó mindazokat, akik nem akarják megváltani a 5 dolláros belépőt a terület két kilátótornyának valamelyikére… Nem volt rossz, szó se róla, de azért a templom tetőterasztának egészen más a hangulata.

Ebéd után – ami jelen esetben fejenként egy liter életmentő hideg vizet jelentett – tovább indultunk egy újabb mászhatónak mondott templom felé. Útközben mégegy rámpát útba ejtettünk, ami már egészen jó volt, ellentétben a földúttal, ahol ismét hosszabb időt kellett töltenünk egy homokcsapdában. Nagy nehezen végre elértünk a Dhammayazika Templom – ami a legnagyobb, és még renoválásával együtt is talán a legszebb templom volt, amit ma láttunk - mellett lévő célponthoz, ahol örömmel nyugtázhattam, hogy a boltíves rész a rács fölött itt is nyitva maradt, így a kellően vékony és akrobatikus próbálkozónak viszonylag könnyű dolga van, ha át akar jutni rajta. Igenám, de ezt a tényt a biztonsági szolgálat is kiszúrta, így a rács mögötti folyosót telehordták tövises gallyakkal – marha elegáns és emberbarát megoldás, mondhatom -, amin első blikkre nem tűnt fájdalommentesnek az átkelés. Hogy a véres karcolások jelentik-e majd a legkisebb problémát, az viszont csak azután derült ki, hogy utat törtem magamnak a bozótban…

Ha ugyanis a rács és a tövisek nem jelentettek volna elég elrettentő erőt, a természet mégegy cselt bevetett, ugyanis a csendes folyosót ideális otthonnak találta egy rajnyi vadméh, amire csak azután figyeltem fel, hogy sikerült véletlenül levernem a kaptárjuk felét a kb. másfél méter magas mennyezetről. Mivel közmondásosan balszerencsés dolog egy szűk folyosón összezárva lenni több ezer dühös méhhel, ezért nem igazán volt időm gondolkodni, tövisek ide, vagy oda, kirohantam a templom teraszára. A véres karcolások jelentették itt a messze kisebb gondot, szerencsére a méhek túl lassan eszméltek a bosszúhoz. Az elkövetkező húsz percem tétlen, de a kilátás miatt mégis nagyszerűen telt, ez volt az első olyan hely, ahonnét igazán képeslapszerű panoráma, mintegy háromszáz – igen, volt időm megszámolni őket… - templom csúcsa tárult elém. Rita valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akart utánam jönni, de a segítségének így is nagy hasznát láttam, ugyanis sikeresen feldobta a teraszra az esőkabátomat, amire nem is annyira a 43 fok és a szikrázó napsütés, mint a méhek miatt volt szükségem, elvégre mégegyszer át kellett kelnem rajtuk. Szerencsére a rovaroknak rövidebb az emlékezete, mint az elefántnak, így ez meglepően könnyen sikerült, így tulajdonképpen csípés nélkül, pusztán néhány karcolással megúsztam a dolgot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár pazar volt a kilátás, ezt a mutatványt újra már nem valószínű, hogy megcsinálnám, ilyet pedig igazán ritkán mondok…

A kaland után átmentünk a szomszédos óriástemplomhoz, amire viszont akkor sem mentem volna fel, ha engedtek volna, ugyanis külső lépcső vezetett a tetőszerkezeten, márpedig mezitláb még árnyékban is elviselhetetlen volt az izzó kövek érintése. Ekkor már egészen közel voltunk Új-Bagan városkához, ahol még megnéztünk néhány tempomot, majd közel negyven percig a helyi rendőrség vendégszeretetét élveztük kényszerűségből. Szerencsére nem a törvénnyel gyűlt meg a bajunk, egyszerűen csak lemerült a motor akkumulátora, és ők hívták ki a kölcsönző céget, akiknek ennyi idő kellett, míg megérkeztek a cserejárgánnyal.  Szerencsére még volt időnk napnyugtáig, így meg tudtuk nézni a új-bagan-i aranytemplomot, majd odaértünk ahhoz a templomromhoz, amit a Maps.me remek naplemente néző helyként jelölt. Szerencsére ezt a helyet fizikai képtelenség lezárni – fél oldala ugyanis leomlott, egyfajta természetes lépcsőt kialakítva -, amit rajtunk kívül egy francia srác és a helyi vezetője használt ki. A könnyen memorizálható Kyauk Myat Maw Pagoda tényleg ideális választásnak bizonyult, nem csupán pagodák, de az Irrawady felé is egészen káprázatos kilátással várhattuk be a naplementét, méltó zárása volt ez egy hosszú, fárasztó és kalandos napnak.

A szállásra visszatérve már tényleg csak egy nagy adag sültrizsre és tetemes mennyiségű olcsó burmai sörre vágyhattunk, és az ebbéli örömök beteljesítésében senki nem is állt az utunkba, sőt! A szállásunknak helyt adó NyaungU főutcáján ugyanis számos, minden igényt kielégítő étterem közül válogathatat a szerencsére csekély számú turista. Nem egy Siem Reap, de talán jobb is.

2019. április 21. (folytatás) - Burma szélén rekedve

Mint említettem volt, az tervek véglegesítésénél még úgy állt a dolog, hogy ki tudjuk kerülni Manipurt, és a délebbi határon jutunk át Burmába, így nyilván az elektronikus vízumnál is a másik határátkelőt adtam meg belépési pontként. Noha az igénylésnél még olvashattam arra vonatkozó információt, hogy a határátkelő később módosítható, de most már hiába kerestem ezt a passzust, így kicsit izgultam, hogy beengednek-e minket egyáltalán, vagy mehetünk vissza egy három napos kerülővel a megadott határhoz. Ehhez képest a joviális határőr még csak szóvá sem tette a dolgot, és mivel rajtunk kívül egy lélek nem volt a határon - akárcsak a nepáli-indiai átkelőnél -, öt perc alatt meg is kaptuk a pecsétünket. Ahhoz képest, hogy Burma jórésze a mai napig el van zárva a külföldiek elől, igazán kényelmes és laza e-vízum rendszert raktak össze, az indiaiak tanulhatnának tőlük.

Szerencsére ténfergett arra egy riksás, így a továbbutazás reményében mielőbb behajtottunk a határváros, Tamu központjába. Mint megtudtuk, legalább öt cég működtet közvetlen mikrobuszokat Mandalayba, így gyorsan végigkérdeztük őket, hátha még akad ma induló járatuk. Sajnos a lelkesedésünket mindannyian lehűtötték, méghozzá vízipisztollyal, ugyanis, mint kiderült, a tegnap végetért fesztivál - a Songkran burmai megfelelője - és a Húsvét miatt két napra előre eladtak minden jegyet. Meg is kaptuk, hogy talán előre foglalnunk kellett volna, mintha erre lett volna bármiféle lehetőségünk...:) Pótmegoldásként, ami amúgy az eredeti tervem is volt, kaptunk jegyet Kalay-ig, Chin állam nem hivatalos fővárosáig - annyira nem hivatalos, hogy néhány kilométer híján nem is abban az államban van -, ahol meg kellett állnunk egy éjszakára. A mikrobuszra várva megismerkedtünk egy burmai születésű, indiai származású, de élete nagyobb részében Bangkokban élő kereskedővel, aki elég sok hasznos információval szolgált az elkövetkező pár napra vonatkozóan. Ennél is többre értékeltem az ebédet, ugyanis két hónap után újra volt lehetőségem disznóhúst enni, ráadásul itt a sört is a thaiföldi ár feléért mérik.

A kellemes meglepetések itt nem értek véget, ugyanis bár én laoszi minőségű útra számítottam, valójában teljesen kulturált főúton haladtunk, ami viszont nem akadályozta meg a sofőrt abban, hogy indokolatlanul lassan vezessen, így már sötétben értük el a várost. Itt a sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket a város legolcsóbb szállodájához, ami persze első körben az egész út messze legdrágább szállása lett volna. És nem, nem azért, mert át akart verni, hanem azért, mert Myanmarban a külföldiek csak az arra jogosult hotelekben szállhatnak meg. Márpedig Kalay évente alig néhány tucat turistát lát, így a választék sem igazán bőséges. (A másik két szálloda még ennél is sokkal drágább lett volna.) Ezzel együtt persze eszem ágában nem volt 25 dollárt fizetni egy kényszermegállóért, így némi alkudozás után sikerült megállapodnunk 16-ban, amivel még mindig az út legdrágább szállása lett, de ezért cserébe a színvonala is a legjobbak közé emelte. Este még tettem egy kört, hogy hátha lesz jegyünk a másnap reggeli telekocsikba, de persze erről is lecsúsztunk, így maradt a délutáni busz, amivel pont az éjszaka közepén fogunk majd megérkezni Mandalaybe... Hurrá.

De addig legalább ki tudtuk élvezni a légkondi, a gyors wifi, az azonnali melegvíz és a szobaszervíz nyújtotta luxust. Az elmúlt napok után ez ránk is fért eléggé.

2019.02.01 – Találkozás a sárkányokkal a régi főváros romjai között

Alig pár nappal legutóbbi kirándulásunk után, ezúttal a kínai újév miatt tartott meglepően hosszú iskolaszünetet kihasználva vettük fel a hátizsákot. Azonban a korábbi utazásoktól eltérően ennek célpontjául a létező legkommerszebb thai régiót, az Andamán-partot választottuk, elvégre csak találni ott valami szépet, ha már a fél világ oda jár. Komolyan aggódtam amiatt, hogy fogjuk érezni magukat a rengeteg (?) kínai és orosz turista között, de néha nem árt kicsit kilépni a komfortzónából, hátha jól sül el a dolog… Mi így lépünk ki. Mivel az egész hetes szünethez még hozzácsapták a megelőző pénteket is – sajnos már a repjegy vásárlás után -, így lett egy plusz napunk, így be tudtuk iktatni a Bangkoktól alig másfél órányi buszútra fekvő régi fővárost, Ayutthayát is.

A kaland nem sokkal éjfél előtt kezdődött, és bár a menetrend szerinti indulás előtt 5 perccel kiértünk a pályaudvarra, az éjszakai busz már csak ránk várt, el is indultunk azonnal. A jövőben mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy tartsuk magunkat az ajánlásként megfogalmazott 20 perccel korábbi érkezéshez… Az útra nem érdemes sok szót fecsérelni, Rita aludt, én nem, viszont az ülésekbe épített masszázs funkció így is lelazított, így egész kellemesen éreztem magam, amikor pirkadat előtt befutottunk Bangkok legnagyobb pályaudvarára. Szerencsére az Ayutthayába tartó minibuszok is innen indultak, így reggel nyolc körül már a minap kinézett biciklikölcsönzőt kerestük a belvárosban.

Szerintem a bicikli a legpraktikusabb, és persze a legolcsóbb módja a város bejárásának, hiszen egy ~30 km-es körben a legérdekesebb helyszínek beleférnek, viszont arra készülni kell, hogy ezt a megoldást a hőség miatt mégsem ajánlanám mindenkinek. A táv amúgy sejteti, és tényleg, Ayutthaya rendkívül érdekes hely abból a szempontból, hogy a látnivalók – a turistatérkép 62 darabot jelöl - elszórva találhatóak, a közöttük lévő teret pedig benőtte a modern város. Simán elképzelhető, hogy egy autószalon hátsó udvarán áll egy 400 éves templomrom, vagy épp a McDonald’s mellett fekszik egy Buddha szobor. A legtöbb általam olvasott vélemény szerint a még korábbi főváros, Sukothai a maga komplett óvárosával érdekesebb látvány, de szerintem ennek az „élő” városnak is megvan a hangulata. Egyébként itt is van egy belső park, ahol koncentráltan fellelhető több jelentős műemlék, így azt nyugodtan el is nevezhetjük óvárosnak, kézenfekvőnek látszott, hogy a túránkat is itt kezdjük.

Első helyszínünk a Wat Ratburana volt, ami egy igen tipikusnak mondható téglatemplom, középen a toronyszerű templommal, amit sztúpák vesznek körül. Kellemes meglepetésünkre – illetve a viszonylag korai órára tekintettel – rajtunk kívül alig volt látogató. Itt vettük meg az öt legfontosabb templomra szóló bérletet, amit Világörökség helyszínhez mérten elég olcsón vesztegettek, aminek oka lehet, hogy a templomok kívülről is szinte teljes mértékben átláthatóak, a pofátlanabbakat pedig az ingyenes bejutástól sem tartja vissza a fél méter magas kerítés. Tömeggel igazán csak a következő templomnál (Wat Phra Mahatat) találkoztunk, ahol is a város szimbóluma a banyán fa gyökerei közül kikandikáló Buddha-fej található. Na, ezt például nem láttuk volna a kerítésen kívülről. Ezt követően át kellett vágni a fentebb már említett tavakkal gazdagon tarkított parkon, ahol egy teljességgel váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés fogadott. A törmelékes úton biciklizve ugyanis azt vettem észre, hogy valamivel előttem egy közel kétméteres szalagos varánusz baktat át az úton, rádásul elég komótosan tette mindezt, és csak akkor gyorsította meg a lépteit, mikor kb. 10 méterre értem tőle. Sajnos biciklizés közben nem sikerült túl jó fényképet készítenem róla, de okkal gondolhattam, ahol egy ilyen sárkány akad, ott a közelben lesz több is. És való igaz, az elkövetkező negyed órában több fejet is felfedeztünk a vízben, de a szárazföldre persze már egyik sem merészkedett ki. Mivel még a túra elején voltunk, muszáj volt tovább indulnunk, de megfogalmazódott bennem, hogy az esti program helyett – mikoris Bangkok legnagyobb parkjában, a Lumpiniben keresgéltünk volna ehhez hasonló varánuszokat – inkább ide jövünk majd vissza, és akkor még sietni sem kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a városba.

A következő templom (Wat Phra Ram) is követte a korábbi sémát, de ezzel együtt is gyönyörű volt, nekem mégis a következő (Wat Phra Si Sanphet) lett a kedvencem, ami egyébként építészetileg is újdonságot hozott – a templomtorony helyett három óriási sztúpa állt a középpontban -, ráadásul egy újabb állatos történettel is szolgált. Régi pajtásunkat, a Kambodzsában megismert arany falakó kígyót persze Rita vette észre, amint a templom kapuja előtt feszülő légvezetéken araszolt, nagyjából fejmagasságban. Nem sietett sehová, így egyrészt jó fotótémául szolgált a sztúpákkal a háttérben, ráadásul lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam azon tulajdonságát, amiről becenevét, a „repülő kígyót” kapta. Nem volt bonyolult a terv, egyszerűen csak megpiszkálom a hátát, arra számítva, hogy majd leugrik a vezetékről – lehetőleg nem felém, bár a mérge nem igazán veszélyes az emberre -, és eközben produkál némi siklórepülést. Nos, nem kellett csalódnom, ugyanis pont az elvárt módon cselekedett, először meghimbálta a testét, hogy lendületet vegyen, majd ugrott. Ugyan a „repülés” alig két méterre sikerült – igaz nem is indult túl magasról -, de már így is majdnem elérte a templom kerítését, aminek repedéseiben aztán pillanatok alatt eltűnt. Mondjuk nem ártott volna, ha le tudom filmezni a mutatványt, de én inkább a piszkálásra koncentráltam, míg Rita hátrébb húzódott, biztos, ami biztos… Legközelebb majd szerzek egy operatőrt.

A többi templom már jóval messzebb volt a belvárosból, de mindegyik tudott adni egy kis extrát, ami miatt megérte tekerni. A Wat Lokayasutharam kőből faragott óriási fekvő Buddha szobra miatt marad emlékezetes. A Wat Chai Watthanaramnak Angkorban sem kéne szégyenkeznie, ráadásul itt egy csomó népviseltben ugráló helyi még egy videóklipp forgatásra is meginvitált bennünket (benne leszünk a TV-ben, hurrá!). Nem utolsó sorban emlékezzünk meg a Wat Yai Chai Mondkholról is, ami szintén újítást hozott az építészet terén, amennyiben az egész komplexum egy gigantikus, belülről is bejárható sztúpa volt. Utolsó sorban pedig – mivel ténylegesen is ez volt az utolsó :) - a Wat Maheyongról, mely nem a legszebb, nem is a legnagyobb, pláne nem a legépebben fennmaradt templom, ellenben a mai napig használják, ottjártunkkor is éppen szertartást celebráltak a romok között.

Mivel mire bejártuk a templomkört, már majdnem három óra felé járt, eldőlt, hogy nem sietünk vissza Bangkokba, inkább megebédelünk végre, és visszamegyünk a parkba, hátha akad még néhány sárkány a horgunkra. Hihetetlen, de délután is ugyanolyan szolid forgalom fogadott minket a parkban, és szinte méterre ugyanott találkoztunk egy újabb példánnyal, ahol reggel is. A parkban végül még három állatot találtunk a parton, viszont tényleg nehéz volt becserkészni őket egy-egy jó kép erejéig. Mivel a térképen jelölve volt egy „úszó piac” nem messze, gondoltam még oda is tehetünk egy kitérőt, és bár árusokat nem találtunk, ráleltünk a varánuszok rejtett játszóterére. Egy kis szigeten, amit egy hídon át tudtunk megközelíteni ugyanis legalább egy tucat példány hevert a parton, kicsitől egészen a közel kétméteres példányokig. Bingó! A legjobb az egészben, hogy egy különösen szép mintázatú, igaz nem túl nagy példány megdöbbentően közel engedett magához, nagyjából két méterre, így egészen jó képeket is sikerült készítenem, teljes volt tehát az öröm! A bicikli leadása után a kisbuszra sem kellett sokat várni, hogy aztán majdnem három órát araszoljunk a bedugult elővárosi forgalomban. Nagyon jó dötésnek bizonyult, hogy meg sem próbáltunk eljutni a Lumpini parkba, épp elég bosszúságot jelentett, míg a reptérre elvergődtünk, ugyanis hiába akartam volna a belvárosban megszállni, a reptéri buszok csak reggel hét után járnak, amivel mi már lekéstük volna a másnapi járatunkat. Ennyi kényelmetlenség azért bőven belefért egy ennyire élményekben gazdag nap után, és különben is, már évek óta nem aludtunk reptéren… Igaz, én most se nagyon.

2019.01.26. – A „thai Stonehenge”

Amikor összeszedtem Észak-Thaiföld látnivalóit, amit semmiképpen sem szabad kihagyni, akkor a Vörös Lótusz tó eléggé előkelő helyre került a listán. A tó meglátogatása december és február között, lehetőség szerint a kora reggeli órákban ajánlott, így tudtuk, hogy a dolgot nem húzhatjuk sokáig, ahogy azt is, hogy ez egy teljes hétvégét felölelő program lesz, melynek bázisául Udon Thani szolgál majd. Miután lefoglaltam a legolcsóbb szobát – ami Chiang Maihoz képest így is elég drága volt -, elkezdtem feltérképezni, hogy mik azok a látnivalók, amivel a tavat kombinálni lehetne. Ban Chiang falu adta magát, amennyiben Thaiföld kevés világörökség helyszíneinek egyike, ráadásul Délkelet-Ázsia legfontosabb régészeti lelőhelye. De kellett még valami, hogy teljes legyen a hétvége, mivel a város önmagában abszolút jelentéktelen, leszámítva, hogy – a laoszi határ közelségének hála – itt él Thaiföld egyik legnagyobb nyugatinyugdíjas közössége. A célzásban ezúttal is az UNESCO segített, ugyanis átnéztem az elkövetkező évek világörökség jelöléseit, a 2021-es thai jelölt szintén ezen a környéken van, és miután alaposabban utánajártam a rejtélyesen csak „Historical Parkként” emlegetett területnek, ugyan több fogalmam nem lett arról, hogy miről is van szó, viszont azt tudtam, hogy látnunk kell.

A három helyszínben sok közös ugyan nincs, kivéve azt, hogy tömegközlekedéssel egyikük sem megközelíthető, 50-70 km-re vannak Udon Thanitól, ráadásul teljesen különböző irányokba. Szóval azt már előre tudtam, hogy logisztikailag horror lesz a hétvége, és ha mindenhová taxiznunk kell majd, akkor garantált az anyagi csőd is. Némi kutakodás után kiderítettem, hogy ha nincs is végig busz sehová sem, azért egy darabig mindenképpen el tudtunk jutni, taxira pedig majd csak az utolsó 7-15 kilométeren lesz szükség. Ugyan ez sem ideális, de ilyen körülménynek között már megéri nekivágni az útnak. A beosztást végül úgy alakítottam, hogy szombatra az a bizonyos Historical Park került, ami a legmesszebb van mindentől, ráadásul nem is főút mellett, míg a hajnali tavazást a régészeti lelőhellyel kombináltam, ami talán még belefér az időbe, hogy ne késsük le a vasárnap délutáni buszt.

A reggel viszonylag szerencsésen indult – hajnali negyed hétről beszélünk -, mivel a mikrobuszunk már fordult ki a pályaudvarról, amikor sikerült leinteni, de így bár csigatempóban, és jókora kerülővel, de négy órával később meg is érkeztünk Udon Thani központjába, ami nem meglepő módon egy minden XXI. századi igényt kielégítő pláza. Mivel a buszunk a város másik végéből indult, felszálltunk egy járatra, ami érintette azt a pályaudvart is, de a sofőr végül a teljes útvonalra adott csak jegyet, így nem jártunk jobban, mintha tuktukkal mentünk volna. A város széli „pályaudvaron” (az utókor kedvéért: Rangsina Market) kicsit bolyongtunk, végül egy kisbuszos céghez irányítottak minket, akik leültettek egy padra, mondván, ha összejön a tömeg, érkezni fog a mikrobusz is. Szerencsére erre nem kellett annyit várni, mint amennyit a jegyárus mondott, viszont a járat három meglepetést is tartogatott. A negatív ezek közül a jegyár, amit erős túlzásnak éreztem – és nem vagyok biztos abban, hogy a helyiek is ennyit fizettek, ami fel szokott bosszantani -, a másik kettő viszont kellemes volt. Egyrészt kaptunk turista útitársat egy japán nő személyében, a másik pedig még ennél is jobb volt, ugyanis a kocsi nem állt meg a parktól 15 km-re fekvő csomópontnál, hanem egészen az utolsó kanyarig ment, így a bejárat már „csupán” 5 km-re volt. Öröm az ürömben, hogy a csomóponttól eltérően itt egy darab tuktukos sem várakozott – melynek hatására a japán hölgy kétségbe is esett -, így jobb híján elindultunk gyalog. Nem kellett azonban sokáig bandukolni, feltűnt egy autó, amit nyomban le is intettünk, és szóltunk a japánnak, hogy bátran csatlakozzon hozzánk. Mint kiderült, ő még sosem stoppolt, és nem is gondolta, hogy efféle egyáltalán lehetséges, ezért nagyon hálás volt, hogy végül mégis eljut a parkba. Megkért minket, hogy vegyük pártfogásba, és lehetőség szerint juttassuk is vissza a városba. Elég vicces teremtés volt, kérnie sem kellett volna. Pláne, hogy kiderült, Ritával még közös ismerőse is akad. Kicsi a világ, de tényleg. Újdonsült sofőrünk egyébként nem is a parkba ment, de a kedvünkért került egy kicsit, szóval duplán jár neki a köszönet, ráadásul spórolt nekünk egy órát, ami nélkül egyszerűen nem lett volna időnk alaposan bejárni mindent.

Pontban egy órakor megérkeztünk végre a „thai Stonehengeként” jellemzett helyre, mely megnevezés nyilván túlzó, viszont sok szempontból létező a párhuzam. A park egy fennsíkon található, ahonnan a laoszi határ már látótávolságon belül van, de mégsem a panoráma az igazán érdekes, hanem az a több tucat lenyűgöző sziklagomba, miket ugyan a természet erői csiszoltak ilyenre százmillió év alatt, de a munkát az emberek fejezték be, amikor ezeket a gombákat saját szakrális céljaik szolgálatába állították. A hely titokzatosságához az is nagyban hozzájárul, hogy a környék lakossága háromezer éve használja szent területként, ámde írásos emlékek hiányában a tudósok csak találgatnak a pontos funkciót illetően. Mindenesetre a gombák közül sokat kivájtak, vagy éppen téglákkal egészítettek ki, hogy aztán vallási kegyhelyekként, esetleg menedékként használják őket, de éppenséggel 3000 éves vörös sziklarajzokat is találni a területen. A hely hangulatához nem csupán a titokzatosság tesz hozzá sokat, de az is, hogy turista csak elvétve jut el idáig, így az ott töltött két óra 90%-ában nem osztoztunk senkivel az élményben. Ezzel együtt még így is másodpercen, meg egy három méteres ugráson múlt, hogy egy parkőr ne vegyen észre, amint felkapaszkodtam a leglátványosabb gomba tönkjén a sziklakápolnáig… A park másik két csúcspontját a sziklarajzok, és egy obeliszkekkel „stonehengesen” körberakott gomba jelentette, de ezen túl is tele volt a park érdekesebbnél érdekesebb sziklaformákkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a hely Észak-Thaiföld legkülönlegesebb látnivalója, mellyel Chiang Rai templomai vetekedhetnek ugyan, de mivel azok az elmúlt húsz év termékei, ezért végül simán elbuknak az összehasonlításban. A látogatás előtt nem tudtam hová tenni a meglehetősen semmitmondó „Historical Park” megnevezést, de hiába is agyaltam rajta, nekem sem jutott eszembe más, amivel jobban le lehetne írni a látottakat, elvégre ehhez hasonló hely aligha van a világon. (Tartok tőle, a „Szakrális Gombák” elég hülyén mutatna a prospektusokban.) És mint mondtam, teljesen kiesik a turistacsapásból, nagyon örülök, hogy mi viszont eljutottunk ide is.

A visszafelé úton gyakorlatilag nem volt forgalom, húsz perc után is csak egy nyamvadt tuktuk bukkant fel, ahová fel tudtunk kéredzkedni az azt bérlő holland és svájci lányok mellé, és hiába érveltünk a sofőrnek azzal, hogy nekünk a lányokkal kell egyezkednünk, ő feltétlenül akart egy kis extra bevételt. Mondjuk még így is sokkal olcsóbban jöttünk ki, mint azt eredetileg kalkuláltam… A japán nő egyébként csak erre a kirándulásra szakadt el a csoportjától, és a „hatalmas” segítségünkért cserébe felajánlotta, hogy ha van hely a másnap hajnalra bérelt kisbuszukban, akkor örömmel elvinnének minket a Vörös Lótusz tóhoz. De mint kiderült, ekkora szerencsénk még nekünk sem lehet… Kárpótlásul meghívott minket Japánba, ami sokkal kecsegtetőbb lenne, ha nem éppen Fukushimában lakna…:)

A szongteónk este hatra ért vissza a városba – simán lekéstük volna a buszunkat, ha ezt a programot rakom holnapra -, amin még keresztül is kellett sétálnunk, hogy elfoglalhassuk végre a szállásunkat egy kollégiumnak tűnő lepukkant hotelben, aminek a fő vonzerejét az jelentette, hogy másnap hajnalban nem kell messzire menni a buszpályaudvarig. Mivel előző este csak másfél órát aludtam – a hajnali indulás előtt még egy nagyszerű Manchester-meccs is volt -, és Ritával ellentétben én a buszon sem tudok pihenni, így nem esett különösebben nehezemre, hogy - az elmúlt 10 évben először :) - este nyolckor már aludjak. Álmomban egyébként sikerült megfejteni a thai Stonehenge titkát, de sajnos ébredés után elfelejtettem…:(

2018.12.29. – Mennyből a Pokolba

Igazán nem panaszkodhatunk a helyi közlekedésre, mert bár kisvárosban lakunk, az innen 750 km-re fekvő Chiang Maiba naponta több közvetlen buszjárat is közlekedik. Mindez persze felértékelődik az ünnepek tájékán – különösen Szilveszterkor -, ugyanis Thaiföld második legnagyobb városa, ilyenkor nem csupán a külföldiek körében válik népszerűvé. Ennek megfelelően két héttel az út előtt az utolsó két helyet sikerült megcsípnünk a legjobb buszra.

Ilyen előzmények mellett, 12 órás eseménytelen út után, reggel hétkor érkeztünk meg az „észak” elsőszámú turisztikai központjába. Sosem lehet elég a jóból, gondoltuk, amikor gyorsan ráhúztunk további négy órát, ugyanis a mi első állomásunk Chiang Rai volt, az ország Laosszal és Myanmarral egyaránt határos, az Aranyháromszög miatt hírhedté vált tartományának központja. Minket kevésbé az ópiumkereskedelem „történelmi emlékei”, és ezegyszer mégcsak nem is a megkapó hegyes-völgyes vidék vonzott, hanem Thaiföld modern építészeti csodái, melyek közül három is a város szűkebb környezetében található. Ehhez azonban motor bérlésére volt szükség, amit a kitűnő ebédet követően a szálláson fel is vettünk. Gyors kitérő az ételekre, melyek itt egész egyszerűen sokkal jobbak, mint Iszánban. Sokkal kevésbé cukrozzák az ételeket, és a fűszerezés is összetettebb. A korábban – az ebből a régióból származó házinénink által főzött karácsonyi vacsorán – már megismert Kao soy csirke most is szenzációs volt, Ritának egyenesen a kedvencévé avanzsált.

Mire elindultunk, szerencsére az addig szakadó eső is elállt, így legalább nem a lehető legmostohább körülmények között kellett hozzászoknom a baloldali közlekedéshez. Utóbbi egyébként nem volt vészes, főleg mert zömében autópályán haladtunk, ahol nem volt szembeforgalom, és egyébként is csak haladni kellett az árral, nem igazán volt lehetőség a tévedésre…

A „mennyből a pokolba” felütés sajnos nem a saját leleményem, de tökéletesen leírja a napi programunkat, ugyanis kezdésnek Észak-Thaiföld leghíresebb templomát, a „Fehér Templomot” látogattuk meg. Az épület egyébként nem túl régi, ennek ellenére már most zarándokhelynek számít a turisták körében, mivel egész egyszerűen úgy tud pompázatosan díszes lenni, hogy közben... nincs rá jobb szó, egyszerűen csak fehér marad. A templom szobrait, domborműveit tekintve persze némileg oszlik az angyali miliő, viszont az adománygyűjtésre szolgáló koponyák, a föld alól felnyúló karok egyaránt belesimultak a koncepcióba, mivel ugye, nos, fehérek. Egyébként az időjárás – szerencsére itt utoljára – nem fogadott minket kegyeibe, ugyanis a látogatás felében esett az eső, de ezzel együtt sem éreztük úgy, hogy sietnünk kéne. A templomban egyébként egy mozdulatlanul meditáló szerzetest is találtunk, akiről később kiderült, hogy gyenge kezdőnek számít a mozdulatlan-szerzetes bizniszben, mert bár meg sem moccant, a bőrét nem vaxolták fel, így simán el lehetett dönteni róla, hogy élő emberről van szó… A templom kertje még tartogatott egy szórakoztató meglepetést, ugyanis egy Buddhát rejtő műbarlang ormára nem más szoborcsoportot telepítettek, mint a Tininidzsa Teknőcöket, és persze a bölcs Szecska Mestert.

Újabb motortúra következett, méghozzá a „Kék Templomhoz”, amiről talán már le sem kell írnom, hogy miről kapta a nevét. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy néhány diverzáns művész a templom díszítése közben egy-két helyen bizony a kék egy olyan árnyalatát használta, ami már-már zöldnek hatott. Remélem azóta internálták őket annak rendje s módja szerint…:)  Na meg a Buddha szobor is fehérre volt meszelve, ott legalább a kék megvilágítással ki tudták köszörülni a csorbát. Itt is megdöbbentően sok turista volt, európai és helyi vegyesen.

A templomot követően már „csupán” a pokoljárás maradt hátra, pontosabban a „Fekete ház” nevű múzeum, melynek bejárására egy óránk maradt, ami majdnem kevésnek is bizonyult. No és milyen színű a fekete ház? Részben persze fekete, de azért a barna is hangsúlyos volt. Az utolsó ítélet hangulatot nem is annyire a szín, hanem a tematika adta. Egy magánmúzeumról van ugyanis szó, melyet a tulajdonos – aki nem mellesleg ezer százalékig hasonlít Bud Spencernek az Aladdin c. filmbéli karakterére - saját ízlése szerint rendezett be egy óriási élettérnek. Ennek megfelelően a múzeum a személyes érdeklődése köré épült, melynek fókuszában jól láthatóan két dolog foglal helyet, a férfi nemiség, illetve a döglött állatok különböző testrészei. A két témakör külön-külön még rendben lenne, így együtt kissé furcsa képzettársításra ad okot, ezen azonban érdemes átlendülni, ugyanis a múzeum maga teljesen elképesztő. Az épületek önmagukban is megállnák a helyüket – hangulatában engem Makovecz stílusára emlékeztettek -, a berendezés viszont egészen elképesztő. Már önmagában ahhoz egy komplett kecskemészárszéket kellett üzemeltetni, hogy a székek alapanyagául szolgáló szarvak lekerüljenek ezernyi gazdájuk fejéről. De a teljesség igénye nélkül vannak nyolcméteres pitonbőrök, gigászi krokodilmúmiák, tigrisbőr, bálnacsontváz, nautilusz csigaház, de még fűrészes rája fűrésze is, amit még korábban soha nem láttam. Nem gondolom, hogy valaha jártam már hasonlóan bizarr helyen, és abban sem vagyok biztos, hogy újra elmennék, ha mondjuk a ház ura egy privát vacsorára invitálna… Ami viszont kicsit meglepett, hogy Rita inkább volt érdeklődő, mintsem feldúlt a látványtól…:)

Az egészen sajátos élményt követően – zárás után, utolsóként hagytuk el a területet – még pont sikerült sötétedés előtt visszajutni a szállásra, így nem csupán egy remek napot zártunk, de sikerrel próbáltuk ki magunkat a rosszoldali közlekedésben is. Mivel nekem a múlt éjszaka alvás szempontjából teljesen kiesett, ezért végül nem sétáltunk be egészen az éjszakai piacra, hanem megelégedtünk a legközelebbi étterem kínálatával, nem sokkal azt követően pedig rekordkorán sikerült ágyba kerülnünk…