2021. március 24. – Hétszáz kilométer útonállókkal

Mit ne mondjak, nem voltam felhőtlenül bldog, hogy a Dessie felé vezető 1-es számú főutat lezárták, és így a már ismert afar úton kell majd észak felé mennünk, és kimondottan kényelmetlennek hatott az információ, hogy a táv így ötszázról 707 kilométerre emelkedett. Ennyit egy nap alatt Afrikában? De a reggel elcseszése már a lehető legkorábban megtörtént. Végre elhatároztuk, hogy nem a riogatós időpontra (hajnali 4), hanem csak húsz perccel később érkezünk, hogy ne mi legyünk újfent az első fecskék, erre hajnali háromnegyed négykor csörög a telefonom - még sosem hívtak ilyen ügyben -, és szentori hang kérdezi, hol vagyunk már… Hát, nem mondom, rendesen leizzadva érkeztünk meg a buszhoz négy előtt kettő perccel ahol… természetesen rajtunk kívül még senki sem volt. Nagy levegő, pozitív gondolkodás, legalább elértük a buszt.

Egyébként meglepően korán, alig valamivel fél öt után indultunk, de gyorsan kiderült, hogy nem mi voltunk az okosak és minden más sofőr pipogya. Ugyanis az autópálya felhajtón piros jelzést kaptunk, mivel fél hat előtt nem indulhat újra a tömegközlekedés. (Mint írtam korábban, vagy öt éve betiltották az éjszakai buszozást…) Örülök, hogy a sofőr ennyire képben volt, mindenesetre ezt a 25 percet szívesebben töltöttem volna még reggel az ágyban. Viszont onnantól, hogy szabad lett a pálya, egészen figyelemreméltó tempóban haladtunk. Délre már szinte elértük Semerát, de még előtte el kellett fordulnunk északnak. Innen egy eddig ismeretlen, egészen drámai útvonal következett, ahol 1500 métert emelkedtünk kopár sziklaszirtek és rusztikusan szép, a bádogot szerencsésen nélkülöző falvak között.

Szinte megihletett a táj, amikor eddigi etióp tartózkodásunk legabszurdabb jelenetsora játszódott le. Az egyik kanyarban öt fegyveres bukkant fel - még véletlenül sem valamelyik erőszakszervezet kötelékébe tartoztak -, megállították a buszt, majd egy tizenöt éves forma gyerek Kalasnyikovval a kezében felszállt, elkezdett utasításokat kiabálni, mire az összes utas – kivéve minket – aprópénzt (60-300 forint között) kapart elő és a srác kezébe nyomta. Begyűjthetett talán kétezer forintnak megfelelő birrt, mire hátat fordított és leszállt a buszról, mi pedig továbbmentünk. Ez most akkor mi volt? Egy nagyon béna rablás, amiből pont minket – akiknél valószínűleg nagyságrendekkel több pénz volt, mint a buszon összesen – hagytak ki? Végül arra jutottam, hogy valamiféle önjelölt útdíj-beszedők voltak, ami az afaroktól mondjuk nem áll távol. (Bár itt már hivatalosan Amhara tartományban voltunk.) Ez a rejtély örökre megmarad, és Rita sem tud kisegíteni a megoldással, mert jórészt átaludta az akciót…:)

A hegyek között ugyan lassan tudtunk csak haladni, így valamivel három után begurultunk Woldiába. Szinte hihetetlen, hogy ezt a távot nettó kevesebb, mint tíz óra alatt megtettük… Még az is felmerült bennem, hogy egyből tovább mehetnénk Lalibelába, ami csak 108 kilométerre fekszik, de már egyetlen kisbusz sem volt, ami arrafelé ment volna. Holnap az is kiderül, hogy miért. A pályaudvaron persze egyből ránkugrottak az önkéntes kísérők, egy különösen agresszív barom mindenáron az ismerőse szállására akart vinni, de én inkább a térkép után mentem. Ezt követően két hotelben is megfordultunk, egyik ócskább volt, mint a másik, és egyiknél sem volt mellékhelyiség a szobához, ami egyértelmű nemet eredményezett. Persze még ezek a helyek is paloták voltak az állítólagos ismerős házához képest, ahol konkrétan az épületről hiányzott az utcafronti fal. De tényleg, ilyet azért még nem láttunk. Itt meglehetősen ingerülten köszöntem meg a „segítséget”, majd alig 300 méter múlva találtunk is egy egész elfogadható helyet négy dollárért. A pályaudvar diszpécserétől megtudtuk, hogy az egyetlen „nagy” busz hajnali hatkor indul – de miért ilyen korán?! – addig ingáztunk a szállás és a szállással szemben lévő étterem között, ahol nagyon kedves volt a személyzet és ehetőnek tűnt az étel is. Azért Woldia messze nem tűnt egy frekventált helynek, de legalább nem robbantgattak, mint Dessie mellett…