2021. június 3. – A Kairói Múzeum kincsei

Nagyjából hajnali egy körül járt – Rita már régen alvással múlatta az időt -, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam az Asszuánban megismert német lánynak, ha már a belvárosban lakik és meghívott magához, akár élhetnénk is az ajánlattal ezen a viszonylag késői órán. Nagy meglepetésemre válaszolt is egyből, miszerint a tengerparton tölti a szabadságát, de a lakótársa is éjszakai bagoly, biztosan beenged minket, majd megpróbálja elérni telefonon. Cserébe megkaptam a srác WhatsApp számát, és azt, hogy a lakás nagyjából hol található Zamalek szigeten. Hajnali fél háromkor úgy érkeztünk meg a Kairó központjában lévő Tahrir térre, hogy a WhatsApp üzenetre nem kaptam választ, így totál tanácstalanul hagytuk el privát buszunkat. Pár perc várakozás után arra jutottunk, hogy kimegyünk a gízai szállásunkhoz, ahol elvileg a következő éjszakától van foglalásunk, meg is rendeltem az Ubert. Ezzel csak az a probléma, hogy a nagy csomagjaink lerakása továbbra sem megoldott, mert ha a szálláson ott is tudjuk hagyni tíz napra, a Piramisokat leszámítva pokoli messze van mindentől. Ekkor azonban három dolog is történt gyors egymásutánban. Az első, hogy a taxis visszamondta a fuvart, így újat kellett rendelni. A második, hogy a srác visszaírt, hogy szívesen lát minket e késői órán is. A harmadik pedig, hogy lemerült a mobilnet keretem…

Az érkező taxit a rendszám alapján meg tudtuk találni, csak éppen adódott a kérdés, hogy milyen címre menjünk, mert azt pontosan nem tudtuk. Végül az előzetes gízai rendeléshez képest megadtuk azt a szállodát, amit még korábban a német lány írt, mint a lakáshoz közeli, közismert pont. Az Uber továbbra is elképesztően olcsó Egyiptomban, a hajnali fuvarért sem kértek kilométerenként 100 forintot, és forgalom híjján alig pár perc alatt megtaláltuk a Flamenco Hotelt. Itt némi könyörgésre volt szükség, hogy használhassuk a hotel wifijét, de mivel Ritát mindenki megsajnálja, hamarosan lett netünk, és el tudtuk érni a srácot. Mint kiderült a lakás a hotellel szemben lévő 20 emeletes toronyház tetején volt, ahová nem kevés izgalom, és még annál is több mázli árán hajnali háromkor sikerült is bejutnunk. Vendéglátónk, Marcus egy félgörög-félkolumbiai hippi gyanúsan német névvel, aki épp most fejezi be arab nyelvi tanulmányait – hét nyeven perfekt -, hogy a jövőben Diana hercegnő nyomdokain haladva a taposóaknák elleni küzdelemmel foglalkozhasson. Tehát pont olyan fazon volt, amint amilyennek elképzelünk valakit, aki hajnali háromkor befogad két tök ismeretlen embert, akik egyébként különösebben nincsenek is rászorulva a segítségre…:) Fél óra beszélgetés után kaptunk egy kulcsot a lakáshoz, majd mi inkább elmentünk aludni, mert ellentétben Marcussal, mi nem alvással szeretnénk tölteni a napunkat.

Meglepően korán, kilenc körül össze tudtuk szedni magunkat, de mivel az ezt követő kör – bevásárlás, SIM feltöltés, pénzváltás – elég nyögvenyelősen ment, már dél volt, mire eljutottunk a Kairói Múzeum legendás lazacszínű épületéhez. Mivel előző látogatásom tizenhat éves emlékei némileg megkoptak - ráadásul akkor csak egy villámlátogatásra volt idő -, én is nagyon izgatottan vártam a világ legjelentősebb egyiptomi gyűjteményének bejárását. Még azzal együtt is, hgy két hónappal ezelőtt, egy hatalmas parádé keretében a múzeum legfontosabb tárlatát elköltöztették az újonnan épített Egyiptomi Civilizáció Múzeumába, de erről majd később. Egyiptomban először itt nem sikerült kialkudnunk a kedvezményes jegyet, de ezen azért könyen túltettük magunkat.

Egy olyan múzeum esetében, ahol mintegy 120.000 tárgyi emléket őriznek a fáraók korából, nem ragadtatnám magam a részletes bemutatásra, de szeretnék kiemelni néhány részt, ami az ötórás bejárás alatt a legnagyobb hatást gyakorolta ránk. A múzeum az alapos bejárás alatt egy kicsit logikátlanul rendezettnek, és némileg elhanyagoltnak tűnt, de ez a műtárgyak minőségéből semmit nem von le. A legfontosabb kollekcióknak a szarkofággyűjteményt – ahol a sokrétegű, díszes, többnyire fa koporsók százait lehetett megtekinteni -, Yuya és Thuya egyiptomi nemesek sírjából előkerülő kincseket és múmiákat, valamint a bebalzsamozott állati tetemetek emelném ki. Illetve az összes közül kiemelkedik Tuthankamun kincse, ami a világ valaha talált legfontosabb régészeti lelete. Mivel a legtöbb fáraósírt az évezredek során kirabolták, még megbecsülni is nehéz, hogy azok milyen mesés kincsek felett diszponálhattak, ha ezt az egyébként jelentéktelen, fiatalon elhalálozott fáraót is ilyen pompában indították utolsó útjára. A kincseket egyébként szigorúan tilos fényképezni, de ez csak akkor vált egyértelművé, amikor az első kép – ami a 11 kg színaranyból kovácsolt halotti maszkot ábrázolta – elkattintása után három biztonságiőr ugrott rám, és töröltette azt. (Nem túl nagy sikerrel.:)) De a fáraó kincsein kívül is rengeteg, korokon átívelő érdekességet találhatunk a Múzeumban, ami továbbra is Kairó város elsőszámú látványossága.

Mire végeztünk a bejárással, már szinte estébe hajlott az idő, így gyorsan visszamentünk a szállásra, átcsoportosítottuk a holminkat a két kisebb zsákba, rendeltünk vacsorát, majd este kilenc körül megcéloztuk a korábban már lefoglalt szállásunkat a Piramisok tövében. Egy kellemesen olcsó taxiút és némi adminisztrációs probléma orvoslása után – elvesztették a foglalásunk – elfoglalhattuk az egész túránk legjobb ár-érték arányú szállását. Új hotel, teljes panorámával a piramisokra 12 dollárért… Mutassanak egy hasonlót Európában!

2021. április 22. – Ramadán üti a profitot (folytatás)

A ránézésre elég viseltes Boeing 737-esünk megjelenésében nem okozott csalódást, ám azt továbbra sem tudom hová tenni, hogy és mikor telt meg a járat majdnem teljesen. Zömében egyébként vendégmunkások repültek a munka irányába, ami akár pozitív jelnek is tekinthető, bár a rendelkezésre álló gazdasági adatok alapján Szudán aligha jár lényegesen Etiópia előtt. De miért is járna, elvégre az USA jó tíz éve lekapcsolta a nemzetközi gazdaságról, mely szankciók feloldása Trump nagyjából utolsó elnöki intézkedése volt. Remélem ebből már mi is profitálunk egy kicsit, de ami biztos, hogy nemzetközi bankkártya nem használható az országban. A járat nagyjából tartotta az indulást, ami úgy nézett ki, hogy felszállás után kb. azonnal le is ment a nap - pedig a Simient megnéztem volna repülőről is -, így azonnal elkezdték felszolgálni az ételeket/italokat. Erre nem is számítottam, bár az árból azért bőven kijött. A másfél órás menetidő legizgalmasabb része az volt, amikor a határ magasságában kereszteztünk egy viharzónát, ami ugyan nem dobálta a gépet, de a folyamatos villámlás körülöttünk elég nyugtalanító volt.

A landolás után ment minden, mint a karikacsapás egészen addig, amíg hivatalosan is be nem léptünk az országba - természetesen most sem találták az ország nevét angolul az útlevélben, így csak néztek nagyokat, honnan is jöhettünk -, ahol gyorsan találkozhattunk a ramadán valóságával. Viszonylag fontos lett vona némi helyi pénzt váltanom, de az összes reptéri bankfiók zárva volt, megnyugtattak, hogy csak a naplemente utáni első étkezést mentek elfogyasztani, szóval egy óra múlva visszaérnek... Remek hír, főleg, hogy lett belőle vagy másfél. A SIM kártyát is utána tudtam csak megvenni, aminek az aktiválódása további egy óra, így a helyi UBER sem volt járható út. Ja, arra pedig esélyünk sem volt, hogy elvégezzük a rendőrségi regisztrációt, amire minden külföldinek szüsége van az orszában. Elvileg. Mivel helyi taxit reptéren elvből nem fogunk, így gyalog indultunk el a hatvan-hetven kilónyi cuccal a szerecsére csak másfél kilométerre lévő hostelbe, amiről nem tudni, hogy zajlik-e még a felújítás vagy kinyitott-e már.

Ez a táv igazán nem esett jól egyikünknek sem, mivel a levegő még éjszaka is majdem 35 fokos, de legalább örömmel nyugtáztuk, hogy a szállás nyitva. Igenám, de a Covid protokoll szerint nem fogadnak külföldi vendéget. Ami minimum furcsa, ha egy hely nevében szerepel az „Internatinal” szó. Mivel a főnök felhívása után is maradt a szigor, a portás elkísért egy közeli helyre, amiről ránézésre nem lehetet volna megmondani, hogy a patkányok, vagy a tetvek okozzák-e a nagyobb gondot, és a tulaj is jelezte, hogy az egyetlen szabad szobája nem bizts, hogy megfelel az igényeinknek. Pedig az elvárásaink ennyi év után már elég alacsonyan vannak, de vélhetően még így is igaza volt. Viszont ő már egy egész pofás helyet mutatott, amiről korábban a neten is olvastam. 13 dollár, és csak a pergő tapétát kell megszokni, a légkondi mindenestre életmentőnek tűnik. Éjjel fél tizenkettő táján, hulla fáradtan nem voltunk a legjobb alkupozícióban, így legyen ez a hely, nem tűnik rossznak. Ezt követően már csak vacsorát kellett találni - Ritának nem volt elég a repülőn kapott mahapörkölt -, ami viszont pofon egyszerű volt. Mivel ramadán idején mindenki éjszaka él és táplálkozik (kétszer-háromszor) - a helyiek délelőtt/napközben többnyire alszanak, ételszerzésre csak a boltok és gyümölcsárusok vannak nyitva, az első étkezést este 6 körül, pontban naplementekor tartják, ilyenkor teljesen leáll a forgalom, mindenki szűk körben, a családjával, barátaival piknikezik a parkokban, utak mentén, tereken és este 7 körül kezdődik az élet, ekkor nyitnak a játszóterek, vidámparkok, sportpályák, éttermek, kávézók, minden megtelik élettel, az emberek esznek, isznak, sportolnak, szórakoznak egészen hajnali 3-ig, 4-ig -  a helyek is nyitva voltak, mi pedig fél perc alatt találtunk remek csirke tortillát. 

Nem indult egyszerűen a szudáni életritmus felvétele, de lesz időnk megszokni. Már ha meg lehet egyáltalán.