2019. július 27. – 24 óra talpon (na jó, többnyire ülve)

Újabb hosszú hétvége, ezúttal a király kedvenc fodrászának ballagása miatt – ha jól sikerült kikövetkeztetnem az ünnepség jellegéből -, de a miértekkel kár is törődni, a lényeg, hogy végre lehetőségünk van elnézni a Khao Yai Nemzeti Parkba, ami Thaiföld elsőszámú természetvédelmi területe, 400 vad elefánt és megannyi emlős és madár otthona. A nap még péntek délután indult, munka után egyből mentünk is az állomásra, hátha találunk helyet olyan járaton, ami elég későn indul ahhoz, hogy Nakon Ratchasimába (közkeletű nevén Korat) ne éjfél körül érkezzünk. A pénztáros szerint – aki kicsit gyengeelméjű volt, ezért igazán nem róhatom fel neki az elkövetkező két óra eseményeit – az utolsó busz épp ebben a percben indult, így mi B-terv reményében elmentünk inkább Mukdahanba, ahonnan elvileg 4-5 társaság is üzemeltet éjszakai járatokat. Utóbbi sejtésünk be is igazolódott, csak éppen a hosszúhétvége miatt minden ideális busz betellt, nekünk pedig 18:00-kor indulnunk kellett. Nagyjából ezt akartam elkerülni, de nem volt mit tenni, felszálltunk tehát. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezt a buszt a szállásunk közelében is le lehetett volna inteni, de annyi baj legyen. A bosszantó közjáték és nulla perc alvás után végült hajnali egykor értünk Koratba, ahol további három és fél órát kellett eltöltenünk a kisbuszunk indulásáig.

A mikrobuszon szerencsére pár percet még pihenni is tudtunk, valamivel hajnali hat után pedig megérkeztünk Pak Chongba, a Nemzeti Park kapujába. A kapu jelzőt a leírások itt kellően lazán kezelik, ugyanis a nemzeti parkig még további 34 km-t kellett megtenni, méghozzá a reggel bérelt motoron, lévén a park a mérete miatt (széle-hossza bő 40 km) gyalogosan aligha járható be. A reggeli órának hála még nem volt jelentős a forgalom, aminek őszintén tudtam örülni a szerpentinek miatt, melyek a vártnál jóval hosszabban és magasabbra kanyarogtak a park belseje felé. Nem mintha vezetés közben tudtam volna bámészkodni, de a lépten-nyomon elhelyezett elefántvonulásra és kobra-átkelőre figyelmeztető táblák azért némi reményre adtak okot, hátha látunk valamit. Alig hagytuk el a park talán legnépszerűbb kilátópontját, ahonnan elénk tárult a bejáratot övező üdülőövezet képe a sok tucatnyi luxusszállodával, amikor egy elég jól kitaposott ösvényt fedeztünk fel a műút mellett.

Mivel alapvetésként – micsoda abszurdum - a Nemzeti Park túraútvonalai csak vezetővel látogathatóak, ezért nem tudtam meddig juthatunk rajta, de gondoltam nagy baj nem lehet a dologból. Nagyjából harminc méter után láttunk is egy kis tisztást az ösvény mellett, ahol egy vadőr a függőágyával babrált, de mivel nem vett észre minket, így nyugodtan folytathattuk az utunkat. Méghozzá csigalépésben, ugyanis igyekeztünk a környezetünket a lehető legalaposabban feltérképezni, mondván ahogy melegszik majd az idő, úgy lesznek egyre rosszabbak az esélyeink, hogy bármit is lássunk. Az út igazi dzsungelen haladt át, melynek hangulatát a rikoltozó madarak és az üvöltöző majmok hangja csak tovább fokozta, ezzel együtt az állatok megpillantására nem volt sok esélyünk. Párszáz méter után egy vadőr utólért minket a motorjával, de ahelyett, hogy visszafordított volna minket az úton, csak arról érdeklődött, hogy hová valósiak vagyunk, majd javasolta, hogy folytassuk az utat még további két km-en keresztül, mert ott kiérünk majd a szavannára, és lesz ott egy megfigyelőpont is. Nekünk sem kellett több, belőttük a célt, és tovább ballagtunk az úton. Az elkövetkező szakaszon volt szerencsénk egy fehér gibbonhoz – a park egyik sztárja – és egy szarvascsőrű madárhoz, bár fényképhez modellt éppen egyik sem akart ülni nekünk. Ekkor még azt hittük, hogy lesz még alkalmunk bőven találkozni a fajtársaikkal az elkövetkező másfél napban, így nem vesződtünk sokat a cserkészésükkel, de ez utólag hibának bizonyult. Mintegy két óra után pedig kiértünk a dzsungelből, és varázsütésre egy tágas füves terület tárult elénk, valamint egy egy egészen mutatós kis tó. Mitagadás, ha én elefánt lennék, gyakorlatilag el sem mozdulnék innen, ezzel együtt persze a lábnyomokon és némi elefántürüléken kívül nem találtunk mást. További pár perc után elértünk a bázisra, ahol egy csoport természetfotós, valamint két vadőr várt ránk. Gyorsan felvilágosítottak, hogy ez a hely el van zárva a látogatók elől, csak speciális engedéllyel tartózkodhatnánk itt, de igazi problémát nem csináltak a dologból, sőt, gyorsan meg is kínáltak minket mindenféle helyi szeszfélékkel, amiktől szerencsére még csak meg sem vakultunk. Mint kiderült, a környék egy elég vad elefánt territóriuma, ami késő délutánonként a tónál iszik, de sajnos nem volt annyi időnk, hogy megvárjuk, így inkább csak megnéztük a legjobban sikerült fotókat, szétnéztünk a környéken és elindultunk a hátrahagyott motor irányába.

Visszafelé teljesen más hangulata volt az erdőnek, mint alig egy órával korábban, és nem csak azért, mert most már siettünk, de egészen egyszerűen az állatok elnémultak, még tücsök ciripelést sem hallottunk… Hiába, aki napközben kajtatna állatok után, annak nem terem sok babér. Dél körül értük el a látogatóközpontot, ahová már kirakták a teltház táblát, de mi amúgy sem ott akartunk megszállni, a kempingben pedig talán még van hely. Tettünk még egy nagyobb kört a motorral, mielőtt megérkeztünk a Phla Kua Mai kempingbe. Ekkorra már szép számban gyűlt a zömében helyiekből álló tömeg, de szerencsére bérelhető sátor még volt elég. Gyanútlanul lecsaptunk egy kétszemélyesnek mondott darabra, amiről gyorsan kiderült, hogy nemcsak pici, de a legcsekélyebb mértékben sem vízhatlan, köszönhetően annak, hogy ennél kevésbé funkcionális sátrat direkt sem lehetne tervezni. Mintha egy vak cipész mintázta volna egy partra vetett ábráscetről, avantgád stílusban. Miután az eredetileg sátor alá szánt ponyvát valahogy rákötöttük a tetejére, már megnyugodhattunk, egészen addig biztosan nem fogunk elázni, amíg el nem ered az eső… Márpedig az esőre elég komoly esély van, ha hihetünk az előrejelzéseknek. Persze miért most ne tévednének?!

A sátorverés után megebédeltünk, majd mielőtt nekivágtunk volna a délutáni túrának, még társakat kellett keríteni az “éjszakai szafarihoz”. Ugyan némi szkepticizmussal viszonyultam egy olyan program iránt, ami szafariként hirdeti magát és tíz főre 4500 forintba kerül, de legalább sokat nem bukhatunk a dologgal. Feltéve, ha találunk nyolc másik jómadarat, akik csatlakoznának hozzánk. Végül egész gyorsan összejött a dolog, ugyanis egy Bangkokból kiránduló indiai csoportot nyertünk meg az ügynek, és már fel is töltődött a létszám. Nem volt más hátra, mint elindulni a Haew Su Wat vízesés felé, ami a park elsőszámú látványssága. Ez az a vízesés, melynek tetejéről Leonardo Di Caprio leugrik A part című filmben, hogy kievickélve a vízből már 800 kilométerrel arrébb, Phi-Phi szigetén találja magát. Ígéretes mutatványnak tűnik a dolog, remélem mi is felfedezzük majd a féreglyukat! A 4 km-es túraútvonal egyébként egészen remek dzsungelélménnyel szolgál, ráadásul egy szép patakot követ szinte végig, de sajnos a kelleténél kicsit zsúfoltabb volt, és állatokat már mutatóban sem láttunk. Pedig ezen a szakaszon élt egészen tavaly augusztusig a park egyetlen sziámi krokodilja, de az emlékét már csak a “veszélyre” jelző táblák őrzik. RIP. A vízesés egyébként aszfaltozott úton is megközelíthető, ennek megfelelően fullasztó tömeg várt minket, szinte sorba kellett állni, hogy megközelíthessük a zuhatagot. Visszafelé eredetileg másik ösvényt néztem ki, de azt az csapást elég egyértelműen lezárták, ami kétségessé tette annak járhatóságát – a természet is elég gyorsan visszahódítja a jussát -, márpedig sötétedésig nem ártott volna elérni a tábort, márcsak a szafari miatt sem. Kellemes meglepetésként viszont visszafelé szinte már üres volt a túraútvonal, de sajnos az állatok ezt sem értékelték igazán. Egy kígyót ugyan észleltünk, amint egy víz fölé hajló ág végén napozott, de sajnos a távolság miatt beazonosítani nem lehetett – sötétszürke volt, egészen halvány rácsos mintával – és amikor mozgásra igyekeztem sarkallni, egész egyszerűen beesett a vízbe…

A táborba visszaérve az indiaiak szóltak, hgy egy órával csúszik a program, így vacsora előtt még tettünk egy kört a motorral, hátha az autóforgalom elől elzárt szakaszon látunk majd legalább néhány muntyákszarvast, de megint csak csalatkoznunk kellett. Itt kell megjegyeznem, hogy estére a terület mindkét kempingje dugig telt joviálisan grillezgető thai családokkal. Túrázni ugyan lusta mind, de azért a zsíros (és gondolom cukros) falatok nekik is jobban esnek az idilli környezetben… A szafari persze tovább csúszott, de ez volt a legkevesebb gond vele, sokkal jobban zavart, hogy társaink az egész út alatt beekizett nyolcévesként ugráltak, üvöltöztek és röhögcséltek, ami bizonyára nem segítette azt, hogy a vezetőnk kiszúrja az út menti állatokat. A szafari ugyanis annyit tett, hogy egy platós furgonnal kocsikáztunk a sötétben. Mondanom sem kell, elefántba nem sikerült botlani, viszont tarajos (szőrösorrú) sült, cibetmacskát, és persze szarvasokat találtunk, az alig negyven perc alatt. Előbbi kettőt a természetben még sosem sikerült megfigyelnünk, szóval ez így is sokkal több volt, mint amire számítottam. Az indiai srácok pedig – mintegy reflektálva elcseszett viselkedésükre – nem engedték, hogy kifizessem a túra ránk eső részét, pedig azt a párszáz forintot tényleg megérte volna a menet! :)

Mire visszaértünk a sátorhoz, leült bennünk az adrenalin, a helyét pedig iszonyatos fáradtság vette át, de annál jobb, talán még arra sem fogunk felébredni, ha átázik a sátor!