2018.09.03. – Táborverés a kapu előtt

A vonat – mikor máskor, mint az elképzelhető legrövidebb szakaszon – most persze késett, nem is keveset, ráadásul a busz, ami a Nemzeti Park bejáratánál lévő szállásra vitt minket, szintén sokkal lassabb volt, mint arra előzetesen számítani lehetett. Ennek következtében már bőven délután volt, mikor el tudtuk foglalni a szobánkat. Pontosabban azt, amit fel tudtak ajánlani, mivel az eredetileg foglalt csak másnap vált szabaddá…

A Zhangjiajie (Csangcsajcsie, esetleg Dzsangdzsangdzsé) tuisztikai körzet három helyszínt foglal magába, egyrészt Tianmen-hegyet, ahová a világ leghosszabb lanovkája visz, és ahol összesen két kilométernyi üvegpallón lehet sétálni, a „Grand Canyont” a hozzá tartozó üveghíddal, valamint Avatar-hegyeket, a lenyűgöző karszttüskékkel. A kínai igényeknek megfelelően természetesen az utóbbiba a legolcsóbb a belépő – hiszen ott nincs parasztvakító üvegakármi -, ráadásul az négy napra szól. Nekünk nyilván ez volt a célunk, fenntartva a lehetőséget, hogy a Grand Canyonba azért csak elnézünk. Az élet persze néha felülírja a tervet, mivel a Grand  Canyont átfogó felújítás miatt lezárták, de így legalább ki tudtuk használni a négynapos belépőt, és akár esőnapot is tarthatunk.

Mivel a fennmaradó pár órára már nem volt értelme túrázni – ki fog derülni, hogy miért -, ezért a nap hátralévő részében inkább pihentünk, és megterveztük a pontos túraútvonalakat, és pótoltam végre a napló elmaradásait.

Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb kihívást egy elfogadható árú étterem felkutatása fogja jelenteni, de végül sikerrel jártunk. Egy Chengduból ismerős mobil kifőzdét találtunk, igaz ahhoz képest dupla áron, ami még így is az elképzelhető legjobb opciónak bizonyult. A roston sült óriászszalamandrát alighanem most is ki fogjuk hagyni… (Amiket amúgy a  Nemzeti Parkban fogdosnak, dacára annak, hogy a hely és a faj is védett. Igazi barbárok.)

2018.09.04. – A Nemzeti Parkok királya

A parkot egy óriás teknőként kell elképzelni - ebben állnak a tüskék -, ahová a szélére fúrt lyukon kell bejutni, majd meg kell keresni a peremet, és felkapaszkodni rá a kilátásért. Alapvetően három olyan csomópont van a peremen, ahová érdemes feljutni, majd onnan még kisebb túrákat lehet tenni a különböző panorámapontokig. Összességében nem nevezném igazán túrázós helynek, mivel az utak teljesen kiépítettek – újra lépcsők mindenhol! -, és a peremen, valamint a teknő alján ingyenes buszjáratok közlekednek a meghatározott útvonalakon, míg a szintkülönbséget – közel sem ingyenes, ellenben elképesztő drága - lanovkával, elektromos vasúttal és panorámalifttel lehet „leküzdeni”. Ha azonban valaki azt tervezi, hogy csupán a buszokat veszi igénybe, ráadásul mindenhová el akar jutni, akkor három igazán kemény napot rá kell szánnia az élményre. (A hosteles hölgy szerint – kínai mércével - persze lehetetlen a dolog, de ez minket nem szokott zavarni, sőt!)

Az első nap reggelén meglehetősen borongós idő fogadott, amikor kiléptünk a hostelből, ám ekkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a legvidámabb időjárási képlet, amivel az elkövetkező órákban találkozni fogunk. Megvettük a jegyeket, majd felszálltunk a buszra, de alig értük el a hegyeket, mikor elkezdett szakadni az eső. Utoljára ilyesmivel az Azori-szigeten találkoztuk, és akárcsak ott, ezúttal sem volt sok választásunk, felvettük az esőkabátokat és irány a csúcs.

Az eső egy dolog, de ami még zavaróbb volt, az a tejköd, ami miatt még a közvetlenül mellettünk lévő karszttüskéket is csak sejtettük, panorámáról pedig nem is álmodozhattunk. Egyébként olyan magas volt a páratartalom, hogy hiába volt rajtunk esőkabát, pont ugyan olyan vizesek lettünk, mint anélkül lettünk volna. Délre azonban elállt az eső, mitöbb, szikrázó napsütés fogadott minket, épp amikor eltértük a Heavenly Gate névre keresztelt csúcsot. És persze kínaiak százai, akik a lanovkával jöttek. Nem túlzás azt állítani, hogy a legkülönlegesebb, legszebb panoráma fogadott, mit valaha láttam. Kicsit tartottam attól, hogy a reklámozott karsztformák csak egy ponton találhatók meg, és a park nagyobb része kevésbé lesz érdekes, de kiderült, hogy aggodalmam hiábavaló volt, hiszen gyakorlatilag egy karszterdő terült el a lábunk alatt. Minden létező kilátóból, minden szögből megcsodáltuk a látványt, mielőtt tovább indultunk volna egy olyan útvonalon, ahol remélhetőleg a látvány nem kevésbé drámai, ellenben a kínaiak egyedszáma lényegesen alacsonyabb.

Egyik elvárásunkban sem kellett csalatkozni, sőt váratlanul még kisebb rizsteraszok is felbukkantak a völgyben, márpedig a rizsteraszok még a legszebb látványhoz is hozzá tudnak tenni. Ráadásul szintkülönbséggel itt már nem igazán kellett számolnunk, így a haladás is viszonylag gyors volt. Nem hinném, hogy valaha ebédeltünk volna szebb helyen, mint a túraútvonal végén található kilátóban, ahol minden oldalról karsztokkal voltunk körülvéve, ráadásul kettesben. El is töltöttünk itt egy órát, és nem azért, mert különösebben fáradtak lettünk volna…

Ez lett volna az a túra, amit a recepciós szerint lehetetlen időben befejezni – a buszok nagyjából fél hétig közlekednek a kijárat felé, és oda még le kellett érnünk -, azonban volt még egy szakasz (5 km), ami még érdekesnek tűnt. Rita szerint meg kellene próbálnunk, így én sem tértem ki az élmény elől, így – ekkor már katonás tempóban – nekivágtunk a le-föl lépcsőzésnek. A nyomok alapján napok ót az elsők lehettünk, akik erre a szakaszra tévedtek, pedig az út végén kellemes jutalom várt minket az „Uralkodói Trón” kilátópont képében. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami a visszafelé vezető úton történt…

Alig tettünk meg párszáz métert, amikor hangos neszezésre lettem figyelmes közvetlenül mellettem az avarban. Miután odakaptam a tekintetem, kellett vagy fél másodperc, hogy felfogjam, mit látok. Egy hatalmas kígyó fogott menekülésbe, párhuzamosan a járdával. Nagy mázlink volt, mert ha nem mozdul, simán elmentünk volna mellette. Amikor azt írom, hogy hatalmas, akkor azt úgy kell érteni, hogy hatalmas. Nagyjából akkora volt, mint az összes általam eddig vadon látott kígyó és sikló együttvéve. Legalább három méter és olyan vastag, mint Rita alkarja. A pontos méretek persze csak akkor derültek ki, hogy miután pár méter előnyre tett szert velem szemben, átlósan átvágott a járdán, hogy aztán a túloldali lejtőt elérve villámgyorsan eltűnjön az aljnövényzetben.  Amikor felbukkant, megálltam, míg a köztünk lévő másfél méter távolság úgy ötre nőtt, majd elkezdtem követni, miközben megpróbáltam lefényképezni. Sajnos azonban a kezem olyan izzadt volt, a telefon kijelzője pedig olyan nedves, hogy az ujjlenyomat leolvasó nem működött, a billentyűzárral pedig babrálni kellett, miközben nem szerettem volna levenni a tekintetem az állatról. Az egész „akció” 10-12 másodpercig tartott, de a döbbenet sokkal tovább. Kicsit bosszús voltam a fénykép hiánya miatt, ami miatt a beazonosítás nem lehet majd száz százalékig biztos, ráadásul senki nem fogja elhinni, hogy mit láttunk…:)

/Amikor a kígyót megláttam egyszerűen nem hittem a szemeimnek, be is csuktam őket gyorsan, azt gondolva hátha csak a párás levegő miatt látok homályosan és talán egy nagyobb elszáradt ág gurul felénk az úton. Miután újra felkaptam a tekintetem, megbizonyosodtam róla, hogy ez valóban az, amit látok. Talán még az állatkertben sem láttam soha ekkora kígyót, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyennel találkozunk élőben, főleg nem ebben a parkban és időben, amikor az emberektől sokszor még mozdulni is alig lehet. Kis kígyóra ugyan számítottam, folyton figyeltem is, hogy éppen hova lépek, de azt elképzelhetetlenek tartottam, hogy egy ekkora példány valóban előfordulhat itt, ezért a találkozás méginkább váratlanul, rémisztően és hihetetlenül hatott. Olyan volt, mint a kínai sárkánykígyó szörny, csak kicsit vékonyabb és egyszerűbb kivitelben. Szerencsére Dávid ment előttem, elég volt őt követnem, mert amúgy hirtelen nem tudtam volna eldönteni, mit tegyek, megálljak vagy meneküljek, így inkább csak lemaradtam, amúgyis földbe gyökerezett a lábam. Nem voltam egyedül a döbbenttel, mert mikor a szálláson a recepcióst kérdeztem, hogy valaha láttak-e már ilyesmit a környéken, kisebb sokkot kapott, teljesen elfehéredett az arca, még majdnem sikított is egyet ijedtében. Majd a fordítóprogramjába beírta a kígyó szót, hogy tisztázza nem félreértés történt-e...Azt hiszem, ezt soha nem fogom elfelejteni. :D / 

(A „beazonosítás” során az óriáskígyókat gyorsan kizártuk, mivel minden régióban előforduló piton fajt felismernék, és még csak nem is emlékeztetett egyikre sem. A méret eléggé lehatárolja a szóba jöhető fajokat, a szín - sötétszürke, a nyakánál alul bézs és rozsda - alapján elég valószínű, hogy egy királykobra volt, viszont az elterjedési területének ez a Nemzeti Park már igencsak a határa. Ennél jobb tippem ezzel együtt sincs, de szívesen fogadok ötleteket..)

Nem tudom, hogy enélkül az ardenalin-fröccs nélkül elértük volna-e az utolsó buszt, de tény, hogy az elkövetkező másfél órában szinte repültünk. Sajnos a tegnap este felfedezett kifőzde-motort leponyvázva találtuk. A tulaj elmutogatta, hogy valakik ráhívták a rendőrséget, szóval pár napig most meg kell húznia magát. (A következő napokban már a hűlt helyét sem találtuk sajnos.) Annyi baj legyen, végül találtunk egy elfogadható éttermet, ahol ráadásul a tányérba kerülő étel jobban nézett ki, mint a fényképen. Ilyet sem láttam még! Mindenestre a délelőtti esővel együtt is duplán felejthetetlen nap állt mögöttünk, amit a megérdemelt alvással próbáltunk ünnepelni. Sajnos azonban nem úsztuk meg a szobatársat, este tízkor beállított egy francia srác, aki egyébként jófejnek tűnt, de némi beszélgetés után elment éjszakai életet élni. Biztos örülni fogok neki, amikor hajnalban visszatér…