2021. március 10. – Én a vízilovakkal vagyok

Némi utánajárás után sikerült olyan busztársaságot találni, ami hajnali buszt is indít Hawassába, csak éppen nem onnan, mint a többi, így a reggelünk egy rövid taxizással indult, hogy megkezdhessük a 3,5 órásnak ígért, végül 5 órássá nyúló buszozásunkat a déli tartomány fővárosába. Nem a buszon múlt, ilyen jó állapotban lévőn még nem is ültünk, de valamiért létezik az a berögződés, hogy még az ilyen relatíve rövid úton is kell egy étkezési szünetet tartani, lehetőleg fél órára a célponttól. Ez azért volt némileg kellemetlen, mert a magam részéről egy reggeli érkezés és vízilóles után indultam is volna tovább a Bale Hegység felé, de (szerencsére) nem így alakultak a dolgok, és végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Miután megtaláltuk a Lonely Planet által ajánlott olcsó és kellemes szállást elindultunk ebédért, amit egy mókás etióp McDonald’s másolatban fogyasztottunk el. Hiába, ide nem érnek el a szabadalmi és védjegy jogok, igaz nem is tudnak nagyon visszaélni velük, mint Kínában…

Hawassa egyébként kimondottan városias jellegű, sugárutakkal, parkokkal és a kis túlzással etióp riviérának tekinthető tóval. Utóbbi volt a célpontunk, igaz egyelőre még nem hajókázni, mert a vízilovak megfigyelésére – ez volt ugyanis az elsőszámú terv – a reggeli és az esti órák a legalkalmasabbak. A tó felé közeledve már sokasodni kezdtek a fákon ücsörgő marabuk, a tó legjellemzőbb, de szépnek csak a maguk ocsmány módján mondható lakói, a kikötőbe érve pedig meglehetősen bátor fekete-fehér kolobusz majmok is feltűntek. A tó melletti séta mégsem miattuk lett különleges, hanem a korábban soha nem látott bátorságú madárvilág miatt. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telefonnal értékelhető képet készítsek egy kutyánál kisebb állatról, de itt a jégmadarak, harkályok, szövőmadarak, íbiszek egyaránt sztoikus nyugalomban tűrték, hogy egy-két méterre megközelítsem őket. A marabukat pedig úgy kellett elhajtani az útból… A sétány – kis túlzás ez egy alig kitaposott földútra, amit csak a kikötő környékén vesznek körül éttermek – végén pedig két meglepetés is várt minket, a kellemetlenebb Haile Gebreselassie luxusresortja volt, ami elzárta a továbbhaladás útját, a másik pedig egy kis öböl, ahol halászcsónakok ringatóztak a vízen. És két víziló. Azt korábban mondták, hogy az esti órákban simán bele lehet botlani a sétányon portyázó, a kertek alján legelésző behemótokba, mégis elég fura volt ilyen közelről - és mondjuk nem egy dzsip biztonságából - látni Afrika messze legveszélyesebb állatát. És akkor mit mondjanak azok a halászok, akik tőlük pár méterre tevékenykedtek, a lélekvesztőnek sem nevezhető kis ladikjaikban. Itt elég sok helyi nyüzsgött, adták-vették a halakat, mi pedig üldögéltünk egy órát, hátha közelebb jönnek a vízilovak. Nem tudom, milyen mély lehet a víz, de az biztos, hogy az egyiknek végig kint volt a feje búbja belőle, míg a másik csak levegőért bukkant fel néha. Mivel délután négy még nem volt elég későn nekik az esti nassoláshoz, visszaindultunk a part menti, mintegy három kilométeres úton.

A víziló néző hajókázás kicsivel több, mint egy óra, és az ízlésemhez mérten drága volt, így a csónakmesterrel abban maradtunk, hogy talál mellénk valakit a hajóba, amíg mi iszunk egy üdítőt. Az utastárs szerző misszió nem várt sikert hozott, ugyanis egy fiatal pár csatlakozott hozzánk, akik az eljegyzésüket ünnepelték, és egy fotós örökítette meg minden lépésüket. Mint kiderült, őket egyáltalán nem érdeklik a vízilovak, de szépen elfotózkodtak a csónak elejében, míg mi becserkésztük a két kisebb csapatot. Elég megdöbbentő, hogy az egész tóban csak nagyjából harminc példány él, de mivel a táplálék csak az egyik partszakaszon megfelelő számukra, stabilan meg lehetett figyelni őket. Hét állatot számoltunk össze, köztük volt egy borjú, aminek az anyja többször is gyanúsan méregetett minket, de azért arra nem ragadtatta magát, hogy átrendezze a csónak polimer vázát. Kicsit reménykedtem benne, hogy egyik-másik veszi a fáradtságot és kibattyog legelni egy kicsit, de be kellett érnünk hátakkal és fejekkel, nameg milliónyi íbisszel és kormoránnal. Viszont a csónakostól kaptunk egy tippet arra vonatkozóan, hogy holnap reggel látogassunk el a nagy halpiacra. Meglátjuk. A túra végén még volt szerencsénk a tó mögött lebukó napban gyönyörköni, majd visszasiettünk a panziónk melletti étterembe.