2019. március 29. - Buddhától Pokharáig
Az indiai oldal lusta munkakerülő határőreitől a nepáli kollégák sem akartak lemaradni, így azt az hivatalt is zárva találtuk. Hiába csöngettünk, kopogtunk, szólongattuk a határőröket válaszra sem méltattak minket. De csupán pár percet kellett várni, mire Nepál felől megérkezett egy furcsa tünemény, egy hindura mázolt orosz leány képében, aki "Háre Krishna, Háre Rama, my train is going, plíz kám" üvöltözéssel csakhamar megtörte az ellenállásukat. Egészen elképesztően bizarr jelenet volt, még azon is eltűnődött, hogy a kialvatlanság miatt csak hallucinálom az egészet. A pecsét viszont valódi volt, így reggel hét felé végre bejutottunk Nepálba.
Sokáig nem ülhettünk a babérjainkon mivel kész volt a délelőtti program, Buddha születési helyének felkeresése. Naivan azt hittem, hogy az alig 20 km-re fekvő Lumbinit hipp-hopp meglátogatjuk, de ehhez előbb be kellett buszoznunk a határtól Bhairahawaba, majd egy másik busszal további 1,5 óra alatt Lumbinibe. Az indiai utak után a nyomorúságos nepáli földutak hidegvizes zuhannyal értek fel. Lumbini - Sarnathoz hasonlóan, sőt, annál is inkább - interbuddhista központ, gyakorlatilag nincs olyan buddhista közösség a világon, aki nem képviselteti magát itt legalább egy kisebb templommal. Továbbmegyek, a világbékének is szenteltek saját templomot, minden szépségkirálynő-aspiráns nagy megelégedésére. Na, mindezekre se idő, se fogadókészség nem volt, így célirányosan a "Születés Temploma" (Betlehem után szabadon) felé vettük az irányt.
Fene sem tudja, hogy állapították meg évezredek távlatából, hol állt az egykori Szidhárta család rezidenciája, mindenesetre egy elég ősinek látszó falszakasz hirdeti a pontos helyet, mely fölé immár egy épületet is húztak. A hely egyébként kevéssé látványos, de a zarándokok reggeli ceremóniájának hangulata elég jó volt. Meg hát mégiscsak itt született az elmúlt háromezer év egyik legnagyobb hatású gondolkodója, na. A bejáratnál összefutottunk egy török sráccal, aki komoly Tar Béla-rajongó - de ezt leszámítva tisztességes embernek tűnt...:) -, és vele vártunk a buszra, ami előbb érkezni nem nagyon akart, majd haladni. Délig feltétlenül vissza kellett érnünk a pályaudvarra, mert azt olvastam, hogy akkor indul az utolsó menetrend-szerinti busz Pokharába, ehhez képest 11:40-kor már a szinte mozgó járműre sikerült felugranunk.
A határ és Pokhara közti 80 km-es távolságot egy kilenc órás nyomorult zötykölődéssel sikerült abszolválnunk, ugyanis a 2015-ös földrengés járhatatlanná tette a rövidebb utat, így a világ vége felé kellett kerülnünk. Bánta a fene, a lényeg, hogy még ma Pokharába tudjunk jutni. Éjszaka aztán jött a pofon, a nepáli taxisok pofátlansága nem ismert határt, így inkább gyalog indultunk el a szállás felé, mintegy levezetésképpen. Szerencsére útitársaink is akadtak, két indiai turista, akik menet közben sok érdekességet meséltek a nepáli és az indiai munkaerő piacról. Ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy Pokhara sikátorai telis-tele vannak európai - na jó, nem svájci, de mondjuk lengyel - szintű villákkal. Egész pontosan lepukkadt házat nem is láttunk egy jó darabon. Mint kiderült, itt ezeket kb. 3 millió forintért fel lehet húzni, ami összejön az indiai vendégmunkával...
A szállás szerencsére nyitva volt, a tulaj pedig kellően részegre itta magát a hotel izgága osztrák mindenesével - jegyzet: soha ne kérjek többet, részeg séftől vacsorát -, és nem átallottak minket is bevonni az italozásba/beszélgetésbe. Mint kiderült, Ausztriában nincsenek igazi hegyek, a nepáli sör pedig egész jó. Egy nagyon hosszú nap után ennyi tanulság elég is volt.
