2018.06.09. – Tudtam… annyira tudtam!

Reggel beszéltem a kikötői kontakttal, és kiderült, amit amúgy is sejtettem, hétvégén persze nincsen hajó, így legkorábban hétfőn tudunk menni. Ezt persze mondhatták volna tegnap is, csak gondolom attól tartottak, hogy akkor méginkább hisztizni fogunk… Ez azért bosszantó, mert ha tudom, hogy három éjszakát kell eltöltenünk a semmi közepén, akkor lehet, hogy visszamegyünk Bakuba. Most már persze semmi kedvem, mivel – hála a sötétítő függönynek – a legjobb éjszakámat sikerült eltöltenem, ha lesz még két ilyen, hát legyen!

Mindettől függetlenül el kellett sétálnunk a kikötőbe – hátizsák nélkül némileg könnyebb volt az út -, mert ott van a legközelebbi bolt. A Kazahsztánba tartó kempingezők valamiért nagyon bizakodtak abban, hogy ma este, legfeljebb holnap reggel el tudnak indulni. Nem tudom, miből gondolták azt, hogy oda járnak a hajók hétvégén is, de ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvük… Mindenesetre meg leszek lepve, ha hétfőn reggel már nem találkozom velük.

A szállásra visszaérve összehaverkodtunk a három fős személyzettel, így egy csomó mindent megtudhattam a hotelünkkel kapcsolatban. 2009-ben építette egy holland fazon, aki gondolom arra számított, hogy a nagyléptékű kikötőfejlesztés nyomán – Baku helyett szinte az összes teherhajó innen indul és érezik – lesz kereslet a szobákra. Azzal azonban nem számolt, hogy az azeri és a türkmén kamionosok inkább a kocsijukban alszanak majd, a turisták pedig megállnak Gobusztánnál, így gyakorlatilag az elmúlt tíz évben elvétve volt csak vendég. Kiderült továbbá, hogy nem messze a tengerparton is vannak vulkánok, aminknek az iszapja gyógyhatású, ráadásul – Bakuval ellentétben – a tengerben is lehet fürdeni. (Holnap talán mégsem fogunk unatkozni!) Mondjuk erre alapozva azért meg lehetne szólítani a német nyugdíjasokat, és a kikötői világjárók sem tudtak a hotel létezéséről. Szóval lenne potenciál a helyben, de a holland tulaj már kiszállt, tőle Azerbajdzsán egyik legnagyobb mágnása vette át a beruházást – plázái vannak Baku szerte, és ő az azeri iskolák szövetségének az elnöke -, neki pedig ez csupán kerekítési hiba a könyvekben, így arra sem vette a fáradtságot hogy bezárassa. Bár két éve egyszer meglátogatta a hotelt…

A recepciósunk érdekes fazon, ő is infomérnök, csak épp nem tudott elhelyezkedni, így most tizedannyit keres, mint Farid pajtásunk hasonló végzettséggel. 24.000 forint havonta, ez nagyjából a magyar minimálnyugdíj, nem csoda, hogy a legtöbb vidéki családban van Németországban dolgozó rokon, aki küldi haza a pénzt. Továbbá váltig állította, hogy az azeri fiatalok nagyon szeretik az oroszokat, ellenben a törököket ki nem állhatják. Farid ennek nagyjából az ellenkezőjét mondta. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy az elnök a legkiválóbb emberek egyike a világon. Míg ez a rendszer kivételezettje szájából valamennyire érthető, úgy a mélyszegénységben élők esetében ez inkább tűnik az agymosás eredményének. 

A szakács/biztonságiőr – ő nem beszélt angolul -  megkínált minket  saját padlizsános-lecsós-rántottájából, ami állítólag autentikus azeri kaja, nem is volt rossz, és legalább ma is jut főttétel a gyomrunkba. A kertész is jófej volt, ő kólát töltött, és Ritának vágott jópár szál illatos rózsát. Ő nem a töküres szálloda valamely szobájában lakik, hanem egy kert végébe telepített konténerlakásban, a recepciós szerint ő a hotel kutyája, ezen mindketten jót derültek… Mert a hotelnek van egy szép rózsakertje is, a sportbárról nem is beszélve, aminek a tévéjén 3000 csatornát fogni, és szabadon használható a billiárd. 

Ilyen helyen és ennyiért igazán könnyen el tudja engedni magát az ember. Délután már nem is csináltunk egyebet, csak olvasgattunk és pihentünk, mert Türkmenisztánban arra nem nagyon lesz lehetőség…