2021. május 7. – Csak egy út és más semmi

Mivel tegnap este azzal az információval kábítottak minket, hogy a Dongolába tartó buszunk hajnali hatkor fog indulni, mi már háromnegyed hatkor, felmálházva becaplattunk a pályaudvarra. De milyen pályaudvarra! Valószínűleg az atbarai Fekete-Afrika legmodernebb és legmenőbb, egyszersmit teljesen indokolatlanul grandiózus pályaudvara. Kész őrület, mintha valaki teszemazt egy olyan falusi focistadiont építene, amibe a teljes lakosság elférne kétszer. Kevésbé meglepő volt, hogy a buszunknál alig pár ember lézengett, és alig három órát kellett várnunk, mire megtelt. Még szerencse, hogy már hetek óta gyakoroljuk, hogyan kell türelmesnek lenni. Amúgy maga az út – hála a kényelmes új busznak és a szuper aszfaltnak – pontosan annyira volt kényelmes, amennyire csak egy ilyen út az lehet, és még annál is gyorsabb volt. A majdnem 500 kilométeres távot mindössze hat óra alatt sikerült abszolválnunk.

A délután hármas érkezés Dongolába maga volt a Pokol. De szó szerint, ilyesminek képzelte el már Dante és én is. Minimum 45 fok volt, perzselő nap, élő ember pedig a látóhatáron se. Elég nehezünkre esett kiszállni a légkondícionált buszból, de legalább a horizonton felrémlett egy légkondícionált szállodai szoba. Alapvetően két szálloda közül kellett választanunk, az egyikről a neten olvastam és ez a falu mindkét (…) buszpályaudvarához viszonylag közel volt, míg a másik az egyiktől közepesen, a másiktól elég messze. Utóbbit a románok ajánlották, így tudtuk, hogy jó és olcsó, de logikusnak tűnt az előbbit választani. Nagyjából nyolcszáz métert kellett lesétálnunk a cuccokkal (közel 60 kg-val), de ez még annál sokkal nehezebb mutatvány volt, mint hangzik, hogy aztán megérkezzünk egy tatarozás miatt bezárt hotelhez. Huhh. Mivel semmi mozgás nem volt az utcákon, beletelt egy kis időbe, míg arra vetődött egy tuktuk, ráadásul míg egy olyan is megjelenjen, aki ismeri a másik szállodát, arra még sokkal többet kellett várni. De a lényeg, kicsivel később megérkeztünk a már a lobbyja alapján is kiváló helyre. Igaz az építkezés még nem fejeződött be - a liftnek csak az aknája volt meg -, de kb. 8 dollárért kaptunk egy teljes apartmant konyhával, előtérrel és két hálószobával. Erős túlzás, főleg ha az ember nem akar bújócskázni. Momentán én csak ledőlni szerettem volna.

Naplemente után persze egyből megmozdult az élet, de még így is vissza kellett sétálni a belvárosba, hogy találjunk valamit enni. De milyen jól tettük, ugyanis itt egy olyan szürreális esemény következett, amiről ha csak hallok, el sem hiszem. Ugyanis felbukkant egy turistacsoport! Ráadásul egy cseh-szlovák turistacsoport. Elég érdekes, hogy eddig kizárólag kelet-európai turistákkal találkoztunk az országba, de hogy egy csoporttal, azt nem is tudom hová tenni. Annál is inkább nem, mert egy olyan kalandtúra társaságtól, ami az ügyfeleket nyáron viszi Szudánba, ráadásul ramadan idején, attól azonnal elvenném a működési engedélyt… Mondjuk, ha ennyire nem szeretik a visszatérő vendégeket, akkor előbb-utóbb úgyis lehúzhatják a rolót. Na mindegy, ez a kis közjáték kellően feldobott, így holnap mi is nekivághatunk a környék felfedezésének.

2021. április 30. – A kikötőben

Ammer egy elég érdekes figura, nem tipikus életúttal. Gazdasági PhD-jét az olajiparban kamatoztatta, közel húsz évet húzott le Omán, az Emirátusok és Irak olajmezőin, hogy miután helyi viszonyok között irgalmatlan summát halmozott fel, otthagyja az egészet és addigi hobbiját, a búvárkodást immár hivatássá fejlessze. Sokat kockáztatott, mert az addigi életszínvonalat, a gyerekei magániskolai oktatását nem lehet egyszerű fenntartani. De mindez már két éve történt, akkor kezdte kiépíteni Port Sudan második búvárbázisát a legmodernebb eszközökkel és immár ezer merülés és többszáz ügyfél gyorsan igazolta elképzelése éltképességét. (Aztán jött a COVID.) Ugyan a Port Sudan körüli zátonyok eddigis amolyan Szent Grálként vonzották a legkomolyabb búvárokat - nem véletlen, hogy a legendás Custeau kapitány is itt fektette le a mesterség alapjait… -, de az évente 6-8.000 ember 95%-a méregdrága búvárhajókkal érkezett Egyiptomból és a vendégek talpa sosem lépett a szudáni partokra. Ezzel együtt meglehetősen forgalmas helyről, Afrika egyik legkomolyabb kikötőjéről van szó - pontosabban nyolc különálló kikötőről, ahová a különböző típusú áruk érkeznek -, ugyanis ennek a 40 milliós országnak az áruforgalma szinte kizárólag ezen a ponton keresztül zajlik. Éppen ezért egy meglehetősen gazdag, modern, de kevésbé attraktív városról van szó.

Az út egyébként elég sima volt - annyira azért nem, hogy aludni is tudjunk, ami Ammer esetében elég nagy szerencse -, de az utolsó 100-120 kilométeren megérkeztünk a tengerparthoz közeli hegyek közé, ahol a viszonylag frissen vésett/épített utat néhány év alatt teljesen szétroncsolta a kamionforgalom, így araszolgatva kellett kerülgetnünk a lerobbant teherautók tucatjait. Ennél is izgalmasabb látványt nyújtottak a helyi beduinok falvai, ahol az újszerű óriási sátrak mellett luxusterepjárók parkoltak. Hiába, ez az ő életstílus, amin bár tudnának, nem akarnak változtatni. És egyébként is, a sátrakat viszonylag könnyű költöztetni, ha összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, ugyanis jellemzően ők végzik az Eritreába/ból irányuló csempészett...

Tíz óra körül, bő tizenkét óra autózás után érkeztünk meg a városba, és egyből Ammer bérelt lakásába mentünk, ugyanis az alku szerint vállalta, hogy vendégül lát minket a tanfolyam idejére. A helyen látszott, hogy csak amolyan szolgálati lakás, na nem a méretén, mert volt vagy négy szobája, de azok vagy üresek voltak, vagy búverfelszerelésekkel voltak tele – a család a khartoumi házban lakik – és megkaptuk a légkondis szobát, majd mindenki azonnal pihenni tért.

Késő délután végül bementünk a tengerparti sétányon álló helyes kis búvárbázisra, ahol megismerkedtünk a négy fős személyzettel, és átbeszéltük az oktatás menetrendjét. Ami már a lakásban is szemet szúr, a friss bázis esetében tényleg minden eszköz a legmodernebb, ami azért jó jel a jövőre nézve. Belegondolni is nehéz, hogy az amúgy meglehetősen költséges hobbi köré épített üzlet mekkora indulótőkét kívánt, és akkor a hajóról még nem is esett szó… A vacsorát egy szír étteremben fogyasztottuk, majd egészen korán ismét nyugovóra tértünk.

2021. április 22. – Ramadán üti a profitot (folytatás)

A ránézésre elég viseltes Boeing 737-esünk megjelenésében nem okozott csalódást, ám azt továbbra sem tudom hová tenni, hogy és mikor telt meg a járat majdnem teljesen. Zömében egyébként vendégmunkások repültek a munka irányába, ami akár pozitív jelnek is tekinthető, bár a rendelkezésre álló gazdasági adatok alapján Szudán aligha jár lényegesen Etiópia előtt. De miért is járna, elvégre az USA jó tíz éve lekapcsolta a nemzetközi gazdaságról, mely szankciók feloldása Trump nagyjából utolsó elnöki intézkedése volt. Remélem ebből már mi is profitálunk egy kicsit, de ami biztos, hogy nemzetközi bankkártya nem használható az országban. A járat nagyjából tartotta az indulást, ami úgy nézett ki, hogy felszállás után kb. azonnal le is ment a nap - pedig a Simient megnéztem volna repülőről is -, így azonnal elkezdték felszolgálni az ételeket/italokat. Erre nem is számítottam, bár az árból azért bőven kijött. A másfél órás menetidő legizgalmasabb része az volt, amikor a határ magasságában kereszteztünk egy viharzónát, ami ugyan nem dobálta a gépet, de a folyamatos villámlás körülöttünk elég nyugtalanító volt.

A landolás után ment minden, mint a karikacsapás egészen addig, amíg hivatalosan is be nem léptünk az országba - természetesen most sem találták az ország nevét angolul az útlevélben, így csak néztek nagyokat, honnan is jöhettünk -, ahol gyorsan találkozhattunk a ramadán valóságával. Viszonylag fontos lett vona némi helyi pénzt váltanom, de az összes reptéri bankfiók zárva volt, megnyugtattak, hogy csak a naplemente utáni első étkezést mentek elfogyasztani, szóval egy óra múlva visszaérnek... Remek hír, főleg, hogy lett belőle vagy másfél. A SIM kártyát is utána tudtam csak megvenni, aminek az aktiválódása további egy óra, így a helyi UBER sem volt járható út. Ja, arra pedig esélyünk sem volt, hogy elvégezzük a rendőrségi regisztrációt, amire minden külföldinek szüsége van az orszában. Elvileg. Mivel helyi taxit reptéren elvből nem fogunk, így gyalog indultunk el a hatvan-hetven kilónyi cuccal a szerecsére csak másfél kilométerre lévő hostelbe, amiről nem tudni, hogy zajlik-e még a felújítás vagy kinyitott-e már.

Ez a táv igazán nem esett jól egyikünknek sem, mivel a levegő még éjszaka is majdem 35 fokos, de legalább örömmel nyugtáztuk, hogy a szállás nyitva. Igenám, de a Covid protokoll szerint nem fogadnak külföldi vendéget. Ami minimum furcsa, ha egy hely nevében szerepel az „Internatinal” szó. Mivel a főnök felhívása után is maradt a szigor, a portás elkísért egy közeli helyre, amiről ránézésre nem lehetet volna megmondani, hogy a patkányok, vagy a tetvek okozzák-e a nagyobb gondot, és a tulaj is jelezte, hogy az egyetlen szabad szobája nem bizts, hogy megfelel az igényeinknek. Pedig az elvárásaink ennyi év után már elég alacsonyan vannak, de vélhetően még így is igaza volt. Viszont ő már egy egész pofás helyet mutatott, amiről korábban a neten is olvastam. 13 dollár, és csak a pergő tapétát kell megszokni, a légkondi mindenestre életmentőnek tűnik. Éjjel fél tizenkettő táján, hulla fáradtan nem voltunk a legjobb alkupozícióban, így legyen ez a hely, nem tűnik rossznak. Ezt követően már csak vacsorát kellett találni - Ritának nem volt elég a repülőn kapott mahapörkölt -, ami viszont pofon egyszerű volt. Mivel ramadán idején mindenki éjszaka él és táplálkozik (kétszer-háromszor) - a helyiek délelőtt/napközben többnyire alszanak, ételszerzésre csak a boltok és gyümölcsárusok vannak nyitva, az első étkezést este 6 körül, pontban naplementekor tartják, ilyenkor teljesen leáll a forgalom, mindenki szűk körben, a családjával, barátaival piknikezik a parkokban, utak mentén, tereken és este 7 körül kezdődik az élet, ekkor nyitnak a játszóterek, vidámparkok, sportpályák, éttermek, kávézók, minden megtelik élettel, az emberek esznek, isznak, sportolnak, szórakoznak egészen hajnali 3-ig, 4-ig -  a helyek is nyitva voltak, mi pedig fél perc alatt találtunk remek csirke tortillát. 

Nem indult egyszerűen a szudáni életritmus felvétele, de lesz időnk megszokni. Már ha meg lehet egyáltalán.