2021. június 8. – Elnyúlás a pálmabirodalomban

Rita végigaludta az utat, míg én szinte semmit nem pihentem, de ezek egyike sem esik a meglepetés kategóriába. Azon viszont némileg csodálkozom, hogy mennyire jól haladtunk, hiszen a szórványos katonai ellenőrzőpontok dacára, hajnali hat előtt elértük az oázist. Már derengett a világosság, így nem okozott nagy nehézséget annak felismerése, hogy egy különleges agyagvárosba érkeztünk, azonban a fáradtságom ekkor még felülírta a lelkesedést. Pont négy hónapja vagyunk úton, és ez már elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon az ember erőnlétén. Legalábbis az enyémen. A Booking.com-on kinézett szállás elvileg nem lett volna messze a buszpályaudvartól, csak éppen a térképen jelölt pontban a menő sátortábor helyett egy bezárt vegyesbolt árválkodott. Nem először futunk bele abba, hogy a szállás tévesen regisztrálja a helyzetét a weboldalon, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez puszta véletlen hiba lenne. Miután egy helyi fickó tanácstalanságunkat látva megállt mellettünk, gyorsan be is igazolódott a sejtésem, a keresett szállás ugyanis nem a központban, hanem onnan jó négy kilométeres gyalogútra található, távol az elérhető árú éttermektől. Felajánlotta, hogy elvisz minket oda, vagy talál nekünk a központban helyet hasonló áron. Utóbbira szavaztunk, és alig párszáz méterre le is parkoltunk egy tradícionális agyagpanzióban. Némi alkudozás következett, de végül megkaptuk a szobát 18 dollárért, ami itt – távol mindenhol, egy exkluzív üdülőfaluban – sajnos jó árnak számított. A szoba elfoglalására várnunk kellett egy kicsit, de addig is megengedték, hogy lepihenjünk. Mármint én, mert iszonyatosan fáradt voltam.

Ébredés után – amikor már jócskán benne voltunk a napban – elkezdtem megtervezni, hogy milyen ütemben keressük fel az oázis látnivalóit - amiből volt jópár -, lehetőleg minimalizálva a taxizást. A terv össze is állt, mi pedig beballagtunk a központba. Hamar találtunk is egy éttermet - ami később törzshelyünkké vált -, ahol az egyiptomi árszínvonalhoz képest ugyan drágábban, de a szállások ebédmenüjénél lényegesen olcsóbban tudtunk kipróbálni néhány különlegességet. A hajnali érkezéskor még frissítő – na nem mintha esetemben ez sikerült volna – idő délre menetrendszerűen felforrósodott, ha akartuk volna sem tudjuk elfelejteni, hogy a sivatag közepén vagyunk, a líbiai határtól alig néhány kilométerre. Az ebéd után nem is kapkodtuk el, hogy újra kimerészkedjünk a pálmafák árnyékából, de végül tettünk egy kósza kísérletet arra, hogy felkeressük az oázis háromszáz(!) természetes forrásának valamelyikét. A források között akad édes és sós vízű, hideg és meleg egyaránt, nem véletlen, hogy a turizmus jelentős részét a gyógyulni vágyó egyiptomiak adják. Párszáz méteren is kellően leizzadtunk, míg eljutottunk a kútszerűen kiépített medencéig, ahol rajtunk kívül egy ember sem volt. Az is nyilvánvaló, hogy miért, ez a medence nem tartozott a rendszeresen karbantartottak közé, így elég sok alga volt benne. Ez engem még nem tántorított volna el, de az első merülés után gyorsan kiderült, hogy valamiféle vízi vérszívók is megtelepedtek benne, ugyanis tömegesen kezdtek el csipkedni a kis rohadékok. Nem is maradtunk sokáig, átöltöztünk a szálláson, majd inkább az óváros felé vettük az irányt.

Az oázis egy XIII. századi erőd köré épült, mely igen jól viselte a történelem viharait egészen a huszadik század közepéig, amikor egy földrengés súlyos károkat okozott benne. Ez az állapot nagyjából konzerválódott, néhány épületet ugyan felújítottak élelmes szuvenírárusok, egy kettőbe pedig még mindig laknak, de többynire egy szellemfalu képét mutatja. Annak viszont első osztályú, az erődbe felapaszkodva egészen fantasztikus látvány tárult elénk. Nagyjából az egész oázis. Háromszázezer pálmafa, a nagy sós és édesvízű tavak, valamint a sivatagból kibukkanó kúpszerű sziklák – melyek hasonlatosak a Vadi Halfában látottakkal – és persze az agyagváros hihetetlen összképet alkottak. Lesz mit bejárnunk az elkövetkező napokban. Az erőd legmagasabb pontján időztünk egy kicsit - közben egy kairói család is felbukkant -, de mivel a nap pontosan szembe sütött, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az óvárs túlsó oldalán emelkedő dombra, a Béke Hegyére. A lejutás némileg nehézkes volt, mivel eltévedtünk a labirintusban, de húsz perc alatt sikerült átküzdeni magunkat az akadályokon. A város legmagasabb pontja talán mégjobb kilátást nyújtott, de ami biztos, hogy nem kellett a nappal szembe fotózni. A naplementét innen néztük végig, majd visszamentünk Abu éttermébe, ami délben nagyon bevált. Erősen reménykedem abban, hogy holnap reggel kicsivel több energiánk lesz.

2021. június 9. – Sándor orákuluma és Kleopátra fürdője

A tegnapi lazsálós nap után ma újult erővel csaptunk a lecsóba, csak éppen azt kellett kitalálni, hogyan osszuk be az időnket. Végül vettünk némi rágcsálnivalót és még délelőtt elindultunk Amon temploma felé. A magam részéről nem gondoltam volna, hogy az efféle oázisok bármiféle célt szolgáltak volna azon túlmenően, hogy átmeneti szállást nyújtottak a karavánoknak a semmi közepén, ám Síwa ezen a téren is különleges. Kr. e. 700-tól számítva ugyanis az oázisban egy messze földön híres/hírhedt jósda is működött, a hellenisztikus korban pedig hatalmas templomot emeltek a kosfejű napisten, Amon tiszteletére. A jósda renomájának az a legenda sem tett rosszat, hogy megjövendölték a hódító perzsák közelgő bukását. Kambüszész perzsa uralkodó ezt hallva 50.000 katonával indult el, hogy leradírozza a jósdát a térképről - kicsit talán túllihegte a dolgot, de ilyesmi a legjobbakkal is előfordul… -, de seregével egyszerűen elveszett és megsemmisült a sivatagban. Mondjuk a Szahara tényleg van akkora, hogy ennyi ember szőrén-szálán eltűnjön. (Hihetetlen, de a történet minden valószínűség szerint igaz, a Leccei Egyetem kutatói 2009-ben többszáz perzsa katona maradványait találták meg az oázistól 100 kilométerre, míg a „maradék” vélhetően továbbra is öt méter homok alatt nyugszik.) Ezek után nem csoda, hogy később maga Nagy Sándor is ellátogatott az oázisba, de ő nem a gyógyvizek, vagy a tenyérjóslás miatt, csak amolyan imázsépítésből. Később, a római megszállás alatt a jóslás kiment a divatból, ahogy az egyiptomi istenek sem dacolhattak Jupiterrel, így az oázis hírneve megkopott, de kereskedelmi állomásként továbbra is megkerülhetetlen maradt.

A templom egészen jó állapotban maradt meg, a homokos-sivatagi szél pedig egészen sajátosan kezdte ki a falakat és a tornyokat. Az erőddel ellentétben itt volt egy minimális belépődíj, de cserébe kaptunk kíséretet, és az őr a legjobb tudása szerint magyarázni is próbált, cserébe pedig nem várt borravalót sem. Ez már a tegnapi napon is feltűnt, hogy a helyiek egyáltalán nem agresszívak és láthatóan előzékenyebbek is a turistákkal, mint egy átlag egyiptomi. Ez persze csak az érem egyik oldala, másrészt ugyanis a helyi berber közösség rettenetes zárt, nőket elvétve látni csak az utcákon, illetve látni akkor sem lehet őket, mert afganisztáni módon bugyolálják be őket, még a szemük előtt is van fátyol. Ilyet csak Etiópia szomáli régiójában tapasztaltunk korábban, de ott sem ez volt a jellemző. A templom szintén egy domb tetején állt, a tetejéről pedig tökéletes panoráma volt a csalóka módon közelinek tűnő nagy sós tóra. Próbáltam kitalálni, hogy melyik részére kell eljutnunk holnap, de esélyem sem volt. A templomtól – ami inkább hasnlított egy másdik erődre – egy nem túl hosszú séta vezetett Cleopátra fürdőjéhez, ami a fő célpontunk volt ma. De útközben még megálltunk – ki sem tudtuk volna kerülni a pálmaligeteket keresztező „főúton” – Umm Ubayd templomnál. Ez egykor a jósdával is összeköttetésben állt, de a XIX. század végén felrobbantották annak pogány mivolta miatt, így nincs valami nagy formában. Az egyik fala viszont még áll – vagy újraépítették – és rengeteg hieroglifát látni rajta, melyek ráadásul színesek is.

Nagyjából két óra környékén viszont elértük a fürdőt, ami a tegnapihoz képest sokkal nagyobb, sokkal tisztább, és természetesen sokkal zsúfoltabb is volt. A medence tulajdonképpen egy hatalmas körforgalom közepe volt, legalábbis körbe lehetett volna járni, ha lett volna érdemi átmenő forgalom. Ráadásul azon kevés hely közé tartozott a városközponton kívül, ahol felfedezhető volt némi turista infrastruktúra, ugyanis egy rendkívül igényesen kialakított kávézó volt a közvetlen szomszédságába. Ezt néztük ki bázisunknak, és mielőtt bevetettük volna magunkat a vízbe, innen szemléltük a többi vendéget. A legfeltűnőbb egy európai nő volt, aki rendesen beárazta a kultúránkat azzal, hogy a ruhában úszkáló helyiek mellé ötvenévesen is bikiniben csobbant. Biztos nem vette észre, hogy nem Hurghadában van. Megvártuk, míg a hölgyről elkészülnek az Instagram-fotók, majd mi is bemerészkedtünk a vízbe. Pontosabban én a helyi példát követve önfeledten ugráltam a kút kávájáról, míg Rita inkább csak úszkált finoman. Elég sok időt töltöttünk a vízben és a parton is különböző dzsúzok társaságában, és figyeltük a történéseket. Egyszer csak felbukkant egy mókás fickó, aki biztos úszástudás híján – a medence öt méter mély lehetett – levegővel teli kannákat kötött magára, hogy el ne süllyedjen. Ezt a kreatív barkács úszógumit díjazandó szóba is álltunk vele. Kiderült, hogy Ahmed Kairóból származik, de néhány éve ideköltözött, hogy felépítse a datolya ültetvényét. Nagyon tetszik neki a hely, csak éppen a helyi berberek jöttmentnek tekintik, így örömmel lógna velünk. Felajánlotta például, hogy holnap elvisz minket a sós tavakhoz, de addigis segít eljutni a mai nap utolsó állomásához, a Gebel Darkurhoz, ami egy a tegnapihoz hasonló sziklaképződmény, csak éppen a város túlsó végén.

Miután leugrottunk a nyakig olajos tricikliről, egy elég meredek mászsás várt ránk, mert a tegnapi hegytől eltérően ide nem vitt alaposan kitaposott ösvény. Vagy csak nem találtuk meg. De ilyen apróságok nem állíthattak meg, felkapaszkodtunk egészen a csúcsig, ahonnan szintén remek kilátás nyílt a sós tavakra, illetve arra a sátortáborra, ahol eredetileg terveztem megszállni. Gyönyörű hely, de még egy nyamvadt kisbolt sincs a közelében. A hegy valamiféle temetőként is funkcionált, mert láttunk néhány sziklába vájt sírkamrát, méghozzá nem is annyira a régmúltból. Gondolkodtunk azon, hogy megvárjuk a naplementét, de mivel messze voltunk a szállástól és a kimaradt ebéd miatt rettentő éhesek is voltunk, a bámészkodás és a fotózás után óvatos ereszkedésbe kezdtünk. A visszaút pedig gyorsabb lett, mint vártuk, mert az első elhaladó autós felajánlotta, hogy elvisz miket a városközpontba. A helyiek tényleg meglepően jófejek. A vacsorára újfent a törzshelyünkön kerítettünk sort, pedig a szállásadónk nagyon ajánlgatja a tandoori csirkéjét. Este még egyeztettük Ahmeddel a holnapi kirándulást - korán kéne mennünk, mert piszok meleg lesz -, majd gyorsan bedobtuk a szunyát. Na nem különös lustaságtól vezérelve, de errefelé akkor sem találnánk éjszakai programokat, ha nagyon motiváltak lennénk…

2021. június 10. – Sóból is megárt a sok

Ahmed nem viccelt és nem is késett, reggel nyolckor begurult az utánfutós motorjával - valamennyire sikerült megtisztítania tegnaphoz képest -, nem sokkal később pedig már zakatoltunk a sós tavak felé. Apró probléma, hogy bár millió képet találtam a neten a valószínűtlenül kék tavakról, egyetlen térkép sem mutatta a konkrét célpontot. Az irány nagyjából jó volt, bíztunk abban, hogy a srác tudja mit csinál. Az ócska utakon nagyon lassan haladtunk, majdnem egy órába telt, mire feltűnt a tó, illetve a sómező. Nemsokára elértünk egy kaput, ahol egy katonaféle alakkal kellett alkudozni, hogy tovább engedjen minket, és Ahmed mondta is, hogy csak a közeli medencékbe merészkedhetünk. A tavak, melyeket feltorlaszolt sóhegyek választottak el egymástól inkább szürke, sem mint kék színben ragyogtak, de ami biztos, hogy a sótartalmukkal nem volt hiba. A víz talán egy méter mély volt, de gyalogolni alig lehetett benne, olyan erővel dobta fel a lábunkat. Rita pólóján rövid idő alatt fél centi vastag sóréteg rakódott le. Egyébként látszott, hogy aktív bányáról van szó, de gépekhez jelenleg nem tartoztak munkások. Nem tudom, hihetjük-e, de állítólag egy tonna csúcsminőségű sóért is csupán néhány ezer forintot kap a tulajdonos, ehhez érdemes mérni, hogy mennyire könnyű lehet itt sóhoz jutni, ha még ilyen körülmények között is megéri kitermelni. Azért a szürkék mellett találtunk egy kékebb medencét is, de még mindig nem láttam viszont azokat a színeket és formákat, mint amire számítottam. Mivel a hőség egyre brutálisabb lett, illetve a sós merülést sem lehet bírni a végtelenségig, Ahmed meghívott a közeli farmjára, ahol slaggal le tudtuk mosni magunkat. Szegény fickót rendkívül sajnálom. Elvesztette a feleségét, az ikerlányait a nagyszülők nevelik Kairóban, míg ő láthatóan egy olyan projektbe kezdett, ami aligha kecsegtet sikerrel. Noha nem szeretnék olyan színben tetszelegni, hogy bármit is tudok a datolyatenyésztésről, de az szinte biztos, hogy a sótenger közvetlen közelében lévő föld teljesen alkalmatlan a farm kialakítására - nyilván ezért is kapta meg olcsón -, ez a cserjék állapotából is nyilvánvaló volt. Az emberektől távol, ahol tiszta víz gyanánt is csak félsóssal tud öntözni, a magányosság és szomorúság olyan felfoghatatlan szintje mutatkozott meg, hogy a srácról óhatatlanul is Ázsia kóbor kutyái jutottak eszünkbe. Ahmed felajánlotta, hogy grillezzünk itt, de annyira nyomasztó volt a környék, hogy inkább visszavitettük magunkat a városba. Azért a fürdőzés jól esett, állítólag egészséges is.

Ha ebédidő, Abdu étterme. A túráért cserébe meghívtuk Ahmedet, aki ezt úgy élte meg, mintha a fogát húzták volna. Kikérte az étterem legdrágább fogását - ezzel még nem lett volna gond -, majd megturkálta egy kicsit, és szinte az egészet otthagyta az asztalon. Kevés dologgal lehet jobban felbosszantani, mint az étel herdálásával, ráadásul a srác nem tűnt olyannak, mint aki megengedhetné magának az ilyesmit... Sebaj nekünk ízlett, és a finom fogások mellett egy nagyobb meglepetés is várt minket. Magyar szó, szavak. A rendelés közben halljuk, hogy egy magyar lány beszélgetett a cuki, ötév körüli kislányával. Több se kellett, szóbaelegyedtünk velük. Katiról kiderült, hogy festő, aki mostanság Síwából meríti az ihletet, így rendszeresen jár ide szintén művész egyiptomi férjével. Nagyon aranyos család volt, Rita egyből meg is találta a közös hangot Fridával. (Aki később biztosan hálás lesz, amiért az anyja egy nárcisztikus, egybeszemöldökű komcsi kontárról nevezte el…) A férje ellátott minket néhány ötlettel, hogy miket lenne még érdemes megnézni a térképen, de azt hiszem, hogy a biciklibérlést kihagyjuk. Ami biztos, hogy délután megpróbálunk eljutni a Fatnas-szigetre, ami pedig a nagy édesvízű tó legszebb kilátópontja. Ehhez a szállásadó nyújtott segítséget, megszervezte nekünk a riksát oda-vissza, méghozzá meglepően olcsón. De előtte még újra zuhanyozni, és egy kicsit pihenni is kellett. Délután két dologban is megvilágosodtunk. Az egyik, hogy holnap tenni kéne még egy túrát a sós tavakhoz, hátha megtaláljuk a legszebb medencéket is. A másik, hogy hagyni kéne a mindenki által csak bevásárlóközpontként emlegetett Port Szaidot, és maradni még egy napot ezen a paradicsomi helyen. Előbbi kapcsán leszerveztünk egy kocsit holnap reggelre, ellenben a buszjegyet nem sikerült megvenni, mivel a pénztár csak este nyit ki, a busz indulása előtt. Sebaj, majd visszafelé.

Márpedig mi akkor már régen útban voltuk Fatnasra, ami szintén öt kilométer lehet a belvárostól, és természetesen datolyaligeteken át kell tekeregni. A sziget maga egy kisebb csalás, ugyanis a parttal egy mesterséges (?) földnyelv, vagy inkább töltés köti össze, ahol éppen el tud közlekedni egy kisebb autó. Itt több külföldi turistával is találkoztunk, a szigetcsúcson kialakított bárok ideális helynek számítottak a lazulásra. Ittunk egy-egy dzsúzt, majd vártuk, hogy lebukjon a napkorong a tó túloldalán lévő hegyvonulat mögött. Mitagadás, egész szépre sikeredett, de szerintem jobb volt a szigetcsúcs mólójáról visszafotózni a szigetet magát, háttérben a pálmák ezreivel… Közben lógattuk a lábunkat a vízbe, és figyeltük, ahogy a halak megpróbálták lerágcsálni róla a bőrt. Szerencsére kevés sikerrel. A visszafelé út már teljesen sötétben telt, de mielőtt végleg leállt volna az élet az oázisban, még gyorsan bementünk egy szuvenírboltba, ahol újfent találkoztunk Katiékkal. Felvetettük, hogy másnap ellátogatunk a sós tavakhoz, de ők ott már jártak, viszont utána lehet, hogy csatlakoznak hozzánk a dzsungeles-fürdős szálláson, ahová először szerettünk volna menni. Úgy döntöttünk, hogy egy éjszakát ott is el tudunk tölteni, talán egy vacsora erejéig nélkülözni tudjuk az éttermünket. De ne szaladjunk ennyire előre…

2021. június 11. – Tükör és türkiz tavak

Ha lehet, ma még korábban indultunk, ráadásul ellenkező irányba, ugyanis nem északi irányba kezdtük megkerülni a sómezőt, hanem ráhajtottunk a töltésre, ami elvileg keresztül vezet rajta. A sóstó önmagában is lenyűgöző látvány volt. A néhány centis víz tükörként verte vissza a fényt, nagyon hasonlóan a bolíviai Salar de Uyunihoz, ahová csak ezért a látványért turisták százezrei zarándokolnak el minden – covidmentes – évben. És akárcsak ott, itt is feltűnt a távolban néhány a nyakát meresztgető flamingó. Más élőlény nem nagyon tud mit kezdeni itt, ahol a vízben kizárólag sórákok tudnak megélni. Néhány kép erejéig megálltunk, de mivel érezhetően jó nyomon voltunk, nem akartuk húzni az időt, hogy ne kelljen osztoznunk a látványban.

A tavon egy félig kész, elhagyott étterem is árválkodott, de nem sokkal utána, a töltés végén elértük a bánya területét. Itt sokkal több gép volt, mint tegnap, de a hétvégére tekintettel magányosan ácsorogtak, mi pedig lekanyarodva az útról elkezdtünk döcögni a sódűnék között. Kisvártatva megérkeztünk a legfrissebb kitermelési részre, és elénk tárult a csoda. Lehetetlenül kék, smaragdzöld és szürke medencék váltogatták egymást. Ahogy sofőrünk elmagyarázta, miután a markolók kiássák a medencéket, a víz két-három hónapig lesz kék, utána bezöldül, bebarnul, végül megszürkül. Itt pedig minden szín és a legkülönbözőbb formák közül válogathattunk kedvünkre. Nemsokára a leghíresebb medence is meglett, de annak vize most már „csak” zöld volt. Cserébe új, hihetetlen kék medencéket is ástak nekünk a szorgos markolók. Egészen hihetetlen, hogy a területen nincs belépő, mert abból közel annyi bevételre szert tudnának tenni, mint a bányából. Persze nem ezekben a vészterhes időkben, jelenleg rajtunk kívül nem volt senki, kisvártatva pedig a sofőrünk is elaludt. Korlátlan időnk volt felfedezni a környéket, úszni, videózni, bukdácsolni a sóhalmokon. Kicsit persze bosszantott, hogy az Asszuánban megismert francia srác tanácsai nyomán nem mertem elhozni a drónt, pedig itt aligha kaptak volna el miatta, ahogy azt beharangozta. Egészen fantasztikus a egész hely, mintha kicsit kevésbé lenne sós, mint tegnap, így a bőrünk is jobban bírta a kiképzést. A víz kellemesen hűvös volt az ekkor már közel negyven fokban, Ritának azért így is sikerült átfagynia, igaz kellett hozzá két óra.

Nem teljesen értem, hogy a sofőrünknek miért érte meg tíz dollárért órákat fuvaroznia minket, miközben a só nyilván kikezdni az új kocsija karosszériáját, de szinte már én éreztem kellemetlenül magam, amikor nyakig sósan ültünk be a bőrülésekre. Visszafelé megálltunk egy melegvizes fürdőnél, ahová belépő nélkül is beengedtek, mivel mondtuk, hogy csak öt percre csobbannánk egyet, hogy lemossuk magunkat. Többre egyébként sem lett volna igényünk a hőségben, de legalább ezt is kipróbáltuk. A hideg édes és a hideg sós után a meleg édes vizet is kipipáltuk. Arról nem tudom, hogy a meleg sós opció elérhető-e valahol, de ha nagyon akarnánk biztos forralnak nekünk valamit…:) Nem messze a szállásunktól megálltunk az ország talán legszebb galambdúcainál - a galambhús az ország minden szegletében népszerű -, melyek inkább tűntek építészeti remeknek, mint egyszerű ólnak. Dél körül értünk vissza, az étteremben pedig újra összefutottunk Katival és nem sokkal később Ahmeddel is. Szegény, kihasználja a lehetőséget, hogy lehet egy kis társasága. Egyébként a szállásunk tulaja is megszólta, amiért nem tősgyökeres síwai, úgy tűnik, hogy a vendégeket szívesebben látják, mint a „betolakodókat”. Délután vettünk egy egész dinnyét, amit errefelé 200 forintért vesztegetnek, szenzációs volt, és jutott belőle a szállásunk személyzetének is. Ezt szántuk amolyan búcsúajándéknak.

Ebéd után fogtuk a cókmókot és leintettünk egy riksát, amivel nagyjából délután háromkor értük el az oázis-hotelünket. Ali Khaled hegyi kempingje maga volt a trendiség csúcsa. Patikamérleggel mérték ki a manapság divatos bohém, művészi, kicsit romkocsmás, de nagyon zöld jelleget. A sátrak egy fantasztikus hátsókertben voltak, de akadt ott fából ácsolt kilátó, művészi galéria, és minden egyéb. Elől pedig az újonnan épített felső kategóriás szobák, valamint a hideg és melegvizes medencék vártak. A szállás majdnem tele volt, zömében egyiptomi nyaralókkal, de a tulajdonos elmondása szerint csúcsforgalomban esténként több százan zsúfolódnak össze a medencék és a tábortűz partján. Rákérdeztem, hogy milyen sivatagi programok érhetőek el innen, de a néhány kilométeres dzsiptúra sivatagban alvással és hideg-meleg vizes tavakkal annyira nem mozgatott meg. Egyrészt, mert a ma délután induló karavánba már nem tudtunk becsatlakozni, másrészt pedig mindezt megkapjuk itt is. Arról nem beszélve, hogy Síwa határát - a terrorfenyegetettség és a líbiai határ miatt - csak drága rendőrségi engedéllyel lehetett elhagyni, így könnyű szívvel tudtuk kihagyni ezt a dolgot. De szerencsére a helyben nyüzsgő csoportok mind a sivatagban éjszakáztak, így gyorsan kiürült a szállás, a medence pedig nagyjából ránk maradt. Meg egy baromi ijesztő, kopasz, hindu szerzetesnek tűnő német lányra és egy egyiptomi családra. A család fiataljai Németországban tanulnak és dolgoznak, míg a szülők láthatóan a kairói elithez tartoznak. A srácokkal jól elbeszélgettünk, nyilatkoztunk a videóblogjuknak, cserébe Rita kapott egy extravagáns kalapot. A tűző napon egész jól tud jönni.

Medencéről medencére, függőágyról kilátóra vándoroltunk a szállás területén, de sajnos az idő így is rendkívül gyorsan repült. Estére végre megrendeltük a tandori csirkét, ami annyira nem is volt vészesen drága, cserébe hihetetlenül omlós. Még jó, hogy nem kacsát kértünk, mert az udvaron kószáló jószágokkal addigra egész jól összebarátkoztunk. Éjszaka nem maradhatott el a tábortűz sem, de meglepő módon senki nem kezdett el gitározni és úttörő dalokat énekelni. Amit viszont a szállás rovására kell írnunk, az az iszonyatos mennyiségű szúnyog. Elvileg nincs malária, de kis túlzással a vérveszteség önmagában is életveszélyes volt. Szerencsére a sprével sikerült kiszorítanunk őket a sátorból, így éjszaka már nem kellett tartanunk a rohamoktól…

2021. június 12. – Sárfürdő és alvilági túra a homokban

Noha a mai napra még be volt tervezve egy program, kora délutánig nem volt más dolgunk, semmint élvezni a medencéket és a környezetet. Sajnos a német lány továbbra is kísértett körülöttünk, de ennyi idő elég volt, hogy megbizonyosodjunk róla, nincsenek gyilkos szándékai. :) Viszont egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy helyi nő nyakig sárosan sétálgat a medence körül. Azt tudtuk, hogy a helyi homokos-földes talaj gyógyító hatású - ami vagy igaz, vagy nem -, és rengetegen jönnek ide csak azért, hogy kúra jelleggel öt napra beássák magukat a homokba. Mi ezt a lehetőséget gyorsan elvetettük, de úgy tűnik, hogy a kevésbé türelmes vendégek némi vízzel összekeverve, sokkal gyorsabban is magukhoz vehetik az ásványi anyagokat. Természetesen ebből mi sem maradhattunk ki! Ami a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Ritát tetőtől-talpig bekentem, míg én inkább csak a látványon mulattam, és nem csináltam magamból gólemet.

Azt nem tudni, hogy milyen egészségügyi hatásokkal járt a mutatvány, de az biztos, hogy amikor rászáradt a bőrére, Ritának olyan érzése volt, mint aki összepillanatragasztózta magát. Ami a megfejtésem szerint nem valami jó érzés. Viszont látványnak tényleg nagyon muris volt, egészen addig, míg nem kellett levakarni róla, ami szintén pepecs munka. Szerencsére a kicsekkolással nem kellett sietni, így már délután három múlt, mire elindultunk a belváros felé. Baromi éhesen, ráadásul a délutáni hőségben fogalmunk nem volt, mikor jár arra bárki. A közeli kereszteződésben stoppoltunk, és már épp kezdtem volna bosszús lenni, amikor egy idős európai nő tűnt fel a triciklijével. Kapásból elhúzott mellettünk, de száz méter megtétele alatt meggondolta magát, és visszafordult értünk. Köszi! Kiderült, hogy a néni a belvárosba tart, csak épp fel kell vennie egy szintén francia barátnőjét, így néhány perc várakozás után négyesben folytattuk az utat. Kiderült, hogy ezek a kivénhedt hippik már évtizedek óta élenek itt, míg előtte Afrika és Ázsia egyéb országaiban – köztük egészen élhetetlennek tűnő francia exgyarmatokon – töltötték az életüket, de így a nyugdíj felé már sikerült megállapodniuk itt, amit mindketten édeni helyként jellemeztek. A helyzetértékelésükkel nem tudok vitatkozni, de szinte biztos vagyok abban, hogy két hét után ez a hely nekünk élhetetlenül unalmas lenne.

A belvárosban tettek ki minket, ahonnan egy kilométert kellett sétálnunk utolsó célpontunkig, mely a rejtélyes Gebel al-Mawta névre hallgat, közelebbről pedig az oázis fáraókori temetője, egy szikla mélyén. Mert itt ilyen is van. A derék őrök már éppen zárni készültek, amikor odaértünk, de eszükbe nem jutott kitessékelni minket. Egyikük pedig már hozta is a mini-Királyok Völgye kulcsait. És tényleg, három sírba mehettünk be, de azok mind gyönyörűen festett, különleges kripták voltak ibisz-, sólyom-, kutya- és kígyófejű istenek képeivel. És persze a keselyűk sem hiányozhattak a plafonról, akik átvitték a lelkeket az árnyvilágba. Mindenki itt van, aki csak számít! A temető többi része szabadon volt látogatható, az őr el is pályázott a balfenéken, mi pedig elkezdtük felderíteni, hogy miket rejtenek a sziklába vájt kisebb lyukak. Sokmindent egyébként nem, bár találtunk pár érdekesebb, faragott járatot. De az egész összhatása nagyon hangulatos volt, ahogy az egész oázis talán Egyiptom legkülönlegesebb helye.

Amikor a nap már szemmel láthatóan közelíteni kezdte a horizont, visszaindultunk, mert a buszunk indulása előtt még nem ártott elfogyasztani az aznapi első fogást, ami egyben a búcsúvacsora is lett, a sivatagtól, az oázistól és nem utolsó sorban Abdu éttermétől is. A beshamelles tészta és kuszkusz után átsétáltunk a közeli állomásra, ahol „természetesen” újra összefutottunk Ahmeddel - tuti, hogy vadászott ránk :) -, elköszöntünk, majd felfurakodtunk a buszra. Nagyon jól esett ez a hosszabb – és nem teljesen eseménytelen – pihenő, ha valaki ilyesmire vágyik, akkor Síwánál keresve sem találhat jobb helyet.

2021. június 13. – Kairó keresztény hagyatéka

Hevenyészett becslésem alapján ez volt az ötvenedik éjszakai busz/vonat utunk az elmúlt négy évben, de ami a pontos számnál is fontosabb, jóideig ez az utolsó. Hihetetlenül praktikus formája az utazásnak, személyes tragédiám ugyanakkor, hogy ennyi alkalom sem volt elég, hogy megszokjam azt, ami Ritának már az első alkalommal is ment. Azért hiányozni fog, na nem az álmatlanul zötykölődős része, hanem a megérkezés izgalma. Igaz, most nem volt teljesen új a helyszín, éppen csak egy hete hagytuk el Kairót legutóbb, de egy tízmilliós városba jó eséllyel találunk még újdonságot. A terv legalábbis megvolt, de első körben vissza szerettünk volna jutni a cuccainkhoz. Szerencsére Franciska francia-görög-német lakótársa (még) nem aludt, így be tudott minket engedni. Sajnos az ágy túl hivogatónak bizonyult, így az elkövetkező két óra kiesett, de még így is egész korán el tudtuk (volna) kezdeni a napot. Az első, egyben legfontosabb feladatunk az volt, hogy kiderítsük, szükségünk van-e Covid-tesztre az utazáshoz, avagy nem, mert az Aegean honlapján ezzel kapcsolatos információ finoman fogalmazva sem volt egyértelmű. Márpedig ha kell a teszt, azt minél előbb – és mindenképpen a mai napon – el kell intéznünk. A legolcsóbb egyetemi kórházat már megtaláltam, de mégiscsak jobb lett volna megúszni az egész herce-hurcát. A nyomozásban szerencsére segítségünkre sietett Rita édesanyja, aki magyar számról fel tudta hívni az ügyfélszolglatukat. Így bizonyságot nyert a sejtés, amennyiben a célállomás nem kéri a tesztet a beutazáshoz - Magyarország márpedig beengedi az állampolgárait teszt nélkül is -, a légitársaság sem fog akadékoskodni. Persze így az athéni városlátogatásról is le kell mondanunk, és dekkolhatunk egy csomót a reptéren, de annyi baj legyen.

Az információ birtokában nem kapkodtunk, elmentünk reggelit keresni, amiből majdnem ebéd lett, majd első ízben próbálva ki a kairói metrót, megközelítettük a kopt negyedet. Ebben az esetben nem egy klasszikus lakónegyedről van szó, hanem ősi templomok, múzeum és kegytárgyboltok fallal körülvett és erőteljesen őrzött együtteséről, ahol lakóházak talán nincsenek, de élet annál inkább. Miután – külföldiként viszonylag egyszerűen – átjutottunk a kapun, első nekifutásra a kopt múzeumot jártuk körbe. Itt miseruháktól kezdve a szobrokon át az ikonokig minden megtalálható, ami az őskeresztény művészettel kapcsolatban fennmaradt az évszázadok alatt. Tényleg páratlan gyűjtemény volt, sokkal részletgazdagabb mint bármelyik korábbi kiállítótér, ami Egyiptom kopt hagyományát maximum egy kis epizódként mutatta be. Az egészet majdnem két órába telt végigjárni, ráadásul az épület maga is szép volt.

Innen navigáltunk át a korakeresztény templomokhoz, melyek jellegükben hasonlóak voltak - kivéve persze a kissé tájidegen új görög ortodox templomot -, viszont kettő kiemelkedett közülük. Az egyik a Függő-templom, melyet a harmadik században az akkori erőd egyik kapuja fölé építettek úgy, hogy az egész szerkezetet 13 oszlop tartotta - szimbolizálva Jézust és az apostolokat -, illetve tartja. Egészen érdekes megoldás, amit semmiféle racionális megfontolás nem támaszthatott alá, mégis nekik lett igazuk, mert az örökkévalóságnak csináltak egy mérnöki csodát. Korábban ez volt a kopt pápák székhelye, ami azóta Alexandriába költözött. A másik pedig a Szent Sergiusz templom, melyet azon a helyen emeltek, ahol a legenda szerint a Szent Család Heródes elől menekülve hónapokra menedékre lelt. Ezen kívül a kör alaprajzú Szent György és az apja kezétől a vallása miatt mártírhalált halt Szent Barbara templomba mentünk be. A templomokat keskeny sikátorok, és élelmes kegytárgykereskedők kötötték össze, rendkívül izgalmas hangulata volt az egész helynek. Amiről viszont semmiképp nem feledkezhetünk meg, és némiképp meglepő az az, hogy itt található egy ősi zsinagóga is – vicces, de egyedül itt kértek belépőt…:) -, ami szintén gyönyörű építmény volt, de sajnos nem lehetett fotózni. Az épületek négykor zártak, mi pedig bőven kihasználtuk a rendelkezésünkre álló összes időt.

A kopt negyed után elsétáltunk a közeli szigeten lévő Mohamed Ali citadellához, de sajnos addigra bezárták ezt a látványosságot - sebaj, holnap úgyis megyünk majd Saladin citadellájához -, így nem volt más hátra, hogy visszatérjünk a szállásra. Ugyan a vendéglátónk hívott volna minket közös programra, de ehhez az előző éjszaka kiesése miatt semmi kedvünk nem volt, inkább rendeltünk valami vacsorát, és rápihentünk a holnapi, AZ UTOLSÓ afrikai napra… Az utolsó, belegondolni is hihetetlen.

2021. június 14. – Méltó búcsú múmiákkal és medreszékkel

Bölcs dolog volt tegnap nem éjszakázni, ugyanis a mai program pirkadattól alkonyatig szólt, mi pedig utolsó energiáinkat mozgósítva nem akartunk hiányérzettel távozni erről a hihetetlen kontinensről. Nyitáskor már az Egyiptomi Civilizáció Múzeuma előtt toporogtunk, ami a város új ékessége. (Egy közbevetéssel kell kezdenem. Ez a múzeum nem egyenlő azzal a gigamúzeummal, ami a piramisok tőszomszédságában épül, szóval nagyon úgy fest, hogy a legendás Kairói Múzeumot nem kettő, hanem egyből három részre kapják szét. Szó se róla, van elég kincs mindahánynak, de a turisták többsége aligha értékeli majd ezt a bűvésztrükköt.) A múzeumot néhány hónapja avatták minden idők egyik legmonumentálisabb kulturális fesztiváljával, melynek keretében végigkocsikáztatták a városon a Kairói Múzeum páratlan múmiáit. A végállomás, mondhatni a végső (?) nyughely pedig itt lesz, ők jelentik ennek a hipermodern, konferenciaközponttal, hatalmas parkkal és szállodával kombinált közösségi tér legnagyobb attrakcióját. Ezen kívül viszonylag gyorsan megfejtettük a múzeum koncepcióját, minden korból, minden típusú emlékből a legkiválóbb darabokat mutatják be a letisztult, minimalista környezetben. Mintha kimazsolázták volna a Kairói Múzeum legjavát, hogy sokkal kisebb helyen, sokkal befogadhatóbb formában megmutassák az egyiptomi civilizációk csúcsteljesítményét. Én mégis inkább az eredeti múzeum kiegészítőjét, semmint a helyettesítőjét látom. Mivel ehhez hasonló kiállítási tárgyakat láttunk, engem leginkább az nyűgözött le, ahogyan bemutatták őket, ilyen szintű igényességet korábban még egyáltalán nem láttam, pedig Berlin és Bangkok között jópár múzeumban megfordultunk már. De lássuk a lényeget, a tárlat körbejárása után – ahol az utolsó vitrinekben stílszerűen síwai népviseleteket mutattak be – leereszkedtünk a múmiák közé!

Egy-két múmiát korábban is láttunk már, de ami itt… Te jó ég! Szó szerint előttünk hevert az egyiptomi történelem! III. Amenhoteptől kezdve Hatsepsuton át II. Ramszeszig 22 ulakodói múmiát mutattak be, de nem ám gyolcsba csavarva, hanem pőrén! Volt közöttük néhány - fogak és haj sértetlen -, akiknél rosszabb állapotban lévő néniket már láttam banyatankot tolni a Fehérvári úti piacon… Egyszerre volt lenyűgöző, szinte hihetetlen és ijesztő, utóbbi persze leginkább Ritának. :) Üröm az örömben, hogy minden egyes teremben – melyek időrendben mutatták be a testeket a tizenhetediktől a huszadig dinasztiáig – őrök tömkelege felügyelt, fotózni pedig szigorúan tilos volt. Ez elég szemét dolog, mert ilyen fényviszonyok között egyébként sem lehetett volna műtermi minőségű fotókat csinálni holmi telefonnal, szóval sekinek az üzletét nem rontottuk volna néhány képpel. Ezzel együtt nem aggódok, hogy a látvány a feledés homályába veszne. Majdnem egy órát voltunk lent, összesen pedig több, mint kettőt tötöttünk a múzeumban, így séta helyett Uberrel indultunk tovább.

Következő megálló a Szaladin Citadellája volt, mely Kairó legmagasabb pontjáról tekint le a városra. A ma is működő katonai objektum a XII. század vége óta folyamatosan épül, a katonai igazgatás hivatalain kívül több mecsetnek és múzeumnak is helyt ad. A rendőrségi múzeumon csak átszaladtunk, a hadtörténeti pedig éppen felújítás alatt állt, így csak a kapu előtt elhelyezett repülőket és nehézpáncélos egységeket vehettük szemügyre, de legaláb több idő maradt a templomokra. Noha volt XIV. századi, mameluk érában épült régi mecset is, egyértelmű kedvencünk az ottomán stílusú, XIX. századi Muhhamad Ali mecset, ami az albán származású pasa megalomániáját jeleníti meg. Méretében és díszítettségében szinte az isztambuli Kék Mecsetet idézi, csak éppen az udvaráról sokkal jobb a kilátás. Dél körül járt az idő, így vettünk valami rágcsálnivalót, de ennél komolyabb esélyünk nem mutatkozott az ebédre, mert még hátra volt a teljes óváros.

A következő Uber sofőrünk azzal riogatott minket, hogy célpontunk, az Al Azhar mecset a koronavírus miatt nem fogad külföldieket, de ez szerencsére kacsának bizonyult. És nemcsak bejutottunk, de olyan vezetett túrát kaptunk a külkapcsolatokért felelős, angolul kiválóan beszélő referenstől, hogy abban nem volt hiba. Ez a város legrégebbi mecsete, 970-ben épült, természetesen több hullámban, legszebb része a fatimida oszlopcsarnok és a csipkeszerűen faragott minaretek, de a vakítóan fehér udvar sem volt rossz. Ritát persze be kellett bugyolálni alaposan, de itt legalább nem valami amorf fekete lepedőt kapott, hanem egy menő kék nindzsaruhát, úgy nézett ki, mint a bérgyilkos az Assasin’s Creedben. A következő imaidő még váratott magára, így szinte kongott az ürességtől, mi pedig a könyvtárat és a minaretet is meg tudtuk látogatni. Nem mellesleg a mecsethez tartozó egyetem a muszlim világ talán elsőszámú vallásjogi iskolája, ahol eddig 1,3 millió embert tanítottak a sária mesterfogásaira. A mecsettel szemben – ehhez csak egy hatsávos úton kellett átgyalogolnunk – kezdődött az óváros klasszikus sétálóutcája, Khán el Khalíli, ami „iszlám Kairó” néven szerepel az UNESCO Világörökség nyilvántartásba.

A sétálóutcáig át kellett verekednünk magunkat a bazáron, ami nagyjából annyira volt idegesítő hely, mint arra számítani lehetett, bár ha nem lettünk volna rég túl a szuvenírek beszerzésén, akkor el lehetett volna tölteni ott némi időt. Célt érve az idegesítő árusok varázsütésre eltűntek, nekünk pedig az itt található több medresze, ókori kórház, fürdő és persze mecset, az összesen nyolc helyszín bejárásához meg kellett váltanunk egyetlen – nem túl drága – jegyet, ami nagyon megéri. A negyed története a fatimida korban, bő ezer éve kezdődött, a legszebb épületek pedig a mameluk szultánokhoz köthetőek. A sikátorokat – némi sisa szaggal egyetemben – belengi a történelem, túlzás nélkül ez tűnik a legszebb arab óvárosnak, ahol valaha jártunk. A meglátogatható épületek közül a Qalawun komplexum volt a csúcs, ahol a szultán sírja és az ország első kórháza található, de az Al-Nassir és az al-Din Ayyub medresszék is különleges építészeti értéket rejtenek, melyekre a csipke igényességű faragással díszített tornyok, színes márványberakású falak jellemzőek. Az első mecsetben, mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, rögtön elkezdték mutogatni a nemrég itt járt államfői delegációval készített képeket. Nagy elődök nyomában járunk... Egyébként mindenhol kaptunk idegenvezetést, amiért a legtöbb helyen még a markukat sem tartották olyan nagy hévvel. Itt található a labirintusszerű kabinok hálózataként épült török fürdő, és a negyed vízgyűjtő ciszternája is. A sétálóutca további részét pedig tűrhető árú éttermek, kávézók és kisebb boltok szegélyezik. Az éttermeket feltett szándékunk volt kipróbálni, de ötórakor zártak az épületek, így csak azt követően kerítettünk rá sort. Még sikerült feljutnunk a Hakim mecset tetejére, ahonnan be lehetett látni az egész óvárost, majd a Bab-al Futuh kapunál fordultunk vissza, hogy még néhányszor végigsétáljunk ezen a nem túl hosszú, de annál hangulatosabb szakaszon. Éppen befejeztük a fél hatos ebédet, amikor megszólalt Rita telefonja, ugyanis még volt egy meglepetésvendégünk. Ezúttal nem Adrián - ő csak holnap érkezik a városba -, hanem Mena, Rita régi barátnője, aki néhány éve Dahabban is meglátogatott minket. Most nem kellett annyit utaznia, bár a modern Kairótól így is majdnem másfél óra tömegközlekedésre voltunk… És ezért is nem nála hagytuk végül a cuccainkat. Kairó nagy, nagyon nagy.

Innentől fogva Menával folytattuk a sétát, meghívott minket egy egy kharoob (szentjánoskenyérből készült főként ramadanban fogyasztott) dzúszra, mitöbb kaptunk tőle néhány színes apróságot is, plusz segített az alkuban, amikor az ajándéknak szánt ízes dohányt próbáltuk beszerezni. Mena a családjával együtt láthatóan a középosztályhoz tartozik, értelmiségi munkával, de még így is tragikusnak látja Egyiptom gazdasági helyzetét, és a saját kilátásait is. Remélem téved, mert egy instabil százmilliós afrikai ország (Etiópia) éppen elég kihívás. Időközben lement a nap, mi pedig azt csináltuk, amit ilyenkor szokás, visszajutottunk a belvárosba és leültünk vacsorázni. Nem mintha túl éhesek lettünk voltna a másfél órája elfogyasztott kebab után, de ezt a kötelező kört nem hagyhattuk ki, és legyűrtünk még egy adag khosaryt és valami édes desszertet is. Közben Rita és Mena közös barátaikról és a közeljövőről beszélgettek… Apropó, elég furcsa, hogy Menát még nem házasította ki a családja, de erre tapintatlanság lett volna rákérdeznem. Kilenc felé köszöntünk el egymástól, húsz perc múlva pedig már a végső simításokat végeztük a csomagjainkon. Sajnos a mai rohanós nap teljesen alkalmatlan volt, hogy feldolgozzuk azt a tényt, hogy ennek a kalandnak is a végére értünk. Az a gondolat viszont, hogy utoljára kell a nyakunkba venni a hatvan kilónyi cuccot, biztosan segíteni fog a gyászban…:)

Fél tizenegykor indultunk el a reptér felé, a húsz kilométeres út taxival alig kétezer forint, így nem érte volna meg busszal szüttyögni, és negyven perc alatt sikerült letudnunk a távot, mert ebben a napszakban szerencsére már nincsenek nagy dugók. Úgy tűnik, hogy a gépünk tényleg indulni fog, a becsekkolás is sikerült - pedig a csomagjaink súlyeloszlása nem volt tökéletes -, így már csak azt kellett kibírni, hogy ne aludjunk el a hajnali indulásig, elvégre arra ott lesz az egész holnapi nap, meg az elkövetkező hónapok. Az ébrenlétet nagyban segítette, hogy végtelenítve játszották azt az imázsfilmet, amit a múmiák idei költöztetéséről forgattak. Tényleg megadták a módját a dolognak, szinte álomszerűnek hatott, hogy még ma reggel láttuk őket, az elmúlt nap, ahogy az elmúlt négy hónap és az elmúlt három év hirtelen összefolyt…

2021. június 15. – A görög meglepetés

A repülőn egy kicsit tudtunk pihenni, de a menetidő Athénig épp csak annyira volt elég, hogy az ébredés borzalmas legyen, alig bírtunk kitámolyogni a gépről. Szerencsére az Aegean nem fapados - bár a gépen magán nem láttam a különbséget -, így legalább a poggyász transzferrel nem volt dolgunk. Az érkező utasokat a fogadásunkra kivezényelt nagyszámú reptéri személyzet igazgatta, láthatóan komolyan vették a Covid-protokollt. Mindenkinek megkérdezték az úticélját, majd annak alapján a megfelelő kapuhoz irányították. A művelet annyira hatékonyan zajlott, hogy már láttuk is azokat a görög szigetekre tartó utasokat, akiken kapásból el is végezték a covid-teszteket. A hatékony a Balkánon viszont közel sem jelent tökéletest, ezt saját bőrünkön is gyorsan megtapasztaltuk. Persze csak utólag próbáljuk kiokoskodni, hogy mi történhetett, de vélhetően az, hogy amikor megmondtuk, hogy Budapestre megyünk, a személyzet arra gondolt, hogy WizzAirrel, vagy RyanAirrel utazunk tovább. Gondolhatták, ugyanis a mai volt az Aegean első budapesti járata. Márpedig ezen feltételezés alapján nem a transzfer sorba küldtek, hanem a kijárat felé. Márpedig ahhoz kellett volna negatív teszt… Ez számunkra akkor derült ki, amikor a szembe jövő következő üvegajtón már az EXIT felirat díszelgett. Huhh. Félálomban azt sem tudtuk, hogy mi van, de igyekeztem összekapni magam, hogy kezdjünk valamit a helyzettel. Mivel nem mi, hanem a reptéri dolgozók kerülték meg a szabályozást – múlt időben, tehát ezt már semmiképpen nem tudtuk visszacsinálni -, így kézenfekvőnek tűnt, hogy az elkövetkező nyolc órát inkább a belvárosban töltsük. Annál is inkább, mert Rita még nem látta az Akropoliszt. Amikor még úgy volt, hogy a repüléshez is kell a teszt, eleve terveztünk egy athéni félnapot, és ennek részletei még a fejemben voltak, így némi kapkodás, euro-felvétel – annyira tompa voltam, hogy fel sem merült bennem, hogy kártyával is fizethetnék – már a buszon ültünk, melynek végállomása a Szintagma tér.

Az Akropolisz még nem nyitott ki, így az odavezető úton sétálva volt időnk betérni egy reggeli kávére, amire jelen körülmények között nagy szükség volt. Mitagadás, errefelé nem az etióp árazás működött… Welcome in Europe! :) A beléptető kapunál kiderült, hogy az interneten hirdetett kedvezmények nem igazak, de ha már itt vagyunk, a pofátlanul drága reptéri busz után a pofátlanul drága jegyet is ránk sózták, utána pedig még a kistáskát is elkobozták, nehogy kifele jövet kicsempésszünk egy jón oszlopfőt, vagy ilyesmi… Nem tudom eldönteni, hogy csak a görögök utálatosak, vagy már megszoktam a harmadik világ behízelgő stílusát, mindenesetre ez az arrogancia kicsit bosszantó volt. Viszont remek ötlet volt időben érkezni, mert ekkor még csoportok nélkül, szinte magunk járhattuk be és fényképezhettük körbe az egész területet. Persze csak akkor, ha követtük a kijelölt haladási irányt, ahogy arra az őrök többször is figyelmeztettek…

Tartózkodnék attól, hogy részletekbe menően leírnám a közismert épületegyüttest, mely vitathatatlanul az antikvitás csúcsteljesítménye. Viszont nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy néhány héttel ezelőtt az ennél ezer évvel korábban épült karnaki nagytemplom mennyivel grandiózusabb látványt nyújtott, mennyivel magasabb építészeti színvonalat képviselt. Amit viszont nem lehet elvitatni, az az elképesztően kifinomult emberábrázolás, aminek legszebb példái az athéni kariatidák. Európaiként hajlamosak vagyunk kontinensünkre a kultúra bölcsőjeként tekinteni, holott a Római Birodalom idejét leszámítva a XVI. századig csak loholtunk a világ vezető civilizációi után. Azóta persze sokat változott a világ, de olybá tűnik, most éppen ismét a Kelet megerősödésének lehetünk tanúi. Tíz óra környékén aztán felbukkantak a vezetett csoportok, közte magyarok is, és itt már jóval kevésbé hangzott egzotikusnak a magyar nyelv, mint néhány napja Síwában, pár óra múlva pedig még kevésbé lesz az. :) Az Acropolis után még bejártuk a környék kisebb antik emlékhelyeit, majd valamivel dél körül visszaértünk a belvárosba. Messze van a reptér, nem akartunk kockáztatni, és amint felszálltunk a buszra, ismét ránk telepedett a fáradtság. Az ezt követő órák némileg vegetatív állapotban teltek, egyedül az a mókás közjáték érdemel említést, ami a reptérre történő bejutáskor zajlott. Nem meglepő módon ugyanis a repjegyünk vonalkódja nem nyitotta a beléptető kaput, mivel nekünk anno transzferfolyosón kellett volna haladnunk. Rita már éppen kétségbe esett, amikor szóltam az egyik reptéri őrnek, aki miután elolvasta, hogy a jegyünk a mai napra szólt, nem vesződött sokat a helyzet megértésével, hanem kinyitotta nekünk a kaput. Az utolsó akadály is letudva, a reggeli meglepetésünk így végül ajándék, nem pedig büntetés lett. Innentől már sínen voltunk, előbb sikeresen felszálltunk, majd menetrend szerint landoltunk Lisztferihegyen. A „tiszteletünkre” kivezényelt kéttucat rendőrön - akik közül kettő könyörtelenül kiállította a karantén papírjainkat - talán meglepődtem volna, de ekkor már izgalommal figyeltem a telefonomon a magyar-portugál EB meccs kezdőrugását. Hogy az elkövetkező éveink is hasonlóan izgalmasak lesznek-e… Nos arról nem vagyok meggyőződve, de az biztos, hogy az elmúlt mesebeli időszakot már soha senki nem veheti el tőlünk. Az idő és a feledés homálya sem.