2018.10.13. – Siófok nagyban

Elég tűnt túlzónak a 11 órás menetidő a ránk váró 500 km-es szakaszra, és ami azt illeti, nem is tartott annyi ideig az út. Sajnos. Hajnali négykor érkeztünk meg Vietnám legnagyobb üdülővárosába, az inkább helyiek, mintsem a turisták által látogatott Nha Trangba. Szerencsére a busz a szállodánkhoz viszonylag közel dobott ki, így tíz perc alatt oda is értünk. A kóma határán támolygó portás beengedett minket, de sajnos nem volt üres szoba, így csupán az előtérben tudtuk lepakolni a cuccainkat. A viszonylag kényelmes kanapéknak hála egy keveset még pihenni is tudtunk, mielőtt reggel beindult volna az élet. Valamivel hét óra előtt odamentem a pulthoz, hogy kiderítsem, milyen lehetőségeink vannak a sznorkellezésre, mert alapvetően ezért jöttünk a városba. Itt aztán hirtelen felgyorsultak az események, ugyanis kiderült, hogy tíz perccel később indul egy túra, amihez ha csatlakozni akarunk, azonnal dönteni, majd készülődni kell. Mivel nem volt B-terv, így elkezdődött a kapkodás, átöltözés, mosdó, stb., és mire elkészültünk, a kisbusz már tényleg ott várt minket.

A kikötőig tartó szakaszon volt időnk képet kapni arról, hogy milyen helyre csöppentünk. Tizenöt kilométer hosszú homokos tengerpart kísérte végig a várost, ami ki sem látszott az óriási és közepes szállodákból. Úgy tűnik, már a belföldi turizmusban is egyre több a pénz, így olyan túlkapások is létrejöhettek, mint egy középkori kastélymásolatokkal telerakott „Disneyland-sziget” a parttól két kilométerre, amit lanovka kötött össze a szárazfölddel. Mi szerencsére ennél kevésbé művi hely felé vettük az irányt, ráadásul motorcsónakkal, amivel már az utazás – nagy sebességgel pattogtunk a hullámok tetején - is elég szórakoztató volt.

A Mun sziget mellett található a környék legnagyobb korallzátonya, ezáltal a Vietnámban búvárkodni vágyók körében is népszerű célpont. Mint kiderült, azért a sznorkellezés tekintetében nem játszik a világelitben. Szó se róla, voltak korallok, egész szép halak is, de a Vörös-tengeri élményekhez viszonyítva olyan, mint Platón barlanghasonlatában a valóság és az árnyék közti különbség. Ami viszont érdekes, hogy – vélhetően az úszástudás hiánya miatt -, a vietnámi és a kínai turisták egyszerűen be sem merészkedtek a vízbe. Illetve néhányan a példánkon felbátorodva mégis, de összességében elég furcsa volt a tengerparton ruhában topogó emberek látványa. Másfél óra után egy újabb sziget felé vettük az irányt, pontosabban egy sziget mellett úszó halászfaluba – ehhez hasonlókat láttunk a Ha Long öbölben is, de ott nem volt lehetőség kiszállni -, ahol az ebéd várt minket. Itt is el lettünk halmozva minden földi (és vízi) jóval, halak, kagyló, csirke, gyümölcsök volt a terülj-terülj asztalkán. Az ebéd után még egy strandolós sziget volt hátra, ahol a tömegektől viszonylag távol tudtuk élvezni a kellemesen meleg tengert néhány órán át, majd késő délután visszaindultunk a part felé.

Az este Nha Trangban kellemesen telt, sok jó utcai étkezde van a városban mindenfelé, de az ebben az országban lehetetlennek tűnő küldetés, egy normális szupermarket felkutatása, itt sem járt sikerrel. Egy vietnámi útnak semmiképpen sem kihagyhatatlan eleme eme nagyra nőtt Siófok felkeresése, de aki csak simán tengerparti lazulásra vágyik, az nem fog csalódni.

2018.10.04. - … hanem a rizsföldeken is (folytatás)

A vietnámi utunk sokkal logikusabb, mint akár a közép-ázsiai, akár a kínai, mivel szinte egyenes vonalban kell haladnunk északól délre, de a rövid(ebb) távolságok miatt két alkalomtól eltekintve az éjszakai busz/vonat sem opció. Következő állomásunk Tam Coc falu volt, melyet a roppant kreatív „Ha Long Bay a földön” elnevezéssel próbálnak eladni a turistáknak. Mivel este érkeztünk, az analógia igazolására még várnunk kellett egy keveset, de addig is szállás után kellett néznünk, ugyanis a busz nem a közeli városba vitt – ahogy azt előre egyeztettük – hanem direkt a látványosságnak helyt adó faluba. Holnap ennyivel könnyebb lesz eljutni a jegypénztárig, és nehezebb elérni a vonatot. A szálláson rajtunk kívül egy új-zélandi pár volt – akiket kecses alkatuk miatt a sötétben biztos maorinak néztem volna -, de sok információval nem tudtak szolgálni, szerintem azt sem nagyon tudták, hogy merre járnak éppen. Este még szenvedtünk egy kicsit a vietnámi vasúttársaság honlapjával, ahol bár adott a lehetőség angol nyelven is jegyet foglalni, valamiért a bankkátyáinkat viszont nem szerette a rendszer. Mivel a helyben lévő ügynökök a jegyet dupla áron kínálták, végül abban maradtunk, hogy másnap úgyis lesz motorunk, teszünk egy kisebb kitérőt az állomás felé…

2018.10.05. – Lábbal evezni

Reggel gyorsan kiderült, hogy bármilyen szimpatikus hely is a szállásunk, egyéb szolgáltatását nem érdemes igénye venni, így a motorbérlést – féláron – inkább a szomszédos étteremben ejtjük meg. De még előtte csónakra szállunk, és irány Tam Coc, ami biztosan ott van Vietnám öt legturistásabb helye között. Ennek megfelelően igyekeztünk megelőzni a Hanoiból érkező csoportokat, ami még a késői keléssel együtt sem tűnt lehetetlen feladatnak. A kikötőben már százszámra várakoztak a hajók, szerencsére azonban a látogatók még alig kezdtek gyülekezni. A szabályok értelmében legfeljebb két külföldi kerülhet egy csónakba, így privát saját kapitánnyal – egy negyvenöt év körüli nővel – vágtunk neki a közel kétórás útnak. Noha a túra „Ha Long-öböl élményt” ígért, azért a karszthegyek errefelé inkább csak dombok, ezzel együtt persze elég jól mutattak a patak mindkét partján, néhány esetben pedig felettünk is, ugyanis három helyen a víz alagutat vájt a hegybe, és azon keresztül haladtunk. Az élmény szerves részét képezi, hogy az evezős nénik kizárólag a lábukat használják a lapátolásra. Van aki váltott lábbal – mintha taposna - dolgozik, van aki pedig mellúszó lábtempókkal halad. Gondolom kibékíthetetlen ellentét van a két iskola között, és őszintén szólva magam sem tudnék választani, hogy melyik a hatékonyabb. Egyébként aligha létezik ennél nyugisabb, relaxálóbb program Vietnám-szerte. Egyedüli negatívumként azt nevezném meg, hogy visszafelé ugyanazon az útvonalon jön a túra – a patak és a kikötő adott, ugyebár -, így elvész az újdonság varázsa. Egyébként a visszafordító pontnál árusok vártak minket, és itt találkoztam az eddigi legmókásabb saleses trükkel az út során. Miután tisztáztuk, hogy nem kérünk innivalót, az árus felvetette, hogy akkor vehetnénk a csónakos nőnek, elvégre olyan keményen dolgozott értünk… Hát lehet erre nemet mondani?! (Igen.)

Visszafelé úton már feltűntek a kínai turisták, illetve mielőtt feltűntek volna, harsány jókedvük már jó előre letarolta az idilli környezetet. Gyorsan felvettük a motort a vasútállomás felé vettük az irányt, ahol meglehetősen gyorsan sikerült is megvennünk az éjszakai vonatra szóló együnket, majd azzal a lendülettel mentünk is tovább Thrang An-felé, ami az egész térmészeti-kulturális örökség terület névadója. Nem igazán tudtuk, hogy mire számíthatunk, mert ez a hely sehol nincs reklámozva, és a neten is viszonylag kevés információt találtunk róla, mivel mindenhol Tam Coc-al foglalkoznak helyette.

A metódus itt is ugyanaz volt, újfent csónakra pattantunk – bár most két vietnámival osztoztunk a hajón (és a költségeken), kiválasztottuk az útvonalat a három lehetőség közül, majd irány az ismeretlen. Tam Coc után elég megdöbbentő volt, hogy a három órás (!) út alatt talán két csónakkal találkoztunk, és nem csupán azért, mert a többség a másik két útvonalat választotta – mivel azok érintették a King Kong film egyik forgatási helyszínét -, összesen sem voltak túl sokan a falutól alig 15 km-re lévő helyszínen. Egyébként gyorsan kiderült, hogy messze a legjobb útvonalat választottuk, mivel az útnak teljesen más hangulata volt az előzőnél. Itt már valóban hegyek között eveztünk, ráadásul kilenc barlangon is át kellett haladnunk, melyek mind újabb és újabb teljesen elzárt öbölbe vezetett, ahol a dzsungelen kívül csak egy-egy buddhista templom fogadott minket. Noha tudtam, hogy a főút légvonalban alig másfél kilométer, olyan érzésünk volt, mintha a világ végén lennénk. Ha választanom kéne a két program közül biztosan ezt választanám, és ezzel alighanem Rita is egyetért. Ráadásul még egy szalagos varánusz kölyköt is meg tudtunk figyelni, ami épp a csónakunk előtt úszott keresztbe. Noha jobban örültem volna egy három méteres, 50 kg-os példánynak, kezdetnek ez is megteszi…:)

Mivel a program jóval tovább tartott, mint vártam – és mint az a leírásban szerepelt -, ezért a visszaérkezés után iparkodnunk kellett, hogy tejessé váljon a nap, és feljussunk a Hang Mua barlang tetejére, ahol harminc méteres kősárkány lakozik, és ahonnan állítólag parádés a naplemente. Utóbbi annyira nem igaz, hogy a naplementét onnan éppen nem látni, mivel a hegyek eltakarják, cserébe viszont a panoráma tényleg egészen remek volt. Sajnos ezt rajtunk kívül aznap vagy száz másik ember is megtapasztalta…

Még a vaksötét beköszönte előtt sikerült leadni a motort, felmarkolni a csomagokat majd megvacsorázni. Sajnos a vasútállomáshoz nem volt buszjárat, így kénytelenek voltunk taxizni, de a motorkölcsönző elég korrekt árat adott ki nekünk. A vonatra még így is kellett várnunk egy kicsit, de nem unatkozni nem volt időnk, ugyanis megtalált minket egy fiatal tanárnő a nyolcévesekből álló csoportjával – mindezt este fél tízkor -, és feltétlenül velünk akarták gyakorolni az angolt. Rita kapott egy kis ízelítőt, hogy mi fog rá várni… És ami azt illeti, inkább szórakoztatónak, mint vészesnek tűnt a mutatvány.  Ennél már csak a vagonunk jelentett kellemesebb meglepetést, ugyanis az jóval az IC szint fölött volt, hátrahajtható, ún. „soft seat” ülésekkel. A tartalmas napnak hála el is aludtunk viszonylag gyorsan.

2018.09.27. – Veled vagyunk Vietnám

Viszonylag kényelmes üléseknek hála többet aludtam, mint egynémely hostelben, ezzel együtt sem mondanám, hogy kicsattantam a frissességtől, főleg, amikor kiderült, hogy a határ nyitására még 1,5 órát kell várnunk a vaksötétben. Rita pragmatikus megoldást választva, egy padra borulva aludt tovább, én inkább olvasással ütöttem el az időt. A nyitás közeledtével a várakozással vegyes izgalom azért megtette a hatását, a fáradtság elmúlt, ráadásul már magányosnak sem kellett érezzük magunkat, addigra már nagyjából ötven ember várakozott rajtunk kívül arra, hogy felemelkedjen a vasfüggöny.

Nem vagyok kezdő, ami a határátlépéseket illeti, de az átutazók közt ehhez fogható kontrasztot, soha nem láttam. A kínai oldal felől viszonylag jól öltözött – kivéve persze minket :) - csoport indult el Vietnámba, míg onnan a háború előtti – és nem a vietnámi, hanem az indokínai háborúra gondolok… - rozsdás, agyonpakolt bicikliken élelmiszert szállító rizskalapos, szakadt parasztok rohanták meg a határt. Nagy kár, hogy a fényképezést ritkán tolerálják ilyen helyeken, így csak az emlék marad, de az viszont elég mélyen belénk égett. Az átkelés után viszonylag könnyen le lehetett rázni az utcai pénzváltókat – ezt különösen ajánlom is, mivel a helyi pénzek közül azok, amik közt egy nagyságrend a különbség, teljességgel érthetetlen módon hasonlítanak egymásra -, majd elsétáltunk egy bankba, feltölteni  forrásainkat.

A vietnámi időzóna a kínaihoz képest eggyel le van maradva, így bár úgy tűnhet, hogy nyertünk egy órát, valójában felkészülhettünk az este hatos sötétedésre, ami legalább annyira elcseszett dolog, mint  magyar időzóna. A lényeg, hogy a bank éppen kinyitott, a pénzváltás után öt perccel pedig már első állomásunk, a Sapa melletti völgyben található Tavan felé kanyarogtunk a hegyi utakon. Persze a busz csak Sapáig járt, onnan taxira kellett váltanunk. Sajnos a térségben fix tarifák vannak, így alkudni nem lehetett. Az út egy irányba annyiba került, mint a két éjszakai szállás reggelivel, de szerencsére az utóbbi volt extrém olcsó, nem pedig az előbbi drága, főleg annak fényében, hogy a faluba vélhetően Vietnám legrosszabb útja vezetett. A faluban ha nem is hemzsegtek ugyan, de erősen érezhető volt a nyugati turisták jelenléte – Sapából ide vezetnek a legnépszerűbb túrák -, ennek megfelelően bőven volt választék vendégházakból, de még éttermekből is. A szállás elfoglalása után pihentünk egy kicsit – ez idő alatt leszakadt az ég -, majd elindultunk egy könnyed délutáni túrára egy vízeséshez.

A vízesés és a rizsteraszok önmagukban is szépek – bár a völgyben már eléggé előrehaladott állapotban volt az aratás -, de nem ez a lényeg, a csúcslátványosságot ugyanis az emberek jelentik, elsősorban miattuk érdemes ide látogatni. És nem csupán arra gondolok, hogy sokkal - de tényleg összehasonlíthatatlanul - kedvesebbek, mint a kínaiak, hanem, hogy itt él a föld talán legváltozatosabb törzsi kultúrája. A séta, de már a taxi út alatt is rengeteg különböző népviseletet figyelhettünk meg. (A népviseletet errefelé 99%-ban a nők kiváltsága, ők viszont – ellentétben Kínával - nem csak a turisták kedvéért hordják.) A völgyben a fekete-hmong, a red dao és a zay népcsoportok voltak a dominánsak, ezek közül a kedvenceink a red daok, akik a kendőjüket Mikulás-sapkaként hordták (és a hajukat is felborotválták a kendő vonaláig).

A szálláson rajtunk kívül csak franciák voltak, egy pár pedig éppen azzal a módszerrel járja be az országot, amit korábban már mások is javasoltak, érkezésük után vettek egy motort ~100ezer forintért, majd ha végeztek a körúttal, ugyancsak turistáknak adják el ugyanennyiért. Elég praktikus ötlet, pláne annak aki tud motorozni, ráadásul oda érkezik, ahonnan indult. Tehát nem nekünk.

A faluban egyébként van vezetékes villany, ezzel együtt a korai – fél hatkor már megy le a nap, ami elég bosszantó – sötétedés után mindenhol megáll az élet. Azért annyi turista még nincs, hogy megváltozzon tőle a paraszti életritmus, de nincs is ezzel gond, legalább le tudtuk zárni a napló kínai részét.