HUA HIN (2. hétvége)

2019.06.07 – Bemutatkozik a Thai-öböl

Május második felében, és június elején egymást érik az állami ünnepek, így a hosszú-hétvégék is, ám ezek közül az első kettőt még a dél-ázsiai nagy menetelésünk és a költözés kipihenésével töltöttük, hogy aztán a harmadikat is végiglazsáljuk, de immár párszáz kilométer távolságban, a tengerparton. Célul Hua-Hint választottuk, mely a bangkoki elit – beleértve a királyi családot is – legnépszerűbb menedéke, és sokkal emberibbnek tűnt, mint például Pattaya, arról nem is beszélve, hogy a megközelítése is pofon egyszerű. Illetve az lett volna.

Történt ugyanis, hogy az első Bangkokba tartó kisbusz tele volt, a második pedig félúton lerobbant, így a tervezettehez képest gyorsan össze is hoztunk egy óra késést. Ezek után persze az sem lepett meg, hogy a csatakozást is éppen lekéstük, így újabb félórás várakozásra kényszerültünk, de délután kettőre azért csak megérkeztünk az üdülővárosba. Az első benyomás alapján nem volt túl nagy forgalom, de talán majd a parton, gondoltuk még ekkor.

A szállás elfoglalása után – ahol megleptek minket egy privát fürdőszobával, valamint koherens Hello Kitty!-s dekorációval, melyek közül csak az egyiknek örültünk tiszta szívből – elindultunk a víz irányába, és útközben megejtettük az ebédet is. Drágább, mint Thaiföld általában, de üdülőhöz képest azért nem volt vészes. A parton rajtunk kívül szinte nem is volt ember, amit egyébként sem a vízminőség, sem az időjárás nem indokolt. A part ugyanis egyáltalán nem volt szemetes, a tenger kellemesen meleg, és bár messze volt a kristálytiszta kék víztől, azért bőven megfelelt a lubickolásra. Ami pedig csak hab volt a tortán, hogy éppen ma kezdődött a Hua-Hin-i nemzetközi jazz-fesztivál, így vélhetően az este sem fogunk unatkozni.

Valamivel öt óra után beindult a zene, az emberek pedig elkezdtek szállingózni, és sötétedésre már ezres nagyságrendben sétálgattak a kitelepült söntéspultok között. Az előadók többségét ekkor még a különböző thai fegyveres erők házi zenekarai tették ki, de a minőségre így sem lehetett különösebb panasz. Végül úgy döntöttünk, hogy majd holnap töltjük itt az éjszakát, és ma még felfedezzük a város egyéb érdekességeit. Mint például az éjszakai piacot, ami a napközben tapasztalható pangás után meglepően nagynak és forgalmasnak bizonyult.

Vacsora után már igazán nem túl sok mindenhez volt erőnk, így visszatértünk a szállásra feltöltekezni. Energiával, meg némi thai whiskey-vel.

2018.11.24. – Fagyos hajnaltól a laoszi „piramisig”

A laoszi utunk apropóját az jelentette, hogy lejárt az egy hónapos vízummentes tartózkodásunk Thaiföldön. Külön öröm, hogy a minap Rita megkapta a munkavállaláshoz szükséges papírjait, így ő már eleve munkavállalói vízumot tud igényelni. További jó hír, hogy nem kettő hanem három nap eltávot kapott az ügyintézésre, ami összevonva a hétvégével már felvetette egy dél-laoszi kirándulás lehetőségét. Ehhez persze bőven kellett kompromisszumot kötnünk, úgy a program, mint az utazás módját illetően.

Ilyen előzmények után érkezett el a szombat hajnali negyed négy, amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, hogy biztosan elérjük az egyébként félkor induló buszunkat. Rajtunk kívül néhány részeg taxis és két ladyboy várakozott csak a meglehetősen hidegre fordult időben. Amennyi pozitívumot eddig megtapasztaltunk a thai busztásaságok szolgáltatásait illetően, azt alapjaiban rombolta le a következő két óra mikoris hiába vártuk a buszunkat. Az egy dolog, hogy Rita majdnem megfagyott – amig az egyik ladyboy fel nem ajánlotta a tartalékkabátját -, de komolyan felmerült annak lehetősége, hogy nem fogjuk elérni az Ubon Ratchmaniból Laoszba tartó csatlakozásunkat sem. A busz fél hat előtt pár perccel csak elindult, hogy aztán az előzetesen 4 órásnak jelzett menetidő helyett 3 óra alatt megérkezzünk. Így legalább a továbbutazással kapcsolatos probléma elhárult. Ubonban a pályaudvaron külön fogadóbizottságunk is volt, ugyanis egy angolul tökéletesen beszélő turisztikai szakember igazított minket útba. Nem tudom egyébként mekkora a turisaforgalom errefelé, de most rajtunk kívül egyetlen európai ült a Laoszba tartó buszon.

A laoszi határátlépés pofon egyszerű, negyed óra alatt helyben kiállítják a vízumot. Érdemes egyébként dollárban fizetni, mert thai pénzben 30%-al drágább, szerencsére mi készültünk. A 140 km-es út a határátlépés miatt több, mint három órásra nyúlt, de valamivel egy óra után csak elértük Dél-Laosz legnagyobb városát, Pakset. Laoszban a buszpályaudvaroknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy jó messze vannak a belvárostól, így társulva a velünk utazó franciával leintettünk egy songthaew-nek nevezett helyi furgont, amit persze nekünk még így is pofátlanul túláraztak. (Ellentétben például Thaifölddel.) A tervek szerint ledobtuk a cuccokat a szálláson és irány a motorkölcsönző. Vietnámmal ellentétben Laoszban a motorbérlés úri passzió, ráadásul a járgányok 90%-a váltós. Szerencsére – nekünk szerencse, a francia megszívta -, a kölcsönzőben volt még egy automata példány, amit némi alkudozás után a vietnámi ár háromszorosáért sikerült is kibérelni alig négy órára… Szó se róla, a gép értéke is sokszorosa volt korábbiaknak. Az hagyján, hogy a vadi új motoron volt működő lámpa, index, de még visszapillantó is, ráadásu a korábbiakkal elelntétben ez nem 50, hanem 125 köbcentis gép volt. Nem is elégedetlenkedtem volna, ha az ár legalább biztosítást tartalmaz, de alá kellett írni egy szerződést, amiben minden esetleges kárért teljes az anyagi felelősség. Plusz ott kellett hagyni az útlevelet biztosítéknak, amire korábban szintén nem volt példa.

A cél a 45 km-re található Wat Phu templom volt, ami a legszebb khmer teplom Kambodzsán kívül, nem mellesleg világörökség. Viszonylag gyorsan kijutottunk a városból, és ami ott fogadott, az minden várakozásomat felülmúlta, ugyanis hiába mellékútról volt szó, az aszfalt állapota tökéletes, forgalom pedig alig. Gyorsan kiderült, hogy mit tud a motor, mert míg a korábbiak 40 kmh fölött már köhögötek, ezen a sebességet csak 80 fölött kezdtük érezni. Illetve főleg Rita, akinek a menetszél még a bukósisakot is lekapta a fejéről. Az útnak ezen túlmenően is vanak erősségei, ugyanis míg egyik oldalunkon a Mekong hömpölygött, a másikon végig hegyek kísértek. Fél négy előtt pár perccel meg is érkeztünk a templomhoz,  másfél óra pedig elégnek tűnt a bejáráshoz. Ami kicsit meglepő volt, az a tömeg, ugyanis jópár turistabusz forgott a területen. Mindenek előtt megnéztük a szerény múzeumot, ahol pár megmentett szobor, vagy inkább csak azok másolata volt kiállítva, majd felugrottunk egy éppen induló buszra – mivel olvastuk, hogy a jegyár tartalmazza a területen belüli transzfert is -, amivel a 1,5 km-re lévő templomhoz hajtottunk. Apró szépséghiba, hogy a busz egy kínai turistacsoport magánjárata volt, akiknek fogalmuk nem volt, hogy mit keresünk ott, de menet közben már csak nem dobtak le minket…:)

A temlom egyébként nem véletlenül vonzotta a turistákat. Bár építészetében – nem meglepő módon – nagyon hasonlított az innen csak ~120 km-re található Preah Vihear templomra, a koncepciója egészen más volt. Míg az a hegy tetejére épült, addig ez egy lépcsős piramis logikáját követte. A hegy lábánál közvetlenül két templom található, majd egy egyre szűkülő teraszokon át vezető ősi lépcsősor visz fel a hegy oldalában, egészen a főszentélyig. A lépcsősort fák szegélyezik, melyeken levél alig, csupán virágok pompáznak, egészen különleges hatást gyakorolva. A szentély körül a sziklákban állatfaragásokat is találni, míg a sziklafal tövében megmaradtak az egyikori vízvezeték nyomai. Arról nem is beszélve hogy fentről egészen káprázatos a látvány, hiszen oldalirányban dzsungel, míg a hegy lábánál egy ősi víztározó, távolabb pedig a Mekong terül szemünk elé. Ritának összességében még jobban is tetszett a kambodzsai “testvértemplomnál”, de számomra az a körülötte generált konfliktus miatt érdekesebb. Azért nem vesztünk össze a kérdésen. :) Egyébként a templom fölé magasodó hegy tetején kivehetőek egy 15 méteres linga szobor körvonala is, ami elvileg két napos mászással elérhető, de ez most nekünk kimaradt. Pedig a környezet meglehetősen csábítana a túrára…

Éppen az öt órai zárásra értük el a kijáratot, ami rendben is lett volna, de a nap már szinte eltűnt a hegyek mögött. Ha lehet, még az ideútnál is gyorsabban igyekeztünk haladni, hogy minél messzebbre jussunk a még tűrhető látási viszonyok között, de a megélénkült forgalom nem éppen a mi malmunkra hajtotta a vizet. A táv második felét vaksötétben tettük meg – fogalmam nincs mi lett volna, ha egyébként kátyús az út -, azzal a felismeréssel, hogy a helyiek nagyon szívesen vezetnek luxus sportautókat (nem egy Audi R8-hoz és Porsche Panamerahoz volt szerencsénk, ami minimum meglepő egy alapvetően csóró országban), aminél már csak reflektor indokolatlan és veszélyes használatát szeretik jobban. Végül csak sikerült épségben leadtuk a motort, és ha már a kölcsönző egyben utazási irodaként is funkcionált, a jegyünket is megvettük holnap reggelre. A szállás felé menet találtunk egy jó levesezőt, utána pedig nem sokáig halogattuk az alvást.