Minden sarkon álltam már... 2020. augusztus - 2021. január

Közvetlen környezetünket, Sakon Nakhon tartományt három egynapos és megannyi félnapos kirándulás keretében látogattuk körbe, ami alapján egy összességében elég érdekes és élhető hely képe rajzolódott ki. Mivel sem a kronológia, sem az utazás – ültünk a motoron, na bumm – nem rejt magában túl sok érdekességet, ezért most csak felsorolásszerűen örökíteném meg, melyek azok a helyek, amik érdeklődésre tarthatnak számot.

Khmer stílusú romokban nincs hiány, a legdíszesebb (Phra That Narai Cheng Weng) egyből Sakon Nakhon város szélén található. Ugyan csak a templom egyik tornya maradt meg, viszont az szinte teljes pompában, stukkókal együtt. A legkomolyabb létesítmény viszont attól harminc kilométerre egy hegy tetején áll, közvetlenül egy kiemelkedően fontos kolostor részeként (Phra That Phu Phek). Ide érdemes esős évszak után érkezni, amikor még minden zöld. A dzsungel és az esetleges köd egészen misztikus hatást ad a helynek. Végül pedig Sakon és Udon Thani között félúton minden jelzés nélkül, elhagytava áll egy apró, ámde szinte teljesen ép templom, melyet a legelő bocikon kívül senki sem látogat és talán még neve sincs. Na jó, az azért van, Phasarat Ku Phanna. Egyetlen régi, bár nem khmer templomot még kiemelnék, ez pedig a Wat Pa Tham Makluea, ami egy domb tetején épült és egészen csodás kilátást nyújt a környék smaragdzöld rizsföldjeire, feltéve ha azok még smaragdzöldek.

Új templomokból, zarándokhelyekből sincs hiány. Az egész tartomány főlátványossága szerintem a hegyoldalba épült Wat Tham Pha Daen. A sziklafaragások, az épületek és a kilátás harmonikus egészt alkotnak, de az igazi szenzáció az óriási orchidea, bromélia és páfránykert, ami szépségével szinte elhomályosítja a tényt, hogy szent helyen vagyunk. A templomtól nem messze található egy másik zarándokhely, a szerencséthozó teknős óriási – de legalábbis méretes – szobra, ahol finoman szólva is több ember volt, mint amennyit a látványosság indokolt volt, bár tényleg aranyos. A legérdekesebb templomegyüttes viszont a Phu Pha Lek Nemzeti Parkban található, ahol a hegytetőn több templom idézi meg Buddha életének legfontosabb szakaszait, másolva az eredeti Indiában található templomokat. Megtalálhatjuk itt a sarnathi, a bodh gayai, vagy épp a lumpini templomok mását épp csak egy kicsit szerényebb kivitelben. :)

Ha pedig a Nemzeti Parkoknál tartunk, abból kettő is van. Az érdekesebb a fentebb említett Phu Pha Lek, ahol a templomok mellett egy soklépcsős vízesés és két különálló, nagyon kellemes, kanyonokkal tűzdelt túraútvonal is található. A Phu Phan NP ezzel szemben csak egy kellemes túrával és kiváló kempingezési lehetőségekkel kecsegtet. Bár utóbbihoz tartozik egy barlang is, ami a japán megszállás idején a thai ellenállás egyik legfontosabb bázisának számított. Mindkét helyre beengedtek minket ingyen, amit továbbra is nehezen tudok hová tenni.

Végezetül a városokról néhány szó. A tartománynak nevet adó Sakon Nakhon Thaiföld egyik legrégebben lakott városa, melyre ékes bizonyíték a korábban már említett khmer templom is. Emellett országszerte híres a környező falvak kékfestőiről, akik a bohém batiktól az elegáns öltönyig minden kategóriában képesek nagyon magas szinten alkotni. Erről könnyen meggyőződhetünk a város főtemplomaként szolgáló Wat Phra Thad Chaeng Chum Worawihan templomtól induló utcát járva. Közben pedig elmerenghetünk azon is, hogy a thai templomoknak miért van ilyen irreálisan hosszú, rendkívül hülye nevük. Itt tartják minden évben a Viasztaemplom Fesztivált, ahol a művészek nem meglepő módon óriási – egymásra kísértetiesen hasonlító, ámde nem azonos – templomokat állítanak ki, hogy aztán a látogatók költhessék a pénzüket dögivel a kitelepülő gyorskajás standoknál és ruhafestőknél. Látnivalóként még megemlíteném a város melletti hatalmas, lápos tavat ami össze is köti utolsó állomásunkkal Tha Rae faluval. Ez a település mérete ellenére országos hírnek örvend, hiszen a lakossága vietnámi származású és 100%-ban katolikus, így minden évben itt tartják az ország legnagyobb karácsonyi fesztiválját. Ittjártunkkor megismerkedtünk pár angolul kiválóan beszélő nénivel, akik meg is invitáltak minket az Ünnepekre. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e akkor, mindenesetre mi beváltottuk a biankó csekket, és tényleg megjelentünk Karácsonykor…:) A város a Las Vegas-i stílusú, neonfényben úszó felvonulásán kívül jó állapotú francia stílusú épületeiről is ismert, nomeg arról, hogy a helyiek Thaiföldön egyedüliként állítólag még esznek kutyahúst. Utóbbi vélhetően már csak legenda, tehát kizárólag azért nem érdemes odalátogatni…:(:)

2020.11.23 – Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék (folytatás…)

Amint magunk mögött hagytuk a várost, gyorsan csillapodott a forgalom, tulajdonképpen elég simán közeledtünk Észak-Thaiföld „tengerszeme”, a Lompukiew-tó felé. Sajnos ehhez jócskán le kellett térnünk a főútról a Tham Pha Tai Nemzeti Parkba, ráadásul az utolsó három kilométert rettenetes aprókavicsos úton kellett megtennünk, tehát pont olyanon, amin el szoktunk borulni. Erre most nem került sor, ráadásul kellemes meglepetésként még alkudnunk sem kellett, mert a hely ingyenesen látogatható. Lézengett is néhány ember az amúgy erősen túlméretezett parkolóban. A tóhoz egy kicsit másznunk kellett, ugyanis minden oldalról meredek sziklafal veszi körbe, olyan mintha egy meteorit vájta volna a medrét, pedig egészen biztosan nem ez a helyzet. Ellenkezőleg, egy valószínűtlenül mély forrás táplálja, a vize pedig olyan kék, mintha József Attila mamája mosott volna benne egy regimentre való szennyest. Halványan még az Albán „Kék Szemre” is emlékeztetett, bár annál azért jóval nagyobb volt. Külön érdekességként pedig elképesztően sokféle, korábban sosem látott édesvizi halak úszkáltak benne, lazultak az alig fél méter széles „sekélyesben”, hogy aztán másodpercek alatt elnyelje őket a mélység. Különleges és gyönyörű helyről van szó, igazán kár, hogy minden értelmezhető túraútvonaltól messze van.

Nem sokáig folytattuk az utat Lampang felé, amikor az útról kiszúrtunk egy – igazából kettő - teljesen valószerűtlen templomot Ban Huad határában, melyekről azóta sem találtam semmit, mégcsak angol nevet sem. Az egyik egy brutális márványfalú soktornyos sárgaréz tetejű csoda volt, ami szó szerint vakított, ha ránézett az ember, míg a másik egy szintén hatalmas indiai stílusú templom. Közös a kettőben csak a telekcím, és az, hogy a terület teljesen kihalt volt, csupán a még zajló tereprendezés nyomai látszottak. Thaiföldön nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni templomra, és láthatóan a helyiek különösen élvezik ezt a sportot. Tovább haladva aztán megérkeztünk a hegyek közé, ahol elég szokatlan módon nyomvájús, kellemetlen főúton kellett kanyarognunk egy darabig.

Lampag előtt azonban még volt egy megállónk, méghozzá a Mae Moh erőmű, a hozzá tartozó víztározóval. Thaiföldön nagyjából minden vízerőműnél létrehoznak egy látogató és szórakoztató központot, itt pedig egy széntüzelésű erőmű érezte fontosnak, hogy a hozzá tartozó bányát rekultiválja a közösségi célokkal összhangban. Miután tehát lekanyarodtunk a főútról és tévelyegtünk vagy fél órát a közeli falvak murvás útjain, elértük előbb a tavat, ahonnan már látszott a bánya fölé magasodó domb. Itt tartják a környék leghíresebb fesztiválját is – amit még hónapokkal korábban ajánlottak a figyelmünkbe -, de erről egy héttel éppen lecsúsztunk, de szerencsére a napraforgó ültetvények még tartották magukat. Először annak labirintusait motoroztuk be, majd felhajtottunk a szórakoztató parkba, amit a létező legthaiosabban rendeztek be a gátlástalanul giccses műanyag figuráktól, az állatmintára nyírt bokrokon át az egyébként nagyon szép virágoskertekig. Innen baromi jó kilátás nyílt a tóra, a környék hegyeire, a bányára, és persze a napraforgókra is. Mivel a város már nem volt messze, itt vártuk be a naplementét, ami gyönyörű, mint Thaiföldön szinte mindig.

A tartományközpont Észak-Thaiföld második legnagyobb városa, és ez a forgalmon is bőven meglátszott. Rendkívül nyomasztó volt az út a település túloldalán lévő szállásig, de egy vacsora megállót beiktatva nagy nehezen sikerült elérnünk. Ez a legbénább hostel az egész út alatt, de azért annyira nem vészes, hogy két éjszakát ne tudnánk elviselni valahogy. Egészen elképesztő, hogy máris ennyire közel a vég, négy hét, mint egy szemvillanás tűnik el… de legalább nem nyomtalanul.

2020.11.17 – Ezüsthátú vízesés (folytatás)

Nemsokkal a tartományhatár után megálltunk ebédelni a Phu Sang vízesésnél, ami szintén egy kálcium-lerakódástól barázdált melegvizes zuhatag, közvetlenül a főút mellett. A hozzá tartozó tanösvény felújítási munkák miatt le volt zárva, de aligha hiszem, hogy sok hozzáadott értéke lett volna a látványhoz. Itt a semmiből ismét megjelent a tömeg, ráadásul az út minősége is romlott. Mielőtt a mai kempingünk felé vettük volna az irányt, még tettünk egy kitérőt a Nam Min vízesés felé, ami a tartomány egyik eldugott kincse. Hogy mennyire nincs rajta a térképen, az is jelzi, hogy a park vezetője személyesen kalauzolt körbe minket a túraútvonalon, mint az aznapi első vendégeket. (Délután kettő múlt ekkor…) Legalább volt, aki tudott olyan fotót csinálni, amelyiken mindketten rajta vagyunk…:) Ez a hely személyes kedvencem lett! Már az odavezető motorút is baromi szép színes hegyek között vezetett, de maga a vízesés is igazán különleges! A főnök sajnálkozva mondta, hogy nemrég egy földcsuszamlás miatt a vízesés felülete roncsolódott, ami persze igaz, de ettől vált ennyire egyedivé. Egész pontosan reprodukálta egy hím hegyi gorilla sziluettjét. Nem tudom, hogy másnak is azonnal beugrik-e a dolog, de ha egyszer meglátja a mintát, többet garantáltan nem fogja tudni kiverni a fejéből…

A vízeséstől egy roppant meredek út vezetett fel a Phu Langka Forest Parkba – nem összetévesztendő a Phu Langkha National Parkkal… -, ahol az azonos nevű hegycsúcsot Phu Chi Fa-hoz fogható szépségként említik. Sajnos mire odaértünk, a délutánunk oda lett – a tábortól még négy kilométer a csúcs -, de nagy nehézségek árán legalább egy sátrat sikerült bérelnünk, sőt előzékenyen fel is állították nekünk. A parkban rajtunk kívül néhány család, illetve baráti társaság volt, el is beszélgettünk egy csapat szállodamenedzserrel naplementéig, amit a park kilátópontjáról tökéletesen lehetett élvezni. Mint kiderült, a napfelkelte túrára dzsipel is lehet menni, újdonsült ismerőseink gyorsan be is szerveztek minket a költségek megosztása végett. Legalább nem kell hajnali háromkor kelnünk, és nekivágni az ismeretlen útnak. Kicsit aggódtam az éjszakai lehülés miatt, de feleslegesen, mióta újra aktívak a mindennapjaink, remekül alszom, Ritának pedig korábban sem volt gondja az ilyesmivel…

2020.11.12 -  Az Akha-incidens (folytatás)

A környék látnivalóinak összegyűjtésekor bukkantam Huai Khilek akha törzsi falu nevére, mint a helyre, ahol – vezetett túrával persze – lehetőség nyílik megismerni az akhák életét a lehető legautentikusabb módon. Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni - akkor legalábbis nem voltam benne biztos -, de mivel pont útba esett, gondoltam megnézhetnénk. A főúttól három kilométer tankcsapdákkal tűzdelt betonút vezetett a hegy tetején lévő faluba, ahol alapvetően kihaltság fogadott. A falu „főterén” - pontosabban ott, ahol azt sejtettük, mert volt egy bolt - letettük a motort, hogy sétáljunk egy kört. Néhány emebr flangált ott teljesen hétköznapi, de meglehetősen szakadt ruhákban, mígnem az egyik udvarban meg nem láttunk egy mosakodó nénit. Nem volt a legízlésesebb látvány, de ami igazán elképesztő volt, hogy még ezen tevékenység közben is hordta az akha nőkre jellemző hihetetlenül díszes fém koronát. Ez azért elég erős kép. Azonban sokat nem csatangolhattunk a faházak között, mert feltűnt egy fogatlan bácsi, aki – bár egyikünknek sem tökéletes az akhája – mintha afelől érdeklődött volna, hogy mi a búbánatot keresünk itt, csak kevésbé finoman. Persze a verbális abúzus nem annyira bántó, mintha mondjuk csak simán lelőtt volna minket valami kezdetleges íjjal, ahogy azt az Észak-Sentinel-szigeteken tennék – az akhák elvileg nagy vadászok -, de így is kellemetlen volt a dolog. Alapvetően nem volt illúzióm afelől, hogy a hegyi törzsek – és a törzsek úgy általában – mennyire vendégszeretőek, de ezek után elég kérdéses, hogy a vezetővel való látogatás, mely során megjátsszák magukat némi baksis fejében mennyire lehet autentikus… Mielőtt magunk mögött hagytuk volna a hegyeket, barátságtalan lakóival együtt, még megálltunk egy tónál, és haverkodtunk néhány vízibivallyal.

Chiang Rai nem volt már messze, de az utolsó szakasz a főúton elég borzasztó volt, mert csak 1+1 sávos volt az út, de szerencsére még világosban odaértünk a hostelbe, ugyanoda, ahol két éve már megszálltunk. Úgy tűnik, azóta sem épült olcsóbb hely…:) Este már nem volt kedvünk bemenni a városba. Az esés és az akha-agresszió miatt ez volt talán az első nap, amit nem értékelnék egyértelműen pozitívnak, noha rengeteg szép helyen jártunk ma is…

2020.11.04 – A tortúra csak most kezdődik... (folytatás)

A határt elérve próbáltuk megfogadni újdonsült cimboránk tanácsát, miszerint fel lehet motorozni a közeli hegy csúcsáig, ahonnan utólérhetetlen a kilátás. Csak azt nem tette hozzá, hogy az odavezető utat túl is kéne élnünk… A hegyre egy darabig a reggel már látott, csupán a keréknyomot megépítő megoldás vezetett, majd még az se. Sima földúton korábban nem nagyon mentünk, így ahol már tényleg vészesnek tűnt a helyzet, otthagytuk a motort. Nemsokkal később viszont elkezdett esni, így a visszafordulás mellett döntöttünk, mert annyi elvesztegetni való időnk igazán nem volt. Az eső viszont egész pusztító módon esett, az utat alig láttuk a hömpölygő víztől, pedig nem ártott volna, tekintve, hogy csak harminc centi széles volt, és a két sáv között húszcentis kráterek tátongtak. Ehhez jött a 15%-os lejtő, szóval ez eddigi életem messze legnehezebb két kilométere volt, de végre visszaértünk a főútra. A hegygerincen túljutva nemsokára elhalt az eső, de ezzel párhuzamosan az út egyre rosszabb lett, végül pedig az aszfaltot felváltotta a kőtörmelék, illetve a döngölt föld. Az ezt követő 27 km – aminek a felét még a térkép is ócskaként jelzi – egészen változatos kínzásokat kínált, hogy darabjaira szakadt földúton kerülgettük az árkokat, hol kavicstörmeléken csúszkáltunk, de a legdurvább talán az a csak virtuálisan létező mezőgazdasági csapás volt, ahol az újra eleredő eső miatt öt centi mélyen süppedtünk az „útba”. Ehhez kell számolni még az ötszáz méteres szintemelkedéseket, így érthető, hogy a távot miért bő két óra alatt sikerült abszolválni, ami alatt öregedtünk vagy tíz évet. Utólag persze nagyon bántam, hogy nem születtek videók, vagy képek, de akkor és ott minden idegszálunkkal csak arra koncentráltunk, hogy ne essünk nagyot, de lehetőleg kicsit sem. Amikor végül elértük a Ban La-oop nevű falu határában kezdődő – pontosabban végződő - szimplán csak iszonyatosan kátyús, trágya műutat, szinte megkönnyeztem örömömben!

A falut az ezüstművességről híres Lawa törzs lakja, de jelenleg éppen nem nagyon pörgött az ipar. A turistáknak fenntartott kávézók, boltok zárva voltak, az utcán is alig lézengtek a helyiek, akik jól ránk is csodálkoztak. Tettünk egy kört a faluban, mert a táj és a faházak viszont így is jól mutattak. A következő falu ezen az úton Mae Sakua volt, ami egy nagyon hangulatos karen falu. A karenek sokkal kedvesebben viselkedtek, az iskolától épp hazamenő gyerekek is örültek nekünk. A falu pedig tényleg nagyon szép és autentikus volt, keringtünk kicsit a keskeny, motorral is alig járható utakon. Innen nagyjából 10 km volt a főút, de mi még betértünk a Kristálybarlangba, de az már bő egy órája bezárt. Sebaj, holnap csk egy minimális kitérő lesz, hogy visszajöjjünk ide, és legalább a vaksötét előtt elértük Mae Sariangot. A szállásunk gyorsan meglett, nem is rossz, utána már csak vacsoráért mentünk ki. Valami viszont még hátra van a napból, mégpedig az, hogy hálát adjunk a Gondviselőnek, ma igazán jól dolgozott. Plusz Rita hálát adhat nekem, mert én is odatettem magam…:)

A nagy északi túránk terve nem volt előzmény nélkül való, mivel alig két hónappal korábban már volt egy háromnapos, nagyjából 700 km-es bevezető túránk Chiang Mai körül, aminek könnyedsége és élményfaktora meghozta a kedvet ahhoz, hogy nagyobbat is merjünk álmodni. Ennek fényében szerintem úgy logikus, ha a két utat összevonom, mert nemcsak szellemiségében, de útvonalában is teljesen kiegészítik egymást.

2020.09.04 - Észak éke elesett

Közel két év után egy újabb hosszú hétvége adott lehetőséget arra, hogy visszatérjük Chiang Maiba, illetve az a tény, hogy nem tudunk olyan Isten háta mögötti helyre kerülni, ahonnan ne lenne közvetlen éjszakai buszunk a városba. Mivel az első alkalommal a városra koncentráltuk, most úgy terveztük, hogy a környék hegyeit vesszük célba, illetve elsősorban a Doi Inthanon Nemzeti Parkot, ahol Thaiföld legmagasabb pontja is található. Két kollégával közösen utaztunk, de aztán elválltak útjaink, mert míg mi az aktív kikapcsolódásra szavaztuk, addig ők inkább pihenést terveztek. Érkezés után elsétáltunk az óváros szélén lévő szállásra, ahol kicsit várni kellett a becsekkolásra, addig elmentünk a közeli Ezüst Templomhoz, és beszélgettünk a szálláson egy sráccal, aki egyébként a közeli Paiban szállástulaj. Az üzelte persze haldoklik, de dícséretes módon már azon agyal, hogy tudná továbbfejleszteni… A mai napi terv egyébként sem sietős, lehetőség szerint felkeressük az óváros legszebb templomait, és találunk egy megfelelő motort a túrához.

A két éve már leírt templomokhoz képest egy újdonságot találtunk, ez pedig a Wat Lok Molee, ami egy klasszikusan szép fatemplom igényes melléképületekkel. Kellemetlen meglepetésből azért akadt több is, az egyik, hogy felfoghatatlan okból kifolyólag lecsonkolták a Wat Phan Tao templom kertjében lévő csodás fát, a lábánál lévő tavat pedig egyszerűen betemették. Ünnepek alkalmával ez volt a város legszebb pontja, ahol a vízen úszó mécsesek mellett, a fán lógó lampionok alatt a szerzetesek meditáltak és végezték az olyankor szoksásos szertartásaikat. Egy ikonikus ponttal kevesebb…:( Ami viszont még ennél is döbbenetesebb volt, az az emberek teljes hiánya, az óvárosban legalábbis. A hotelek kongtak az ürességtől, az éttermek döntő többsége zárva, még Khao Soy csirkét is alig találtunk ebédre… Noha korábban – és később is – láttunk példát arra, hogy a helyi turizmus működik, úgy tűnik, hogy innen az elmúlt évtizedekben már teljesen elszoktak a thaiok…

Szerencsére a motorkölcsönzők többsége kinyitott legalább a hosszú hétvégére, és némi keresgélés után két helyre szűkítettük le a lehetőségeket. Honda PCX vagy Yamaha, ez itt a kérdés?! Korábban még nem vezettem 150 cc-s gépet, mindkettő elég jól nézett ki, de a Hondára tudtunk alkudni, így végül az lett a nyertes. Este még tettünk egy újabb kört, találkoztunk az egyik kollégával, de a kihaltság már kezdett kísérteties lenni, így végül elég korán visszatértünk a szállásra. Mondjuk volt mit bepótolni az alvás terén, holnap reggel pedig korán indulunk.

A COVID helyzet thaiföldi stabilizálódása után, de még a világméretű nyitástól messze, észszerű döntésnek tűnt visszatérni a munka világába – bár Krabit nagyon nehéz szívvel hagytuk magunk mögött -, a cégünk pedig ismét Észak-Keleten talált nekünk pozíciót. Miután másfél évet már lehúztunk a régióban, nem is sejtettük, hogy az a néhány száz kilométer – és persze a motorbérlés – egy egészen új világ kapuit nyitja ki előttünk. Az elkövetkező 7 hétvégén 3160 km-t barangoltunk Udon Thani, Nong Khai, Bueng Kan, Sakon Nakhon és Nakon Phanom tartományokban, melyek nagyságrendekkel több érdekességet rejtenek, mint a délebbi megyék. Következzenek tehát a legizgalmasabb kirándulások.

2020.08.29 - Templom a pengeélen

Nehéz elfogultság nélkül írni a Bueng Kan-ban tett kirándulásról, mert szerintem ez Északkelet-Thaiföld legszenzációsabb tartománya, de Thaiföld viszonylatában is TOP5, ami azért elég nagy szó. Egyébkét a legfiatalabb is, alig 15 éve vált ki Nong Khai-ból, ezért is fogom őket együtt bemutatni. Az első túránkat egy hétvégén a kollégáinkkal közösen szerveztük, és meglehetősen tartalmasra sikeredett. A hajnali indulás után a Phu Sigh hegység egy kevésbé látogatott részén kezdtünk – pontosabban oda tévedtünk – és egy alighanem hónapok óta senki által nem használt ösvényen, iszonyatos gazban gázolva jutottunk el a labdaszerű sziklaképződményekkel tarkított csúcsra. Légvonalban egészen közel voltunk a park leghíresebb látnivalójához, a „Három Bálna” csúcshoz, mégis mintha egy másik hegyen lettünk volna, így utólag jó döntésnek tűnt megharcolni ezért a látványért…:)

Kissé meggyötörve folytattuk az utat az ország talán legkülönlegesebb templomáig, a Wat Phu Tok-ig, melyet egy méretes szikla csúcsára építettek, ahová nem is a feljutás a legizgalmasabb, hanem a szikla oldalába eszkábált pallók, amik két szinten, több kilométeren visznek körbe, érintve a szikla túloldalán épített kápolnát. Az út sokkal látványosabb, mint az Európ-szerte híres „Caminito del Rey”, csak éppen a thaiokon kívül senki nem tud róla. Alig két óránk volt bejárni, de egy hónappal később – a megfelelő fotók és drónfelvételek kedvéért – újra visszatértünk csak ide, mert ez a hely egész egyszerűen lenyűgöző.

A templom után célba vettük a Mekongot, utunk pedig a Pua Wua védett erdein keresztül vezetett, mely több, mint negyven vad elefánt otthona. Sajnos az elefántveszély miatt a Chanaen vízesés le volt zárva, de a folyón átívelő sziklahídon elég izgalmas volt áthajtani. Pláne az azt követő mocsáron…:) Mielőtt elfoglaltuk volna a szállást, még kimentünk a Mekong partjára, de az ott lévő strand azért nem hívogatott csobbanásra. A szállásadónk egy egészen érdekes francia-thai pár volt – az érdekességet jelen helyzetben az szolgáltatta, hogy a férfi volt thai és a nő fiatal… -, a bungallók pedig a dzsungel és rizsföldek találkozásánál álltak, igazán kellemes helyen. Még a naplemente előtt elnéztünk a Nemzeti Parkba, ahol játszottunk kicsit egy frissen árván maradt elefántborjúval. Alig egy hete találták egy szakadékban, átmenetileg pedig béreltek neki egy anyukát, aki táplálni tudja. Nálánál vadabb elefánthoz sajnos a rövid dzsungeltúra alatt nem volt szerencsénk.

A családdal eltöltött közös vacsora után támadt egy remek ötletem, miszerint holnap hajnalban kezdhetnénk a Bálna-szikláknál, ha már ma nem jutottunk el oda, de valamiért a hajnali fél négyes kelés eltántorította a többieket. Mi azért megpróbáljuk…

A globális őrület alaposan keresztülhúzta a számításainkat, mi pedig ahelyett, hogy nekivágtunk volna Ázsia és Óceánia tízezernyi szigete közül néhány tucatnak, Thaiföldön ragadtunk. Öröm az ürömben, hogy az országos karanténállapotok bejelentése előtt egy nappal, ténylegesen az utolsó még induló busszal el tudtuk hagyni Bangkokot, méghozzá Dél-Thaiföld irányába. Nem tudva, hogy a korlátozások milyen időtávra szólnak, jobbnak láttuk az időt a tengerparton tölteni, és mivel Krabi sokszinűsége az alig egy hetes tavalyi kirándulásunk alkalmával magával ragadott, ezért bázisként Ao Nangot választottuk. Ez később a létező legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis nem csupán Thaiföld legszebb részén tölthettük a követező négy hónapot, de megismerkedhettünk az Aonang.hu csapatával, márpedig nélkülük ez az időszak sokkal kevésbé lett volna szórakoztató. Bár a naplóírást itt felfüggesztettem, azért utólag csak összeszedtük az öt legmeghatározóbb élményt, mitöbb még rangsorolni is sikerült őket! Ám mielőtt következne a lista, szeretnék megemlékezni a legkevésbé sem „futottak még” kategóriáról, melyeket szintén biztosan nem fogunk elfelejteni:

• Tha Pom Klong Song Nam, ahová háromszor is visszatértünk.
• Pai Plong Beach, ahol Ao Nang 40 napos lezárása alatt szinte mindig egyedül lehettünk, az oda vezető Monkey Trail pedig sokszor tartogatott számunkra izgalmakat.
• Ko Lanta, a világ legszebb naplementéjével.
• Pecatúra a Csirke-szigetnél, ahol végre halat is fogtam! Hetet.
• Buddha-barlangok Krabi környékén, melyekről SENKI nem tud. Talán még nevük sincs.
• Hőforrások a dzsungelben. Vannak kiépítettek is, de ezek jobbak.
• „Gyilkos-tó”, ahol drónozni tanultam.
• Szebbnél szebb hegycsúcsok Ao Nang környékén.
• Ko Klang, ahol Rita megtanult batikolni.
• Emerald Pool, a búcsúajándék.

5. Két napos longtail túra Phi-Phire

A karanténidőszakunkról sok mindent elmond, hogy a Thaiföld talán legszebb szigetére tett kirándulásunk csak a lista aljára fért fel. Ennek persze az is oka, hogy tavaly már jártunk itt… de nem így! Az Ao Nangon ragadt magyarokkal közösen, némi technikai malőr elhárítása után indultunk neki az útnak, de csakhamar elkezdett esni, mi pedig behúzódtunk a Csirke-sziget egyik öblébe. Végül nagyjából három óra alatt sikerült elérnünk Phi-Phit, és mire a káprázatos Bambusz-sziget mellé értünk, már hét ágra sütött a Nap. Az első programpont a szállás keresése lett – amit a neten foglaltam, természetesen nem volt nyitva -, melynek nyomán kilencen háromfelé szakadtunk, de a lepakolás és a nagyon kései ebéd után újra együtt vágtunk neki a kilátó megmászásának. Itt reptettem kicsit a drónt, a többiek fényképezkedtek orrba-szájba, majd immár sötétben visszatértünk a teljesen kihalt faluba, hogy a nap folyamán kipecázott tintahalakból készülő remek vacsoránkat elfogyasszuk.

A második nap is nyögvenyelősen indult, míg a csapat kisebb része hajnali horgászatra indult, mi átkeltünk a szigeten egy korábban még fel nem fedezett strandra, hogy a délelőtt lehetőség szerint ne vesszen kárba. Délben azért csak sikerült újra összerázódnunk, és kezdetét vette az a néhány óra, amiért ennek a túrának is e listán a helye. Az immár tökéletes időben megkerültük Phi-Phi Leh szigetét, majd három, a fősziget eldugott, csak hajóval megközelíthető öblében (Wang Long, Monkey Beach, Nui) is lehorgonyoztunk, ahol zavartalanul élvezhettük a káprázatos víz alatti és víz feletti panorámát. Ritával nagyjából minden időt a korallok között töltöttünk, ő látott egy cápát, míg én végre egy várva-várt sünhalat tudtam becserkészni, de azon túlmenően is millió féle hal vett minket körül. Ezekre az öblökre tavaly nem volt időnk, így azért az újdonság varázsa is megvolt, arról nem beszélve, hogy Phi Phi Leh lezárása miatt ennél sokkal több programot amúgy sem tudtunk volna összehozni, bár az idővel gazdálkodhattunk volna jobban. (Jellemzően ezért tartózkodunk a társas programoktól.) De a hazafelé út tartogatta az igazi meglepetéseket, ugyanis az út során két szemétbe, illetve halászhálóba keveredett teknőst is találtunk, és még időben meg tudtuk menteni őket! Felemelő érzés volt, bár belegondolva egészen szörnyű, hogy efféle közbeavatkozásra egyáltalán szükség van…

De itt még nem volt vége a napnak, ugyanis a naplementét sikerült éppen a Csirke-sziget magasságában elkapni, és valami fantasztikus volt! Összességében tehát nagy élményt jelentett újra eljutni ide, még akkor is, ha minden valószínűség szerint itt kaptam el a Denguet ami aztán alaposan kiütött egy hétre.

2020.03.15 – Ugrás az ismeretlenbe

Hajnali fél hatkor a másodpilóta ébresztett minket Suratthani új buszpályaudvarán, alig 9,5 óra alatt meg is érkeztük. Hurrá! Az út elég furcsa volt, mivel megszoktuk, hogy a járatok töltöttsége 95-100% között mozog, most az egész buszon öten ületek rajtunk kívül. Úgy tűnik, ide is begyűrűzött a koronapánik… Az elmúlt pár napban Bangkokban intéztünk ügyes-bajos dolgainkat, hogy aztán a következő majd’ fél éves (?) út első – ráhangoló – felvonásaként elnézzünk másfél hétre Dél-Thaiföldre. Elsőként a Rita által favorizált Khao Sok Nemzeti Parkot céloztuk meg, a buszunk másfél órával később el is indult, újabb két órával később pedig meg is érkeztünk a bejáratához.

Elfoglaltuk a szuper bungallónkat, majd egy nagyon-nagyon korai, helyi különlegességeket halmozó ebéd után nekivágtunk a rövid dzsungeltúrának. Igaz némileg hoszsabbra terveztük, de sajnos ez is azok közé a parkok közé tartozik, ahol a nyilvános ösvény csak egy-egy vízesésig megy, mi pedig hiába szerettünk volna tovább haladni – a változatosság kedvéért egy újabb vízesésig -, azt vezető nélkül nem lehetett megtenni. A séta így csak néhány óráig tartott, de a melegre való tekintettel, és mivel Rita amúgy sem volt nagy formában, nem is erőltettük nagyon a dolgot. A visszafelé úton így is ért minket egy kellemes meglepetés, mivel pont az út mellett alálkoztunk egy langúr-családdal, ami messze a legjópofább thai majomfajta, ráadásul itt rengeteg újszülött is volt, akik még nem tanultak meg félni a símabőrűektől.

A szállásunk mellett egy makákó család is lakott, így majomkodásból nem volt hiány, én mégis azt értékeltem a legtöbbre, hogy három nap után végre tudtam egy kicsit aludni. Este még bérelni kellett egy motort a holnapi túrára, de ezt leszámítva aligha ez lesz az út legeseménydúsabb napja. Persze ahogy a dolgok alakulnak, nem merek jósolni semmit… (Biztos, ami biztos, bevásároltunk negyven kiló száraz rizst és halkonzervet, annyi hely még éppen akadt a táskában, jól jöhet az még ínséges időkben!)

2019. december 28. – Piacoktól a pokoli vasútig

Még előző nap, finoman fogalmazva is kellemetlen előjelekkel indult az utazásunk, ugyanis az éjszakai busz indulása előtt egy órával még éppen egy fogorvosi székben szenvedtem. A néhány hete megroppant tömésem cseréje nem várhatott tovább, az egyre intenzívebb fogfájás cselekvésre késztetett. A tömés utáni kellemetlen érzést szerencsére gyógyszerekkel egészen jól kordába lehetett tartani, így különösebb panasz nélkül érkeztünk meg Bangkokba hajnali öt körül, hogy azonnal tovább is induljunk Samut Songhramba, ahol Ázsia leghíresebb vasúti piaca található. Ennél korábban ugyan esélyünk sem volt érkezni, a kora reggeli vonatot mégis éppen lekéstük, így az elkövetkező másfél órában a városban bolyongtunk, már amennyire az időjárás engedte. Ugyan két hónapja nem láttunk esőt, de itt rögtön leszkadt az ég, és bár a zápor csak tíz percig tartott, a leszakadó vízmennyiség éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a várost kettészelő Mae Klong folyó kiöntsön, így a belvárosi utak tíz centis víz alá kerültek, mi is bokáig vízben folytattuk utunkat. Úgy tűnt, hogy ez errefelé nem tér el a dolgok normális menetétől, mi azért egy kicsit meglepődtünk, elvégre az „úszó piacot” néhány kilométerrel odébb vártuk.

A piacot úgy kell elképzelni, hogy a sinektől számítva mindkét irányban öt méteren belül helyezkednek el az üzletek, és nyugalmi állapotban az áruk egészen a sínekig ki vannak pakolva, a kétoldalt benyúló napellenző ponyvák pedig tulajdonképpen összeérnek, egyfajta alagutat kialakítva. Az alagút anlógia csak annyiban sántít, hogy ez alatt maximum emberek férnek el, vonat nem, így ha érkezik a szerelvény, azzal is lesz dolguk az árusoknak. Az árubőséggel, és a forgalommal sem volt probléma, bár az is lehet, hogy csak a szűkös helynek volt köszönhető a tömegérzés, szerencsére azonban turisták rajtunk kívül alig lézengtek a környéken. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk a következő szerelvényre, és akkor elkezdődött a varázslat. Mint korábban már megfigyeltem, az árusok a termékeket kínáló asztalokat apró, a vasútra merőleges sínekre szerelték, így amikor felharsant az első fütty, mindenki másodpercek alatt betolta a portékáit az üzletbe. Hihetetlen hatékony, és begyakorolt rendszer volt, a napellenzők összecsukásával együtt sem tartott az egész fél percig. További egy perc volt, míg elcsettegett előttünk – nagyjából húsz centiméter távolságra –  az ablakokban csüngő túristákkal teli vonat, majd ugyanilyen sebességgel a piac ismét visszaépült. Az egész tényleg nem tartott két percnél tovább, de nagyon impresszív volt a látvány. Őszintén szólva csak ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog történni, de ilyen hatékonyságra egyáltalán nem számítottam. A vonat érkezését követően öt perccel már szó szerint mindent elleptek a turisták, a piac pedig elkezdett inkább látványosságként, mint az árúforgalmat előmozdítő találkahelyként funkcionálni. Nekünk ezt szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk.

Miután bolyongtunk kicsit a belvárosban, ahol új értelmet nyert a járdasziget kifejezés, pont belebotlottunk egy szongtheóba, ami következő állomásunk, a Damnoek Saduak Úszó piac felé indult. Az úszó piacok Délkelet-Ázsia szupersztárjai, olyan kulturális élményt kínálnak, melyről az ide látogató igyekszik meggyőzni magát, hogy most aztán alámerül az autentikus viet/thai/burmai mindennapokban. A valóság ezzel szemben az, hogy mára ezek nagyon kevés kivétellel kizárólag turistacsapdaként funkcionálnak, és ez fokozottan igaz Damnoek Saduakra. Ez ugyanis a világ talán legnagyobb ilyen jellegű látványossága, apró szépséghiba, hogy már eleve a külföldiek igényei szerint alakították ki 1981-ben. Ezzel együtt is szerettük volna megnézni, elvégre attól, hogy valami bazári, még lehet érdekes, pláne látványos.

A főúttól mintegy másfél kilométert kellett sétálni a csatornáig, mely alatt méterenként kellett levakarni a taxisokat, akik rendhagyó módon itt csónakkal közelítik meg a piacot. Ha valaki a vízen is szeretné bejárni a területet akkor sem érdemes már itt hajót bérelni, ugyanis a piacnál ugyanezt nagyjából ötöd áron lehet megtenni. Ami teljesen korrekt, én mégsem tudnám jó szívvel ajánlani. Az ok pedig – talán a csúcsszezonnak köszönhetően – az az elképesztő tömeg volt, ami miatt a csónakok gyakorlatilag csak araszolni tudtak. Mi persze a partról és a különböző kilátópontokból ezen csak jót derültünk, mitöbb fotótémának a forgalom csak jót tesz, de belülről azért eléggé idegtépő élmény lehetett az utasoknak. A piacon egyébként csak szuveníreket és kaját lehet kapni, aranyáron nyílván, bár a mangó ragacsos rizzsel még így is remek vételnek bizonyult. Az eladóknak csak viszonylag kis százaléka árul csónakból, azt jellemzően a vevők használják, hogy megálljanak a partmenti bódéknál vásárolni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a piac területén három helyen is találkoztunk mutatványosokkal, akik abból próbáltak meg pénzt csinálni, hogy a turisták fotózkodhatnak a koboldmakijaikkal. Lévén a világ egyik legcukibb állatáról van szó, nem kételkedem az üzleti sikerben, de nekem mégsem jött be a dolog, mivel a makik Thaiföldön még csak nem is őshonosak, ráadásul éjszakai állatokról lévén szó, aligha vették jónéven az egrecíroztatást. A szinte elmaradhatatlan tigrispitonokról már szó se essék… A hajózható csatornák elég nagy területet szőnek be, a forgalom mégis viszonylag kis részre koncentrálódik, így azért nem egész napos program bejárni a piacot, főleg, ha pénzt amúgy sem tervezünk költeni. Nagyjából dél körül fáradtunk el a nézelődésbe, és indultunk tovább Kanchanaburi felé. Akkor még nem tudtuk, hogy bár légvonalban közel voltunk, az akadozó közelkedésnek hála, majd’ három órát elcseszünk az életünkből. Pedig így történt.

Kanchanaburi Thaiföld egyik legfontosabb zarándokhelye, legalábbis ami a külföldieket illeti, mivel több tízezer szépen gondozott katonasír idézi meg a II.világháború egyik legtragikusabb epizódját. Szingapúr elfoglalása után ugyanis a megszálló japán csapatok ide internálták a „szövetséges” hadifoglyokat, hogy velük – meg persze negyedmillió helyi civillel – megépíttessék a Sziám-Burma vasútat, mely ha máshonnan nem is, a „Híd a Kwai-folyón” című filmklasszikusból mindenki számára ismerős lehet. Mire lepakoltunk a szupermenő lakóhajónkon (2000 ft/éjszaka), és ettünk egy kései ebédet, már három óra felé járt az idő, de szerencsére nem késtünk le semmiről. A naplementéig hátralévő három és fél óra ugyanis bőven elég, hogy a város határain belül található legfontosabb látnivalókat megnézzük. Amire kevesen számítanak az az, hogy Kanchanaburinak Thaiföld egyéb városaitól eltérően - hála a kínai kereskedőknek -, kimondottan érdekes óvárosa van. Ez a tény kimondottan kellemessé tette a sétát a központi katonai temetőig, melynek szomszédságában a kínai közösség temetkezési helye is található. Itt kezdtük, mivel a különleges kínai síremlékek önmagukan is elég érdekesek. A legfelemelőbb viszont kétséget kizáróan a britek által kialakított emlékpark. Az egész területet golfpálya minőségű gyep borítja, a katonasírok makulátlanok. Mindegyiken olvasható az alatta nyugvó katona rangja, a halál oka, valamint, hogy pontosan melyik alakulatban szolgált. Az alig méteres fejfáknak persze nem elsősorban művészi értékük van, de ilyen tömegben tényleg letaglózó, a tragikus sorsokat olvasva pedig megelevenednek a háború borzalmai. A legmeghatóbbak persze azok a sírok, melyeket láthatónak nem csupán az emlékbizottság gondoz, hanem a leszármazottak – esetleg ismerősök – által odahelyezett apró személyes tárgyak is díszítenek. Belegondolni is borzasztó, hogy ezek az angolok, ausztrálok, új-zélandiak sokezer kilométerre az otthonuktól nyugszanak, a hozzátartozóknak pedig a fél világot át kell utazniuk, hogy leróhassák tiszteletüket.

A parkban szinte megállt velünk az idő, ezért mikor mégis feleszméltünk, kicsit sietősebbre kellett vennünk a figurát. Az út gyakorlatilag keresztülvezetett a város turistanegyedén. Rengeteg hostel, kocsma és étterem volt mindenfelé, de szerencsére a tömeg – bár nem éreztük magunkat magányosnak – nem volt zavaró. Háromnegyed órával később, még ötóra előtt értünk el a nap főattrakciójához, a Kwai-folyón épült vasúti hídhoz. Jelentem, megtaláltuk a tömeget. Ami viszonylag meglepő volt, hogy az emberek döntő többsége a város felöli oldalon maradt a jáde-árusok legnagyobb örömére, míg mi átvágtunk a síneken, és a túloldalt kialakított meglehetősen bizarr, katonai barakk tematikájú rekrációs negyedet vettük célba. Volt itt minden, csapaszállítóból kialakított bár, kiszuperált fegyverek, tábor, éppen csak a katonák hiányoztak. A legnagyobb látnivaló viszont mégiscsak a szép kis híd volt. A töltésen elsétáltunk az emlékmegállóig, majd a part mentén vártuk a naplementét. A Kwai-folyón eközben deszkán evező kínai csoportok, valamint úszó éttermek váltották egymást. A tömeg és a történelme ellenére a hely mégis idilli hangulatot árasztott, aminek a csúcsán egyszer csak megjelent a vonat, az emberek szétszéledtek, az pedig átzakatolt a hídon.

Sötétedés után indultunk vissza annak biztos tudatával, hogy ebből a napból mindent kihoztunk, ráadásul úgy tűnik, hogy a fogam is egész jól van. A szállásunk mellett időközben egy újévi fesztivál is kinőtt a földből, így tettünk még egy kört a neonerdőben, majd visszatértünk a vízre. Azt hiszem, hogy a feltámadó szél egészen új értelmet adott az „álomba ringatás” kifejezésnek, de szerencsére egyikünk sem lett tengeribeteg…:)