2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.