2021. február 14. – Szafariszervezés az Awash vízeséshez

Kezdem kicsit lerongyolódni, és ennek elsődleges oka, hogy a szervezetem egyszerűen nem tud visszaállni, ugyan helyi idő szerint fekszem, de thai idő szerint kelek. Az elmúlt 10 napban – az alvásmérőm szerint – átlag 3 óra 50 percet alszok. És pont így is érzem magam. Az átállást az is megnehezíti, hogy a buszok hajnali négy körül indulnak, így fél háromkor amúgy is kelni kell. Ma ugyanazon az úton indlunk vissza, amin jöttünk, de Addisztól három órára megállunk az Awash Nemzeti Park bejáratánál. Az út viszafelé összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mivel nem a csúcsforgalomban kell megtennünk a hegyi szerpentines szakaszt, cserébe mondjuk nem is látunk belőle semmit. Ami viszont érdekes, hogy vasárnap lévén a hajnali misék körül nagy és látványos a gyülekezet, fehérbe öltözött férfiak és asszonyok köröznek a templomok körül. Egy ilyen szertartást szeretnénk majd közelebbről is megnézni, lehetőleg valami izgalmas helyen.

Nyolc óra helyett hat óra alatt elértük Awasht és csak azért nem gyorsabban, mert ebben az irányban valamiért szigorúbbak az ellenőrzések. A város és az azonos nevű Nemzeti Park Afar Tartomány legdélebbi csücske, és ennek a leszállás után gyorsan tanújelét is kaptuk, három afar népviseletbe öltözött bácsi képében. Ez a népviselet egészen speciális, ugyanis nem a mianmarihoz hasonló férfi szoknya a legfeltűnőbb eleme, hanem az övről lógó hajlított élű tőr és a hanyagul vállra csapott gépkarabély. Persze polgári személynek tilos fegyvert viselni az országban, de erről az afaroknak mintha elfelejtettek volna szólni. Elég szürreális látvány, meg kell hagyni. Szerettem volna lefényképezni őket, de inkább megvárom, míg valamelyik megszólít, bár erre a helyiek elég ignoráns viselkedését tekintve nem látok sok esélyt. A szállásunk amúgy egy harminc éve luxusnak számító épület, amit azóta elfelejtettek tatarozni, de így is elég jók a körülmények és meglepően olcsó. Az éttermében pedig a legkülönbözőbb húsok kaphatóak, igyekszem is kipróbálni őket. Leraktuk a cuccokat, kértünk egy-egy kávét és ettünk valami tésztát. A szakács ugyanis szólt, hogy a bárányhús holnap lesz friss, jobban teszem, ha megvárom. Szép tőle, hogy szólt. A szálloda menedzsere egy Eritreából származó srác, aki élete nagyrészét Dublinban töltötte, csak egy családi vita miatt jött vissza a nagymamája szállodáját igazgatni. Néhány év alatt persze besokallt, szóval már menne vissza, csak a Covid nem engedi… A lényeg, hogy megígérte, hogy valahonnan szerez sofőrt. „Valahonnan.” Azért arra számítottam, hogy egy ekkora szállodában csak van valami bejáratott túraszervező, ha már ez az ország leglátogatottabb Nemzeti Parkja.

Délután sikerült kicsit pihenni, estére pedig megjött a hír, hogy van autó, persze sokkal drágábban, mint az előzetesen várható volt. Mivel nem vártam sokat a holnapi szafaritól, kicsit bosszantott a dolog, de fejenként 7500 forint egy egész napos túráért azért még mindig nem vállalhatatlan összeg. Vacsorára mégiscsak megkockáztattam egy adag sült kecskehúst, és másnap sem bántam meg, míg Rita kipróbálta a shiró tegabino nevű csicseriborsópürét csilivel kicsit lesütve ropogós zsemlével, ami szintén szuper fogás. Este végre sikerült kicsit a naplóval is foglalkozni, de már látom, hogy nagy szenvedés lesz ez, mert sokkal több az inger és az írnivaló, mint a kedv és az energia… Ez jó végszó lesz mára! :)