2019. március 16. - Pink City, ami igazából narancs
Reggel eléggé komikus körülmények között tudtuk csak elfoglalni a szállásunkat, az hagyján, hogy a portás még aludt, de mi még a nyitott ajtón sem tudtunk bejutni, míg a tejesember be nem engedett. A szállásban ezzel együtt sem volt sok köszönet, mentünk is be mihamarabb a városba. Jaipur óvárosát Pink Cityként emlegetik, miközben az épületek színe - bár nem vagyok nagy szakértője a témának - egészen biztosan közelebb állt a narancssárgához. Mondjuk ezen gyorsan túl tudtam lendülni, mivel így még szebb volt. Jaipur az egyetlen város, ahol nemhogy majdnem minden látványosságra szóló összevont jegyet is lehet venni, az még rendkívül olcsó is, így vidáman vágtunk neki a felfedezésnek.
Elsőként a Jantar Mantar nevű asztronómiai központba tértünk be, ami még azzal együtt is lenyűgöző épületegyüttes, hogy csak nagyvonalakban sikerült megérteni, hogy miféle üzelmek zajlottak ott évszázadokkal ezelőtt. Vagy talán pont azért. Másodpercet is mérő, harminc méteres giganapóra, holdfázismérő épületek egymás hegyén hátán, egy csillagász egészen biztosan lement volna hídba a látványtól, mi inkább néma tisztelettel adóztunk a tudomány úttörői előtt. A hely mindenesetre nem véletlenül Világörökség. A város könnyebb átláthatósága kedvéért ezt követően fölkapaszkodtunk az Isvari Minar győzelmi toronyba, mely tetejéről körpanorámát kaptunk. Innen nem messze található a Szelek Palotája, az az épület, amivel Jaipurt el szokták adni az utazási magazinok. A homlokzata tényleg szép, de belülről sokkal kevésbé jön ki a különlegessége. Éppen ezért mi a hosszabb időt inkább az épülettel szemközti tetőteraszon teázva töltöttük, ami alighanem a város legszebb pontja.
Délutánra két nagyobb vállalás maradt, de ezek is csak azért mert gyalogolnunk kellett vagy tíz kilométert. Előbb a maharadzsák sírkertjébe sétáltunk ki, mivel abban bíztam, hogy az útvonal tartogat némi érdekességet, de sajnos csak a középszerűnél is lehangolóbb parkok váltogatták egymást a nyomornegyedekkel. Az út végére már abban sem voltam biztos, hogy a célpontunk megért-e ennyi macerát, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy igen. Festői környezetben, madárcsicsergés közepette találtuk meg az egykori uralkodók gloriettjeit. Ezek a srácok tuti, hogy békében nyugszanak, bár tőlük száz méterre már az indiai mindennapok diktálnak a folyamatos tülköléssel, tülekedéssel, töketlenkedéssel.
A nap zárásaként pedig Nahargah erődbe kapaszkodtunk fel, aminek a riksa nem volt alternatívája, az ugyanis nem megy fel a szerpentinen, hanem egy húsz km-es kerülőt jelentett volna. Annak ellenére, hogy milyen macerás megközelíteni, óriási tömeg mozgott ott. Főleg helyiek, akik hétvégén elkirándultak ide naplementét és modern művészetet nézni. A várpalotát ugyanis kortárs művészek rendezték be installációikkal, melynek kurátora a magyaros ízű, ámde már az USA-ban született galériatulaj/művész Peter Nagy. Nem mondanám, hogy a legcsalhatatlanabb érzékkel nyúlt a kortárs művészet legnagyobb alakjaihoz, de tagadhatatlan, hogy a kiállításnak voltak egészen szórakoztató elemei, pl. az üvegbúra alatt hétköznapi élethelyzetekben ábrázolt Star Wars figurák. Meg persze az épület maga sem volt rossz, a legemlékezetesebbnek viszont itt is a víztározó bizonyult. Másokkal ellentétben mi nem vártuk meg a naplementét - mivel nem volt fuvarunk, és Jaipur különben sem annyira lehengerlő madártávlatból -, inkább leballagtunk a hegy lábához. Mivel ma minden taxis megőrült, ezért egy darabon még folytattuk a gyaloglást, hogy egy sikátor végén belefussunk egy parányi esküvőbe. Ahol egyből meg is invitáltak minket, amin egy pillanatig talán el is gondolkodtunk, de aztán eszünkbe jutott, hogy húsz perc múlva, mikor már töksötét lesz, a fene sem akar majd egy külvárosi gettóban tekeregni.
Miután visszaértük a szállásra, az út során először előkerültek a hálózsákok is, mivel az ágyneműt alighanem egy rühes kutya szájából rángatták ki az érkezésünk előtt öt perccel, majd elmentünk a szomszédos étterembe enni valami olyat, amitől nem újul ki ismét a gyomorrontásom. Hogy ez sikerült-e, azt egyelőre borítsa homály, ami biztos, hogy a gombás rizottó nem volt részemről egy kézenfekvő választás, de az íze előre is kárpótolt minden elkövetkező kényelmetlenség miatt...
