2021. május 26. – Túlvilági túra a fáraókkal

Reggel korán szerettünk volna útra kelni, de a hotel reggelijére várni kellett, így már elmúlt nyolc, mire elindulhattunk a folyó túlpartján elterülő nekropolisz, a Királyok Völgye felé. A komp tíz percnyi sétára volt, amit persze nem úsztunk meg kéretlen ajánlatok nélkül, ráadásul az egyik – egyébként roppant udvarias – visszautasítás után az egyik lovász válogatott szidalmakat vágott a fejünkhöz. Milyen lelki tusakodás lehet minden napja szegénynek, hogy a hozzánk hasonló mocskos turisták pénzéből kell etetnie a családját… A lényeg, hogy sikerült ráhangolódni a napra. Eredetileg – bár némi fenntartással – biciklibérlésben gondolkodtunk, de természetesen már a kompon kaptuk az ajánlatokat. Az egyik taxis például felajánlotta, hogy egy dollárért elvisz minket a Királyok Völgyébe. (Nyilván azzal a céllal, hogy a program további részére is leszerződünk vele.) Ezt az ajánlatot némi gondolkodás után elfogadtuk, legrosszabb esetben felkészülve arra, hogy majd gyalog folytatjuk a túrát, ami völgynek lefelé nem lett volna olyan vészes. Út közben  vettünk vizet, majd néhány fotó erejéig megálltunk Memnón kolosszusainál is. Elég hosszú hegymenet után megérkeztünk, és nem is kellett csalódnunk, amint kifizettem volna az aprópénzt, elkezdett győzködni - elvégre, hogy gondolhatom, hogy neki egy dollárért megérte az oda-vissza 20 km-es út… -, egyezzünk meg egész napra. Mondtam, hogy az első egyezségünket ő ajánlotta fel, nem az én problémám, ha átverte magát, és nekünk tényleg megfelel, ha innentől gyalog folytatjuk. Persze ha tud újabb visszautasíthatatlan ajánlatot tenni, folytathatjuk a közös utat… Némi kölcsönös rosszallás után végül sikerült megállapodnunk a sztenderd - szállodák és más sofőrök által kínált - ár negyven százalékában. Huszonöt kilométeres túra öt óra várakozással - főleg annak fényében, hogy a gyaloglás lett volna az alternatíva 40 fokban - 10 dollárért nem vészes, a bicikli sem lett volna olcsóbb. Na, innentől már koncentrálhattunk a látnivalókra, ugyanis volt mire.

Nem tudom, hogy mennyire friss szabály, de vélhetően a tömegturizmus felfutása miatt alakult így, hogy a belépő csupán három, szabadon választható királysírra érvényes. A lényeg, hogy némi segítséggel kiválasztottuk a három legszebben festettett kamrát - mármint azok közül, amikhez nem kell extra jegyet váltani több tízezer forintért -, ezek pedig Tausert valamint III. és IX Rameses sírjai. Nekem 16 éve már volt szerencsém látni ehhez hasonló csodákat, de még így másodszorra is nagyon ütős volt az élmény. Tausert sírja azon kevesek közé tartozik, ami nem csak szépen van festve, de még a szarkofágot is meghagyták, és nem valamelyik múzeumban porosodik. III. Ramesesé volt talán a legszebb, a legmozgalmasabb festményekkel, legélénkebb színekkel - de itt már a festményeket plexivel védték a látogatóktól, ami kicsit rontott az élményen - és IX. Ramesesé is hasonlóan színvonalas volt. Persze mindegyik sír őrzője mellénk szegődött és próbált minket információkkal bombázni, de meglepő módon itt már hallgattak a szép szóra és hagyták, hogy magunk fedezzük fel a helyeket. Mire a harmadik sírhoz értünk, már egyre-másra tűntek fel az orosz turistacsoportok, akik mostanra értek ide Hurghadából, és még a jelen helyzetben is többen voltak a kelleténél. Míg mi egy-egy sírban fél órát töltöttünk bámészkodással, nekik öt percük sem volt, elvégre az egész várost bejárni 9 óra oda-vissza utazással nem hagy sok időt a műélvezetre… Kicsit furcsa belegondolni, hogy míg az Óbirodalom fáraói 130 méter magas piramisokat építettek maguknak, addig Théba uralkodói ezer évvel később „megelégedtek” néhány sziklába vájt alagúttal… Mégha ezek művészi díszítése sokkal magasabb szintre is jutott a  piramisoknál. Ami viszont biztos, hogy úgy ötezer, mint háromezerötszáz évvel ezelőtt nagyságrendekkel voltak civilizáltabbak, mint az Omo-völgy törzsei napjainkban...:) 

Amikor visszaértünk a kocsihoz, meglepetésünkre ott várt minket a taxis lánya, mert mint kiderült, az elmúlt két órában tett egy kört… Hát jó, ha az időbe belefér, miért is ne. A következő megálló Hatsepsut-temploma lett volna, de a sofőr előtte még szükségét érezte annak, hogy megálljunk egy alabástrom-faragó műhelybe. Mint a szállásadónktól megtudtuk, a turisták után nem csak fix jutalékot kapnak - függetlenül attól, hogy vásárolunk-e valamit, vagy sem -, de minden elköltött font fele is hozzájuk vándorol… Azért az 50%-os jutalék kicsit mellbe vágott, persze ez a mi esetünkben kerekded nullára jött ki. :) De vissza a nevezetességekhez. A második női fáraó által Amon Ré istennek szentelt halotti templom egészen bizarr látvány. A sziklafal tövébe épített komplexum látványa inkább idéz ötvenéves, semmint 3500 éves épületet, de persze közelebb érve már láthatóvá válnak azok a jelek, melyek segítenek megfelelően elhelyezni az időskálán. Bár a falfestés a legtöbb helyen megkopott, a szobrok és az oszlopcsarnokok miatt így is gyönyörű templomról van szó. De tény, igazán akkor taglóz le, ha az oda vezető lépcső aljától, a fölé magasodó pengeéles sziklákkal együtt csodáljuk. Itt egyébként már tényleg brutális volt a hőség, eléggé pórul jártunk volna, ha végül gyalogolni kell, főleg, mert a Királyok Völgyéből idáig vezető rövid ösvény le van zárva, a kerülő pedig sok-sok extra kilométer. Mire visszaértünk a kocsihoz újabb meglepetésvendéget kaptunk, a taxis a lányán kívül egy cseh lányt is összeszedett valahogy, aki egy távoli Isis-szentélyhez szeretne eljutni, de csakis azután, hogy minket leraknak harmadik, egyben utolsó mai állomásunkon, a Királynék Völgyében. Ez a sofőr tényleg élelmes, és amíg időben érkezik, a részemről inkább elismerést érdemel, sem mint rosszallást…:)

A Királynék Völgye vitán felül a nap legkellemesebb megepetését okozta. Egyrészt ide már alig jutnak el a turisták - orosz csoportból is csak egy rontotta a levegőt, de az sem sokáig -, másrészt pedig az itteni sírok (az alapjeggyel három látogatható) díszítésükben felveszik a versenyt a fáraók kamráival, igaz méretileg valamivel kisebbek. Egyébként itt található II. Ramses feleségének, Nefertárinak a sírja is, ami az egész nekropolisz leglátványosabb és legdrágább látnivalója, de mivel éppen nem volt fejenként száz dollárunk a bejárására, ezért megelégedtünk azzal a videóval, amit a pénztáros mutatott a belsejéről…:) Persze nem mindenki volt így megszorulva, egy kanadai egyetemista pár például simán megvette az extra jegyet, lement, majd öt perc múlva ki is jött a kriptából. Na, így már egy kicsit jobban érthetővé válik, hogy a helyiek miért nézik mozgó erszénynek a külföldieket… Mitöbb, ez a pazarlás még engem is felbosszantott. A három sír, Titi, Khaemwaset és a könnyen memorizálható Amunherkhepshef közül talán Titié volt a legszebben festett kripta, de igazából az összes jó volt, ráadásul az utolsónál nem mással futottunk össze, mint Georgeoval, az Asszuánba megismert olasz fickóval. Beszélgettünk kicsit - az ő kocsijuk ugyanerre a körre nem tíz, hanem negyven dollár volt… -, majd szóba került, hogy őt is érdekelné másnap hajnalban a hőlégballonozás, ami Luxor talán legexkluzívabb programja. Mivel a mi hotelünk félárat mondott az övéhez képest igencsak megörült a találkozásnak, én pedig megígértem, hogy szervezek neki is egy helyet, szóval a napi jócselekedetet is kipipálhattuk. A taxinkra ismét nem kellett várnunk, szóval mára csak attól tartottam kicsit, hogy utólag elégedetlenkedni fog az alkunk miatt. Egyébként hihetetlenek ezek a figurák… Mintha elfelejtette volna, hogy reggel a városi kompon találkoztunk, a kikötőbe megkérdezte, hogy nem mennénk-e inkább visszafelé a privát járattal ötvenszeres áron.

A szállásra visszaérve sikerült lefoglalnom a holnapi ballontúrát, ami után csak egy gyors vacsora – azért a legtöbb étteremben csak megpróbálnak túlszámlázni – fért bele. A ballon ugyanis a Nappal együtt emelkedik a magasba, és ez megkívánja a hajnali fél ötös indulást. Azért nem keseregtünk sokat a feltételek miatt, főleg mert a holnapi túra soha vissza nem térő alkalom. Normál szezonban ugyanis egy repülés fejenként 120 dollár - tehát annyi, mint Kappadókiában, és harmadannyi, mint Baganban -, ráadásul 3-4 napos a várólista, míg manapság 30 dollár, ami igazán barátinak tekinthető. Remélem, azért a felszerelés ellenőrzésén nem spórolnak a szervezők…:)

2021. május 27. – Felhők felett, oszlopok között búcsú a Nílustól

A hajnali hármas ébresztő a legrosszabb etióp buszos utakat idézte meg, de ezúttal nem egy 10+ órás buszos zötykölődésben folytatódott a történet, esetünkben is felülkerekedett az izgatottság a fáradtságon. Az értünk jövő kisbusz percre pontosan érkezett, nemsokára pedig már a hajón ittuk a szervírozott kávét. Előzetesen ugyan nem gondolkodtam rajta, hogy mennyien leszünk, kicsit meg is lepett, hogy több cég összesen nyolc ballonja volt kiterítve az alabástrom műhely mögötti óriási placcra. Mivel még sosem láttunk ilyesmit, ezért már az előkészületek is meglehetősen izgalmasak voltak, legalábbis jobban lekötöttek minket, mint a béna előadás a biztonsági szabályokról. Elvégre egyhelyben fogunk állni egy sima kosárban, aligha lehet ezen elrontani valamit… A ballonok felfújásában majdnem tucatnyian működnek közre, előbb óriási meleg levegőt fújó ventillátorokkal indítják el a folyamatot, majd ha eleget emelkedett a ruhaanyag, akkor bekapcsolják a gázlángot is. A teljes folyamat alig több tíz percnél, de mivel a mi cégünk két ballont is felküld, minket pedig a másodikba soroltak be, utolsóként - leszámítva azt a ballont, amit valami hiba miatt nem sikerült felfújni… - indulhattunk útra. Hajnali ötkor, pont a kelő Nappal együtt emelkedtünk felfelé.

Bizonyára sokféle ballon létezik, de ezek a turistákra szabott szerkezetek rendkívül stabilak, szinte nem is éreztük, hogy repülünk, bár tényszerű, hogy a látvány is elvonta a figyelmünket erről a körülményről. A kapitányunk rendes fazon volt, folyamatosan forgatta a kosarat, hogy mindenki – voltunk vagy tizenöten – minden irányba ellásson. Szédületes volt a látvány a Királyok Völgye és a Hatsepszut templom felé, de magunk alá is érdemes volt nézni, hiszen elhaladtunk a Ramesszeum, Merneptah és Medinet Habu templomok felett, nekem pedig sikerült végigvideóznom az egészet. Ezekre tegnap nem volt idő, de ma sem lesz közelebbről, Luxorra egyszerűen nem elég két nap. Alig negyed óra alatt emelkedtünk a 600 méteres utazómagasságba, nem sokkal később pedig megrökönyödve láttam, hogy a cégünk másik ballonja már landolt is - alig fél órát repülhettek -, elég nagy mázli, hogy végül nem abba sodort minket a jó sors, mint kiderült, azt még visszavitték egy körre, és sietni kellett, mert az időjárási körülmények reggel hét után már nem megfelelőek. Mi viszont szálltunk rendületlenül, de azért a romterületek után, a sivatag kapujában megkezdtük az ereszkedést, nagyjából ötven perc és 6 km megtétele után, a legtöbb ballonnál távolabb landoltunk. Összességében nagy élmény volt, nemcsak a repülés, de a látvány miatt is. Ennyiért – de talán még egy kicsit drágábban is – mindenképpen megérte a dolog, az olasz srác is nagyon hálás volt a segítségért. Reggel hétre vissza is értünk a szállodába, így még egy kicsit lepihenhettünk, mielőtt elindulunk a mai túrára a keleti part nagy templomaihoz.

Valamivel tíz óra után értünk a karnaki Nagytemplom bejáratához, piszok meleg volt, de igyekeztünk úgy időzíteni, hogy elkerüljük a Hurghadaból délelőtt és délután érkező csoportokat. Először itt nem sikerült kedvezményes jegyet szereznünk, de mivel ez az ország TOP5 látványosságának egyike, annyi baj legyen. Mivel még ekkor is tömegek voltak a templom nagy oszlopcsarnokában, úgy döntöttünk, hogy előbb a hatalmas régészeti terület külső építményeit járjuk be, ahová a csoportokat – idő hiányában – nem viszik. A „szabadtéri múzeumban” kezdtünk, ahol néhány kápolna mellett főleg a földrengés során ledőlt szobrok és épülettöredékek találhatóak, majd a főépületet megkerülve értünk el III. Thutmoses pavilonjához, ami az egyik kedvenc részem a templomban, mivel az itteni oszlopokon maradtak meg legjobban az eredeti festések. Ezen kívül Knos és Opet templomai, valamint a mellettük álló óriási kapu volt igazán gyönyörű, szintén a festések miatt. Azonban a templom látogatása esetén fel kell készülni arra, hogy minden kisebb épülethez telepítettek kordonokat, melyek mellett mindig áll egy őr, aki tartja a markát, hogy beengedjen. Az épület bejárása során egész pontosan hét ilyen ajánlatot kaptunk, ami kicsit nehezen viselhető. Mire visszakanyarodtunk az óriási obeliszkek mellett a főépületbe, az teljesen kiürült. Aki már járt ott – mint például én 16 évvel ezelőtt – nehezen képzeli el, hogy ez a hely nincs dugig emberekkel, de nekünk volt akkora szerencsénk, hogy kettesben szlalomozhattunk a 134 (!) egyenként húsz méternél is magasabb, faragott, néhol még festett oszlop között. Az ókori világ egyik leghihetetlenebb épületében voltunk, amit, ha nem tépáz meg néhány földrengés, kétségtelenül a világ első számú látványossága lenne. Mikor már éppen befejeztük volna a látogatást - három és fél óránkba telt bejárni mindent -, megjelentek a hajótúrán megismert spanyolok, akik még a hazaindulásuk előtt érkeztek villámlátogatásra. Nem sok mindent csináltak az elmúlt három napban… A karnaki templom tényleg elképesztő, főleg emberek nélkül, de az edfui nagytemplom után – mely sokkal jobb állapotban van – kevésbé volt letaglózó a látvány.

A templom után gyalog indultunk visszafelé - mivel a lovastaxi többet kért volna, mint az, amelyik hozott -, de később kaptunk egy fuvart, így a holnapi buszjegy megvásárlása után visszatértünk a szállásra. A mai napra még a másik gigász, a Luxor templom volt betervezve, de előtte pihentünk egy kicsit, mert az irtózatos meleg kicsit megviselt minket. Ez a templom nagyobb szerencsével vészelte át a földrengéseket, viszont a karnakival ellentétben szinte csak egy főépületből állt, ami ráadásul a város közepén helyezkedett el. Végül úgy döntöttünk, hogy mivel 100%-ban körbejárható, és a kerítés alig néhány méterre van az oszlopcsarnokos épülettől, elég lesz, ha csak simán körbesétáljuk. Megúszva így a belépőt, de kitéve magunkat a folyamatos leszólítgatásoknak.:) Utóbbit egyébként azzal a felütéssel, hogy éppen videózok, egész könnyen sikerült leszerelnünk. Ez a templom is szuper, de összességében teljesen más hatást kelt, mint a karnaki. A belváros és a bazár ezen kívül is hangulatos lenne, ha kevésbé lennének agresszívak a helyiek. Sötétedésre végeztünk a bejárással, találtunk egy remek helyi éttermet, majd visszatértünk a szállásra rápihenni a holnapi útra, ami a hajnali ébresztő után egyébként is szükségesnek tűnt.

Luxor nem véletlenül az ország legfontosabb turisztikai desztinációja, ahogy az idelátogató tömeg mérete is érthető, de mégse árt felkészülni arra a csapdahelyzetre, amibe mindenki belesétál, aki ide kívánkozik. Ha ugyanis szervezett túrával jön, akkor alig élvezhető tempóban rohan végig midenen, míg ha egyénileg járná be a város kincseit, akkor példátlan zaklatásnak van kitéve. Ezzel együtt nem kétséges, hogy a második opció a jó válsztás, nekünk legalábbis bejött.

2021. május 28-30. – Dugongok Hurghadaba

Reggel kicsit izgulnunk kellett, hogy időben szervírozzák a reggelit, de végül pár perccel indulás előtt megérkeztünk a pályudvarra. Egyiptom szerte a Go Bus társaság számít a klasszikus turistabuszos cégnek, de a buszaik sem kívülről, sem belülről nem tűntek átlagon felülinek, de egyébként jók voltak, csak kicsit drágák. Az út Hurghadáig több, mint négy óra volt, közben átszeltük a nyugati sivatagot, ami nem bővelkedett aranysárga dűnékben, és szép hegyek is csak a parthoz közel tűntek fel. Ahogy elértük a várost, rögtön lesokkolt, hogy mennyit változott 16 év alatt. Akkoriban egy fejlődő halászfalu volt, aminek a határában kezdtek épülni a resortok, mára az egykori épületeknek nyoma sincs, a resortok pedig sokszorozódak, ráadásul elég sokat sorolnék közülük a csúcskategóriába. A pályaudvaron találtunk egy olcsó taxit, aki elvitt minket az apartmanunk közelébe, de, hogy a konkrét épület is meglegyen, kellett bolyongani egy kicsit. A szállásunk viszont fantasztikus, a strandok 500 méteren belül, a társasház pár éves lehet és a szoba is nagy, modern, mindez 11 dollárért, ami fele a legolcsóbb hotelszobáknak. A tetőről pedig beláttuk az egész tengerpartot, ami egészen gyönyörű és változatosan kék színekben pompázott, ami a vizet illeti. Ellenben a part teljes mértékben beépített volt, a kikötőkben pedig csurig voltak a jachtok, ami azért csöppet lehangoló.

Némi ebéd és pihenés után a part felé vettük az irányt, ahol kisebb sokk következett, amikor kiderült, hogy ami a térképen ingyenstrandként szerepel, az valójában keményen fizetős, ráadásul fél ötkor be is zárják… Igazság szerint egy-egy strand nem szélesebb 20 méternél és vagy szállodához tartoznak, vagy egy kisebb bárhoz. A harmadik helyen végül az egyik kapuőr kinyögte, hogy fél kilométerre van ingyenes szakasz is, amit viszonylag könnyen megtaláltunk. Meglepetésünkre itt nem csak helyiek voltak, de turisták is - rajtunk kívül a városban csak oroszok vannak, de azok dögivel -, és nem véletlenül. Ugyanis ezen a szakaszon elég hosszú egybefüggő korallzátony van. Rita kicsit ódzkodott a part menti szeméttől, így előre mentem felderíteni a terepet. Amennyire kevéssé bizalomgerjesztő a part, és a korallok állapota sem túl jó, ahhoz képest a fajgazdagság itt is lenyűgöző volt. A szokásos korallmenti halakon kívül láttam kőhalat, fekete bohóchalakat, és meglepetésemre kékpöttyös ráját valamint sünhalat is. Utóbbi kettőről a későn csatlakozó Rita lemaradt, de így is elég sok szépet látott, csak éppen az ócska búvárszemüvegével szenvedett sokat. Sajnos a kamerát nem hoztam magammal, így nem tudtam lekapni azt az óriási tintahalat sem, amihez hasonlót eddig csak nagy áruházak pultjaiban láttam. A hátralévő néhány órát vígan el tudtuk itt tölteni a vízben, majd a szállásunktól nem messze találtunk egy elfogadható árú éttermet, ami a törzshelyünkké vált.

A második pihenős nap korán indult, mivel szereznünk kellett egy új szemüveget, ami – figyelve a minőségre – nem is olyan könnyű feladat, de azért megugrottuk. Mivel ma ki tudjuk használni az időt, bementünk egy strandra, hogy legalább a cuccunkat le tudjuk tenni. Az egész napot a vízben töltöttük, én többet, Rita kevesebbet, mert itt „csak” 26-28 fokos a víz, és fél óra alatt át tud fagyni. Elvileg csak a strandhoz tartozó részen úszkálhattunk volna, de mivel ezt senki nem figyeli – nonszensz is lenne – ezért a két kikötő között, nagyjából 200 méteren tudtuk felfedezni a zátonyt. A halak és a korall is hasonló állapotban volt, de végre Ritának is tudtam mutatni egy kékpöttyös ráját. Mivel a negatívumokat sem szokásom elhallgatni, ezért párt szót arról is, hogy mi várt minket a parton. Az egy dolog, hogy a turisták száz százaléka orosz, még a partmenti bárokból is szláv zene szól, de közülük is döntő többségben vannak az egyedülálló, idősebb XXXXL-es méretű hölgyek, akik bohócra sminkelve kelletik magukat a helyi férfiaknak. Ha élt is bennem sztereotípia az orosz nőkkel kapcsolatban, az most semmivé foszlott… sajnos. Igaz, hogy azért jöttünk a tengerhez, hogy dugongokat lássunk, de könyörgöm, nem a parton! Kevés ennél lehangolóbb látványban volt részem, inkább flangáltam volna Addisz-Abbeba nyomornegyedeiben… De a víz tényleg jó, ezért - és mert továbbra sem tudom pontosan, mit fogunk csinálni Marsa Alamban, ha eljutunk egyáltalán - döntöttünk úgy, hogy még holnap is maradunk.

Az extra napunk kísértetiesen hasonlított az előzöhöz, csak ma egy kisebb strandra mentünk, hátha a vendégek is apróbbak lesznek, de nem. Ugyan ahhoz a vízfelülethez fértünk hozzá, viszont a mostani lejáratunk köves volt, és hemzsegtek a kúpcsigák. Tudván azt, hogy milyen erős a mérgük és mennyi itt az ember, levontam a következtetést, hogy aligha lehetnek túl agresszívak, különben minden napra jutna egy-egy tragédia… Azért igyekeztünk körültekintőek lenni. Voltak ráják, lepényhal és skorpióhalak is, de a legérekesebbek a kikötő víz alatti részeire telepedett skarlátvörös lágy korallok voltak, egy elképesztő formájú és mintázatú krokodilhal, továbbá egy az a pipahalnak nevezett jószág, ami olyan, mint egy darab faág, nagyjából annyira mozdulatlan is volt, de ha az ember megpiszkálta, akkor kiderült, hogy egy kicsi élet azért szorult belé. Ja, és az utolsó merülés alkalmával jött még egy az első napinál is nagyobb tintahal, ami egészen elképesztő módon váltogatta a színeit, de addigra már lemerült a kamera aksija…

Este kaptuk a telefont, hogy az Etiópiában megismert Daniék egyik haverja tudna velünk foglalkozni Marsa Alamban, szóval mégis lenne értelme oda menni. Siker! Csak éppen közvetlen busz nincs, ami a táskáinkat figyelembe véve felért egy mélyütéssel… De azért oda fogunk jutni, ez nem vitás.

2021. május 31. – Szellemváros a világ végén

Egyre nehezebb és nehezebb felvenni a nagy hátizsákokat, de némileg könnyebb a helyzet így, hogy működik az Uber itt, egy relatíve kis városban is. Mivel nincs buszszolgáltatás a két város között, ezért a város szélén lévő távolsági taxi standra mentünk. Ez a tipikus közlekedési mód Egyiptomban, itt gyűlnek a furgonok, és a kiszuperált három üléssoros taxik, hogy aztán telekocsiként induljanak tovább. Nekünk első körben a félúton fekvő Kuszeir városába kellett eljutnunk, ahová épp most egy furgon ment, de roppant nehezen ment az alkudozás a jegyeket illetően, mert a csomagok miatt horrorisztikus felárat követeltek. Végül megállapodtunk - nem voltam túl boldog -, így az elkövetkező két órát egy csomó köhögő-prüszkölő fazon közé préselve tölthettük. Viszont legalább az érkezéssel szerencsénk volt, ugyanis amint megérkeztünk Kuszerbe, már integetett is egy telekocsis, ha Marsa Alamba mennénk, akkor velünk meg is van a kocsi. Itt nem volt tehát várakozás, sem csomagdíj, az ócska kis kasztnival száguldottunk a cél felé. Egyébként amennyire nem forgalmas ez a régió, annyira jók az utak, szóval Kairón kívül a vezetés sem lehet igazán ördöngősség. Az út végig a part mentén futott, ahol a csodás kék tengerbe bukó kietlen sziklákat csak néha bontották meg az óriási resortok. El is gondolkodtam, hogy ezeket a mindentől elszigetelt szállásokat hogyan találják meg a turisták - minden bizonnyal TUI katalógusokon keresztül -, de láthatóan működött az üzleti modell. Újabb két óra után, fél kettő környékén megérkeztünk következő bázisunkra, Marsa Alamba.

A kinézett apartman tulajdonosa volt olyan jófej, hogy kijött elénk, így megspórolva két kilométer izzadságszagú gyaloglást. A történethez hozzá tartozik, hogy ezen a partszakaszon nincsenek olcsó szállások. Aki nem akar éjszakánként többszáz dollárt fizetni a öböl menti luxusszállodákban, annak marad Marsa Alam falu, ahol nincs tengerpart, de panzió bőven. Az árak itt is 50 dollártól indulnak, kivéve egyet, ami meglepő módon 20 dollárért adta magát - ez is erősen pedzegette a tűréshatárunkat -, na, ez lett a mi választásunk. Jobban nem is dönthettünk volna, a szállásunk nem messze a belvárostól egy vadonatúj apartman, ahol a csúcs szuper lakosztályunknak mi voltunk a második lakói. A tulaj egyébként egy egyiptomi-cseh házaspár, de a csehek egyébként sem ritkák errefelé, mert míg Hurghada orosz belbirtok, addig itt ők építettek ki népes enklávét. Miután leraktuk a cuccainkat, elindultunk a főtér irányába, hátha találunk nyitvatartó éttermet, de ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint vártam. Marsa Alam ugyanis jelenleg szellemvárosként funkcionál, mozgás alig, a boltokon lakat, és az épülő szállások pedig félbehagyva várják a válság csitultát. Hogy mennyire volt díszletszerű az egész hely, jelzi, hogy 500 méteren belül harmincnál is több szerkezetkész apartmanházat láttunk félbehagyva… Világvégi volt a hangulat, na, és ami azt illeti, ez egyiptomi viszonyok közt tényleg a világvége.

Mivel éttermet nem találtunk, az egyetlen nyitvatartó kávézóba ültünk be, ahol felajánlották, hogy rendelnek nekünk ételt… Na, ezt a szálláson is meg tudtuk volna oldani. A lényeg, hogy az ebédünk jó másfél órát tartott, így utána már esélyünk sem volt, hogy bármi érdemit csináljunk ma, azt leszámítva, hogy leegyeztetjük a holnapi merülés részleteit. Este a szálláson egy hetven év körüli búvár néni panaszkodott, hogy hiába merült kétszer is, nem látott cápákat, „csak” tengeri tehenet… Nem tudom, hogy örüljünk-e annak, hogy tényleg van esély látni őket errefelé, vagy mérgelődjünk, mert két egymást követő nap úgysem fognak megjelenni… Holnap reggel kiderül, a teknősöket mindenesetre biztosra ígérte az oktató. Legalábbis nekem, mert Rita csak snorkellezni fog.

2021. június 1. – Teknősök között

Amr, az ismerősünk ismerősének ismerőse pontosan nyolckor megjelent a szállásunk előtt, beterelt minket a kocsiba, és elindulhattunk a 30 km-re lévő Abu Dabbab öbölbe, ami Egyiptom legszebb merülőhelye. Az öbölben a luxusszállodák mellett egy óriási búvárcentrum is található, ahol még a jelenlegi helyzetben is több tucat búvár nyüzsgött. Gyorsan kiderült, hogy a tengeri teheneket nem lehet csakúgy látni - illetve elképesztő szerencsével -, hanem felderítő hajótúrára lehet menni nagy pénzekért, de a reggeli hajók nem jártak szerencsével. Ilyen körülmények között inkább maradtunk a merülésnél, illetve a lebegésnél. Mivel eddig csak az aranyos szudáni búvárbolthoz volt szerencsénk, elég sokkoló volt, hogy számolatlanul szaladgáltak a búvároktatók, az óriási raktárból úgy adták a búvárfelszerelést, mintha nagyker lenne, de a hely minden szegmensében a nagyüzemi búvárkodás hangulatát árasztotta. Persze ettől gyorsan el lehet vonatkoztatni, ha van mit nézni a víz alatt… A megfelelő papírok kitöltése után belepréseltem magam a felszerelésbe, majd az oktatóval – akiről kiderült, hogy már évek óta nem dolgozik itt, mert Olaszországban idegenvezető – együtt elkezdtük a merülést.

A korallzátony az öböl mindkét oldalát kíséri, a kettő között pedig egy mélyebb területen található a tengeri fű legelő, ami a levesteknősök és jobb esetben a dugongok vadászterülete, de ezen a területen fordulnak elő sas- és mantaráják is. Mi az öböl bal oldalán indultunk, és a zátony itt tényleg fantasztikus volt, összehasonlíthatatlan Hurghadával, és nagyon hasonló Port Sudanhoz. Szinte észre sem vettük, hogyan ereszkedtünk egyre mélyebbre és mélyebbre. Kicsit vicces volt, hogy felfelé nézve a felettünk sznorkellező embereket – például Ritát – láttuk, de azért a víz alatti világ jobban lefoglalt, egymást kergető ráják, csapatostul grasszáló skorpióhalak, korallok milliói… De nehezen bírtam tűrtőztetni magam, hogy ne ússzak egyből az ismeretlen vizek felé. Közben a kísérőm folyamatosan csesztetett, hogy túl gyorsan haladok, és ami azt illeti, az oxigénem tényleg gyorsabban fogyott a kelleténél. Sajnos búvárórát nem kaptam, így nem tudtam ellenőrizni, hogy milyen mélységben járunk, így egyszer csak 23 méteren találtam magunkat, ahonnan vissza kellett fordulni. A legelő egyébként teljesen kihalt, és egyáltalán nem látványos, egészen addig a pillanatig, amíg… fel nem bukkant az első zöld teknős! Lenyűgöző találkozás volt, mert én a thaiföldi teknősmentő akciók alapján 5-10 kilós állatokra számítottam, ehhez képest egy már kopott páncélú matuzsálemet sodort utunkba a szerencse. Teljesen hihetetlen volt egy nálamnál sokkal nagyobb, jó 250 kilós példánnyal találkozni, ami magát alig zavartatva rágcsálta csak a zöldségeket. Itt persze lecövekeltünk egy kicsit, igyekeztem minden oldalról, lehetőleg kevésbé zavaróan körbefilmezni. Talán még a tízóraizásba is becsatlakoztam volna, de sajnos a pazarló oxigénhasználat miatt folytatnunk kellett az utat az öböl túloldalán lévő korallfal felé. Ez a rész nagyon hasonló volt a másik oldalhoz, szóval egyszerűen csodás. Noha a technikámat dícsérte az oktató, tényleg kapkodtam, túl gyorsan úsztam, így a merülés alig negyven percig tartott, délután mindenképpen vissza kell fognom magam.

Miután letettem a cuccokat, Rita keresésére indultam, aki éppen ekkor evickélt ki a vízből. Mivel ő is kért búvárruhát, egészen jól bírta a hideget, és mi ennél is örömtelibb, ő is látott egy teknőst, mert beúszott a vizifű mező széléig! Míg ő elment kicsit felmelegedni, én visszamentem, hogy a két merülés közti időt sznorkellezéssel üssem el. Elúsztam egészen az öböl végéig, ahol már elég nagy volt a sodrás, de a látótávolság pazar, majdnem harminc méter. Visszafelé pedig a teknősök felé kanyarodtam, hátha szerencsém lesz. Találtam is egyet - vélhetően ugyanazt, mint Rita -, és kb. 13 méter „magasból” figyelhettem a lakomáját. Azt találtam ki, hogy lefilmezem, amint feljön levegőért, és erre csupán negyed órát kellett várnom, mely idő alatt pont lemerült a kamera, pedig jó lett volna a felszínközeli felvétel, mert tíz méter alatt a videó már színhiányos. Az alkalom egyébként tökéletes lett volna, mert amikor fölé úsztam, az megállásra késztette és így együtt tudtunk haladni sok-sok méteren keresztül oldalirányba. Azért nagy élmény volt így is.

Föltettem töltőre a kamerát, majd pihentünk egy kicsit, megettük a csomagolt szendvicseket, majd fel kellett készülnöm a délutáni merülésre. Sietni kellett, mert a dagály és a feltámadó szél miatt a látótávolság drasztikusan csökkenni fog. Kérésemre a második merülést középen, a teknősöknél kezdtük. Nem is kellett sokáig várnunk az első teknősig, ez is egy szép nagy példány volt, viszont az igazán váratlan látvány ezután következett, amikor két „hálós ostorrája” (Himantura uarnak) bukkant fel a periférián. Ebben maximum reménykedhettem csak, főleg mert hiába közelítettünk, nem nagyon akartak menekülni. Félelemre nem is volt okuk, ugyanis ez a tüskésrája faj méretileg sokszorosa a kékpettyes rájáknak, meg mondjuk nekem is. Nehéz a víz alatt méreteket becsülni, de a nagyobb átmérője másfél méter körül volt, a farka pedig két méter lehetett, de a kisebb – amihez egész közel sikerült férkőznöm – sem panaszkodhatott. Ezek igazán ritka és különleges jószágoknak számítanak - ami azt illeti, a faj beazonosítása sem ment könnyen utólag -, és bár nem manta rája, azért nagyon örültem nekik. Ezt követte még egy harmadik rája, valamint egymás mellett két – igaz kisebb – teknős is. Mivel most a kísérőm ment elöl, az oxigéngazdálkodás is jobban ment, így hosszan tudtuk élvezni a nem mindennapi látványt. Az ötven percet is meghaladó merülés végén újra a jobboldali korallfal mellett haladtunk, és közelre ugyan még jól lehetett látni, de az áramlás felerősődésével a víz áttetszősége is drasztikusan romlott. A második merülést szinte tökéletesnek éreztem, az eddigi hat kísérletem közül most ment talán legjobban a dolog, és a teljesítményhez a látvány is passzolt.

Ugyan dugongokhoz nem volt szerencsénk, de alapvetően elégedetten – külön szuper, hogy egy teknőst Rita is látott – indultunk vissza, ráadásul Marsa Alamban kiderült, hogy holnap délután nem csak kettőkor, hanem fél ötkor is indul busz Kairóba, így teljes értékű napot tölthetünk a vízben. Megvettük a jegyet, majd visszavonultunk a szállásra, ahol jól esett kicsit megpihenni, mert a tenger azért le tudja szívni az ember energiáit. Na, azért nem panaszkodtunk…:)

2021. június 2. – Sznorkell a senkiföldjén, majd privát busszal Kairóba

Reggel iszonyatos szélviharra ébredtünk - ami a táj adottságaiból kifolyólag itt homokvihart is jelentett egyben -, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk viszsamenni Abu Dabbabba hajókázni. (Már tegnap délután sem mentek túrák a sokkal kisebb szélben…) Persze a tengerről nem mondtunk le ilyen könnyen, főleg, hogy ilyen baromi sokat kellett utaznunk, hogy ide jussunk. Így B-terv gyanánt megkértük a szállásadónkat, hogy vigyen el minket a legközelebbi korallzátonyhoz, egy a várostól 7 km-re délre fekvő kisebb öbölbe. Ennél szürreálisabb strandot nehéz elképzelni. A víz gyönyörű kék - némi úszó szemét zavart csak be a képbe -, de azt leszámítva a parti sziklákon életnek, mozgásnak semmi nyoma, míg a szárazföldön megállás nélkül kavargott a homokvihar. Még az első fél órában két helyi árus feltűnt, de miután elmagyaráztuk, hogy nincs nálunk pénz, adtak ajándéka két karkötőt, majd eltűntek a dombok között. Ezt követően órákig még kocsi sem bukkant fel a közeli úton, nemhogy emberek.

Délután kettő órát beszéltünk meg a szállásadóval, hogy addigra jön értünk, így közel öt óránk volt, hogy hol a vízben, hol egy sziklaperem árnyékába húzódva töltsük az időt. A korallzátony itt is tökéletes volt, de sajnos a szél miatt a látótávolság csak töredéke a tegnapinak. Azért így is rengeteg halat láttunk, nekem a fő találatom két sünhal volt, és végre az egyiket rendesen le is tudtam videózni. Délután az áramlás is meglehetősen erős lett, így Rita csak a partközelben úszkált, és én sem távolodtam el nagyon. Egyébként a víz itt gyorsabban mélyült, és a reggeli órákban – még viszonylag nagy látótávolságnál – több nagy halat is láttam a mélyben, cápákat sajnos nem. Noha nincs összehasonlítási alapom, de fenntartások nélkül elhiszem, hogy ezek, a Marsa Alam környéki vizek Egyiptom merülőhelyei, szóval ha valaki ilyesmi iránt érdeklődik, akkor jobb, ha elfelejti Hurghadát. Meg egyébként is.

A sofőr időben érkezett, minket pedig még visszaengedtek a szobába zuhanyozni, így relatíve kényelmesen – már amennyire az egész napi perzselődés engedte – érkeztünk meg a pályaudvarra. A meglepő csak az volt, hogy rajtunk kívül senki nem várt a buszra, ami a menetidő szerint pontosan el is indult. Nofene, úgy néz ki, hogy privát buszunk lesz az elkövetkező 700 kilométeren… Persze ezt nem gondoltuk teljesen komolyan, de amikor Kuszeirben sem szállt fel senki, Hurghadában pedig a busz nem állt meg, biztossá vált a dolog. Nem tudom, hogy a társaságnak ez hol érte meg, de mi jót derültünk a dolgon, és bár esélyünk se volt belakni a teret, igyekeztünk kihasználni a helyzetet. Elvégre ez még egy limuzinnál is sokkal-sokkal nagyobb. Akadt azonban egy komolyabb probléma, amit kénytelen vagyok visszavezetni az utak kiváló állapotára… A sebességünk ugyanis jóval meghaladta a várakozásaimat, és a hajnali hatos érkezés egy idő után inkább nézett ki hajnali fél hármas érkezésnek, főleg, hogy a sofőr szünet nélkül akarta levezetni a távot. A terv egyébként az lett volna, hogy reggel szépen elmegyünk Rita egyiptomi barátnőjéhez, és lerakjuk nála a nagy zsákokat, de kiderült, hogy ő iszonyú messze lakik a belvárostól, így sürgősen új lehetőségek után kellett néznünk….