2019. április 30. - Vadméhek szelidítése és rally a pagoda-erdőben

Noha Bagan egyik fő szenzációjának a napfelkelte számít, nem volt az a pénz, hogy ma is kimaradjon az alvás, de reggel fél nyolckor így is ébredtünk, és lementünk reggelizni. Utána még összepakoltuk a cuccainkat - szerencsére nem is voltunk szétpakolva igazán -, mivel át kellett költöznünk a külön szobába. Noha semmiféle problémánk nem volt az éjjel, azért nem bántam a dolgot, mert volt a szobában pár elég bizarr német figura, akivel nem szívesen osztoznék hosszasan a Lebensraumon.

Három napot terveztünk itt tölteni, így a mait egyfajta bemelegítésnek szántam, és a meglehetősen nagy terület kevéssé ismert és látogatott része, Minnanthu falu felé indultunk el elektromos motorunkon. A külföldiek ugyanis nem bérelhetnek benzines motort, mióta egy amerika srác belehajtott egy sztúpába, és földig rombolta azt... Kössz szépen. Az elektromos gép gyenge volt ugyan, de már a reggeli hőségben is nyilvánvaló volt, hogy még így is sokkal jobb opció a biciklinél.

Mióta nem lehet megmászni a templomokat, külön fórumok szakosodtak arra, hogy éppen aktuális tippeket adjanak a szabályok kijátszására. Hol nincsenek őrök, hol nem zár megfelelően a rács, vagy hová visznek fel a helyiek némi baksisért. Mivel az elmúlt napokban jópár szabad órát töltöttem ezen fórumok kétes információinak böngészsésével, volt pár ötletem arra vonatkozóan, hogy merre kezdjük a keresgélést.

Mielőtt még letértünk volna az aszfaltos útról, három nagyon szép templomcsomó/csokor/telep is az utunkba esett, így gyorsan képbe kerülhettünk azzal kapcsolatban, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező pár napban. Ugyan Bagan 10000 sztúpájából mintegy kétezer látogatható, mi a három napra elosztva is beértük néhány százzal, melyek általában öt-tíz, de akár huszas csoportokban vannak elszórva az Irrawady partján. Hiába voltak a templomok meggyőzően szépek, turistákkal gyakorlatilag csak elvétve lehetett találkozni, és árusok sem voltak sokan, azok viszont piócaként tapadtak a kisszámú áldozatra. Volt egy fickó, aki motorral kilométereken át követett minket, és mindent megtett az üzletért, csak éppen az árból nem nagyon akart engedni. Úgy tűnt, hogy hiába van kínálati piac, az árusok a havi bevételt a kisszámú nyugatin próbálják behozni, így minden baromi drágának tűnt... Talán máshol lesz ez jobb is.

Mivel az állítólag mászható templomok a főúttól távolabb voltak, egy bátor kanyarral bevetettük magunkat a homokcsapdákkal és szántóföldekkel tarkított, szavanna-szerű síkságba. Az elkövetkező két óra a vártnál sokkal több izgalmat – és kevesebb mászható templomot – hozott, ugyanis gyorsan kiderült, hogy az elektromos motort nem a Dakar-rallyt idéző terepre tervezték. Nem egyszer kellett mindkettőnknek leszállnunk a nyeregből, hogy aztán teljes gázzal is csak éppen ki tudjuk tolni a homokból megrekedt járgányunkat, melynek akkumulátora a megerőltetésnek hála vészesen merült is. Végül miután felsültünk pár frissen bezárt templommal, végül elértünk egyhez – ami a lehető legtávolabb volt mindentől -, amelynél diplomatikusan fogalmazva egy kis részen hiányzott a rács, így be tudtam jutni a belsejébe, ahonnan már zárt lépcsőn keresztül lehetett feljutni a tetőre. Ez volt az első, és még sokáig felejthetetlen pillanat amikor felülnézetből kilátást kaphattam a tájra – Rita nem tudott felmászni sajnos -, nagyjából száz kisebb-nagyobb templom terült el a látóhatáron. Juhú, megérkeztünk Baganba!

Miután hasonló küszködések árán visszajutottunk a főútra, talátunk egy frissen épített rámpát, ami lehetett vagy tíz méter magas, és a kormány szándékai szerint ezekkel elégítik majd ki panorámára vágyakozó mindazokat, akik nem akarják megváltani a 5 dolláros belépőt a terület két kilátótornyának valamelyikére… Nem volt rossz, szó se róla, de azért a templom tetőterasztának egészen más a hangulata.

Ebéd után – ami jelen esetben fejenként egy liter életmentő hideg vizet jelentett – tovább indultunk egy újabb mászhatónak mondott templom felé. Útközben mégegy rámpát útba ejtettünk, ami már egészen jó volt, ellentétben a földúttal, ahol ismét hosszabb időt kellett töltenünk egy homokcsapdában. Nagy nehezen végre elértünk a Dhammayazika Templom – ami a legnagyobb, és még renoválásával együtt is talán a legszebb templom volt, amit ma láttunk - mellett lévő célponthoz, ahol örömmel nyugtázhattam, hogy a boltíves rész a rács fölött itt is nyitva maradt, így a kellően vékony és akrobatikus próbálkozónak viszonylag könnyű dolga van, ha át akar jutni rajta. Igenám, de ezt a tényt a biztonsági szolgálat is kiszúrta, így a rács mögötti folyosót telehordták tövises gallyakkal – marha elegáns és emberbarát megoldás, mondhatom -, amin első blikkre nem tűnt fájdalommentesnek az átkelés. Hogy a véres karcolások jelentik-e majd a legkisebb problémát, az viszont csak azután derült ki, hogy utat törtem magamnak a bozótban…

Ha ugyanis a rács és a tövisek nem jelentettek volna elég elrettentő erőt, a természet mégegy cselt bevetett, ugyanis a csendes folyosót ideális otthonnak találta egy rajnyi vadméh, amire csak azután figyeltem fel, hogy sikerült véletlenül levernem a kaptárjuk felét a kb. másfél méter magas mennyezetről. Mivel közmondásosan balszerencsés dolog egy szűk folyosón összezárva lenni több ezer dühös méhhel, ezért nem igazán volt időm gondolkodni, tövisek ide, vagy oda, kirohantam a templom teraszára. A véres karcolások jelentették itt a messze kisebb gondot, szerencsére a méhek túl lassan eszméltek a bosszúhoz. Az elkövetkező húsz percem tétlen, de a kilátás miatt mégis nagyszerűen telt, ez volt az első olyan hely, ahonnét igazán képeslapszerű panoráma, mintegy háromszáz – igen, volt időm megszámolni őket… - templom csúcsa tárult elém. Rita valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akart utánam jönni, de a segítségének így is nagy hasznát láttam, ugyanis sikeresen feldobta a teraszra az esőkabátomat, amire nem is annyira a 43 fok és a szikrázó napsütés, mint a méhek miatt volt szükségem, elvégre mégegyszer át kellett kelnem rajtuk. Szerencsére a rovaroknak rövidebb az emlékezete, mint az elefántnak, így ez meglepően könnyen sikerült, így tulajdonképpen csípés nélkül, pusztán néhány karcolással megúsztam a dolgot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár pazar volt a kilátás, ezt a mutatványt újra már nem valószínű, hogy megcsinálnám, ilyet pedig igazán ritkán mondok…

A kaland után átmentünk a szomszédos óriástemplomhoz, amire viszont akkor sem mentem volna fel, ha engedtek volna, ugyanis külső lépcső vezetett a tetőszerkezeten, márpedig mezitláb még árnyékban is elviselhetetlen volt az izzó kövek érintése. Ekkor már egészen közel voltunk Új-Bagan városkához, ahol még megnéztünk néhány tempomot, majd közel negyven percig a helyi rendőrség vendégszeretetét élveztük kényszerűségből. Szerencsére nem a törvénnyel gyűlt meg a bajunk, egyszerűen csak lemerült a motor akkumulátora, és ők hívták ki a kölcsönző céget, akiknek ennyi idő kellett, míg megérkeztek a cserejárgánnyal.  Szerencsére még volt időnk napnyugtáig, így meg tudtuk nézni a új-bagan-i aranytemplomot, majd odaértünk ahhoz a templomromhoz, amit a Maps.me remek naplemente néző helyként jelölt. Szerencsére ezt a helyet fizikai képtelenség lezárni – fél oldala ugyanis leomlott, egyfajta természetes lépcsőt kialakítva -, amit rajtunk kívül egy francia srác és a helyi vezetője használt ki. A könnyen memorizálható Kyauk Myat Maw Pagoda tényleg ideális választásnak bizonyult, nem csupán pagodák, de az Irrawady felé is egészen káprázatos kilátással várhattuk be a naplementét, méltó zárása volt ez egy hosszú, fárasztó és kalandos napnak.

A szállásra visszatérve már tényleg csak egy nagy adag sültrizsre és tetemes mennyiségű olcsó burmai sörre vágyhattunk, és az ebbéli örömök beteljesítésében senki nem is állt az utunkba, sőt! A szállásunknak helyt adó NyaungU főutcáján ugyanis számos, minden igényt kielégítő étterem közül válogathatat a szerencsére csekély számú turista. Nem egy Siem Reap, de talán jobb is.