2021. április 22. – Ramadán üti a profitot (folytatás)

A ránézésre elég viseltes Boeing 737-esünk megjelenésében nem okozott csalódást, ám azt továbbra sem tudom hová tenni, hogy és mikor telt meg a járat majdnem teljesen. Zömében egyébként vendégmunkások repültek a munka irányába, ami akár pozitív jelnek is tekinthető, bár a rendelkezésre álló gazdasági adatok alapján Szudán aligha jár lényegesen Etiópia előtt. De miért is járna, elvégre az USA jó tíz éve lekapcsolta a nemzetközi gazdaságról, mely szankciók feloldása Trump nagyjából utolsó elnöki intézkedése volt. Remélem ebből már mi is profitálunk egy kicsit, de ami biztos, hogy nemzetközi bankkártya nem használható az országban. A járat nagyjából tartotta az indulást, ami úgy nézett ki, hogy felszállás után kb. azonnal le is ment a nap - pedig a Simient megnéztem volna repülőről is -, így azonnal elkezdték felszolgálni az ételeket/italokat. Erre nem is számítottam, bár az árból azért bőven kijött. A másfél órás menetidő legizgalmasabb része az volt, amikor a határ magasságában kereszteztünk egy viharzónát, ami ugyan nem dobálta a gépet, de a folyamatos villámlás körülöttünk elég nyugtalanító volt.

A landolás után ment minden, mint a karikacsapás egészen addig, amíg hivatalosan is be nem léptünk az országba - természetesen most sem találták az ország nevét angolul az útlevélben, így csak néztek nagyokat, honnan is jöhettünk -, ahol gyorsan találkozhattunk a ramadán valóságával. Viszonylag fontos lett vona némi helyi pénzt váltanom, de az összes reptéri bankfiók zárva volt, megnyugtattak, hogy csak a naplemente utáni első étkezést mentek elfogyasztani, szóval egy óra múlva visszaérnek... Remek hír, főleg, hogy lett belőle vagy másfél. A SIM kártyát is utána tudtam csak megvenni, aminek az aktiválódása további egy óra, így a helyi UBER sem volt járható út. Ja, arra pedig esélyünk sem volt, hogy elvégezzük a rendőrségi regisztrációt, amire minden külföldinek szüsége van az orszában. Elvileg. Mivel helyi taxit reptéren elvből nem fogunk, így gyalog indultunk el a hatvan-hetven kilónyi cuccal a szerecsére csak másfél kilométerre lévő hostelbe, amiről nem tudni, hogy zajlik-e még a felújítás vagy kinyitott-e már.

Ez a táv igazán nem esett jól egyikünknek sem, mivel a levegő még éjszaka is majdem 35 fokos, de legalább örömmel nyugtáztuk, hogy a szállás nyitva. Igenám, de a Covid protokoll szerint nem fogadnak külföldi vendéget. Ami minimum furcsa, ha egy hely nevében szerepel az „Internatinal” szó. Mivel a főnök felhívása után is maradt a szigor, a portás elkísért egy közeli helyre, amiről ránézésre nem lehetet volna megmondani, hogy a patkányok, vagy a tetvek okozzák-e a nagyobb gondot, és a tulaj is jelezte, hogy az egyetlen szabad szobája nem bizts, hogy megfelel az igényeinknek. Pedig az elvárásaink ennyi év után már elég alacsonyan vannak, de vélhetően még így is igaza volt. Viszont ő már egy egész pofás helyet mutatott, amiről korábban a neten is olvastam. 13 dollár, és csak a pergő tapétát kell megszokni, a légkondi mindenestre életmentőnek tűnik. Éjjel fél tizenkettő táján, hulla fáradtan nem voltunk a legjobb alkupozícióban, így legyen ez a hely, nem tűnik rossznak. Ezt követően már csak vacsorát kellett találni - Ritának nem volt elég a repülőn kapott mahapörkölt -, ami viszont pofon egyszerű volt. Mivel ramadán idején mindenki éjszaka él és táplálkozik (kétszer-háromszor) - a helyiek délelőtt/napközben többnyire alszanak, ételszerzésre csak a boltok és gyümölcsárusok vannak nyitva, az első étkezést este 6 körül, pontban naplementekor tartják, ilyenkor teljesen leáll a forgalom, mindenki szűk körben, a családjával, barátaival piknikezik a parkokban, utak mentén, tereken és este 7 körül kezdődik az élet, ekkor nyitnak a játszóterek, vidámparkok, sportpályák, éttermek, kávézók, minden megtelik élettel, az emberek esznek, isznak, sportolnak, szórakoznak egészen hajnali 3-ig, 4-ig -  a helyek is nyitva voltak, mi pedig fél perc alatt találtunk remek csirke tortillát. 

Nem indult egyszerűen a szudáni életritmus felvétele, de lesz időnk megszokni. Már ha meg lehet egyáltalán.

2021. április 23. – Breakfast a szúfi imakörrel, majd élő zene a Nílus mentén

A hajnali kettes fekvés nem könnyítette meg Rita ébredését, és mire ez sikerült neki, addigra már olyan hőség tombolt a városban, hogy sokmindent nem tudtunk csinálni. Felfedeztük viszont a környék szupermarketjeit, aminek sokkal jobb az ellátottsága, mint Etiópiában bárhol - Etiópiában a legtöbb termékből csak egy-egy fajta létezett, pl. ugyanaz az egy fajta kínai kávéscsésze, gumipapucs, tuk tuk kapható, látható az ország minden részén. A mai nap program gerincét egyébként az adta, hogy a kanadai-román Adrián - akit még Lalibelaban ismertünk meg - még a városban van és a vendéglátója meghívott minket is a szúfi csoportja esti meditációjára. A kushi(?) lényege az, hogy Isten nevét recitálják zenei kíséret mellett, amíg lélekben össze nem kötődnek vele és egymással. Egy fokkal kevésbé izgalmas, mint a ramadán miatt elmaradó pénteki dervistánc, de jobb ötletünk momentán nincs. Ehhez tényleg csak annyi kellett volna, hogy eljussunk a közeli buszpályaudvarra, ahová viszont a marha tuktukosnak, akit leintettünk, nem volt joga behajtani, így másfél kilométert kellett gyalogolnunk az émelyítő hőségben. Innen további 10 km és már meg is érkeztünk a Nílus túlpartján lévő Omdurmanba. Hamarosan Adriánék is megérkeztek, majd elindultunk egy közeli kis mecset udvarába.

Rita könnyen megbarátkozott a gondolattal, hogy ő lesz az egyedüli nő a színen - normál esetben a nők is részt vehetnek rajta, de a legutóbb túlságosan sokat hangoskodtak, így fél évre eltiltották őket a rendezvénytől :) -, és egyébként is különleges elbírálást kaptunk. Pl. azonnal palackos vízzel kínáltak minket, amit némileg rossz érzéssel fogadtunk el, tudván azt, hogy rajtunk kívül senki nem ivott - még egy korty vizet sem - az elmúlt tíz órában… Kisvártatva kiderült, hogy a mai recitáció elmarad - még ez is… -, mert a közösség vezetőjének anyja elhalálozott, aki így azonnal visszatér Szaúdi-Arábiából, és mindenki kimegy elé a reptérre. Na, frankó. Viszont előtte még megejtették a breakfastet, amit ha nem reggelinek fordítunk, tökéletesen leírja a nap első étkezését, amivel megtörik a böjtöt. Hamarosan elénk is mindenféle helyi étel került - nekem a kedvencem a rizses sülthús volt, ami megidézte kevés pozitív emlékeim egyikét az általános iskolai menzáról… -, a nap lemente pillanatában pedig mindenki elkezdett zabálni, és dönteni magába a vizet, a hibiszkuszlevet és a cukornáditalt. Mondjuk nem indokolatlanul, elvégre volt mit pótolniuk, pláne 43 fokban. Az elővacsora után volt még közös éneklés és templomi ima is - normál esetben azért ilyet ritkán lát a kívülálló -, majd kocsiba pattantunk, nehogy a „shík” anélkül érkezzen, hogy lerónánk a kegyeletünket. Mondjuk kicsit bizarr volt, hogy se őt, se a kedves mamát nem láttuk sohasem, de láthatóan a rajtunk kívül várakozó többszáz ember nem osztozott a dilemmánkban.

Talán még ennél is fontosabb fejlemény, hogy a Talal nevű helyi mérnök srác segített nekünk a rendőrségi regisztrációban, amihez jó sok rábeszélésre volt szükség, mert a helyi erők nem nagyon akarództak dolgozni. Mondjuk nekem nem gond, ha később a büntetést is hasonló hanyagsággal osztogatják majd. A lényeg, hogy a pecsét mellé egy rendőrségi bélyeg is került, mi pedig nekivágtunk az éjszakának, amire a Nílus menti főút kínálkozott a legalkalmasabbnak. Itt ugyanis a part menti éttermeken kívül élőzenét kínáló, horgonyzott hajók is várják a szórakozni vágyókat, tisztára Budapest hangulat uralkodott a város ezen részén. A vacsora alatt érdekes filozófiai és vallási kérdéseket vitattunk meg - aminek részleteibe most kár lenne bocsátkozni -, az mindenesetre biztos, hogy Adrian hiába töltötte az elmúlt éveit mindenféle színű-szagú kolostorokban, bölcsességből jóval kevesebbet mértek neki, mint házigazdájának. Ami viszont ide kívánkozik az az, hogy rákérdeztem, milyen itt a muszlim (97%) keresztény (3%) együttélés. Talal azt mondta, hogy történelmileg nagyon jól működött a dolog, de a keresztény többségű Dél-Szudán kiválása miatti összecsapásokat (mely ország kiválását a szintén keresztény Etiópia támogatta, de nem vallási alapon, hanem mert számított a dél-szudáni olajmezők kincseire) az akkori hatalom próbálta vallásháborúnak beállítani, ami rontott a helyzeten. Eközben Rita kapott két adag vattacukrot a szomszéd asztalnál ülő lányoktól. Én mondjuk hideg sörnek jobban örültem volna, de sajnos azt errefelé még a pincérektől sem kapni…

Nagyjából hajnali háromkor értünk vissza a szállásra, Rita pedig még egy harmadik vacsorát is eszközölt - nem mintha az elmúlt kettőt meghagyta volna -, és most már biztosra mondhatom, hogy a bioritmusunk felbecsülhetetlen károkat szenvedett. Bár ez a nap kimondottan jól sikerült, holnap azért jó lenne már valamit a város nevezetességeiből is megnézni…

2021. április 24. – A Nemzeti Múzeum udvara és némi bolyongás

Az ismételt éjszakázás után nem kapkodtuk el a kelést, nagyjából délután kettő volt már, amikor elhajtottunk az Etnográfiai Múzeumhoz, mely Szudán megannyi népcsoportját – remélhetőleg a magyarab törzset is! – mutatja be, de természetesen a ramadán miatt zárva találtuk. A közelben szolgáltot teljesítő rendőr szerint holnap reggel majd kinyit, de én azért mérget nem vennék erre. Pusztító volt a hőség, így a kb. két kilométerre lévő Nemzeti Múzeumba sem sikerült gyalog eljutnunk, ami sok jóval nem kecsegtet azokra a napokra tekintve, amikor majd napközben is fontos programjaink lesznek. Egyébként a Nemzeti Múzeumnál nem érhetett meglepetés, ugyanis arról pontosan tudtuk, hogy be van zárva, nem ramadán, hanem tatarozás miatt. Viszont amiért még így is Khartoum első számú látnivalója, az az, hogy hála a szimpatikus biztonsági személyzetnek, a Múzeum udvarába áttelepített három fáraókori templomot – amik kiváló állapotban vannak – így is meg lehet tekinteni.

Szerencsére minket is beengedtek néhány mosoly kíséretében, így elkezdhettük a templomok felfedezését. Az első a Buhen templom volt, hol nemcsak a struktúra és a faragások maradtak meg, de legtöbb helyen az eredeti festés is, így tényeg visszautaztunk az időbe néhány ezer évet. Ami viszont hihetetlen, hogy a templomokhoz egy nyamvadt kamerát nem voltak képesek felrakni, így minden huligán szükségét érezte annak, hogy belevésse a nevét az ősi kövekbe. Bár ha azt vesszük, ez itt egyfajta hagyomány, ugyanis az egyiptomi turizmus hajnalától datálható a hasonló rongálás. Ez egyébként bő kétszáz évet jelent, 1820-tól kezdődően számos kalandvágyó európai főrend nevét megtaláltuk a maiakhoz hasonló módon a homokkőben. Ehhez kapcsolódik a legérdekesebb „felfedezésünk" is, ugyanis 1834-ből c. Zichy (a „c” a gróf titulust jelöli) is itthagyta a névjegyét a Kumma templom falában. Mint kiderült, Zichy Edmund grófról van szó, akinek jól dokumentált utazását azért sikerült összekapcsolnom a felirattal, mert azt nagyjából másfél évvel előttem, a Bahir Darban megismert Dani már felfedezte, megfuttatta a magyar nyilvánosságban, és ennek nyomán egyiptológusok és egyéb történészek összerakták a kirakóst. Kicsit elkéstünk a dologgal, de sebaj. A történet.

A három templommal és az egyéb szobrokkal elég sok időt elvertünk, utána pedig átsétáltunk a Nílus legnagyobb szigetére, Tutira, ami voltaképpen nem is a folyón van, hanem a Fehér-, a Kék- és az egyesült Nílus által határolt háromszögben. Itt találkoztunk pár jófej helyivel, de mivel a kilátó nem volt nyitva, ezért visszasétáltunk a hídon - ahonnan a város legikonikusabb épülete, a tojásdad Continental hotel a legjobban látszik -, és elgyalogoltunk a Nílusok (első) összefolyásáig. Pont naplementekor értük el a vizet, így még sikerült egy két fotót készíteni mielőtt ránktelepedett volna a sötétség. Ugyan azon a Nílus sétányon voltunk, mint tegnap, csak éppen tíz kilométerrel odébb. Balszerencse, hogy ezen a vonalon nem jár a tömegközlekedés, és mivel kajaidő volt, taxit sem volt esély találni, így lassan visszaindultunk a belváros felé. A Nemzeti Múzeumig jutottunk, amikor egy kedves család meginvitált, csatlakozzunk a piknikjükhöz. Elég mókás, hogy a Közel-Keleten Magyarországot még mindig a régi Nokia gyárral azonosítják, de soha rosszabb reklámot egyébként. Miután elfogyasztottunk egy csomó olivát, datolyát, falafelt és némi gyanús eredetű vízből készült italt, a családfő felajánlotta, hogy hazafuvaroz minket, amit kilátástalan helyzetünkből adódóan el is fogadtunk. Tényleg kezdjük megtapasztalni a helyiek legendás vendégszeretetét, ami némileg ellensúlyozza a legendás hőséget, amit alig lehet elviselni.

2021. április 25. – Búvártúra után koslatva

Még Etiópiában voltunk, amikor megpróbáltam egyezkedni a Port Sudanban székelő két búvárbázissal, mert az a kiváló ötletem támadt, hogy Egyiptom helyett akár ott is megcsinálhatjuk a búvár tanfolyamot, amivel már évek óta – de leginkább Thaiföldön – szemeztünk. Egyrészt Port Sudan semmivel nem nagyobb kitérő, mint például Dahab. Másrészt Port Sudannál található a Vörös-tenger egyetlen UNESCO Világörökség Nemzeti Parkja, mely egyben a világ egyik legjobb merülőhelye is. Harmadrészt pedig Dahabban már voltunk, itt meg még nem. Sajnos azonban az e-mailezés nem vezetett eredményre, az egyik bázis ugyanis nem üzemel a ramadán alatt, a másik pedig jóval magasabb árat kért, mint amennyibe a tanfolyam Egyiptomban kerülne. Viszont mielőtt továbbindultunk volna, gondoltam, hogy teszek mégegy kísérletet, hátha az élőszó varázsa változtat valamit a helyzeten. A Charisma Diving Center főnöke azonnal fel is vette a telefont, mint kiderült, Khartoumban tartózkodik éppen, és azt ígérte, egy órán belül a szállásunkon lesz. Na, akkor ma sem megyünk Etnográfiai Múzeumba…

A megbeszéltek szerint Ammer meg is érkezett a találkára, ahol egész gördülékenyen tudtunk tárgyalni, mint kiderült, hajóval mennénk a merülőhelyekre - ez indokolja a magasabb árat -, de végül sikerült lealkudni azt a plusz kétszáz dollárt, így gyakorlatilag olyan olcsó lett a kurzus, aminél jobb áron sehol nem lehetne megcsinálni. Ez így rendben is lenne, a probléma csak az, hogy csütörtökig (29-e) dolga van a fővárosban, így az elkövetkező három napra valamiféle kompakt elfoglaltságot kéne találnunk, mert ennyi elcseszni való időnk igazán nincs. Mivel megszületett a tervem, megszületett a megállapodás is, a nap hátralévő részét, pedig a készülődéssel és a meghibásodó légkondi javításával töltöttük.

Este azért még be tudtuk pótolni azt a programot, ami tegnap – a telefonos taxirendelő applikáció hibájából – meghiúsult, és ellátogattunk a város leghíresebb jemeni éttermébe. Óriási és elég forgalmas helyről van szó, itt is mendit kértünk, ami Etiópiához képest 10-20%-kal volt drágább. Mint nagyjából minden, a csirkehúst leszámítva. Mivel a légkondi csak nem akart megjavulni, az utolsó éjszakára inkább kaptunk egy új szobát, de mivel pakolni egyébként is kellett, a költözés nem esett nehezünkre.

2021. április 26. – Meroé skalpolt piramisai

Noha mára utazást terveztünk, nem kellett kapkodnunk, mert véletlenül sem akartuk a fővárostól kb. négy órára lévő piramisokat a legnagyobb hőségben elérni, így valamivel 11 előtt indultunk el a város teljesen másik részében lévő pályaudvarra. Az út taxival is majdnem egy óra volt, tényleg nehezen szerethető város ez a Khartoum. A busz viszont velünk tellett meg - sajna nekem már csak a leghátsó, a lengéscsillapítás hiányát leginkább elszenvedő sorban, az egyetlen szakadt utas mellett jutott hely -, így rögvest célba is vettük az egykori Meroé királyság legfőbb temetkezési helyét Shendi és Athbara települések között. Az út legnagyobb részét most is a városból való kievickélés jelentette, onnantól fogva a főúton sima volt a menet.

Az ország elsőszámú látnivalójának megközelítése piszok egyszerű, amennyiben a Port Sudan felé menő főúttól nagyjából másfél - viszont a legközelebbi lakott településtől öt - kilométerre fekszik. Mivel se víz, se étel, se szállás nem elérhető a környéken - még a legközelebbi lakott településen sem -, ezért sátorral és ellátmánnyal felkészülve szálltunk le a buszról, és indultunk el abba az irányba, ahol a bejáratot sejtettük. Mint kiderült, a térképünkön egy mára lefalazott, régi bejárat volt, ahol most a területet őrző rendőr posztolt, de megengedte, hogy bemásszunk, majd a területen keresztül elkísért az új, csili-vili látogatóközponthoz, majd közben telefonált párat, hogy várjon is ott minket valaki. Mondjuk mi bőven eltekintettünk volna a jegypénztártól, főleg, hogy a helyi valuta kettős árfolyamának megszűnése óta a belépőket igencsak drágán mérik. Egyébként a területen átsétálva rögtön látszott, hogy milyen különleges helyre érkezünk, és nem csak a piramisok sokasága, valamint szépsége miatt, de azért is, mert a látványban aligha kell osztoznunk másokkal.

A pénztáros fickó, aki egyszemélyben parkőr, karbantartó és igazgató is, viszonylag barátságosan azzal indított, hogy a ramadanra hivatkozva elengedte a húsz dolláros belépő – hivatalosan tényleg annyi – felét, majd további alku eredményeképpen megegyeztünk 8 dollárban, valamint abban, hogy engednek minket a piramisok feletti dombon sátrazni. Miután begyűjtöttük a látogatóközpont minden lényegi információját, nekivágtunk a Szudánban egyedülálló módon drótkerítéssel határolt műemlékegyüttes bejárásának. Mivel ekkor már négy óra múlott, a nap kevésbé volt gyilkos, másrészről viszont a helyiek már készülődtek a napnyugta utáni zabálásra. A nagyra nőtt temetőben három piramisklaszter van, egy kisebb és egy nagyobb itt, valamint a legszámosabb, de elég rossz állapotban lévő piramisok három kilométerre, a főút túloldalán. Ma értelemszerűen csak az előbbi két terület részleges bejárásáról lehetett szó. A kisebbik piramisklaszternél megreptettem kicsit a drónt is, ami senkit nem zavart, én pedig pár egészen káprázatos képpel lettem gazdagabb. A piramisokat egyébként nemcsak körbe-, hanem bejárni is lehet, jópárhoz ugyanis faragásokkal díszített bejárat is tartozik. A nagyjából harminc piramisból csak hármat állítottak helyre teljesen, a többit csak részlegesen, néhényat egyáltalán nem. Pedig a munkára bőven szükség volt, ugyanis kb. száz éve egy igazán gátlástalan olasz kincsvadász módszeresen kifosztotta őket, és miután az egyik csúcsában aranyat talált, az összes többit is – biztos, ami biztos – megskalpolta. Nehéz megmondani, hogy ezzel a példátlan barbársággal Tia Carrere és Ülő Bika eme talján szerelemgyereke mennyi kárt okozott, de szinte biztos, hogy többet, mint amennyi aranyat végül zsákmányolni tudott. Egyébként szigorúan látogatói szemmel nem biztos, hogy a piramisok jelen állapotukban kevésbé hangulatosak lennének, mint épen és egészségesen, felújítva… A lényeg, hogy nagyon szuper volt a hely.

Egyébként a látogatáshoz szép helyi kíséretet is kaptunk, a rendőr szorgosan nyitogatta előttünk a piramisok bejárati ajtaját, na nem mintha ehhez a művelethez bármiféle kulcsra, vagy szakértelemre szükség lett volna… A látogatás másfél órája alatt a nagyobb csoport feléig jutottunk, de holnap reggel bőven lesz időnk pótolni a hiányosságokat, addig is gyönyörködhettünk a piramisok között lebukó napban. A pénztáros-mindenes egyébként nagyon jófej volt, nem elég, hogy egész nap böjtöl, a vacsoráról is el fog késni, mert még haza kell jutnia a „közeli” faluba a szamárhajtású kordéján. Már bőven naplemente után értünk vissza a látogatóközponthoz, hogy felmarkoljuk a cuccainkat, majd megkeressük az ideális helyet a sátornak. Sokat mondjuk nem kellett töprengeni, a környék legmagasabb dombjának teteje elég jó választásnak ígérkezett, ugyanis teljes panoráma nyílt a romterületre, ami a telihold fényénél – mert telihold van ám! – éjszaka is egész jól látszott. Egyébként a sátrunk körül a parkőr kutyája elég meglepő módon sivatagi rókákkal bandázott, és amikor a fickó hazaindult, csak a kutyát vitte magával… Mondjuk a rókák remélhetőleg nem sok vizet fognak zavarni, azt leszámítva, hogy igazán fülsértő módon tudnak kommunikáli egymással. A sátrat szerencsére holdvilágnál is roppant egyszerű volt telepíteni, és a Simienből átmentett tonhalkonzervünk elfogyasztása sem okozott problémát. A rendőrbácsi meglátogatott minket éjjel tíz körül, hogy ellenőrizze az életfunkcióink működését, de mivel mindent rendben talált, ő is visszavonult aludni. Nagyszerű éjszakának nézünk elébe, csak a pokoli hőség csillapodhatna már egy kicsit…

2021. április 27. – Piramisok reload

Az éjszaka tartogatott némi meglepetést. Persze nem azt, hogy a sivatagi rókák körbepisilik a sátrat, mert arra a számítottam, ellenben esőre a legkevésbé sem. Ugyebár sivatag, száraz évszak, ilyesmi… Azért nem égszakadásra kell gondolni, inkább csak szitálásra, de annyira éppen elég kellemetlen volt, hogy be kellett húznunk a sátor ajtaját - addig csak a szúnyogháló volt -, amitől iszonyú meleg lett. Olyan tempóban fogyott a vizünk, hogy nem hiszem, valaha ittam-e már ennyit. Ahogy azt sem, hogy másfél óránál többet aludtam volna, tűkön ülve vártam a hajnali ötöt, hogy kikászálódhassunk. Rita meglepően könnyen ébredt, és volt is miért. Hiszen a napfelkelte errefelé fél hatkor esedékes, és miután átléptük a szögesdrót kerítést elfoglaltunk egy olyan helyet, hogy lehetőség szerint a kisebb piramiscsoport felett bukkanjon ki a vöröslő korong. A magunk szerény eszközeivel igyekeztük is megőrizni a pillanatot, ami után nemsokkal a parkőr srác is felbukkant, kávét és teát hozott nekünk. A reggelivel azért nem sokat bíbelődtünk, elvégre még azelőtt szerettük volna bejárni a piramisokat, mielőtt ismét pusztító lenne a hőség.

Miután alaposan megvizsgáltuk kívül-belül az összeset, a parkőr kíséretében – aki a kemény munkanap után indult is haza – elindultunk a főút felé. De mivel alig múlt nyolc óra, felmerült bennem, hogy elsétálhatunk még a pár kilométerre lévő, kicsit romosabb harmadik piramiskalszterhez, valamint a tőle nem messze lévő egyiptomi templom romjához is. Miért is ne, elvégre a nap hátralévő részében úgyis utazni fogunk… Nem mondom, hogy jól esett a gyaloglás, de azért még elviselhető volt az idő. A piramisok egy-két kivétellel tényleg ramaty állapotban voltak, de legalább a parkőr megengedte, hogy felmásszunk rájuk, azért az is valami. A Nap-templom pedig simán lehetett volna a Budaszentlőrinci pálos kolostor is, mert térdmagasságtól felfelé semmi nem maradt belőle. Ezzel együtt nem bántuk meg ezt a 70 perces kitérőt, főleg mert vélhetően itt vannak a világ legviccesebb kéregető gyerekei. Miután nem adtunk nekik baksist, olyan műzokogásban törtek ki, mint a legvérmesebb siratóasszonyok a századelő Magyarországán. Egyébként elképesztő, hogy ha valahol akárcsak minimális koncentrációban megjelennek a nyugati turisták ott egyből felüti fejét a koldulás.

Negyed tízre értünk vissza a főútra, és a nap már kezdett emésztő lenni, szerencsére nem kellett sokat várnunk a fuvarra, a második gépjármű - az első egy tele töltött busz volt -, egy Port Sudanba tartó teherautó megállt nekünk. Az Athbaráig háralévő 90 kilométert kellemes, légkondícionált kabinban másfél óra alatt tettük meg, és a sofőr nem volt hajlandó elfogadni semmit a fuvarért cserébe. A buszpályaudvar a főúttól 300 méterre volt, és a helyiek egyből el is irányítottak minket egy kisbuszhoz, amivel elvileg könnyen elérjük majd uticélunkat, Karimát. Sajnos a nép nem nagyon akart gyűlni, így közel másfél órát kellett várakoznunk a rekkenő hőségben, míg végül nekivágtunk a 300 kilométernek. Nem tudom, hogy a hőség vagy a kialvatlanság miatt, de iszonyatos álmosság telepedett ránk, ami végső soron eléggé megkönnyítette az utazást, a négy óra gyorsan eltelt. Sajnos a busz azonban nem Karimába ment, hanem - a közvetlen járatra nem jött össze elég ember, így meglepő módon visszaadtak némi pénzt -, hanem a főúttol még két átszállással kellett odáig eljutni. Az egyik utastársunk, kinek szintén Krima volt a célja, segített is ebben, mitöbb a kocsink jegyét is fizette. (Igazság szerint egy félreértésből adódóan, mert míg mi taxizás helyett stoppolni akartunk volna, ő mondta, hogy csak 300 helyi pénz lesz a fuvar négy személyre. Ami valójában 3000 volt. Utólag pedig nem fogadta el, hiába akartuk volna kifizetni a különbözetet. Ugye, hogy fontos lenne a magabiztos angol nyelvtudás!)

Majdnem öt óra volt, mire végre elértük Karimát, szerencsére a falu egyetlen hostelje a pályudvar mellett árválkodott. Meglepő módon egy angolul remekül beszélő bácsi vezette, aki azzal a hírrel sokkolt minket, hogy más turisták is vannak a helyen! Méghozzá egy román pár. Fene tudja, hogy mit keresnek a világ ezen szegletében, de Adrián után az újabb hegyi franciák felbukkanása kezdett bizarr lenni. Egyébként a pár rögtön el is hívott minket a Jebel Barkal hegy melletti piramisokhoz - amit az útról már mi is láttunk -, de annyira fáradtak voltunk, hogy inkább holnapra halasztottuk a közös felfedezést. Azért este együtt kerestünk valamit enni és ittunk egy teát… Természetesen ők is vegák. A tegnap éjszakai szauna után ma megengedtük magunknak a légkondi luxusát, könnyen ment is az elalvás, remélem a korán reggeli kelés is menni fog!

2021. április 28. – A fáraó átka lesújt a legperzselőbb napon

Találka a románokkal fél hétkor, majd irány a pályaudvar és Nuri. Ugyanis a Napata királyság volt olyan kedves és az uralkodóit nem egy helyre, de még csak nem is egymás közelébe, hanem egy kb. 40 km sugarú körben, három világvégi falu szélén földelte el. Ez a három helyszín, Jebel Barkal, Nuri és El Kurru együtt szerepelnek a Világörökségek listáján, nekünk pedig feltett célunk volt, hogy mindhárom helyre eljutunk. Méghozzá a mai napon. Nuri elég könnyű menet volt, egy átszállás után, alig egy óra alatt – átkelve a Níluson – oda is értünk. Azért fel van adva a lecke annak, aki belépőjegyet szeretne váltani ezekre a helyszínekre, mivel az itt álló ötven piramis nemhogy elkerítve nem volt, de még egy üres bódé sem árválkodott sehol, ami a ramadánon kívül pénztárként szolgálhat. Egy ideig kószáltunk valamiféle hivatalos személy után kutatva, de amint a Nap egyre magasabbra emelkedett, inkább úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a helyszínt.

Itt vannak egyébként az ország legnagyobb piramisai, és bár egyikük sincs renoválva, meglepően jó állapotban magasodtak a szomszédos datolyaliget fölé. Ugye, erre nem járt digó dinamittal. Az igazán nagy és ép piramisok száma – melyek közül a csúcs 50 méter magas – kb. 10 körül van, és nem lehet bemenni egyikbe sem, így a terület gyorsan bejárható lenne, ha az ember nem akarná kihasználni azt, hogy tiltótábla hiányában – és a tegnapi tapasztalat alapján – meg is lehet mászni őket. Mivel az egész olyan, mint egy óriási lépcső, ez semmiféle fizikai nehézségbe nem ütközik, és mégis, alig kezdtem el a mászást, egyazon pillanatban begörcsölt mind a két combom. Ilyen soha azelőtt nem fordult elő, egészen szar érzés volt - és majdnem egy hétig éreztette hatását -, alig bírtam befejezni a küldetést. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a fáraók legendás átka csapott le rám, igaz némileg gyengédebben, mintha mondjuk sírrabló lettem volna… Egyébként a piramis tetjéről nemcsak a romterület, de a Nílus menti ligetek is nagyon jól néztek ki. Mondhatni, megérte az áldozatot!

Merowe faluba, ami a környék fő közlekedési csomópontja viszonylag gyorsan visszajutottunk, itt időlegesen elköszöntünk a román pártól, akiknek jelenésük volt a rendőrségen, hogy megszerezzék azt a bélyeget, amivel anno nekünk is volt gondunk Khartoumban. Némi csalódásként éltem meg, hogy El Kurruba nem innen megy a járat, hanem vissza kellett mennünk Karimába. Szerencsére reggel lévén – ellentétben a tegnap délutánnal – még volt buszforgalom, így gyorsan megvolt a dolog. Viszont El Kurruba a járatok – csodák csodája – nem a buszpályaudvarról indulnak, hanem a vasútállomástól, ahová a hotelünk tulajdonosa szerencsésen elnavigált, és most is jól jött ki a lépés, velünk telt meg a furgon, így idulhattunk is. Hogy a fáraó átka csak átmeneti volt, az is jelzi, hogy a buszon mellettem egy angoltanárnő ült, akinek nem mellesleg a fia a helyi ásatások vezetője, a bátyja pedig a kulcsos ember El Kurruba, így rögvest megoldódott az a problémánk, hogyan találunk valakit, aki be is tud minket engedni a terület szenzációjához, a föld alatti sírkamrába. A busz közvetlenül a romterületig, pontosabban a kulcsos ember házának kapujáig vitt minket - egy lélek nincs az utcákon, szóval nehezen jutottunk volna el ide… -, és az udvaron találtunk is két kisfút, akik megígérték, hogy előkerítik nekünk a portást. Alig negyed óra alatt ez sikerült is, aludt a drága, természetesen. Remélem az állam jól megfizeti a kemény munkáját.

A romterület egyébkét elég nagy, és hektikus képet mutat. Egyetlen piramis áll úgy ahogy, a többinek a köveit már elhordták a helyiek a saját építkezésükhöz. De a lényeg nem is a felszín felett, hanem alatt van, ugyanis itt elég sok földalatti festett sírkamrát találtak, nagyjából úgy, mint a Királyok-völgyében, csak persze sokkal kisebb léptékű műremekeket kell elképzelni. A legtöbb ilyen sír lejáratát egyébként rács védi, ugyanis a feltárás jelenleg is tart, egyetlen egybe engednek látogatókat, amiről hála a szerencsénknek hamar lekerült a lakat. Persze mielőtt leengedtek volna minket, még meg kellett egyezni az árban, és először valami olyan pofátlanságra ragadtatta magát a fickó, hogy én szégyelltem magam, de végül – a három helyszín vonatkozásában – megegyeztünk a másik piramismezőhöz hasonló árfekvésben. A sírkamra egyébként elég nagy, de őszintén szólva nehezemre esett eldönteni, hogy a festés melyik része korabeli – 3000 éves – és mennyiben restaurátorok ügyes kópiája csupán. Azért kigyönyörködtük magunkat, ha már fizettünk. Mire végeztünk a látogatással, már jött is a hívás román cimboráinktól, hogy ők is hamarosan érkeznek, taxival, nekünk pedig az a komoly nehézségekkel járó feladat szakadt a nyakunkba, hogy megakadályozzuk a portást, hogy hazatérjen folytatni az alvást. Tényleg küzdenünk kellett az utolsó vérig, de végül sikerült! Mivel a románok Egyiptom felől jönnek, ezért számukra az újdonságélmény csekélyke volt, de végső soron azért csak meg kell nézni Szudán egyetlen ilyen jellegű műemlékét is.

Ami viszont az elkövetkező negyven percben történt, azt nem kívánom senkinek. Kezdve onnantól, hogy másfél kilométert kellett gyalogolnunk a tűző napon a főútig, ráadásul mivel a románoknak elfogyott a vizük, a mi utolsó palackunkból lejmoltak (ami egyébként már felforrt a melegben, de még így is életmentő volt)… Kicsivel délután egy körül járt az idő, közelebb volt a 45 fokhoz, mint a negyvenhez, és kilométeres körben se autó, se árnyék. A másik irányba csak-csak mentek kocsik, de a mi irányunkba fél óra alatt csak kettő, de azok sem álltak meg. Mondjuk négy főnek stoppolni már nem annyira egyszerű… Már épp azt mérlegeltük, hogy simán hőgutát kapva kimúlunk, vagy visszasétálunk a faluba, megkeressük az egyetlen boltot, veszünk vizet és feladjuk a mai napot, netán elmegyünk a másik irányba egy komolyabb településig, amikor egy teljesen üres furgon tűnt fel, majd lassított le mellettünk. Megmenekültünk! Nem helyi járat volt, hanem három munkás egy csomó eszközzel volt úton éppen Karimába, ahová minket is örömmel visszavittek. Soha nem élveztem még ennyire légkondícionálót és hideg vizet, mint amikor visszaértünk a hotelbe, az már biztos!

Az elkövetkező két óra azzal telt, hogy életre keljünk, de így is nagyon nehéz volt rávenni magunkat arra, hogy nekiinduljunk a nap utolsó, talán leglátványosabb helyszínének, a Karima határában lévő Jebel Barkal-hegy és piramismező bejárásának. A románk beadták a kulcsot, igaz ők még úgyis terveztek itt egy plusz napot. Ide viszonylag egyszerűen, tuktukkal jutottunk ki, rögtön a piramisok tövéhez. Itt is drónoztam egy kicsit, körbejártuk az amúgy remek állapotban lévő piramisokat, majd elindultunk a helyiek szerint szent – de legalábbis szép – szikla felé. Egy közel kétszáz méter magas, két kilométer kerületű szikláról van szó, ami szinte üvölt azért, hogy megmásszák, de egy ilyen nap után, és a naplementére tekintettel erre nem vállalkoztunk. Viszont a szikla talán a földről mutatja a legjobb formáját, egész pontosan minden oldalról másképpen néz ki. A szikla tövében van egy múzeum is, de arra semmi remény nem volt, hogy azt kinyittassuk, így inkább a Mon-templom felé vettük az irányt. A szikla átellenes oldalán ugyanis egy egészen óriási núbiai templom romjai fekszenek, méltatlnul elhallgatva és elhanyagolva. Őszintén szólva megdöbbentő volt egy ilyen csodára bukkanni váratlanul, miközben a világ bármely részén körberajongná a régészszakma, de a látogatók is. A lemenő nap fényében még pont annyi időnk volt, hogy alaposan bejárjuk a legalább két futballpályányi templomkomplexumot, majd búcsút intsünk ennek az ősi kultúrának, legalábbis átmenetileg.

A vacsorát ismét a román párral terveztük elfogyasztani, találtunk is egy jó éttermet, majd összefutottunk néhány helyi rendőrrel, akik meghívtak minket teázni. És a tea csak a kezdet volt, ugyanis felajánlották, hogy holnap délután elvisznek minket egy nílusi horgászatra és meginvitálnak utána az esti családi étkezésre is. Összetört szívvel kellett visszutasítanom ezt a szenzációs ajánlatot, ugyanis már megvolt a jegyünk a holnap hajnali khartoumi járatra. Félek, ugyanezért Egyitomban súlyos dollárokat kérnének el…

2021. április 29. – Tortúra a sivatagi úton

Talán nem lepek meg senkit azzal, hogy a belengetett hat órai induláskor rajtunk kívül egy lélek nem volt a pályaudvaron, de az még nekem is új volt, hogy a tegnap este még ott parkoló buszunk is eltűnt. Kiderült ugyanis, hogy a járat hajnalban még megtesz egy kört, és felszedi a környező falvak utasait is, mi pedig majd egy kibusszal megyünk után a falu határába, nagyjából a piramisokhoz. Ez egyébként meg is történt, valamivel hét óra után… Ennyit arról, hogy négy óra lesz a menetidő, és a ebédet már bőven Khartoumban fogyaszthatnánk, már ha lenne nyitvatartó étterem…

Persze az erre vonatkozó reményünk akkor szállt el végleg, amikor a buszunk a sivatag közepén egyszer csak lerobbant. Először. Nem úgy robbant le, ahogy a filmekben szokás, egyszerűen csak a sofőr megállt, mert úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Az elkövetkező óra azzal telt, hogy a buszon tartózkodó férfiak leszálltak, és versenyt néztek a motortér irányába, ahol a sofőr kalapált valamit. Nem hangzott túl szakszerűnek, de én nem értek a lovakhoz… A lényeg, hogy egyszercsak megszületett a döntés, hogy továbbmegyünk, ami tartott is vagy negyven percig. Aztán újra egy óra ácsorgás következett, én pedig iszonyatosan ideges lettem, mert nem igazán készültünk tízórás útra, és nem tettük meg az ehhez szükséges óvintézkedéseket sem. Az újbb kopácsolás után végül ismét a továbbhaladás pártiak győzte, mi pedig szépen komótosan folytattuk az utat a főváros irányába.

Eredetileg két opciónk volt, vagy Athbarába megyünk – valamivel rövidebb út – és ott várjuk be a fővárosból este induló fuvarunkat, ami hajnali egy körül érkezhet, vagy visszamegyünk Khartoumba, ahol van légkondi, éttermek, wifi és talán még az Etnográfiai Múzeumba is eljutunk. Logikusnak tűnt a második opció, mégis iszonyat nyagyot szívtunk vele. A múzeum hagyján, de már azon is izgulni kellett, hogy legalább a kocsinkat elérjük. Végül ezzel nem volt gond, mert délután három körül, alig kilenc órával a tervezett indulás után begurultunk a buszpályaudvarra, ami megint új helyen volt, és a belvárostól vagy 20 kilométerre. Innen még két helyi buszt kellett fognunk, és várnunk további másfél órát, mire elértük a szállást. Ilyen szívásra azért nem voltunk felkészülve.

Közben kiderült, hogy Adrián és Talal is csak most délután érnek vissza a temetésről - kellemes öt nap lehetett… - és meghívtak minket egy a szállásunkhoz közeli indiai étterembe, amiről kiderült, hogy napközben is nyitva van. Mondjuk ezt nem ártott volna tudni, abban a négy napban, amikor csak croissant ettünk ebédre… Egyébként a hely zsúfolásig volt külföldiekkel, az árak mégis nagyon barátiak voltak. Mint kiderült, Adrián halálra unta magát a semmittevésben - nesze neked spirituális utazás -, és egyeztettük, hogy nagyjából egyszerre érünk majd az egyiptomi határhoz. Talal pedig felvetette, hogy legjobb tudomása szerint van Port Sudan-Vadi Halfa közvetlen busz, így akár magunkkal vihetnénk a nagy zsákokat is. Ennek lenne értelme, mármint ha - tényleg - létezik járat, amire a térkép alapján nem látok sok esélyt.

Az indiai kaja után még rendeltünk egy pizzát az útra, majd jógyerekek módjára vártunk a szálláson, mikor érkezik meg a búvároktató bácsi, hogy nekivágjunk a bő 800 kilométeres éjszakai útnak. Mert ma még alig utaztunk, ugyebár. Ammer egyébként meglepően pontos volt, és végül a nagy hátizsákokkal együtt indultunk el, hogy aztán másfél órát töltsünk a naplemente után felpezsdülő város forgalmában. Nem is emlékszem mikor aludtam el, de a Shendiben történő megálló alkalmával ébresztettek, és már majdnem éjfél volt… Jó lett volna ezt a napot teljesen átaludni, de méginkább horgászni a Níluson…