2021. május 26. – Túlvilági túra a fáraókkal

Reggel korán szerettünk volna útra kelni, de a hotel reggelijére várni kellett, így már elmúlt nyolc, mire elindulhattunk a folyó túlpartján elterülő nekropolisz, a Királyok Völgye felé. A komp tíz percnyi sétára volt, amit persze nem úsztunk meg kéretlen ajánlatok nélkül, ráadásul az egyik – egyébként roppant udvarias – visszautasítás után az egyik lovász válogatott szidalmakat vágott a fejünkhöz. Milyen lelki tusakodás lehet minden napja szegénynek, hogy a hozzánk hasonló mocskos turisták pénzéből kell etetnie a családját… A lényeg, hogy sikerült ráhangolódni a napra. Eredetileg – bár némi fenntartással – biciklibérlésben gondolkodtunk, de természetesen már a kompon kaptuk az ajánlatokat. Az egyik taxis például felajánlotta, hogy egy dollárért elvisz minket a Királyok Völgyébe. (Nyilván azzal a céllal, hogy a program további részére is leszerződünk vele.) Ezt az ajánlatot némi gondolkodás után elfogadtuk, legrosszabb esetben felkészülve arra, hogy majd gyalog folytatjuk a túrát, ami völgynek lefelé nem lett volna olyan vészes. Út közben  vettünk vizet, majd néhány fotó erejéig megálltunk Memnón kolosszusainál is. Elég hosszú hegymenet után megérkeztünk, és nem is kellett csalódnunk, amint kifizettem volna az aprópénzt, elkezdett győzködni - elvégre, hogy gondolhatom, hogy neki egy dollárért megérte az oda-vissza 20 km-es út… -, egyezzünk meg egész napra. Mondtam, hogy az első egyezségünket ő ajánlotta fel, nem az én problémám, ha átverte magát, és nekünk tényleg megfelel, ha innentől gyalog folytatjuk. Persze ha tud újabb visszautasíthatatlan ajánlatot tenni, folytathatjuk a közös utat… Némi kölcsönös rosszallás után végül sikerült megállapodnunk a sztenderd - szállodák és más sofőrök által kínált - ár negyven százalékában. Huszonöt kilométeres túra öt óra várakozással - főleg annak fényében, hogy a gyaloglás lett volna az alternatíva 40 fokban - 10 dollárért nem vészes, a bicikli sem lett volna olcsóbb. Na, innentől már koncentrálhattunk a látnivalókra, ugyanis volt mire.

Nem tudom, hogy mennyire friss szabály, de vélhetően a tömegturizmus felfutása miatt alakult így, hogy a belépő csupán három, szabadon választható királysírra érvényes. A lényeg, hogy némi segítséggel kiválasztottuk a három legszebben festettett kamrát - mármint azok közül, amikhez nem kell extra jegyet váltani több tízezer forintért -, ezek pedig Tausert valamint III. és IX Rameses sírjai. Nekem 16 éve már volt szerencsém látni ehhez hasonló csodákat, de még így másodszorra is nagyon ütős volt az élmény. Tausert sírja azon kevesek közé tartozik, ami nem csak szépen van festve, de még a szarkofágot is meghagyták, és nem valamelyik múzeumban porosodik. III. Ramesesé volt talán a legszebb, a legmozgalmasabb festményekkel, legélénkebb színekkel - de itt már a festményeket plexivel védték a látogatóktól, ami kicsit rontott az élményen - és IX. Ramesesé is hasonlóan színvonalas volt. Persze mindegyik sír őrzője mellénk szegődött és próbált minket információkkal bombázni, de meglepő módon itt már hallgattak a szép szóra és hagyták, hogy magunk fedezzük fel a helyeket. Mire a harmadik sírhoz értünk, már egyre-másra tűntek fel az orosz turistacsoportok, akik mostanra értek ide Hurghadából, és még a jelen helyzetben is többen voltak a kelleténél. Míg mi egy-egy sírban fél órát töltöttünk bámészkodással, nekik öt percük sem volt, elvégre az egész várost bejárni 9 óra oda-vissza utazással nem hagy sok időt a műélvezetre… Kicsit furcsa belegondolni, hogy míg az Óbirodalom fáraói 130 méter magas piramisokat építettek maguknak, addig Théba uralkodói ezer évvel később „megelégedtek” néhány sziklába vájt alagúttal… Mégha ezek művészi díszítése sokkal magasabb szintre is jutott a  piramisoknál. Ami viszont biztos, hogy úgy ötezer, mint háromezerötszáz évvel ezelőtt nagyságrendekkel voltak civilizáltabbak, mint az Omo-völgy törzsei napjainkban...:) 

Amikor visszaértünk a kocsihoz, meglepetésünkre ott várt minket a taxis lánya, mert mint kiderült, az elmúlt két órában tett egy kört… Hát jó, ha az időbe belefér, miért is ne. A következő megálló Hatsepsut-temploma lett volna, de a sofőr előtte még szükségét érezte annak, hogy megálljunk egy alabástrom-faragó műhelybe. Mint a szállásadónktól megtudtuk, a turisták után nem csak fix jutalékot kapnak - függetlenül attól, hogy vásárolunk-e valamit, vagy sem -, de minden elköltött font fele is hozzájuk vándorol… Azért az 50%-os jutalék kicsit mellbe vágott, persze ez a mi esetünkben kerekded nullára jött ki. :) De vissza a nevezetességekhez. A második női fáraó által Amon Ré istennek szentelt halotti templom egészen bizarr látvány. A sziklafal tövébe épített komplexum látványa inkább idéz ötvenéves, semmint 3500 éves épületet, de persze közelebb érve már láthatóvá válnak azok a jelek, melyek segítenek megfelelően elhelyezni az időskálán. Bár a falfestés a legtöbb helyen megkopott, a szobrok és az oszlopcsarnokok miatt így is gyönyörű templomról van szó. De tény, igazán akkor taglóz le, ha az oda vezető lépcső aljától, a fölé magasodó pengeéles sziklákkal együtt csodáljuk. Itt egyébként már tényleg brutális volt a hőség, eléggé pórul jártunk volna, ha végül gyalogolni kell, főleg, mert a Királyok Völgyéből idáig vezető rövid ösvény le van zárva, a kerülő pedig sok-sok extra kilométer. Mire visszaértünk a kocsihoz újabb meglepetésvendéget kaptunk, a taxis a lányán kívül egy cseh lányt is összeszedett valahogy, aki egy távoli Isis-szentélyhez szeretne eljutni, de csakis azután, hogy minket leraknak harmadik, egyben utolsó mai állomásunkon, a Királynék Völgyében. Ez a sofőr tényleg élelmes, és amíg időben érkezik, a részemről inkább elismerést érdemel, sem mint rosszallást…:)

A Királynék Völgye vitán felül a nap legkellemesebb megepetését okozta. Egyrészt ide már alig jutnak el a turisták - orosz csoportból is csak egy rontotta a levegőt, de az sem sokáig -, másrészt pedig az itteni sírok (az alapjeggyel három látogatható) díszítésükben felveszik a versenyt a fáraók kamráival, igaz méretileg valamivel kisebbek. Egyébként itt található II. Ramses feleségének, Nefertárinak a sírja is, ami az egész nekropolisz leglátványosabb és legdrágább látnivalója, de mivel éppen nem volt fejenként száz dollárunk a bejárására, ezért megelégedtünk azzal a videóval, amit a pénztáros mutatott a belsejéről…:) Persze nem mindenki volt így megszorulva, egy kanadai egyetemista pár például simán megvette az extra jegyet, lement, majd öt perc múlva ki is jött a kriptából. Na, így már egy kicsit jobban érthetővé válik, hogy a helyiek miért nézik mozgó erszénynek a külföldieket… Mitöbb, ez a pazarlás még engem is felbosszantott. A három sír, Titi, Khaemwaset és a könnyen memorizálható Amunherkhepshef közül talán Titié volt a legszebben festett kripta, de igazából az összes jó volt, ráadásul az utolsónál nem mással futottunk össze, mint Georgeoval, az Asszuánba megismert olasz fickóval. Beszélgettünk kicsit - az ő kocsijuk ugyanerre a körre nem tíz, hanem negyven dollár volt… -, majd szóba került, hogy őt is érdekelné másnap hajnalban a hőlégballonozás, ami Luxor talán legexkluzívabb programja. Mivel a mi hotelünk félárat mondott az övéhez képest igencsak megörült a találkozásnak, én pedig megígértem, hogy szervezek neki is egy helyet, szóval a napi jócselekedetet is kipipálhattuk. A taxinkra ismét nem kellett várnunk, szóval mára csak attól tartottam kicsit, hogy utólag elégedetlenkedni fog az alkunk miatt. Egyébként hihetetlenek ezek a figurák… Mintha elfelejtette volna, hogy reggel a városi kompon találkoztunk, a kikötőbe megkérdezte, hogy nem mennénk-e inkább visszafelé a privát járattal ötvenszeres áron.

A szállásra visszaérve sikerült lefoglalnom a holnapi ballontúrát, ami után csak egy gyors vacsora – azért a legtöbb étteremben csak megpróbálnak túlszámlázni – fért bele. A ballon ugyanis a Nappal együtt emelkedik a magasba, és ez megkívánja a hajnali fél ötös indulást. Azért nem keseregtünk sokat a feltételek miatt, főleg mert a holnapi túra soha vissza nem térő alkalom. Normál szezonban ugyanis egy repülés fejenként 120 dollár - tehát annyi, mint Kappadókiában, és harmadannyi, mint Baganban -, ráadásul 3-4 napos a várólista, míg manapság 30 dollár, ami igazán barátinak tekinthető. Remélem, azért a felszerelés ellenőrzésén nem spórolnak a szervezők…:)

2021. május 18. – Éles váltás a határon (folytatás)

Már elmúlt dél, mire átgurultunk az egyiptomi oldalra. Előzetes elképzelésem szerint a szudánit letudhattuk volna fél óra alatt, míg mindenki simán megkapja a kilépő pecsétet, ehhez képest már érteni vélem, miért számolt be mindenki 16-18 órás útról Asszuán és Vadi Halfa viszonylatban. Az egyiptomi épületkomplexum inkább hasonlított egy komolyabb Vörös-tengeri resorta, mint határátkelőhelyre, valószínűleg a grandiózus állomással is az ország, illetve a katonai kormány hatalmát szerették volna bemutatni. (Kevésbé elegánsan, mint a fáraók tették anno.) De a máz alatt tartalom is volt, legalábbis én még sosem láttam olyan óriási szkennert mint itt, konkétan az egész buszunkat megröntgenezték, míg nekünk ki kellett szállni. Mintha a csempészek sikerét legalábbis a leleményes rejtekhelyek, nem pedig a vámosokhoz fűződő kapcsolataik garantálnák… A busz után viszont mi is sorra kerültünk és nem túl meglepő módon az etióp kést itt is kiszúrták. Csak éppen a folytatás alakult sokkal drámaibban. Hallani sem akartak arról, hogy továbbengedjék, mondván az országban tilos a kés birtoklása. Felvetettem, hogy így nehéz dolguk lehet a henteseknek, vagy a feleségüknek, amikor szeletelik a hagymát, de érdemben nem is reagáltak erre. Tettünk egy kört a vámosok vezetőjénél, aki szintén egy hajthatatlan genyó volt. Noha több szempontból sem voltam abban a helyzetben, hogy annyira agresszívan tárgyaljak velük, mint korábban a hasonló alkalmakkor tettem, azért abba nem mentem bele, hogy mindenféle hivatalos igazolás nélkül csak úgy lenyúlják a tulajdonom, így az a „megoldás született”, hogy – leírni is kétségbeejtő ezt a barbárságot – levágják a kés pengéjét, így a míves tokot és a csont nyelet megtarthatom. Kíváncsi vagyok, hogy a munkájukat is olyan precizitással végzik e, mint a műkincsrongálást, de miután első körben a vágás után maradt kb. másfél centi a „pengéből”, visszavitték egy második metszésre. Iszonyatosan feldúlt voltam, az sem nyugtatott meg különösebben, hogy az e-vízumot és a covid papírt is szó nélkül fogadták az útlevél mellett. Persze a pecsétre még további két órát kellett várni, de utána – valamivel fél négy után – beléphettünk az országba. Ezúttal félig üres volt a pohár, bár kétségtelen, hogy a nagyobb akadályt azért sikerrel vettük.

Talán ha negyed órát kellett hajtanunk északi irányba, mígnem elértük a Nasszer-tavat, ahol a kilométeres kamionsort elegánsan megkerülve felgurultunk a kompra. Abu Simbelig tíz kilométert kellett megtennünk, mely a tó mélykék színéből kibukkanó sziklák miatt elég emlékezetesre sikerült, ráadásul a komp tetőteraszáról a kilátás is pazar volt. Fél órával naplemente előtt értünk partot, de a busz sajnos vacsoraszünetet tartott, így a tervezettnél jóval hosszabb gyaloglás várt ránk. Előzetesen eléggé aggódtam, hogy ezen az egyiptomi mércével mérve kicsi és exkluzív helyen találunk-e majd relatíve olcsó szállást, de végül egy ajánlásra akadtam a repülőtérre vezető út mellett, így felmálházva azt vettük célba. Már majdnem végigszenvedtük az utat, amikor egy filippínó nő leszólított minket, és ajánlott egy kicsivel közelebbi szállást is, ahol – engedve a gravitációnak – mi is tettünk egy próbát. Egy láthatóan vadonatúj, egészen csodás núbiai stíulsú fogadóról volt szó, ahol a filippínő nő szerint olcsó árak szobánként 80 dollárnál kezdődtek. Az egyszeri és megismételhetetlen kontraajánlatom 16 dollár volt - tehát az eddigi út legdrágább szobája… -, és nagyvonalúan lemondtunk a reggeliről is. Némi telefonálgatás a tulajdonosnak, az üzlet pedig megköttetett. Megkönnyebbülve dobtuk le a cuccokat és már indultunk is volna vacsorázni, amikor megjelent a filippínó az ausztrál férjével, és három gyerekével, majd elkezdtek velünk csevegni. Kb. az ötödik mondatnál kerül elő, hogy egyébként Szudánba készültek, de a pozitív koronatesztek miatt nem sikerült az átkelés… He? Még jó, hogy midnezt fennhangon, maszk nélkül adták elő. Nálam kevés embernek van lesújtóbb véleménye az egész világot maga alá gyűrő kornavírus-pánikról, de azért olyan szintű ignoráns suttyóságot, mint aktív fertőzőként maszk nélkül emberek közt parádézni, - ráadásul úgy, hogy tüsszentéskor/ köhögéskor még szájuk elé sem tették a kezüket, természetesen a távolságtartást is figyelmen kívül hagyva - azt még egy ausztráltól sem várnék… Bár jobban belegondolva, egy ausztráltól talán pont igen. Rita teljesen kiborult a dolog miatt, gyorsan rövidre is zártuk a beszélgetést, és elindultunk vizet és vacsorát keresni. Az első egyiptomi tapasztalat a határon szörnyű volt, a szállodában ezt talán még fokozni is sikerült, és ami azt illeti, a vegyesboltban is noszogatni kellett az eladót, hogy ne felejtsen el pontosan visszaadni… Elég gyenge kezdés, de holnap kezdődhet a kompenzáció!

2021. május 7. – Csak egy út és más semmi

Mivel tegnap este azzal az információval kábítottak minket, hogy a Dongolába tartó buszunk hajnali hatkor fog indulni, mi már háromnegyed hatkor, felmálházva becaplattunk a pályaudvarra. De milyen pályaudvarra! Valószínűleg az atbarai Fekete-Afrika legmodernebb és legmenőbb, egyszersmit teljesen indokolatlanul grandiózus pályaudvara. Kész őrület, mintha valaki teszemazt egy olyan falusi focistadiont építene, amibe a teljes lakosság elférne kétszer. Kevésbé meglepő volt, hogy a buszunknál alig pár ember lézengett, és alig három órát kellett várnunk, mire megtelt. Még szerencse, hogy már hetek óta gyakoroljuk, hogyan kell türelmesnek lenni. Amúgy maga az út – hála a kényelmes új busznak és a szuper aszfaltnak – pontosan annyira volt kényelmes, amennyire csak egy ilyen út az lehet, és még annál is gyorsabb volt. A majdnem 500 kilométeres távot mindössze hat óra alatt sikerült abszolválnunk.

A délután hármas érkezés Dongolába maga volt a Pokol. De szó szerint, ilyesminek képzelte el már Dante és én is. Minimum 45 fok volt, perzselő nap, élő ember pedig a látóhatáron se. Elég nehezünkre esett kiszállni a légkondícionált buszból, de legalább a horizonton felrémlett egy légkondícionált szállodai szoba. Alapvetően két szálloda közül kellett választanunk, az egyikről a neten olvastam és ez a falu mindkét (…) buszpályaudvarához viszonylag közel volt, míg a másik az egyiktől közepesen, a másiktól elég messze. Utóbbit a románok ajánlották, így tudtuk, hogy jó és olcsó, de logikusnak tűnt az előbbit választani. Nagyjából nyolcszáz métert kellett lesétálnunk a cuccokkal (közel 60 kg-val), de ez még annál sokkal nehezebb mutatvány volt, mint hangzik, hogy aztán megérkezzünk egy tatarozás miatt bezárt hotelhez. Huhh. Mivel semmi mozgás nem volt az utcákon, beletelt egy kis időbe, míg arra vetődött egy tuktuk, ráadásul míg egy olyan is megjelenjen, aki ismeri a másik szállodát, arra még sokkal többet kellett várni. De a lényeg, kicsivel később megérkeztünk a már a lobbyja alapján is kiváló helyre. Igaz az építkezés még nem fejeződött be - a liftnek csak az aknája volt meg -, de kb. 8 dollárért kaptunk egy teljes apartmant konyhával, előtérrel és két hálószobával. Erős túlzás, főleg ha az ember nem akar bújócskázni. Momentán én csak ledőlni szerettem volna.

Naplemente után persze egyből megmozdult az élet, de még így is vissza kellett sétálni a belvárosba, hogy találjunk valamit enni. De milyen jól tettük, ugyanis itt egy olyan szürreális esemény következett, amiről ha csak hallok, el sem hiszem. Ugyanis felbukkant egy turistacsoport! Ráadásul egy cseh-szlovák turistacsoport. Elég érdekes, hogy eddig kizárólag kelet-európai turistákkal találkoztunk az országba, de hogy egy csoporttal, azt nem is tudom hová tenni. Annál is inkább nem, mert egy olyan kalandtúra társaságtól, ami az ügyfeleket nyáron viszi Szudánba, ráadásul ramadan idején, attól azonnal elvenném a működési engedélyt… Mondjuk, ha ennyire nem szeretik a visszatérő vendégeket, akkor előbb-utóbb úgyis lehúzhatják a rolót. Na mindegy, ez a kis közjáték kellően feldobott, így holnap mi is nekivághatunk a környék felfedezésének.

2021. április 22. – Ramadán üti a profitot (folytatás)

A ránézésre elég viseltes Boeing 737-esünk megjelenésében nem okozott csalódást, ám azt továbbra sem tudom hová tenni, hogy és mikor telt meg a járat majdnem teljesen. Zömében egyébként vendégmunkások repültek a munka irányába, ami akár pozitív jelnek is tekinthető, bár a rendelkezésre álló gazdasági adatok alapján Szudán aligha jár lényegesen Etiópia előtt. De miért is járna, elvégre az USA jó tíz éve lekapcsolta a nemzetközi gazdaságról, mely szankciók feloldása Trump nagyjából utolsó elnöki intézkedése volt. Remélem ebből már mi is profitálunk egy kicsit, de ami biztos, hogy nemzetközi bankkártya nem használható az országban. A járat nagyjából tartotta az indulást, ami úgy nézett ki, hogy felszállás után kb. azonnal le is ment a nap - pedig a Simient megnéztem volna repülőről is -, így azonnal elkezdték felszolgálni az ételeket/italokat. Erre nem is számítottam, bár az árból azért bőven kijött. A másfél órás menetidő legizgalmasabb része az volt, amikor a határ magasságában kereszteztünk egy viharzónát, ami ugyan nem dobálta a gépet, de a folyamatos villámlás körülöttünk elég nyugtalanító volt.

A landolás után ment minden, mint a karikacsapás egészen addig, amíg hivatalosan is be nem léptünk az országba - természetesen most sem találták az ország nevét angolul az útlevélben, így csak néztek nagyokat, honnan is jöhettünk -, ahol gyorsan találkozhattunk a ramadán valóságával. Viszonylag fontos lett vona némi helyi pénzt váltanom, de az összes reptéri bankfiók zárva volt, megnyugtattak, hogy csak a naplemente utáni első étkezést mentek elfogyasztani, szóval egy óra múlva visszaérnek... Remek hír, főleg, hogy lett belőle vagy másfél. A SIM kártyát is utána tudtam csak megvenni, aminek az aktiválódása további egy óra, így a helyi UBER sem volt járható út. Ja, arra pedig esélyünk sem volt, hogy elvégezzük a rendőrségi regisztrációt, amire minden külföldinek szüsége van az orszában. Elvileg. Mivel helyi taxit reptéren elvből nem fogunk, így gyalog indultunk el a hatvan-hetven kilónyi cuccal a szerecsére csak másfél kilométerre lévő hostelbe, amiről nem tudni, hogy zajlik-e még a felújítás vagy kinyitott-e már.

Ez a táv igazán nem esett jól egyikünknek sem, mivel a levegő még éjszaka is majdem 35 fokos, de legalább örömmel nyugtáztuk, hogy a szállás nyitva. Igenám, de a Covid protokoll szerint nem fogadnak külföldi vendéget. Ami minimum furcsa, ha egy hely nevében szerepel az „Internatinal” szó. Mivel a főnök felhívása után is maradt a szigor, a portás elkísért egy közeli helyre, amiről ránézésre nem lehetet volna megmondani, hogy a patkányok, vagy a tetvek okozzák-e a nagyobb gondot, és a tulaj is jelezte, hogy az egyetlen szabad szobája nem bizts, hogy megfelel az igényeinknek. Pedig az elvárásaink ennyi év után már elég alacsonyan vannak, de vélhetően még így is igaza volt. Viszont ő már egy egész pofás helyet mutatott, amiről korábban a neten is olvastam. 13 dollár, és csak a pergő tapétát kell megszokni, a légkondi mindenestre életmentőnek tűnik. Éjjel fél tizenkettő táján, hulla fáradtan nem voltunk a legjobb alkupozícióban, így legyen ez a hely, nem tűnik rossznak. Ezt követően már csak vacsorát kellett találni - Ritának nem volt elég a repülőn kapott mahapörkölt -, ami viszont pofon egyszerű volt. Mivel ramadán idején mindenki éjszaka él és táplálkozik (kétszer-háromszor) - a helyiek délelőtt/napközben többnyire alszanak, ételszerzésre csak a boltok és gyümölcsárusok vannak nyitva, az első étkezést este 6 körül, pontban naplementekor tartják, ilyenkor teljesen leáll a forgalom, mindenki szűk körben, a családjával, barátaival piknikezik a parkokban, utak mentén, tereken és este 7 körül kezdődik az élet, ekkor nyitnak a játszóterek, vidámparkok, sportpályák, éttermek, kávézók, minden megtelik élettel, az emberek esznek, isznak, sportolnak, szórakoznak egészen hajnali 3-ig, 4-ig -  a helyek is nyitva voltak, mi pedig fél perc alatt találtunk remek csirke tortillát. 

Nem indult egyszerűen a szudáni életritmus felvétele, de lesz időnk megszokni. Már ha meg lehet egyáltalán.

2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.