2018.06.14. – Érkezés a katarizált Észak-Koreába

Reggel hat előtt gyűltünk össze a kantinba, hogy visszakapjuk végre az útleveleinket, amire némi várakozás után sor került, így nem sokkal később végre stabil talajt érezhettünk a talpunk alatt. Persze a kikötőben nem lehet csak úgy bóklászni, így a csomagokkal várnunk kellett a fuvarra, ami egy negyven éves barkasz képében érkezett, a második turnusba oda is fértünk. Az első benyomás így szovjetesre sikeredett, de pár perccel később futószalagra raktuk a csomagokat, átléptük a terminál küszöbét, és hirtelen a katari reptéren találtuk magunkat. Mint kiderült, az épületet egy hónapja adták át vélhetően azért, hogy jó benyomást keltsenek az évi tizenöt túristában, aki erre vetemedik… Az egész komplexum fehérben pompázott, ráadásul egymást érték a digitális kütyük. Az útlevelünket automata olvasta be, akárcsak az ujjlenyomatot és a retinát is, majd odatereltek minket a vámhoz. Nem úsztuk meg fizetés nélkül, a meghívólevél 10 euróján túl a vízumért 55 dollárt kellett fizetni, valamint 10 dollárt egy teljesen érthetetlen jogcímen gomboltak le rólunk. Nemhiába tartják ezt Közép-Ázsia legdrágább országának… Pénztárosra – a korai időpontra tekintettel – várnunk kellett, ahogy utána a vízum nyomtatása sem ment egyszerűen. Az ügyintéző protokollnak megfelelően elbüszkélkedett az ország csodáival a fehér márvány Ashgabattól az antik romokig, de kb. egy óra alatt sikerült eljutnunk a csomagellenőrzésig. Erről a procedúráról korábban rémtörténeteket hallottam – sok órás tortúra, stb. – ehhez képest kérdéseket egyáltalán nem tetek fel, és csak az egyik csomagba néztek be tessék-lássék módon. Tíz perc alatt meg is voltunk, amit valamiféle földöntúli szerencsének tudok be.

További pozitív fejleményként Nargiza és az anyukája a terminál előtt várt minket egy taxissal, úgy tűnik nem próbáltak meg jegyet venni a reggeli buszra, pedig szerintem elérték volna… A taxis persze Magyarországon szolgált katonaként, így előkerült Veszprém és Hajmáskér neve is, reggel nyolcra pedig megérkeztünk a vasútállomásra. Pénztár nyitására egy kicsit várnunk kellett, de nem sokkal később már megvolt a jegyünk az „éjszakai” vonatra. 600 km-es út állt előttünk, amit a busz 6 óra alatt, míg a vonat 14 óra alatt gyűr le. MÁV kompatibilis szerelvények és sínek. Tulajdonképpen a taxi sem lett volna drága – egy liter benzin 18 Ft -, de így sikerül megúsznunk egy 50 dolláros hotelszobát a 3 dolláros jegy árából…

Volt időnk a reggelire – töltött péksütemények 36 forintért -, és az ebédre – zöldséges gulyás 150 forint -, a kettő között pedig megismerkedhettünk a türkmén popzene kurrens művészeivel. Alapvetően kétféle számot játszott az zenetévé, az egyikben egy öltönyös férfi – lehetőleg virággal a kezében, hogy igazi lovagnak tűnjön - bazsalyog egy türkmén népviseletbe öltözött fiatal lánynak, bemutatva az idealizált, és talán az állam által el is várt párkapcsolatokat. A másikban egy korosabb énekes – férfi, avagy nő, mindegy – énekel arról, hogy mennyire jó hely Türkmenisztán, a videoklippeket kihegyezve olyan fejlesztésekre, mint egy új vasúti megálló, vagy egy cementüzem. Nem vicc. Sajnos az ország elsőszámú zenészének – továbbá az elsőszámú rallyversenyzője, költője és fogorvosa egyben – a klippjéről lecsúsztunk, pedig az lett volna csak igazán magasröptű…

Tettünk egy kört a városban. Kíváncsiak voltunk, vajh’ tényleg nem látunk-e fekete autót – feketét nem, de sötét azért volt pár -, és milyen megnyilvánulásait láthatjuk a személyi kultusznak. Utcai plakátok nem voltak, de minden középületen volt név és kép is a homlokzaton, illetve találtunk egy parkot, melynek fókuszpontjában is az elnök állt. Türkmenbashi régi negyede – leánykori nevén Krasznavoda, a jódtól vörösre festett tengervíz után – teljesen érdektelen, egy romos örmény templom jelenti a csúcsattrakciót, ahová már be sem lehet menni, míg az új üzleti negyed – luxusszállodákkal, wellnesszel, konferenciaközponttal túl messze lett volna, így gyorsan visszatértünk a pályaudvarra.

Az ebéd mellett Nargiza mesélt még pár érdekességet. A fiatal házas asszonyoknak az esküvő után egy ideig kötelező népviselet hordani - az anyós függvényében 3-12 hónapig – mielőtt visszatérne a hétköznapi ruháihoz. A női népviseletet úgy kell elképzelni, hogy egy elegánsan szabott kaftánszerű színes egyberuha, hozzá pedig egy ruhákkal és kartonnal kitömött kontyot hordanak. Minél nagyobb a konty, annál jobb. És ami azt illeti, tényleg rengetegen viselik, nagyjából a nők 40 százaléka, minden korosztályból. Ők jelentik az egyébként roppant vegyes városkép csúcsát. Türkmenbashiban ugyanis az emberek  legérdekesebbek, remekül megférnek együtt az azeriek – az ormányukról a Holdról is kiszúrni őket -, az orszok, az türkmének, a népviseletben flangálók, a miniszoknyások és az üzletemberek. Nehéz megfogalmazni miért – hiszen Európában ilyesmit véletlenül sem látni -, de az életritmus, a város pulzálása itt európaibbnak hat, mint például a Balkánon. A másik „fun fact”, hogy az egyetemeken a lányoknak kötelező két copfba fonnia a haját és egy hagyományos – az azerihez hasonló - kis sapkát hordania. A klippek is tele vannak ezzel a fazonnal.

Noha az idő elé gyorsan telt, mindannyiunkon kiütközött már a nemalvás, így alig vártuk, hogy felkapaszkodhassunk a szerelvényre, már aludtunk is. Még arra sem volt időm, hogy észrevételezzem, most utazok először hálókocsiban. Sajnos a napközbeni alvás nem tartozik az erősségeim közé, így nem sokkal később fejfájással ébredtem – a rohadt légkondit itt is csúcsra járatják, pedig nincs is a várt rekkenő hőség -, amit azért némi folyadék gyorsan helyre tudott tenni. Vacsoránál észleltük, hogy az alaati kikötőből megmaradt takarmányuk a kolbász kivételével megpenészedett, de szerencsére útitársaink nem hagytak minket éhkoppon, amit ezegyszer tudtunk viszonozni ínycsiklandó iráni datolyával… Bónuszként a vonat ablakából még egy vadászni induló karakált is kiszúrtunk. Remélem az alvás második nekifutásra jobban fog sikerülni, azt már látom, hogy Ritának nem lesz gondja a dologgal.