Korábban a Baku-Bangkok és a Mumbai-Bangkok túrák kapcsán is írtam egy rövid összefoglalót, és legalább két okom van rá, hogy ez most sem maradjon el. Még akkor sem, ha Etiópia kapcsán már volt egy ÖSSZEGZÉS. Egyrészt persze a hagyománytisztelet diktálja, de még ennél is fontosabb, hogy az út kezdetén felvázoltunk egy TERVET, amivel érdemes összahasonlítani az eredményt. Gyorsan lelövöm a poént, szinte tökéletesen teljesült! Két elem esett ki, egyrészt a Gonder és Khartoum közötti buszút a határzár miatt, másrészt pedig a kiruccanás a korábban már bejárt Sínai-félszigetre és Port Saidba. Cserébe viszont jócskán bővült a program, Etiópiában Awassát, Szudánban Port Sudánt és a búvárvizsgát adtuk hozzá, míg Egyiptomban Marsa Alamba és a Síwa-oázisba jutottunk el. Tudtuk még fokozni az élményeket, ám ennek ára volt! Eredetileg úgy gondoltam, hogy alig három és fél hónap alatt be tudjuk járni az útvonalat, de ebből majdnem egy hónappal több lett. Haladhattunk volna gyorsabban is, de Afrikában utazni embert próbáló feladat, és úgy biztosan kevésbé tudtuk volna megélni és élvezni a programokat. 

***Vicces kiegészítés néhány hónap távlatából: Előzetesen szomorkodtam, hogy nem jutunk el Tigrébe, ami sajnos be is jött, de ehhez képest most egész Észak-Etiópia hadban áll, Lalibela lezárva, a Danakil lezárva, Szudán pedig a friss katonai puccs miatt forrong, és újfent a polgárháború szélén táncol. Tehát lehetett volna jobb a helyzetünk, de sokkal rosszabb is, ahogy az néhány hónappal később bebizonyosodott.***

Pár érdekesebb adat:

Legmagasabb pont: Ras Bwahit 4.437 méter (nekem), Tullu Dimtu 4.377 méter (Ritának)

Legalacsonyabb pont: Danakil mélyföld -125 méter

Leghosszabb utazás: Gonder - Addisz-Abeba (13 óra)

Legnagyobb kultúrsokk: Gépfegyveres pásztorok MINDENHOL

Legmelegebb hely: Dongola (48 fok)

Legzsúfoltabb látványosság: Gízai piramisok (és más semmi)

Legkellemesebb meglepetés: Síwa-oázis

A megtett út összesen: 16.784 km járművel és ~740 km gyalog

• busz: 14.144 km (ebből 3 alkalommal éjszakai)
• vonat: 130 km 
• taxi: 1.290 km
• stoppolás: 950 km
• motor: 110 km
• csónak: 160 km

15 blogbejegyzés, 89.570 szó, 613.431 leütés

11.898 fénykép és videó (selejtezés után)

5 új hűtőmágnes

Megismert világörökség helyszínek(16+1):

• Harar óvárosa
• Awash-folyó medencéje*
• Omo-folyó medencéje*
• Konso falvak
• Tiya sztélék
• Lalibela sziklatemplomai
• Gonder királyi palotái
• Simien-hegység
• Meroe piramisok
• Jebel Barkal piramisok
• Sanganem-atoll
• Abu Simbel és Philae
• Királyok-völgye
• Gízai piramisok
• Abu Mena
• Kairó óvárosa
• Akropolisz

*ezeket "csak" láttuk, nem pedig látogattuk

 TOP 10 látnivaló Rita szerint:

• Danakil-mélyföld
• Omo-völgy
• Lalibela
• Nílus menti templomok
• Egyiptomi nagy piramisok
• Port Sudan, Marsa Alam korallzátonyok
• Simien-hegység
• Bale-hegység
• Szudáni piramisok
• Síwa-oázis

 TOP 10 látnivaló szerintem:

• Omo-völgy
• Danakil-mélyföld
• Lalibela
• Meroe piramisok
• Gíza környéki piramisok
• Bale-hegység
• Simien-hegység
• Abu Simbel
• Sanganeb-atoll és a korallzátonyok
• Síwa-oázis

Tetszett:

• Marhahús és berebere Etiópiában
• Nagyon jó minőségű főutak
• Óriási mázli az időjárással
• Szudáni emberek kedvessége
• Meg úgy általában minden

 Nem tetszett:

• Tigréi válság
• Permanens böjti időszak
• Hajnali buszindulások
• Egyiptomi árusok agresszivitása
• Szudáni hőség

2021. június 8. – Elnyúlás a pálmabirodalomban

Rita végigaludta az utat, míg én szinte semmit nem pihentem, de ezek egyike sem esik a meglepetés kategóriába. Azon viszont némileg csodálkozom, hogy mennyire jól haladtunk, hiszen a szórványos katonai ellenőrzőpontok dacára, hajnali hat előtt elértük az oázist. Már derengett a világosság, így nem okozott nagy nehézséget annak felismerése, hogy egy különleges agyagvárosba érkeztünk, azonban a fáradtságom ekkor még felülírta a lelkesedést. Pont négy hónapja vagyunk úton, és ez már elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon az ember erőnlétén. Legalábbis az enyémen. A Booking.com-on kinézett szállás elvileg nem lett volna messze a buszpályaudvartól, csak éppen a térképen jelölt pontban a menő sátortábor helyett egy bezárt vegyesbolt árválkodott. Nem először futunk bele abba, hogy a szállás tévesen regisztrálja a helyzetét a weboldalon, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez puszta véletlen hiba lenne. Miután egy helyi fickó tanácstalanságunkat látva megállt mellettünk, gyorsan be is igazolódott a sejtésem, a keresett szállás ugyanis nem a központban, hanem onnan jó négy kilométeres gyalogútra található, távol az elérhető árú éttermektől. Felajánlotta, hogy elvisz minket oda, vagy talál nekünk a központban helyet hasonló áron. Utóbbira szavaztunk, és alig párszáz méterre le is parkoltunk egy tradícionális agyagpanzióban. Némi alkudozás következett, de végül megkaptuk a szobát 18 dollárért, ami itt – távol mindenhol, egy exkluzív üdülőfaluban – sajnos jó árnak számított. A szoba elfoglalására várnunk kellett egy kicsit, de addig is megengedték, hogy lepihenjünk. Mármint én, mert iszonyatosan fáradt voltam.

Ébredés után – amikor már jócskán benne voltunk a napban – elkezdtem megtervezni, hogy milyen ütemben keressük fel az oázis látnivalóit - amiből volt jópár -, lehetőleg minimalizálva a taxizást. A terv össze is állt, mi pedig beballagtunk a központba. Hamar találtunk is egy éttermet - ami később törzshelyünkké vált -, ahol az egyiptomi árszínvonalhoz képest ugyan drágábban, de a szállások ebédmenüjénél lényegesen olcsóbban tudtunk kipróbálni néhány különlegességet. A hajnali érkezéskor még frissítő – na nem mintha esetemben ez sikerült volna – idő délre menetrendszerűen felforrósodott, ha akartuk volna sem tudjuk elfelejteni, hogy a sivatag közepén vagyunk, a líbiai határtól alig néhány kilométerre. Az ebéd után nem is kapkodtuk el, hogy újra kimerészkedjünk a pálmafák árnyékából, de végül tettünk egy kósza kísérletet arra, hogy felkeressük az oázis háromszáz(!) természetes forrásának valamelyikét. A források között akad édes és sós vízű, hideg és meleg egyaránt, nem véletlen, hogy a turizmus jelentős részét a gyógyulni vágyó egyiptomiak adják. Párszáz méteren is kellően leizzadtunk, míg eljutottunk a kútszerűen kiépített medencéig, ahol rajtunk kívül egy ember sem volt. Az is nyilvánvaló, hogy miért, ez a medence nem tartozott a rendszeresen karbantartottak közé, így elég sok alga volt benne. Ez engem még nem tántorított volna el, de az első merülés után gyorsan kiderült, hogy valamiféle vízi vérszívók is megtelepedtek benne, ugyanis tömegesen kezdtek el csipkedni a kis rohadékok. Nem is maradtunk sokáig, átöltöztünk a szálláson, majd inkább az óváros felé vettük az irányt.

Az oázis egy XIII. századi erőd köré épült, mely igen jól viselte a történelem viharait egészen a huszadik század közepéig, amikor egy földrengés súlyos károkat okozott benne. Ez az állapot nagyjából konzerválódott, néhány épületet ugyan felújítottak élelmes szuvenírárusok, egy kettőbe pedig még mindig laknak, de többynire egy szellemfalu képét mutatja. Annak viszont első osztályú, az erődbe felapaszkodva egészen fantasztikus látvány tárult elénk. Nagyjából az egész oázis. Háromszázezer pálmafa, a nagy sós és édesvízű tavak, valamint a sivatagból kibukkanó kúpszerű sziklák – melyek hasonlatosak a Vadi Halfában látottakkal – és persze az agyagváros hihetetlen összképet alkottak. Lesz mit bejárnunk az elkövetkező napokban. Az erőd legmagasabb pontján időztünk egy kicsit - közben egy kairói család is felbukkant -, de mivel a nap pontosan szembe sütött, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az óvárs túlsó oldalán emelkedő dombra, a Béke Hegyére. A lejutás némileg nehézkes volt, mivel eltévedtünk a labirintusban, de húsz perc alatt sikerült átküzdeni magunkat az akadályokon. A város legmagasabb pontja talán mégjobb kilátást nyújtott, de ami biztos, hogy nem kellett a nappal szembe fotózni. A naplementét innen néztük végig, majd visszamentünk Abu éttermébe, ami délben nagyon bevált. Erősen reménykedem abban, hogy holnap reggel kicsivel több energiánk lesz.

2021. június 3. – A Kairói Múzeum kincsei

Nagyjából hajnali egy körül járt – Rita már régen alvással múlatta az időt -, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam az Asszuánban megismert német lánynak, ha már a belvárosban lakik és meghívott magához, akár élhetnénk is az ajánlattal ezen a viszonylag késői órán. Nagy meglepetésemre válaszolt is egyből, miszerint a tengerparton tölti a szabadságát, de a lakótársa is éjszakai bagoly, biztosan beenged minket, majd megpróbálja elérni telefonon. Cserébe megkaptam a srác WhatsApp számát, és azt, hogy a lakás nagyjából hol található Zamalek szigeten. Hajnali fél háromkor úgy érkeztünk meg a Kairó központjában lévő Tahrir térre, hogy a WhatsApp üzenetre nem kaptam választ, így totál tanácstalanul hagytuk el privát buszunkat. Pár perc várakozás után arra jutottunk, hogy kimegyünk a gízai szállásunkhoz, ahol elvileg a következő éjszakától van foglalásunk, meg is rendeltem az Ubert. Ezzel csak az a probléma, hogy a nagy csomagjaink lerakása továbbra sem megoldott, mert ha a szálláson ott is tudjuk hagyni tíz napra, a Piramisokat leszámítva pokoli messze van mindentől. Ekkor azonban három dolog is történt gyors egymásutánban. Az első, hogy a taxis visszamondta a fuvart, így újat kellett rendelni. A második, hogy a srác visszaírt, hogy szívesen lát minket e késői órán is. A harmadik pedig, hogy lemerült a mobilnet keretem…

Az érkező taxit a rendszám alapján meg tudtuk találni, csak éppen adódott a kérdés, hogy milyen címre menjünk, mert azt pontosan nem tudtuk. Végül az előzetes gízai rendeléshez képest megadtuk azt a szállodát, amit még korábban a német lány írt, mint a lakáshoz közeli, közismert pont. Az Uber továbbra is elképesztően olcsó Egyiptomban, a hajnali fuvarért sem kértek kilométerenként 100 forintot, és forgalom híjján alig pár perc alatt megtaláltuk a Flamenco Hotelt. Itt némi könyörgésre volt szükség, hogy használhassuk a hotel wifijét, de mivel Ritát mindenki megsajnálja, hamarosan lett netünk, és el tudtuk érni a srácot. Mint kiderült a lakás a hotellel szemben lévő 20 emeletes toronyház tetején volt, ahová nem kevés izgalom, és még annál is több mázli árán hajnali háromkor sikerült is bejutnunk. Vendéglátónk, Marcus egy félgörög-félkolumbiai hippi gyanúsan német névvel, aki épp most fejezi be arab nyelvi tanulmányait – hét nyeven perfekt -, hogy a jövőben Diana hercegnő nyomdokain haladva a taposóaknák elleni küzdelemmel foglalkozhasson. Tehát pont olyan fazon volt, amint amilyennek elképzelünk valakit, aki hajnali háromkor befogad két tök ismeretlen embert, akik egyébként különösebben nincsenek is rászorulva a segítségre…:) Fél óra beszélgetés után kaptunk egy kulcsot a lakáshoz, majd mi inkább elmentünk aludni, mert ellentétben Marcussal, mi nem alvással szeretnénk tölteni a napunkat.

Meglepően korán, kilenc körül össze tudtuk szedni magunkat, de mivel az ezt követő kör – bevásárlás, SIM feltöltés, pénzváltás – elég nyögvenyelősen ment, már dél volt, mire eljutottunk a Kairói Múzeum legendás lazacszínű épületéhez. Mivel előző látogatásom tizenhat éves emlékei némileg megkoptak - ráadásul akkor csak egy villámlátogatásra volt idő -, én is nagyon izgatottan vártam a világ legjelentősebb egyiptomi gyűjteményének bejárását. Még azzal együtt is, hgy két hónappal ezelőtt, egy hatalmas parádé keretében a múzeum legfontosabb tárlatát elköltöztették az újonnan épített Egyiptomi Civilizáció Múzeumába, de erről majd később. Egyiptomban először itt nem sikerült kialkudnunk a kedvezményes jegyet, de ezen azért könyen túltettük magunkat.

Egy olyan múzeum esetében, ahol mintegy 120.000 tárgyi emléket őriznek a fáraók korából, nem ragadtatnám magam a részletes bemutatásra, de szeretnék kiemelni néhány részt, ami az ötórás bejárás alatt a legnagyobb hatást gyakorolta ránk. A múzeum az alapos bejárás alatt egy kicsit logikátlanul rendezettnek, és némileg elhanyagoltnak tűnt, de ez a műtárgyak minőségéből semmit nem von le. A legfontosabb kollekcióknak a szarkofággyűjteményt – ahol a sokrétegű, díszes, többnyire fa koporsók százait lehetett megtekinteni -, Yuya és Thuya egyiptomi nemesek sírjából előkerülő kincseket és múmiákat, valamint a bebalzsamozott állati tetemetek emelném ki. Illetve az összes közül kiemelkedik Tuthankamun kincse, ami a világ valaha talált legfontosabb régészeti lelete. Mivel a legtöbb fáraósírt az évezredek során kirabolták, még megbecsülni is nehéz, hogy azok milyen mesés kincsek felett diszponálhattak, ha ezt az egyébként jelentéktelen, fiatalon elhalálozott fáraót is ilyen pompában indították utolsó útjára. A kincseket egyébként szigorúan tilos fényképezni, de ez csak akkor vált egyértelművé, amikor az első kép – ami a 11 kg színaranyból kovácsolt halotti maszkot ábrázolta – elkattintása után három biztonságiőr ugrott rám, és töröltette azt. (Nem túl nagy sikerrel.:)) De a fáraó kincsein kívül is rengeteg, korokon átívelő érdekességet találhatunk a Múzeumban, ami továbbra is Kairó város elsőszámú látványossága.

Mire végeztünk a bejárással, már szinte estébe hajlott az idő, így gyorsan visszamentünk a szállásra, átcsoportosítottuk a holminkat a két kisebb zsákba, rendeltünk vacsorát, majd este kilenc körül megcéloztuk a korábban már lefoglalt szállásunkat a Piramisok tövében. Egy kellemesen olcsó taxiút és némi adminisztrációs probléma orvoslása után – elvesztették a foglalásunk – elfoglalhattuk az egész túránk legjobb ár-érték arányú szállását. Új hotel, teljes panorámával a piramisokra 12 dollárért… Mutassanak egy hasonlót Európában!

2021. május 26. – Túlvilági túra a fáraókkal

Reggel korán szerettünk volna útra kelni, de a hotel reggelijére várni kellett, így már elmúlt nyolc, mire elindulhattunk a folyó túlpartján elterülő nekropolisz, a Királyok Völgye felé. A komp tíz percnyi sétára volt, amit persze nem úsztunk meg kéretlen ajánlatok nélkül, ráadásul az egyik – egyébként roppant udvarias – visszautasítás után az egyik lovász válogatott szidalmakat vágott a fejünkhöz. Milyen lelki tusakodás lehet minden napja szegénynek, hogy a hozzánk hasonló mocskos turisták pénzéből kell etetnie a családját… A lényeg, hogy sikerült ráhangolódni a napra. Eredetileg – bár némi fenntartással – biciklibérlésben gondolkodtunk, de természetesen már a kompon kaptuk az ajánlatokat. Az egyik taxis például felajánlotta, hogy egy dollárért elvisz minket a Királyok Völgyébe. (Nyilván azzal a céllal, hogy a program további részére is leszerződünk vele.) Ezt az ajánlatot némi gondolkodás után elfogadtuk, legrosszabb esetben felkészülve arra, hogy majd gyalog folytatjuk a túrát, ami völgynek lefelé nem lett volna olyan vészes. Út közben  vettünk vizet, majd néhány fotó erejéig megálltunk Memnón kolosszusainál is. Elég hosszú hegymenet után megérkeztünk, és nem is kellett csalódnunk, amint kifizettem volna az aprópénzt, elkezdett győzködni - elvégre, hogy gondolhatom, hogy neki egy dollárért megérte az oda-vissza 20 km-es út… -, egyezzünk meg egész napra. Mondtam, hogy az első egyezségünket ő ajánlotta fel, nem az én problémám, ha átverte magát, és nekünk tényleg megfelel, ha innentől gyalog folytatjuk. Persze ha tud újabb visszautasíthatatlan ajánlatot tenni, folytathatjuk a közös utat… Némi kölcsönös rosszallás után végül sikerült megállapodnunk a sztenderd - szállodák és más sofőrök által kínált - ár negyven százalékában. Huszonöt kilométeres túra öt óra várakozással - főleg annak fényében, hogy a gyaloglás lett volna az alternatíva 40 fokban - 10 dollárért nem vészes, a bicikli sem lett volna olcsóbb. Na, innentől már koncentrálhattunk a látnivalókra, ugyanis volt mire.

Nem tudom, hogy mennyire friss szabály, de vélhetően a tömegturizmus felfutása miatt alakult így, hogy a belépő csupán három, szabadon választható királysírra érvényes. A lényeg, hogy némi segítséggel kiválasztottuk a három legszebben festettett kamrát - mármint azok közül, amikhez nem kell extra jegyet váltani több tízezer forintért -, ezek pedig Tausert valamint III. és IX Rameses sírjai. Nekem 16 éve már volt szerencsém látni ehhez hasonló csodákat, de még így másodszorra is nagyon ütős volt az élmény. Tausert sírja azon kevesek közé tartozik, ami nem csak szépen van festve, de még a szarkofágot is meghagyták, és nem valamelyik múzeumban porosodik. III. Ramesesé volt talán a legszebb, a legmozgalmasabb festményekkel, legélénkebb színekkel - de itt már a festményeket plexivel védték a látogatóktól, ami kicsit rontott az élményen - és IX. Ramesesé is hasonlóan színvonalas volt. Persze mindegyik sír őrzője mellénk szegődött és próbált minket információkkal bombázni, de meglepő módon itt már hallgattak a szép szóra és hagyták, hogy magunk fedezzük fel a helyeket. Mire a harmadik sírhoz értünk, már egyre-másra tűntek fel az orosz turistacsoportok, akik mostanra értek ide Hurghadából, és még a jelen helyzetben is többen voltak a kelleténél. Míg mi egy-egy sírban fél órát töltöttünk bámészkodással, nekik öt percük sem volt, elvégre az egész várost bejárni 9 óra oda-vissza utazással nem hagy sok időt a műélvezetre… Kicsit furcsa belegondolni, hogy míg az Óbirodalom fáraói 130 méter magas piramisokat építettek maguknak, addig Théba uralkodói ezer évvel később „megelégedtek” néhány sziklába vájt alagúttal… Mégha ezek művészi díszítése sokkal magasabb szintre is jutott a  piramisoknál. Ami viszont biztos, hogy úgy ötezer, mint háromezerötszáz évvel ezelőtt nagyságrendekkel voltak civilizáltabbak, mint az Omo-völgy törzsei napjainkban...:) 

Amikor visszaértünk a kocsihoz, meglepetésünkre ott várt minket a taxis lánya, mert mint kiderült, az elmúlt két órában tett egy kört… Hát jó, ha az időbe belefér, miért is ne. A következő megálló Hatsepsut-temploma lett volna, de a sofőr előtte még szükségét érezte annak, hogy megálljunk egy alabástrom-faragó műhelybe. Mint a szállásadónktól megtudtuk, a turisták után nem csak fix jutalékot kapnak - függetlenül attól, hogy vásárolunk-e valamit, vagy sem -, de minden elköltött font fele is hozzájuk vándorol… Azért az 50%-os jutalék kicsit mellbe vágott, persze ez a mi esetünkben kerekded nullára jött ki. :) De vissza a nevezetességekhez. A második női fáraó által Amon Ré istennek szentelt halotti templom egészen bizarr látvány. A sziklafal tövébe épített komplexum látványa inkább idéz ötvenéves, semmint 3500 éves épületet, de persze közelebb érve már láthatóvá válnak azok a jelek, melyek segítenek megfelelően elhelyezni az időskálán. Bár a falfestés a legtöbb helyen megkopott, a szobrok és az oszlopcsarnokok miatt így is gyönyörű templomról van szó. De tény, igazán akkor taglóz le, ha az oda vezető lépcső aljától, a fölé magasodó pengeéles sziklákkal együtt csodáljuk. Itt egyébként már tényleg brutális volt a hőség, eléggé pórul jártunk volna, ha végül gyalogolni kell, főleg, mert a Királyok Völgyéből idáig vezető rövid ösvény le van zárva, a kerülő pedig sok-sok extra kilométer. Mire visszaértünk a kocsihoz újabb meglepetésvendéget kaptunk, a taxis a lányán kívül egy cseh lányt is összeszedett valahogy, aki egy távoli Isis-szentélyhez szeretne eljutni, de csakis azután, hogy minket leraknak harmadik, egyben utolsó mai állomásunkon, a Királynék Völgyében. Ez a sofőr tényleg élelmes, és amíg időben érkezik, a részemről inkább elismerést érdemel, sem mint rosszallást…:)

A Királynék Völgye vitán felül a nap legkellemesebb megepetését okozta. Egyrészt ide már alig jutnak el a turisták - orosz csoportból is csak egy rontotta a levegőt, de az sem sokáig -, másrészt pedig az itteni sírok (az alapjeggyel három látogatható) díszítésükben felveszik a versenyt a fáraók kamráival, igaz méretileg valamivel kisebbek. Egyébként itt található II. Ramses feleségének, Nefertárinak a sírja is, ami az egész nekropolisz leglátványosabb és legdrágább látnivalója, de mivel éppen nem volt fejenként száz dollárunk a bejárására, ezért megelégedtünk azzal a videóval, amit a pénztáros mutatott a belsejéről…:) Persze nem mindenki volt így megszorulva, egy kanadai egyetemista pár például simán megvette az extra jegyet, lement, majd öt perc múlva ki is jött a kriptából. Na, így már egy kicsit jobban érthetővé válik, hogy a helyiek miért nézik mozgó erszénynek a külföldieket… Mitöbb, ez a pazarlás még engem is felbosszantott. A három sír, Titi, Khaemwaset és a könnyen memorizálható Amunherkhepshef közül talán Titié volt a legszebben festett kripta, de igazából az összes jó volt, ráadásul az utolsónál nem mással futottunk össze, mint Georgeoval, az Asszuánba megismert olasz fickóval. Beszélgettünk kicsit - az ő kocsijuk ugyanerre a körre nem tíz, hanem negyven dollár volt… -, majd szóba került, hogy őt is érdekelné másnap hajnalban a hőlégballonozás, ami Luxor talán legexkluzívabb programja. Mivel a mi hotelünk félárat mondott az övéhez képest igencsak megörült a találkozásnak, én pedig megígértem, hogy szervezek neki is egy helyet, szóval a napi jócselekedetet is kipipálhattuk. A taxinkra ismét nem kellett várnunk, szóval mára csak attól tartottam kicsit, hogy utólag elégedetlenkedni fog az alkunk miatt. Egyébként hihetetlenek ezek a figurák… Mintha elfelejtette volna, hogy reggel a városi kompon találkoztunk, a kikötőbe megkérdezte, hogy nem mennénk-e inkább visszafelé a privát járattal ötvenszeres áron.

A szállásra visszaérve sikerült lefoglalnom a holnapi ballontúrát, ami után csak egy gyors vacsora – azért a legtöbb étteremben csak megpróbálnak túlszámlázni – fért bele. A ballon ugyanis a Nappal együtt emelkedik a magasba, és ez megkívánja a hajnali fél ötös indulást. Azért nem keseregtünk sokat a feltételek miatt, főleg mert a holnapi túra soha vissza nem térő alkalom. Normál szezonban ugyanis egy repülés fejenként 120 dollár - tehát annyi, mint Kappadókiában, és harmadannyi, mint Baganban -, ráadásul 3-4 napos a várólista, míg manapság 30 dollár, ami igazán barátinak tekinthető. Remélem, azért a felszerelés ellenőrzésén nem spórolnak a szervezők…:)

2021. május 18. – Éles váltás a határon (folytatás)

Már elmúlt dél, mire átgurultunk az egyiptomi oldalra. Előzetes elképzelésem szerint a szudánit letudhattuk volna fél óra alatt, míg mindenki simán megkapja a kilépő pecsétet, ehhez képest már érteni vélem, miért számolt be mindenki 16-18 órás útról Asszuán és Vadi Halfa viszonylatban. Az egyiptomi épületkomplexum inkább hasonlított egy komolyabb Vörös-tengeri resorta, mint határátkelőhelyre, valószínűleg a grandiózus állomással is az ország, illetve a katonai kormány hatalmát szerették volna bemutatni. (Kevésbé elegánsan, mint a fáraók tették anno.) De a máz alatt tartalom is volt, legalábbis én még sosem láttam olyan óriási szkennert mint itt, konkétan az egész buszunkat megröntgenezték, míg nekünk ki kellett szállni. Mintha a csempészek sikerét legalábbis a leleményes rejtekhelyek, nem pedig a vámosokhoz fűződő kapcsolataik garantálnák… A busz után viszont mi is sorra kerültünk és nem túl meglepő módon az etióp kést itt is kiszúrták. Csak éppen a folytatás alakult sokkal drámaibban. Hallani sem akartak arról, hogy továbbengedjék, mondván az országban tilos a kés birtoklása. Felvetettem, hogy így nehéz dolguk lehet a henteseknek, vagy a feleségüknek, amikor szeletelik a hagymát, de érdemben nem is reagáltak erre. Tettünk egy kört a vámosok vezetőjénél, aki szintén egy hajthatatlan genyó volt. Noha több szempontból sem voltam abban a helyzetben, hogy annyira agresszívan tárgyaljak velük, mint korábban a hasonló alkalmakkor tettem, azért abba nem mentem bele, hogy mindenféle hivatalos igazolás nélkül csak úgy lenyúlják a tulajdonom, így az a „megoldás született”, hogy – leírni is kétségbeejtő ezt a barbárságot – levágják a kés pengéjét, így a míves tokot és a csont nyelet megtarthatom. Kíváncsi vagyok, hogy a munkájukat is olyan precizitással végzik e, mint a műkincsrongálást, de miután első körben a vágás után maradt kb. másfél centi a „pengéből”, visszavitték egy második metszésre. Iszonyatosan feldúlt voltam, az sem nyugtatott meg különösebben, hogy az e-vízumot és a covid papírt is szó nélkül fogadták az útlevél mellett. Persze a pecsétre még további két órát kellett várni, de utána – valamivel fél négy után – beléphettünk az országba. Ezúttal félig üres volt a pohár, bár kétségtelen, hogy a nagyobb akadályt azért sikerrel vettük.

Talán ha negyed órát kellett hajtanunk északi irányba, mígnem elértük a Nasszer-tavat, ahol a kilométeres kamionsort elegánsan megkerülve felgurultunk a kompra. Abu Simbelig tíz kilométert kellett megtennünk, mely a tó mélykék színéből kibukkanó sziklák miatt elég emlékezetesre sikerült, ráadásul a komp tetőteraszáról a kilátás is pazar volt. Fél órával naplemente előtt értünk partot, de a busz sajnos vacsoraszünetet tartott, így a tervezettnél jóval hosszabb gyaloglás várt ránk. Előzetesen eléggé aggódtam, hogy ezen az egyiptomi mércével mérve kicsi és exkluzív helyen találunk-e majd relatíve olcsó szállást, de végül egy ajánlásra akadtam a repülőtérre vezető út mellett, így felmálházva azt vettük célba. Már majdnem végigszenvedtük az utat, amikor egy filippínó nő leszólított minket, és ajánlott egy kicsivel közelebbi szállást is, ahol – engedve a gravitációnak – mi is tettünk egy próbát. Egy láthatóan vadonatúj, egészen csodás núbiai stíulsú fogadóról volt szó, ahol a filippínő nő szerint olcsó árak szobánként 80 dollárnál kezdődtek. Az egyszeri és megismételhetetlen kontraajánlatom 16 dollár volt - tehát az eddigi út legdrágább szobája… -, és nagyvonalúan lemondtunk a reggeliről is. Némi telefonálgatás a tulajdonosnak, az üzlet pedig megköttetett. Megkönnyebbülve dobtuk le a cuccokat és már indultunk is volna vacsorázni, amikor megjelent a filippínó az ausztrál férjével, és három gyerekével, majd elkezdtek velünk csevegni. Kb. az ötödik mondatnál kerül elő, hogy egyébként Szudánba készültek, de a pozitív koronatesztek miatt nem sikerült az átkelés… He? Még jó, hogy midnezt fennhangon, maszk nélkül adták elő. Nálam kevés embernek van lesújtóbb véleménye az egész világot maga alá gyűrő kornavírus-pánikról, de azért olyan szintű ignoráns suttyóságot, mint aktív fertőzőként maszk nélkül emberek közt parádézni, - ráadásul úgy, hogy tüsszentéskor/ köhögéskor még szájuk elé sem tették a kezüket, természetesen a távolságtartást is figyelmen kívül hagyva - azt még egy ausztráltól sem várnék… Bár jobban belegondolva, egy ausztráltól talán pont igen. Rita teljesen kiborult a dolog miatt, gyorsan rövidre is zártuk a beszélgetést, és elindultunk vizet és vacsorát keresni. Az első egyiptomi tapasztalat a határon szörnyű volt, a szállodában ezt talán még fokozni is sikerült, és ami azt illeti, a vegyesboltban is noszogatni kellett az eladót, hogy ne felejtsen el pontosan visszaadni… Elég gyenge kezdés, de holnap kezdődhet a kompenzáció!