Már a vacsoránál sem éreztem magam kimondottan jól, de amint megcsapott a vonatkocsi fülledt, meleg, áporodott levegője, elkezd velem forogni a világ. Aranyfogú nénik könyököse balról, egy arcomba lógó láb jobbról, de legalább elértük az üléseinket. Amint helyre kerültek a csomagok lehuppanok. Mégsem a jó eső érzés kerít hatalmába, mint általában a klassz napok végén. Ez most valami más. A fejem hasogat, a veríték patakokban ömlik rólam, érzem, hogy hatalmába kerít valami kórság.

Ételmérgezés? Aligha. Nátha? Ugyan már. Elkezdem visszapörgetni az elmúlt időszak történéseit, és hirtelen elkomorodok. A piknik. Aligha az aszalt sárgabarackkal volt a gond, de könnyen előfordulhat, hogy az egyik feketeözvegy megelégelte birodalma dúlását, és kegyetlen bosszút ált rajtunk, a betolakodókon. Nem kárhoztathatom ezért, tette, mit a természete diktált. A sebeim – akad belőlük jópár – szinte egyszerre kezdenek lüktetni. Melyik lehet a felelős, melyiken keresztül került testembe a métely?

A feltételezett elkövető

Amennyire tudom a fekete özvegy mérgétől szenvedőknek szinte sosem sárgul be a szemük, vagy ezd el üszkösödni a csípés környéke. Pipa, semmiféle ehhez hasonló elváltozást nem észlelek. A gyanú beigazolódni látszik, én pedig tehetetlenül remegek felső ágyon, a nyitott ablak magasságában. Hirtelen a vörös milliónyi árnyalata kezd vitustáncba a szemeim előtt. Káprázat ez? Ha igen, lenyűgöző. A bukó nap sugarai millió tű képében törik át a horizont borító felhőket. Sosem láttam még ehhez fogható naplementét, és felmerül bennem a fájdalmas kérdés, vajon fogok-e még…

A méreg már szétáradt a szervezetemben. Nem tudom tovább tartani magam, szólnom kell Ritának, hogy tudja, mi a helyzet. Elhaló hangomat hallva azonnal elsápad, és rögtön felemelkedik hozzám. Erre a beszélgetésre nem lehet felkészülni. Én sem készültem, mégis meglepő könnyedséggel jönnek a számra a szavak. Válaszra nem is számítok, hadarom a teendőket. Próbálkozzunk meg egy gyógyszerkoktéllal, és bízzunk az isteni gondviselésben. Ha az állapotom még rosszabbra fordul, Shymkentben van a legközelebbi kórház, ha pedig elkerülhetetlen a legrosszabb, a festői Kumiszbasztau település lankáin, arccal a hegyek felé, üzbég vadásztőröm társaságában szeretnék nyugodni. Fáj látnom kedvesem zokogását, ahogy görcsösen a kezemet szorítja, hirtelen jött erőm elillanni látszik. Visszadőlök.

Érzem, hogy a testem döntéshelyzetben a pengeélen táncol. Befogadja-e a mérget, ezáltal egy Pókember szerű szuperlénnyé nemesedek, avagy gyengének találtatok és a pislákoló élet végleg kihuny a szememben. Még egyszer lepillantok Ritára, aki a sírástól kimerülten már csak dermedten mered maga elé. Érzem, a döntés nem az én szintemen születik, így nem ellenkezek tovább.

Próbálok elaludni, de a szervezetm tiltakozik. Félálomban néha körbetekintek. Egy idős nő – mit sem törődve a szeme előtt zajló tragédiával - a lehajtott fekhelyem püföli, mert attól nem lehet becsukni az ablakot. Nem bírok visszaszólni neki. Ekkor egy Miyagi mesterre feltűnően hasonlító kazah bácsi elhessegeti, majd a fülemhez hajolva tökéletes angolsággal azt suttogja, a nagy erő bizony nagy felelősséggel is jár. Elájulok.

Reggel kilenc. Kicsattanó erőben ébredek. Kell pár másodperc, míg a tudatosul bennem hol is vagyok, de gyorsan kiül arcomra a diadalittas mosoly… Leugrom pamlagomról, a hitetlenkedő, de láthatóan megkönnyebbült Ritát pedig keblemre ölelem. Újsütetű pókösztönöm azt súgja, az ítélet: ÉLET.