2021. május 7. – Csak egy út és más semmi

Mivel tegnap este azzal az információval kábítottak minket, hogy a Dongolába tartó buszunk hajnali hatkor fog indulni, mi már háromnegyed hatkor, felmálházva becaplattunk a pályaudvarra. De milyen pályaudvarra! Valószínűleg az atbarai Fekete-Afrika legmodernebb és legmenőbb, egyszersmit teljesen indokolatlanul grandiózus pályaudvara. Kész őrület, mintha valaki teszemazt egy olyan falusi focistadiont építene, amibe a teljes lakosság elférne kétszer. Kevésbé meglepő volt, hogy a buszunknál alig pár ember lézengett, és alig három órát kellett várnunk, mire megtelt. Még szerencse, hogy már hetek óta gyakoroljuk, hogyan kell türelmesnek lenni. Amúgy maga az út – hála a kényelmes új busznak és a szuper aszfaltnak – pontosan annyira volt kényelmes, amennyire csak egy ilyen út az lehet, és még annál is gyorsabb volt. A majdnem 500 kilométeres távot mindössze hat óra alatt sikerült abszolválnunk.

A délután hármas érkezés Dongolába maga volt a Pokol. De szó szerint, ilyesminek képzelte el már Dante és én is. Minimum 45 fok volt, perzselő nap, élő ember pedig a látóhatáron se. Elég nehezünkre esett kiszállni a légkondícionált buszból, de legalább a horizonton felrémlett egy légkondícionált szállodai szoba. Alapvetően két szálloda közül kellett választanunk, az egyikről a neten olvastam és ez a falu mindkét (…) buszpályaudvarához viszonylag közel volt, míg a másik az egyiktől közepesen, a másiktól elég messze. Utóbbit a románok ajánlották, így tudtuk, hogy jó és olcsó, de logikusnak tűnt az előbbit választani. Nagyjából nyolcszáz métert kellett lesétálnunk a cuccokkal (közel 60 kg-val), de ez még annál sokkal nehezebb mutatvány volt, mint hangzik, hogy aztán megérkezzünk egy tatarozás miatt bezárt hotelhez. Huhh. Mivel semmi mozgás nem volt az utcákon, beletelt egy kis időbe, míg arra vetődött egy tuktuk, ráadásul míg egy olyan is megjelenjen, aki ismeri a másik szállodát, arra még sokkal többet kellett várni. De a lényeg, kicsivel később megérkeztünk a már a lobbyja alapján is kiváló helyre. Igaz az építkezés még nem fejeződött be - a liftnek csak az aknája volt meg -, de kb. 8 dollárért kaptunk egy teljes apartmant konyhával, előtérrel és két hálószobával. Erős túlzás, főleg ha az ember nem akar bújócskázni. Momentán én csak ledőlni szerettem volna.

Naplemente után persze egyből megmozdult az élet, de még így is vissza kellett sétálni a belvárosba, hogy találjunk valamit enni. De milyen jól tettük, ugyanis itt egy olyan szürreális esemény következett, amiről ha csak hallok, el sem hiszem. Ugyanis felbukkant egy turistacsoport! Ráadásul egy cseh-szlovák turistacsoport. Elég érdekes, hogy eddig kizárólag kelet-európai turistákkal találkoztunk az országba, de hogy egy csoporttal, azt nem is tudom hová tenni. Annál is inkább nem, mert egy olyan kalandtúra társaságtól, ami az ügyfeleket nyáron viszi Szudánba, ráadásul ramadan idején, attól azonnal elvenném a működési engedélyt… Mondjuk, ha ennyire nem szeretik a visszatérő vendégeket, akkor előbb-utóbb úgyis lehúzhatják a rolót. Na mindegy, ez a kis közjáték kellően feldobott, így holnap mi is nekivághatunk a környék felfedezésének.