2021. május 7. – Csak egy út és más semmi

Mivel tegnap este azzal az információval kábítottak minket, hogy a Dongolába tartó buszunk hajnali hatkor fog indulni, mi már háromnegyed hatkor, felmálházva becaplattunk a pályaudvarra. De milyen pályaudvarra! Valószínűleg az atbarai Fekete-Afrika legmodernebb és legmenőbb, egyszersmit teljesen indokolatlanul grandiózus pályaudvara. Kész őrület, mintha valaki teszemazt egy olyan falusi focistadiont építene, amibe a teljes lakosság elférne kétszer. Kevésbé meglepő volt, hogy a buszunknál alig pár ember lézengett, és alig három órát kellett várnunk, mire megtelt. Még szerencse, hogy már hetek óta gyakoroljuk, hogyan kell türelmesnek lenni. Amúgy maga az út – hála a kényelmes új busznak és a szuper aszfaltnak – pontosan annyira volt kényelmes, amennyire csak egy ilyen út az lehet, és még annál is gyorsabb volt. A majdnem 500 kilométeres távot mindössze hat óra alatt sikerült abszolválnunk.

A délután hármas érkezés Dongolába maga volt a Pokol. De szó szerint, ilyesminek képzelte el már Dante és én is. Minimum 45 fok volt, perzselő nap, élő ember pedig a látóhatáron se. Elég nehezünkre esett kiszállni a légkondícionált buszból, de legalább a horizonton felrémlett egy légkondícionált szállodai szoba. Alapvetően két szálloda közül kellett választanunk, az egyikről a neten olvastam és ez a falu mindkét (…) buszpályaudvarához viszonylag közel volt, míg a másik az egyiktől közepesen, a másiktól elég messze. Utóbbit a románok ajánlották, így tudtuk, hogy jó és olcsó, de logikusnak tűnt az előbbit választani. Nagyjából nyolcszáz métert kellett lesétálnunk a cuccokkal (közel 60 kg-val), de ez még annál sokkal nehezebb mutatvány volt, mint hangzik, hogy aztán megérkezzünk egy tatarozás miatt bezárt hotelhez. Huhh. Mivel semmi mozgás nem volt az utcákon, beletelt egy kis időbe, míg arra vetődött egy tuktuk, ráadásul míg egy olyan is megjelenjen, aki ismeri a másik szállodát, arra még sokkal többet kellett várni. De a lényeg, kicsivel később megérkeztünk a már a lobbyja alapján is kiváló helyre. Igaz az építkezés még nem fejeződött be - a liftnek csak az aknája volt meg -, de kb. 8 dollárért kaptunk egy teljes apartmant konyhával, előtérrel és két hálószobával. Erős túlzás, főleg ha az ember nem akar bújócskázni. Momentán én csak ledőlni szerettem volna.

Naplemente után persze egyből megmozdult az élet, de még így is vissza kellett sétálni a belvárosba, hogy találjunk valamit enni. De milyen jól tettük, ugyanis itt egy olyan szürreális esemény következett, amiről ha csak hallok, el sem hiszem. Ugyanis felbukkant egy turistacsoport! Ráadásul egy cseh-szlovák turistacsoport. Elég érdekes, hogy eddig kizárólag kelet-európai turistákkal találkoztunk az országba, de hogy egy csoporttal, azt nem is tudom hová tenni. Annál is inkább nem, mert egy olyan kalandtúra társaságtól, ami az ügyfeleket nyáron viszi Szudánba, ráadásul ramadan idején, attól azonnal elvenném a működési engedélyt… Mondjuk, ha ennyire nem szeretik a visszatérő vendégeket, akkor előbb-utóbb úgyis lehúzhatják a rolót. Na mindegy, ez a kis közjáték kellően feldobott, így holnap mi is nekivághatunk a környék felfedezésének.

2021. május 8. – Öreg Dongola nem vén Dongola

Reggel nem keltünk anyira korán, mint szerettünk volna, és ebbéli gyanúmban a hotelünk recepciósa is megerősített, amikor jelezte, hogy szerinte kivitelezhetetlen a mai tervünk. Persze mit tudhat arról egy lusta helyi, hogy milyen az, amikor odatesszük magunkat… A buszpályaudvaron mindenesetre szerencsénk volt, alig fél órát kellett várni, hogy a furgonunk megteljen, így valamivel tíz óra előtt elindultunk Old Dongola irányába, ami a VI. századtól a Makuria névre hallgató keresztény királyság központjaként virágzott. Sajnos azonban a névazonosság megtévesztő, ugyanis másfél óra és 120 kilométer megtétele után is még csak a főútnál szálltunk le, 3 kilométerre a Nílustól. Szolid 45 fok volt, tehát ez a laza séta a tűző napon meg sem kottyant, főleg miután egy kedves helyi fickó mellénk szegődött, hogy mutassa az utat. Mondjuk a GPS is mutatta, de legalább volt társaságunk, vagy segítség, ha valamelyikünk összeesik.

Pontban délben értük el a partot, ahol nem csupán egy csónak, de egy autós komp várt, meg majdnem egy tucat ember, akik velünk együtt a révészre vártak. Ő mondjuk nem volt messze, a hajón aludt isteni nyugalomban. Mivel a ramadan idején óriási tiszteletlenség valakinek a pihenését megzavarni, ezért senkinek eszébe nem jutott volna felébreszteni, én azért próbáltam még a határokon belül hangoskodni, hátha összeszedi magát. Erre közel egy órát kellett várni, és utána is hiába indultunk el, éppen felbukkant egy autó a parton, mire a kapitány a folyó közepéről inkább visszafordult. Annyi baj legyen, lényeg, hogy végül átértünk, a túlparton pedig találtunk is egy tuktukot, ami elvitt minket a további két és fél kilométerre lévő romterülethez. A sofőr útközben megérdezte, hogy szóljunk e a helyi rendőrségnek - gondolom ők nyúltak volna le minket a belépő miatt -, de mivel nem terveztünk semmiféle vagyon, vagy élet elleni bűncselekményt elkövetni, abban maradtunk, hogy a hatóságokra nem lesz semmi szükség.

Végül abban egyeztünk meg a tuktukossal, hogy megvár minket, amíg bejárjuk a területet. Noha történeti értékét tekintve a terület legfontosabb emlékei minden bizonnyal a Makuria Királyságból megmaradt templomromok, ezek közül egyedül a IX. században épült fellegvár az, ami igazán látványos. Utóbbi is csak azért, mert a királyság bukása után a muszlim hódítók egészen ötven évvel ezelőttig mecsetként használták. Ami miatt viszont mégis kihagyhatatlan látnivalónak gondolom, ha az embert éppen erre viszi a szerencse, az a XVII. századból való temetője. Eleve nem túl meglepő, hogy errefelé a leglátványosabb építészeti elemek a halállal állnak összefüggésben - lásd még, piramisok -, de az itt látható kubbasnak nevezett, méhkasszerű képződmények kiegészülve a látképpel, mondhatni páratlanok. Kubbasokat el-elvétve láttunk már az országban, mivel a minapig is állítanak ilyesmit a legszentebb halottaiknak, itt nagy számban, helyileg koncentráltan építették őket. Talán mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül két kilométer sugarú körben csak a sofőrünk volt, körülöttünk vörös homoksivatag, amit elvétve tör meg egy-egy szikla, és persze a romváros, a fejfák (kövek) és a méhkasok. Némelyik ilyen kubbasban még a mai napig gondozott, a muszlim divat szerint feldíszített sírt is találtunk, nameg ezernyi denevért, de volt ahová Rita először be sem mert menni, annyira sejtelmes, túlvilági helyeknek tűntek. A kubbasokon keresztül vezető ösvényen haladtunk egészen Makuria romjaiig, ahol egy kicsit meg kellett pihennünk az árnyékban. Nem mondom, hogy nem megerőltető ilyen körülmények között felfedezni ezt a – még a Nílus közelsége mellett is – kietlen vidéket, de eddig meglepően jól bírom. Rita egy fokkal kevésbé, de ennek - hősiesen - nem sok tanújelét adja. Szépen lassan körbejárjuk a romvárost, majd még éppen a megbeszélt időkereten belül visszaérünk a tuktukhoz. Erősen fontolgattam, hogy felküldjem-e a drónt, mert amúgy nyilván remek képek születtek volna, de egyrészt féltem a túlmelegedéstől, másrészt pedig a gyakori széllökések már-már homokvihart idéztek, szerencsére csak az apróbb fajtából.

A visszafelé úton kimondottan szerencsénk volt, amint megérkeztünk a tukkal, a csónak – ezúttal nem a komp, csak a hozzá kötözött csónak – már indult is, így biztosak lehettünk abban, hogy a reggeli figyelmeztetés ellenére simán meg tudjuk csinálni a túrát. Sajnos a sikerszéria megszakadt a csónakkal, ugyanis a kikötő és a főút között nem találtunk egy nyamvadt járművet sem, ami elvitt volna minket, így újfent sétálhattunk három kilométert. Ettől a „levezető mozgástól” könnyedén el tudtunk volna tekinteni, de az időjárás kegyes volt hozzánk és némi felhő segítette a menetelésünket. Onnantól, hogy kiértünk a főútra most sem kellett várnunk két percnél többet, az igazoltatást végző rendőrök gyorsan szereztek nekünk fuvart vissza a városba. Itt is be kellett szállni a benzinpénzbe, de legalább „házhoz” vitt a furgon, amit nagyra értekeltünk, mivel amint kényelembe helyeztük magunkat, egészen durva fáradtság tört ránk. De megcsináltuk! Mivel meglehetősen éhesek voltunk, nem bírtuk kivárni, míg este nyolc után kinyitnak a környék éttermei, ezért napnyugta után ismét beballagtunk a városközpontba grillcsirkéért, ráadásul ezúttal a holnapi napi túránkra is szerezni kellett valamit, mert az még ennél is keményebbnek ígérkezik…

2021. május 9. – Hőségrekord a sziklarajzoknál és az aranyásók

Míg tegnap csak egy helyszínre kellett eljutnunk, ráadásul egy még viszonylag forgalmas útszakaszon, addig ma háromig, ráadásul egészen, lemegyünk majd a térképről. A végcél Abri volt, az egyik legnagyobb núbiai falu, odáig pedig Kermába és Vádi Sabu sziklarajzaihoz szerettünk volna eljutni. A tervnek megfelelően elég korán indultunk, de ha az emberek egyszerűen nem akarnak gyűlni, akkor nem sok mindent tudunk tenni. Majdnem egy órát vártunk, míg megtelt a furgon, ami a város másik, távolabbi pályaudvaráról indult.

Kerma alig egy órára van Dongolától, mi nagyjából három kilométerre a várostól, a romterület mellett. A Kerma kultúra az egyiptomi első dinasztiákkal párhuzamosan létezett, megelőzve a Meroe Birodalmat, nagyjából i.e. 3500-tól i.e 1000-ig. Mivel a feltárások közelsem teljesek, ezért sok dolgot homály fed, de az biztos, hogy a megmaradt emlékek közül a messze leglátványosabb a nagyjából 4500 éves felső „deffufa”, ami egy 52x27 méter alapterületű erőd és/vagy uralkodó temetkezési hely. És ami azt illeti, a korához és ahhoz képest, hogy agyagból épült, tényleg piszkosul jó állapotban van. Az látszik, hogy néhány része a legújabb korok mintája, és a tetejéig vezető lépcső és kilátótér sem korabeli, összességében mégis elég komoly látvány. Mivel a romterület bejáratát csak egy két kilométeres kerülővel tudtuk volna elérni, ezért inkább egy leomlott falszakaszon keresztül jutottunk be, és egyből az erődöt céloztuk meg. Az előbb említett kilátóról áttekintést nyerhetünk az egész romterületre, amit leginkább a zavarbaejtő szóval tudnék leírni. A majdnem egy négyzetkilométeres területen ugyanis nagyjából bokamagasságig jelölték ki az eredeti település alaprajzát, csak éppen sejtelmem sincs, hogy mi alapján. Ugyanis az agyag „falak” láthatóan frissen lettek építve. Az egész olyan volt, mintha egy vázlatfüzet skicceit láttuk volna.

Míg az erőd tetején mászkáltunk a területet védő rendőrök kiszúrtak minket, az egyik pedig el is indult a fogadásunkra. Nem vagyok biztos abban, hogy a tény, miszerint már láttuk a területet vajon segíti a belépőjegy árára vonatkozó alkut, vagy éppen készhelyzet elé állunk miatta, de majd kiderül. Az egyik rendőr egyébként meglepően jól beszélt angolul, és gyorsan megtaláltuk vele a közös hangot. Mesélt kicsit a núbiai kultúráról, az alacsony rendőri fizetésekről, majd benyögte, hogy tizenöt helyett, elég lesz öt dollár is. Ez volt a jó hír, a rossz, hogy Kerma másik látványossága, a bejárat melletti múzeum zárva van, a kulcsos embernek pedig még az irányítószáma sem azonos a miénkkel. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szudáni múzeumok hajlamosak a fő attrakciót közvetlenül az aulában elhelyezni. Itt is így van, a múzeum baromi látványos szoborgyűjteményét simán meg tudtuk nézni a bejárati ajtó üvegén keresztül. Hét kisebb-nagyobb fekete márványból faragott szinte tökéletes állapotú, fáraókat ábrázoló szobrokról van szó. Némi információ végett nem ártott volna bejutni a Múzeumba, de nagyjából így is el tudtuk helyezni őket az idővonalon.

A múzeum után visszasétáltunk a romterületen keresztül a főútra, ahol gyorsan találtunk fuvart a faluba. Itt némi kérdezősködés után egy meglepően pozitív opció csillant fel előttünk, ugyanis találtunk egy olyan kocsit, ami direkt Wadi Sabuba megy, és nem kell majd a főútról átszelnünk a sivatagot. Ennek persze ára volt, méghozzá az időnkkel fizettünk, amennyiben egy és negyed órát kellett várnunk az indulásra. Közel egy óra döcögés várt ránk előbb a főúton, majd onnan lekanyarodva a Nílus menti falvak poros útkezdeményein, míg Wadi Sabu falu előtt fél kilométerrel megállítottam a kocsit. A hely közismertségére jellemző, hogy a faluba menő utitársainknak halvány foglmuk nem volt, hogy mégis miért jöttünk ide, pláne miért szálltunk le a lakott területen kívül. Egy sziklafal mellett voltunk, első körben azt kellett megmásznunk, ami nem jelentett túl nagy kihívást. A szikla tetejéről pedig igazi csoda tárult elénk, nemcsak a Nílus kanyargott a távolba szolgai módon kísérve a datolyaligetekkel, de a térség tele volt vulkánokkal is, ráadául a sziklák, amiken álltunk, csak tovább fokozták a hatást. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a Nílus felső folyásának legszebb kilátópontja, legalábbis ennél szebb csak akkor lehetne, ha a túlparton állna minimum egy Ámon-templom. A helyzet élvezetét némileg azért akadályozta, hogy a tegnapi kellemes hűvös után ma már 48 fokig kúszott a hőmérséklet. Aki még nem tapasztalt ilyet, annak nehéz lenne körülírni, milyen volt a forróság. A másik irányba, a 2,5 kilométerre lévő főúthoz vezető sivatag úgy vibrált, mintha egy 20 dioptriás lencsén keresztül bámultunk volna.

Szerencsére a kövek adak némi árnyékot, fél három lévén pedig már meg is éheztünk - de sokkal kevésbé, mint amennyire szomjasak voltunk -, így elfogyasztottuk a magunkkal hozott fél grillcsirkét, majd elkezdtük keresgetni a sziklarajzokat. Utóbbi azért nem okozott nagy nehézséget, mert a jelenleg száraz patakmeder melletti sziklákat a helyi művészek nagyjából öt kilométer hosszan használták vászonként az elmúlt hatezer évben. Jellemző viszont, hogy a különböző ábrákról nem volt könnyű megtippelni, hogy mikor készülhettek. Mondjuk a téma adott némi kapaszkodót… Például erősen gyanítom, hogy zsiráf-ábrázolások azért nem mostanában készültek… Az itteni sziklarajzok tudományos dokumentációja egyelőre gyakorlatilag nem létezik, izgalmas lett volna akár egy fél napon át kutatni a különböző ábrákat, de erre a körülmények finoman szólva sem voltak alkalmasak. Konkrétan minden öt perc után be kellett húzódni az árnyékba, ha nem akartunk rosszul lenni. Egy idő után viszont nem volt mit tenni, el kellett indulnunk a főút felé… Nem tudom, hogy Rita számára volt-e megerőltetőbb menet ezen út alatt - na jó, a Bale-hegységben és a Simienben is volt egy-egy kemény szakasz -, de némileg enyhített a szenvedéseken, hogy a Nap már kezdett veszíteni az erejéből.

A legrosszabb, hogy abban sem volt sok köszönet, amikor pontban négy órakor elértük a főutat, tekintve, hogy közel s távol az egyetlen árnyékot adó bokrot ellepték a kullancsok, a Napon pedig hiába ácsorogtunk, a nekünk megfelelő irányba nem jött semmi. (A másik irányba mentek járgányok, és több is megállt, hátha meggondoljuk magunkat a végcél vonatkozásában…:)) Húsz perc kellemetlen várakozás alatt csak két teli kisbusz hajtott el mellettünk, míg végül a harmadik megállt. Apró probléma, hogy ez is tele volt, ráadásul csak két faluval odébb mentek, de mivel voltak olyan aranyosak, hogy helyet szorítottak a légkondis járgányban és vízzel is kínáltak - a miénk már nagyjából forrásban volt -, nem mondhattunk nemet. Amúgy a társaság fele nagyon röhögött, a másik szörnyülködött rajtunk. Az egyik lány megkérdezte Ritát, hogy mégis mit kerestünk itt, a semmi közepén, elvégre „ez a Szahara, itt meghalnak az emberek a napon”. Hát, jó tudni. Azért mi gyorsan erőre kaptunk, amire szükség is volt, mert nemsoká ki kellett szállnunk, de most egy szinte telejsen üres nagy busz állt meg viszonylag gyorsan. Ezzel sem volt szerencsénk, mert szintén a következő településig, Delgoig ment, de itt már lényegesen jobb helyzetbe kerültünk, mivel egy rendőrségi csekkpontnál tudtunk várakozni, ahol hellyel is kínáltak, plusz felajánlották a segítséget a stoppolásban. Ekkor már bőven öt után jártunk és Abri még további 110 kilométerre volt. Itt nem telt bele húsz perc és – egy elképesztően pofátlan, taxi árat kérő autós után – jött egy nagyjából üres kisbusz, aminek a célpontja – tádám – Abri volt! Győzelem. Arról már félórája lemondtam, hogy napnyugta előtt megérkezünk, de itt már mindegy volt. A kisbusz egyébként repesztett, mint az őrült, így napnyugta után tíz perccel megérkeztünk a falu előtti benzinkúthoz, ahol a sofőr – mégegyszer leírom, három kilométerrel a végcél előtt – megállt az esti első étkezésre. Ezt a fél órácskát már fejenállva is kibírjuk!

A sofőrre mégsem tudok haragudni, ugyanis miután kipakolta a többi utast, felhívta a falu egyetlen vendégházának tulajdonosát, majd egészen a házáig vitt minket… Ahol némi meglepetésre a fogadós egy német turistát vendégelt meg éppen családi körben. Gyorsan mi is csatlakoztunk a lakomához - főleg a gyümölcslevekért voltam nagyon hálás -, holott ekkor még közel sem voltam biztos abban, hogy meg tudunk szállni a Magzub Vendégházban. A román pár például panaszkodott rá, hogy nem tudtak alkudni a 25 dolláros árból - én ennyit 3-5 éjszakára szánnék -, és szerintem a német sem alkudhatott sokat (mint kiderült, ő 20 dollárt fizetett). Persze igyekeztem tisztázni a helyzetet, amit Magzub gyorsan átlátott, és megnyugtatott, hogy majd segít nekünk másik, olcsó szállást keresni. A vacsora után bepattantunk az 1964-es Mini Morris oldtimer kocsijába - aminél kevés menőbb járgányban ültem, bár az állapota azért nem volt tökéletes -, majd meghívott minket egy teára. Egyébiránt a középkorú, Kenyában vendégházat üzemeltető német fickó volt kb. a harmadik ember Szudánban, akin maszkot láttunk. De ezt még meg tudtam volna neki bocsátani, na de a hírek, amiket mondott…

Kiderült ugyanis, hogy a derék egyiptomi hatóság a ramadant lezáró Eid ünnepség idejére, május 12. és 17. között lezárja a határt és leállítják a tömegközlekedést, hogy ne kapjon új erőre a vírus. Tavaly biztos nagy sikert aratott a módszer, örülök is neki nagyon. Megpróbáltuk leellenőrizni az infót, ezért Magzub felhívta egy a határon dolgozó ismerősét, aki nemcsak ezt erősítette meg, hanem további jó hírekkel szolgált, miszerint a Dongolában végzett COVID teszt nem jó az utazáshoz, Vadi Halfában pedig leállították a tesztelést. Mi van?! Kicsit kevéssé életszerű, hogy a határhoz legközelebb 900 kilométerre van tesztállomás… És tényleg nem az, a határőr megnyugtatott, hogy a kollégák nem szigorúak a tesztekkel. Ennél mondjuk kevés nyugtalanítóbb hír létezik, tekintve, hogy ez azt jelenti, hogy minden utas 100%-ban ki van szolgáltatva a hatósági gengszterek kényének-kedvének. Hogy az új információk nyomán kicsit megzuhantunk, annak azért egy pozitív hozadéka mégiscsak lett, Magzub felajánlott egy szobát 10 dollárért, feltéve, ha nem áruljuk el az árat a németnek. Mivel az alternatíva egy patkánylyuk lett volna, az üzlet megköttetett.

A Vendégház kívülről baromi jól néz ki, de a szobák meglehetősen puritának, szóval hosszú hónapokra nem költöznék be, de egy éjszakára jó lesz. Amúgy Magzub szintén az olajiparban szedte meg magát, de nincs semmi, amiből ne próbálna meg pénzt csinálni, többnyire sikerrel. A kertjében például már három éjszaka óta aranyásók dolgoztak, és a reménybeli kincs fele is őt illette volna, de az első terepszemle után jeleztem neki, hogy ne számítson sokmindenre, bár miután elérik a talajvíz szintjén, egy jó kút még lehet a gödörből. Mivel órák múlva váteszi jóslatom beigazolódott, Magzub megkért, hogy nagy fehér tudósként beszéljek a munkásokkal, hogy befejezhetik a munkát, ne vesződjenek hiába. Nem akartam grincs lenni, aki ellopja az ünnepet, de végül tényleg beláttattam velük, hogy a Magyarországon „vízerek megtalálására” szolgáló duplapálcás kuruzslás nem adekvát módja az arany, vagy akármi meglelésének. Továbbá azt az elméletet is igyekeztem cáfolni, miszerint csak azért nem találtak semmit, mert a dzsinnek elrejtették előlük. Ha vannak is dzsinnek, aligha foglalkoznak holmi fémekkel, elvégre nem tudják beváltani szudáni fontra, hogy aztán jégkrémet vegyenek belőle. Nem tudom, hogy az elméletem mennyire volt meggyőző, de végül a srácok tényleg feladták a hasztalan, ám iszonyatosan erőtpróbáló munkát. Mi pedig hajnali egy környékén végre nyugovóra térhettünk, mert ezután a nap után tényleg megérdemeljük a pihenést… Vicces-hihetetlen adalék, szállásadónk szerint a hideg évszakban errefelé a 7-10 fokos hideg sem ritka, és mitagadás, éjszakára kimondottan csípőssé lett az idő. Tudnám értékelni ezt napközben is.

2021. május 10. – Szudán legszebb temploma és a vendégfogság

A mai egy meglepően és indokolatlanul kemény, mégis sikeres nap volt, ami egyben rávilágított, mekkora mázlink is volt tegnap. De kezdjük az elején. Ma „csupán” vissza kellett jutnunk Dongolába, közben egyetlen – a főúttól alig egy kilométerre lévő – ponton megállva. Mi sem lehetne egyszerűbb?! Laza piacozással indult a nap, majd elkísértem Magzubot a bankba, mivel állítása szerint ha külföldi is vele van, akkor előreveszik a sorban... És nem tévedett. Ezt követően pedig kivitt minket a tegnap este megismert benzinkúthoz, mivel szerinte a faluból a járgányok csak délután mennek majd, de a főúton könnyen foghatunk majd valamit. Hát, a „könnyen” ugyebár relatív, de azért nem annyira, hogy a leírja a lehetetlen. Ugyanis másfél órán keresztül vártunk fuvarra, de egész egyszerűen a határ irányából semmiféle járgány nem jött. De tényleg semmi. A benzinkúton parkoló kamionsok amúgy felajánlották a segítséget, apró bökkenő, hogy ők este hétkor terveztek továbbindulni, míg napközben inkább sziesztáznak. Végül a benzinkutas addig telefonálgatott, míg foglalt nekünk két helyet egy furgonban, ami egy kisebb vagyonért – a teljes távra ki kellett fieztnünk a járatot – elvitt minket a 40 kilométerre lévő Wawa faluba. Mire odaértünk, már elmúlt dél…

Wawa az egyik legszebb núbiai falu azok közül, melyeket láttunk, számos igényesen festett agyagházzal és díszes kapukkal. De hála az ismét 45+ foknak nem hemzsegtek az emberek az utcákon. Pontosabban az egész faluban egyelen ember találtunk, aki egy fa árnyékában pihent. Mivel mi kevésbé vagyunk kényesek a ramadannal összefüggő pihengetés szentségével kapcsolatban, simán felébresztettük, hogy útbaigazítást kérjünk a révhez, amit meg is találtunk - egy hatalmas nílusi varánusz társaságában -, csak a révész hiányzott a buliból. Persze miért is lenne meglepő, hogy ő is pihenget inkább… Nos leginkább azért, mert reggel Magzub felhívta, hogy számítson érkezésünkre. Néhány kör telefonálgatás és további negyed óra várakozás után előbukkant, mi pedig átberregtünk a nyugati partra, Soleb falu határába, ahol néhány lépés után a datolyaliget lombjai közül előtűnt az Amonnak szentelt templom sziluettje.

A irgalmatlan hőség pozitív hozadéka, hogy a templom környékén zéró ember tartózkodott, így megúsztuk a belépő miatti alkudozást, de még fényképeket is alig sikerült készítenünk, mert a telefon félpercenként leállt a túlmelegedés miatt. És ezért nem igazán tudom hibáztatni. A templom egyébként Szudán legkiválóbbika, és megkockáztatom, ha Egyiptomban állna, akkor is lennének turisták, akik vennék a fáradtságot, hogy meglátogassák. És nem is csalódnának. Masszív faragott oszlopai, szintén faragott keresztelem és a templomhajó a datolyafás környezettel festményre kínálkozó kompozíció. Nagyjából 30-40 percet tölthettünk a nem túl nagy területen, majd örömmel konstatáltuk, hogy a csónakosunk nem hagyott ott minket, sem nem folytatta a napközbeni alvást, hanem egy teve felfúvódott vizihulláját kísérve visszaereszkedtünk a folyón. Ez a kép kevésbé idilli, és sok festőt sem ihletne meg…:)

Kettő felé járt az idő, és 200 km várt még ránk, amikor elértük a főutat, melyen hiába reménykedtünk benne, továbbra sem hemzsegtek az autók. Ezzel együtt tíz perc várakozás után egy kocsi lehúzódott, majd megkezdődött az arab illetve núbiai nyelvlecke. Amennyit az emelthangú és dörgedelmes előadásból ki tudtam bogozni az az, hogy reménybeli jótevőnk nem Dongolába megy, de mivel kimondotta szorgalmazta, hogy beszálljunk, így tettünk. Ami ezt követően történt, arra azért egyikünk sem számított. A bácsi ugyanis kettő (!) kilométer után lehajtott a főútról, és becélozta Wawa szélén álló kellemes családi házát, ami vagy fél kilométerre volt a főúttól. Namost ezt nem éppen örömmel vettük tudomásul, de gondoltuk iszunk egy teát, hamár újfent napozni kényszerülünk. Ebből az lett, hogy a bácsi beterelt minket a ház egyetlen légkondicionált helységébe, odacsődítette a családot - akik közül senki nem beszélt angolul -, majd cirádás monológokba kezdett valamiről. Valami olyasmit hámoztunk ki a mondandójából, hogy foglal két helyet nekünk egy furgonban, és majd visszavisz az úthoz, ha ideér. Mivel azt mondta, hogy erre három körül kell számítanunk, megnyugtattuk magunkat, én pedig el is szenderültem egy csöppet. Talán mondanom sem kell, háromkor semmi nem jött, de hogy is jött volna, hiszen elvileg Vadi Halfából indult a kocsi, ami testvérek közt is két és fél óra innen… A felszolgált tea és a meglepően finom süti átmenetileg megnyugtatott, de négykor már határozottan kértem, hgy legalább a házból menjünk ki, had lássuk van-e mozgás a főúton. És ami azt illeti, nem volt. Fél óra alatt egy elhaladó autót láttunk, szóval az idő nem volt ideális a stoppoláshoz. Háromnegyed ötkor már temettem a lehetőséget, hogy bárhová is eljutunk ma, de tenni szerettem volna egy utolsó kísérletet, így jeleztem, hogy visszamennénk a főúthoz. A bácsi morgolódott, de nem hagyta, hogy gyalogoljunk, kiállt a garázsból a vadiúj tuktukjával és elvitt minket. Már épp a búcsúzkodásnál tartottunk, amikor szinte csodába illő módon a „furgonunk” felbukkant a látóhatáron, majd megállt, és tényleg volt benne két hely a számunkra. Nagy örömömben nem felejtettem el néhány közös képet csinálni néha kissé morózus, néha ingerültnek tűnő jótevőnkről, amivel láthatóan földöntúli boldogságot okoztunk neki. Ez a minimum! Ha kicsit gördülékenyebb a kommunikáció, nekem is nagyobb bizodalmam lett volna az események szerencsés alakulásában, és megkíméltük volna magunkat egy csomó felesleges idegeskedéstől. Persze könnyen lehet, hogy ha nem csábulunk el a meghívásnak, akkor már rég Dongolában lennénk, de az is simán lehet, hogy még mindig várnánk az üres kocsira anélkül, hogy lenne két bérelt helyünk. Ami viszont biztos, hogy a tegnap esti hírek tükrében elkésni amúgy sem tudunk sehonnan sem…

Végül majdnem fél nyolc volt már, mire visszaértünk a szállodába, ahol a recepciónál a német fickó várt minket - ajánlottuk neki ezt a csúcs szállást -, pontosabban nem minket, hanem a recepcióst, nagyjából másfél órája. (Ő közvetlenül jött Abriból, de az sem volt egyszerű menet.) Öt perccel később ő is megérkezett, így felvehettük a csomagokat és elfoglalhattuk a szuper lakosztályunkat, ami nagyon úgy néz ki, hogy az ünnepek alatt is bázisként szogál majd. Este pedig végre nyitva találtuk az utcában lévő pizzériát, amit nem voltunk restek kihasználni. Ami azt illeti, ezzel a kétnapos túrával sikeresen letudtuk a szudáni túra érdemi részét és talán többet már nem kell szenvednünk ekkora hőségben. De a határátlépés izgalma még várat magára, jelen állás szerint legalább egy hetet… A ramadan vége nekünk is nagy ünnep lesz.

2021. május 11-15. – Adrian felbukkanása, Eid Mubarak!

Mielőtt kitört volna az ünnepi láz, még el kellett intéznünk némi papírmunkát, és 11-én délután alig fejeztük be a teendőinket, arra riadtunk fel, hogy Adrian kopog a szállodánk ajtaján. Különösen örülök, hogy megismertük ezt a srácot, mert ha a jövőben valaki azza vádolna, hogy szarrágó vagyok, csak egy magabiztos mosoly kíséretében fel kell hoznom őt példaként. Természetesen nem csatlakozott hozzánk a vadiúj, légkondícionált, afrikai mércével tényleg luxus szállodába, mivel az 5 dolláros éjszakánkénti ár túlmutat a büdzséjén, így inkább keresett egy olyan pöcegödröt 2,5 dollárért, ahonnan még egy magára valamit is adó csatornapatkány is kifordulna. Úgy tűnik, neki senki nem magyarázta el az ár-érték arány fogalmát. De annyi baj legyen, mivel a helyiekkel bandázott, nekünk is leszervezett egy iftárt a ramadán utolsó napjára az egyik legnagyobb helyi klán - a család 2500 tagot számlál – fejénél, ami méltó búcsú volt a hosszú, szenvedős időszaktól. Az iftár után pedig még aznap este tovább is ment Delgo faluba, hogy tovább élősködjön a helyiek vendégszeretetén. Vadi Halfában majd újra találkozunk.

Az Eid ünnep első két napja teljesen eseménytelenül telt, mivel sem a boltok, sem az éttermek nem nagyon nyitottak ki, mindenki családlátogatóba indul ilyenkor. Szerencsére betáraztunk az élelmiszerekből, és persze mindig vannak sztrájktörő éttermek is. Ebből a pár begubózós napból annyit emelnék ki, hogy három hónap után újra volt időnk sorozatot nézni, így nem hiába töltöttem le anno a Better Call Saul első öt évadát. Tényleg élveztük a szállás kényelmét, de tartok tőle, hogy ennek meg lesz még a böjtje - már a szótól is kiráz a hideg -, és nehéz lesz újra felpörögni…

Az Eid harmadik napján már jártak a helyi buszok, mi pedig megpróbáltuk áttenni a székhelyünket Vadi Halfába, a határhoz. A furgon – aminek így a tetejére kerültek a nagy zsákok – indulása az előző esti helyfoglalás alapján hajnali hat volt, ehhez képest hajnali ötkor már csörgött a telefonom, hogy hol a francban vagyunk. A pakolás közepén. És nem ez volt az utolsó bosszantó hívás, mintha mi értettük volna félre az indulás idejét, nem pedig ők beszéltek baromságot. Egyébként a hajnali hatos indulást sem értem, elvégre az út csak öt óra, még ha vissza is akarnak ma jönni, bőven ráértünk volna később menni. A lényeg, hogy a hajnali órán semmi esélyünk nem volt tuktukot találni, de néhány száz méter után megjelent egy pick-up, amit sikerült leintenünk, és a gáláns úriember elvitt minket a furgonhoz. 5:50-kor érkeztünk, az én időszámításom szerint tökéletes időben. Utitársaink egyébként nem voltak idegesek, ellentétben velem, aki csak 3,5 órát aludt. Az út tök sima volt, leszámítva, hogy Abri magasságában elment a telefon térereje, és Szudánban már vissza se jött. (A család aggódni fog pár napot, ez szinte biztos…)

2021. május 16. - A núbiai magyar törzs legendája

Miután tegnap este kiderítettük, hogy az országok közti buszközlekedés csak 18-án indul újra, lazára vettük a figurát. Mára csak egy programot iktattunk be a sorozatnézés mellé, ez pedig az egyik legmisztikusabb, amit csak magyar ember Szudánban tehet: felkerestük a magyarab törzset. A tözs legendája szerint a Budán született janicsár hadvezér, Ibrahim Al-Magyari több magyar származású katonával együtt az 1600-as évek elején érkezett az Ottomán Birodalom határterületének számító régióba, és a núbiai nőkkel kötött vegyesházasságaikból erednek a ma néhány ezer főt számláló magyarab törzs tagjai. (A szó etimológiájának az arabokhoz semmi köze, az „ab” végződés a „törzs” helyi megfelelője.) A törzs eredeti lakóhelye az Asszuán és Halfa közötti terület, de mára a diaszpórák Kairó és Khartum között mindenhol megtalálhatóak. A legnagyobb közösség lakhelyéül szolgáló sziget ma már a Nasszer-tó vízszintje alatt van, de sokuk nem költözött messzire, közel négyszázan élnek a hotelünktől szinte kőhajításra. Ez a falu volt utazásunk és kutatásunk célja.

Noha a törzsről a modern magyar tudománynak Almássy gróf (az „angol beteg”) beszámolója óta tudomása van, a közösség átfogó népművészeti feltárása a mai napig várat magára. És alig hiszem, hogy valaha el tud készülni. Mi ilyen nagyívű vállalkozásra nem ragadtattuk magunkat, de élve legújabb barátunk, a szomszédos hotel angolul tökéletesen beszélő, világlátott – egyébként mikrobiológus – menedzsere felajánlásával, aki vállalta a tolmács szerepét, felkerestük a törzs „főnökét”. A kb. öt kilométert tuktukkal tettük meg, majd a helyi gyermekek koszorújában nekivágtunk a falunk. Nem hagytuk elcsábítani magunkat a gyakori teameghívásokkal, és a bezárt kapu állhatta utunkat, nemsokára már a törzsfő ágyán üldögéltünk.

Alapvetően három kérdéskörre szerettünk volna választ kapni. Az egyik - mondhatni a legbulvárosabb -, hogy a magyarab törzs tagjai külső jegyeikben mennyiben térnek el a többi núbiaitól. Erre a válasz amolyan közgazdászos: attól függ. Sokuk semennyire sem, míg jópáran nagyon is. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy számos magyarabnak vöröses – és nem a festék miatt – árnyalatú a haja és az arcszőrzete (van akinek jóval fehérebb a bőre is), míg például a törzsfőnek kék volt a szeme. Igen, kék, ami nem túl szokványos a feketék esetében. 

A második, hogy létezik e valami olyan hagyomány, ami emlékeztet a magyar rokonságra. A rövid válasz, nem. A kultúrájuk egy az egyben idomult a núbiai többséghez, bár azt a rokonág csalhatatlan jeleként értelmezem, hogy a törzs tagjai sokkal okosabbnak tartják magukat a többi núbiainál.

Végül pedig az identitástudat és az eredettörténet kapcsán tettem fel kérdéseket. A magyar ősökkel való rokonság ismerete egy haldokló hagyomány. Egy-két generációval azelőttig, amíg a magyarab törzs tagai csak egymás között házasodhattak, megvolt ez a fajta tudás, de amint elkezdett „higulni” a közösség, ez is elkopni látszott. Tolmácsunk szerint például a minket körülvevő - egyébként roppant aranyos - gyerekeknek halvány fogalma nincs, mit keresünk mi itt… És az sem segít az identitás kialakulásában, hogy a magyar állam megszüntette a korábban még létező magyaraboknak nyújtott budapesti egyetemi ösztöndíjat. Pedig elég sok szudáni orvost köszönhetünk ennek.

Roppant érdekes és eredményes volt tehát a vendégségünk, melytől a lenyugvó nap sugaraival együtt köszöntünk el. A törzsfő pedig volt szíves a saját tukjával visszahozni minket a szállásra. Eszembe jutott, hogy amikor először olvastam erről a misztikus rokonságról a kétezres évek derekán, mennyire valószínűtlenül hatott a gondolat, hogy valaha eljuthatok a Szahara ezen eldugott pontjára…

A grillvacsora során Adrian ismét felkutatott minket és csatlakozott hozzánk - az ücsörgésben, nem pedig a húsevésben -, aki valamit elkezdett kavarni a covid tesztjével és a buszával is - szinte biztos vagyok abban, hogy csakazért sem velünk fog átjönni -, de én ezt a témát már elengedtem, kicsit unalmas, hogy állandóan a szeszélyeihez próbáljuk igazítani a programunkat. (Itt már a 0,8 dolláros szoba sem felelt meg neki a szomszédunkban, inkább behízelegte magát egy helyihez ingyen, a város túlsó szélén…)

2021. május 17. – Kedélyes délelőtt a Nasszer-tavon

Korábban minden utazó, akivel találkoztunk azzal jött, hogy Vadi Halfa ócska város, és nincs ott semmi. Tény, a magyarab törzs maximum számunkra jelentett izgalmat, viszont a „semmit” így is erős túlzásnak érzem, elvégre a Nasszer-tó elég nagy valami. Mivel időnk van, az utolsó teljes napunk délelőttjén – ismét a derék Ibrahim gondozásában – elindultunk a partra, hogy vegyüljünk kicsit a helyi halászokkal. A Nasszer-tó közeli öblébe vezetett az utunk, ahol a tíz fős brigád éppen pihenőt tartott. Ma zavaros a víz, a halak mélyebbre mennek, így nem várható nagy fogás. De nem maradtunk meg annál, hogy csak a - szerintem meglehetősen érdekes - tájban gyönyörködjünk, néhány srác felajánlotta, hogy a csónakkal beeveznek velünk az öböl közepéig. Mivel volt némi hullámzás, és egy csomó elektronika volt nálunk, így kicsit vacilláltunk a dolgon, de végül miért is ne, elindultunk és bemásztunk a ladikba.

Nem tudom, hogy mikor eveztem utoljára, de az biztos, hogy a technikát már elfelejtettem - ha tudtam valaha is -, így amikor átadták a csónak irányítását, először elég komikus produkciót nyújtottam, de végül egész mókás időt töltöttünk a vizen. Igazság szerint úszni is jó lett volna, de ez technikailag nem volt kivitelezhető. A srácoknak akartam adni némi borravalót, de az ötleten eléggé megsértődtek. Szerencsére nem annyira, hogy pár perccel később ne evezzenek vissza az öbölbe, hogy meglepjenek minket néhány kiló friss hallal, amit aztán Ibrahim elkészíthet nekünk ebédre. Lehet erre nemet modnani?

A halászat egyébként pofon egyszerűen zajlott, háló leengedése, víz püfölése egy bottal, hogy a halak megugorjanak, majd a háló beszedése. Negyed óra alatt kéttucat sügér, ami belezés után is volt összesen öt kiló. A halat utána meg is tisztították, és anyu okolása végett ezt végig is videóztam. Kiderült ugyanis, hogy egy hal előkészítése nem tart szükségszerűen negyven percig, avatott kezeknek ez akár másfél perc alatt is sikerülhet…:) Amit viszont feltétlenül meg kell jegyezzek, az az, hogy a sügérek mellett egy folyami gömbhal is akadt a hálóba, ami alaposan fel is fújta magát. Mivel azt nem eszik meg - kevés a fuguséf errefelé -, kijártam neki, hogy visszengedhessem a vízbe, de előtte még kicsit pózoltunk az újsütetű barátság dokumentálása végett. Elég mókás volt, amikor egyszercsak „leeresztette” magát, és kiokádott vagy fél liter vizet. Egyébként az kicsit kellemetlen érzés volt, hogy a halakért sem fogadtak el pénzt, elvégre ez a munkájuk. Arról nem is beszélve, hogy egy csoró helyi ugyanezért fizetett volna vagy kétezer forintot…

(Egyébként ez az érzés egész Szudánba végigkíséri az utazót, de talán itt a legerősebb. De tényleg, valamiért a „nagyon olcsót” jobban szeretem, mint az ingyent. Előbbi a jó üzlet benyomását kelti, utóbbi pedig olyan, mintha adományokra szorulnék… Európai ésszel elég nehéz felfogni, ami itt van. Csak ma háromszor hívtak meg teára, a frissen facsart narancslevet sem hagyta kifizetni a boltos, plusz Ritát még ki is sminkelték a helyi sztenderdek szerint - miután a henna, amit Abriban készítettek, nagyon megtetszett nekik. Az amúgy is baromi segítőkész szudániakon belül a núbiaiak még egy fokkal barátságosabbak, csak sajnos angolul mégannyira sem beszélnek.)

Az ebéd viszont némileg elhúzódott, mert a halsütögetésnél akad egy szűk keresztmetszet, méghozzá a serpenyő. Míg előbbiből volt húsz, addig utóbbiba fért egy… De Ibrahim derekasan dolgozott a nagy melegben és fél három magassságában sikerült befejezni a finom mulattságot. Utána besétáltunk a városba, ahol egy magyarab származású határőr név szerint leszólított minket, hogy akkor ugye holnap számíthatnak-e érkezésünkre… Öööö. Hát jó, gyorsan terjednek a hírek, baj csak nem lesz belőle. A nap és szudáni tartózkodásunk zárásaként pedig visszatértünk a vízpartra, csak éppen egy kicsit magasabban. Halfa ugyanis tele van 40-50 méter magas kúpszerű sziklákkal, és egy ilyenen terveztük kivárni a naplementét. Ha másért nem, csak ezért is érdemes lett volna ide eljönni. A város földszínű épületei, a tó csipkézett szélű öblei, és a sziklák a lemenő napkorong előtt az eddigi legszebb naplementénket prezentálták afrikai tartózkodásunk során. (Na jó, lehet, hogy csak a második legszebbet.) Vacsorázni harmadszorra is visszatértünk a főtéri grillteraszra, ahol a hentes a kérésünknek megfelelően kiméri a birkahúst, majd egy néni megsüti nekünk. Egyébként ez az első ilyen hely, amit Szudánban láttunk, ahol inkább az itt hiánycikknek számító csirke a jellemző. Közeledünk Egyiptomhoz, vagy mi a szösz… Hogy át is érünk-e, az majd holnap kiderül.

2021. május 18. – Éles váltás a határon

Reggel fél nyolcra értünk a pályaudvarra Ibrahim kíséretében, Szudán pedig nem akarta meghazudtolni magát, már a korai óra ellenére is tőrként döfködtek minket a Nap sugarai. A két darab Asszuánba induló busz már felsorakozott, és az utasok is szépen gyülekeztek. Nem sokkal később Adrian is befutott, de persze csak azért, hogy bejelentse, ő inkább majd csak holnap próbálkozik az átkeléssel. Nyilván fizikai fájdalommal járna neki, ha másokkal közös lenne a menetrendje, de mondjuk ezt különösebben nem bánom. A buszok a menetrendhez képest húsz perces késéssel indultak a határhoz, ami alig fél órára volt. De gyorsan kiderült, hogy még így is bőven korán érkeztünk, mert az ügyintéző ablakok üresen álldogáltak, és még fél óra múlva is csak nyugodtan teázó határőröket láttunk.

De, hogy ne unatozzunk sokat, odajött hozzánk egy rendkívül mosolygós vámtisztviselő, aki azzal a kérdéssel nyitotta az ismerkedést, hogy „félek-e tőle?”. Mondtam neki, hogy egyelőre nem, talán ha rám fogná a pisztolyát és csúnyán nézne mellé, de kiderült, hogy nincs ilyen célja, inkább a közelgő esküvőjéről mesélt, és meg is hívott, de mivel éppen annak apropóján találkoztunk, hogy elhagyni készüljük az országot, ezt nem éreztem igazán releváns ajánlatnak. Közben a határőrök is felvették a munkát, mi pedig három különböző címen fizettünk illetéket a szudáni államnak, hogy elhagyhassuk azt… Meg sem próbálták elmagyarázni, hogy mi ez az agyrém, de legalább kaptunk róla számlát. A Covid-teszt ellenőrzésekor szemrehányóan megjegyezték, hogy miért nem színesben nyomtattuk ki az eredményt, mintha ez Vadi Halfában olyan egyszerű mutatvány lett volna, de végül szignózták, mi pedig egy nappal a vízum lejárta előtt megkaptuk az elbocsátó pecsétet.

Ekkor már csak a vám ellenőrzés volt hátra, kissé bosszantó módon, a percekkel korábban megismert Ameer ki is kapott minket a sorból… hát persze, hogy az antik etióp késem miatt! Kifogásolta a szerinte elefántcsont nyelet és azt, hogy nem felelt meg a hatályos biztonsági előírásoknak, és szabály szerint el kell koboznia. Mondtam, hogy ha elefántcsont lenne az a nyél, aligha kaptam volna meg 20 dollárért, és némi megértést tanusított amiatt, hogy kb. 30 méter múlva elhagyom az országot, így sok félnivalója az itteni polgároknak aligha lesz tőlem. Egyébként a srác egyszemélyben hozta a jó zsaru-rossz zsaru-őrült zsaru triumvirátust, és bár nem vagyok a téma szakértője, ez a követhetetlenül zavarbaejtő stílus biztosan kizökkenti akár a legprofibb csempészeket is. :) Végül hívta a főnökét, hátha megkapjuk a „fegyvertartási” engedélyt. Szerencsére a vámhivatal feje magyarab féltestvérünk volt, aki hallott a falujukban tett látogatásunkról - sőt mi több, a törzsfőnök a nagybátyja - így kevés töprengés után rábólintott a kérésünkre. Megnyílt tehát az út, sok kellemes, és néhány nehézségekkel teli nap után elhagyhattuk Szudánt, hogy következzen valami minden szempontból más világ… Ahová előbb azért még be is kell jutni.