2018.06.09. – Tudtam… annyira tudtam!

Reggel beszéltem a kikötői kontakttal, és kiderült, amit amúgy is sejtettem, hétvégén persze nincsen hajó, így legkorábban hétfőn tudunk menni. Ezt persze mondhatták volna tegnap is, csak gondolom attól tartottak, hogy akkor méginkább hisztizni fogunk… Ez azért bosszantó, mert ha tudom, hogy három éjszakát kell eltöltenünk a semmi közepén, akkor lehet, hogy visszamegyünk Bakuba. Most már persze semmi kedvem, mivel – hála a sötétítő függönynek – a legjobb éjszakámat sikerült eltöltenem, ha lesz még két ilyen, hát legyen!

Mindettől függetlenül el kellett sétálnunk a kikötőbe – hátizsák nélkül némileg könnyebb volt az út -, mert ott van a legközelebbi bolt. A Kazahsztánba tartó kempingezők valamiért nagyon bizakodtak abban, hogy ma este, legfeljebb holnap reggel el tudnak indulni. Nem tudom, miből gondolták azt, hogy oda járnak a hajók hétvégén is, de ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvük… Mindenesetre meg leszek lepve, ha hétfőn reggel már nem találkozom velük.

A szállásra visszaérve összehaverkodtunk a három fős személyzettel, így egy csomó mindent megtudhattam a hotelünkkel kapcsolatban. 2009-ben építette egy holland fazon, aki gondolom arra számított, hogy a nagyléptékű kikötőfejlesztés nyomán – Baku helyett szinte az összes teherhajó innen indul és érezik – lesz kereslet a szobákra. Azzal azonban nem számolt, hogy az azeri és a türkmén kamionosok inkább a kocsijukban alszanak majd, a turisták pedig megállnak Gobusztánnál, így gyakorlatilag az elmúlt tíz évben elvétve volt csak vendég. Kiderült továbbá, hogy nem messze a tengerparton is vannak vulkánok, aminknek az iszapja gyógyhatású, ráadásul – Bakuval ellentétben – a tengerben is lehet fürdeni. (Holnap talán mégsem fogunk unatkozni!) Mondjuk erre alapozva azért meg lehetne szólítani a német nyugdíjasokat, és a kikötői világjárók sem tudtak a hotel létezéséről. Szóval lenne potenciál a helyben, de a holland tulaj már kiszállt, tőle Azerbajdzsán egyik legnagyobb mágnása vette át a beruházást – plázái vannak Baku szerte, és ő az azeri iskolák szövetségének az elnöke -, neki pedig ez csupán kerekítési hiba a könyvekben, így arra sem vette a fáradtságot hogy bezárassa. Bár két éve egyszer meglátogatta a hotelt…

A recepciósunk érdekes fazon, ő is infomérnök, csak épp nem tudott elhelyezkedni, így most tizedannyit keres, mint Farid pajtásunk hasonló végzettséggel. 24.000 forint havonta, ez nagyjából a magyar minimálnyugdíj, nem csoda, hogy a legtöbb vidéki családban van Németországban dolgozó rokon, aki küldi haza a pénzt. Továbbá váltig állította, hogy az azeri fiatalok nagyon szeretik az oroszokat, ellenben a törököket ki nem állhatják. Farid ennek nagyjából az ellenkezőjét mondta. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy az elnök a legkiválóbb emberek egyike a világon. Míg ez a rendszer kivételezettje szájából valamennyire érthető, úgy a mélyszegénységben élők esetében ez inkább tűnik az agymosás eredményének. 

A szakács/biztonságiőr – ő nem beszélt angolul -  megkínált minket  saját padlizsános-lecsós-rántottájából, ami állítólag autentikus azeri kaja, nem is volt rossz, és legalább ma is jut főttétel a gyomrunkba. A kertész is jófej volt, ő kólát töltött, és Ritának vágott jópár szál illatos rózsát. Ő nem a töküres szálloda valamely szobájában lakik, hanem egy kert végébe telepített konténerlakásban, a recepciós szerint ő a hotel kutyája, ezen mindketten jót derültek… Mert a hotelnek van egy szép rózsakertje is, a sportbárról nem is beszélve, aminek a tévéjén 3000 csatornát fogni, és szabadon használható a billiárd. 

Ilyen helyen és ennyiért igazán könnyen el tudja engedni magát az ember. Délután már nem is csináltunk egyebet, csak olvasgattunk és pihentünk, mert Türkmenisztánban arra nem nagyon lesz lehetőség…

2018.06.04 – A várva várt indulástól a várva várt pihenésig

A gépünk pár perccel éjfél után hagyta el a kifutópályát, hogy három és fél órával később – az időeltolódás miatt – fél hat után landoljon Baku hipermodern repterén. Sajnos (avagy szerencsére, ezt már sosem tudjuk meg) a két időpont közti időszak Ritának teljes egészében, nekem pedig nagyrészt kiesett, így egyetlen élményem, hogy a hajnali derengésben láthattam a Kaukázus csúcsait, amint áttörik az összefüggő felhőréteget néhány kilóméterrel alattunk. Néhány perc után megkaptuk az azeri vízumot, és mire átértünk a vámon, már a csomagunkat is fel tudtuk venni. A reptérről kifelé jövet a pénzváltás után az információnál rákérdeztem a tömegközlekedés mikéntjére, és az egyik srác eljött megmutatni, hol és hogyan tudjuk kiváltani az elektronikus jegyet – úgy látszik, hogy ez Fekete-Afrikán és Budapesten kívül mindenhol megoldható – és feltölteni a kívánt összeget. Bakuban egyébként a vonaljegy 32 forint, míg a reptéri expressz nagyjából 200.

A belváros felé elhaladtunk pár igazán impozáns új stadion, köztük a Bakui Olimpiai Stadion mellett, ami annak fényében vicces, hogy errefelé aligha tartottak olimpiát, és belátható időn belül nem is fognak. Volt helyette viszont Európa Játékok, ami a földkerekség legértelmetlenebb rendezvénye, de legalább elképesztően drága, és mindent elmond róla, hogy első alkalommal Ázsiában rendezte egy megalomán diktátor. Dugó szerencsére nem volt, így gyorsan beértünk a belvárosba, ahol tényleg minden csili-vili. A szállásunk egész tűrhető helyen van, és a becsekkolás után sem csalódtunk. Tisztaság, működik a légkondi, a wifi szupergyors, ráadásul az első szívroham után – csont száraz volt a csap - a mosdóban is megengedték a vizet. Kell ennél több?

Igen, néhány óra alvás. Nekem kettő, Ritának hat. Kínomban már a Deadpool 2-t is megnéztem – csalódás… -, de szerettem volna, ha az elmúlt napok után Rita végre kipiheni magát. Délután négykor (magyar idő 14:00) végre eljutottunk a szálloda éttermébe, így már teljes lehetett a boldogságom. Nem álltattuk magunkat, ez a nap nagyjából elment, viszont a Heydar Aliyev Kulturális Központot – az egyetlen látványosság, ami kiesett a többi útvonalából – még meg tudtuk látogatni.

A névadó a mostani elnök apja, aki kommunista elsőtitkárból lett a független és szabad Azerbajdzsán első ura, igazi ex-szovjet „sikertörténet” ez. Amiért az ország mégsem Észak-Korea, vagy Tadzsikisztán szintjén vegetál, azt az időközben felfedezett tetemes szénhidrogén készletnek köszönheti, de egy kultúrpalotát ugyebár mégsem lehet a fekete aranyról elnevezni... Az épület egyébként tényleg elképesztő, Zaha Hadid sztárépítész egyik agyondíjazott mesterműve, aminek szimbolikájáról elég sokáig lehetne vitatkozni, aztán kiegyezni egy vállvonogatásban. Az biztos, hogy baromi jól néz ki. Az épület előtt napjainkban óriási csiga- és nyusziszobrok vetélkednek egy francia fényképész kiállításával, aki igazán erős – főleg portré – képeket csinált Ruandától Újgurföldig. Miután körbejártuk, beugrottunk egy szupermarketbe, ahol találtunk 600 (!) forintos vodkát, szigorúan csak a rendszeres gyomorfertőtlenítés végett…;)

Visszaérve a szállásra még tanakodtunk, hogy merre tovább, és megleltük a tökéletes megoldást, aludtunk még egy órácskát. Vacsorázni azért felkeltünk, Rita a vasútállomás mellett talált egy elég drága – persze itteni mércével – helyet, utána pedig a vodkával és minden idők legrosszabb címmagyarítása eredményeként „Minden lében négy kanál”-ra keresztelt sorozat első részével pihentünk rá az éjszakai alvásra… Összességében nehéz lenne tagadni, hogy a nap „eseményei” nem fognak aranybetűkkel bevésődni útinaplónkba, azonban jelentőségéből fakadóan aligha fogjuk elfelejteni valaha is…