2021. május 18. – Éles váltás a határon (folytatás)

Már elmúlt dél, mire átgurultunk az egyiptomi oldalra. Előzetes elképzelésem szerint a szudánit letudhattuk volna fél óra alatt, míg mindenki simán megkapja a kilépő pecsétet, ehhez képest már érteni vélem, miért számolt be mindenki 16-18 órás útról Asszuán és Vadi Halfa viszonylatban. Az egyiptomi épületkomplexum inkább hasonlított egy komolyabb Vörös-tengeri resorta, mint határátkelőhelyre, valószínűleg a grandiózus állomással is az ország, illetve a katonai kormány hatalmát szerették volna bemutatni. (Kevésbé elegánsan, mint a fáraók tették anno.) De a máz alatt tartalom is volt, legalábbis én még sosem láttam olyan óriási szkennert mint itt, konkétan az egész buszunkat megröntgenezték, míg nekünk ki kellett szállni. Mintha a csempészek sikerét legalábbis a leleményes rejtekhelyek, nem pedig a vámosokhoz fűződő kapcsolataik garantálnák… A busz után viszont mi is sorra kerültünk és nem túl meglepő módon az etióp kést itt is kiszúrták. Csak éppen a folytatás alakult sokkal drámaibban. Hallani sem akartak arról, hogy továbbengedjék, mondván az országban tilos a kés birtoklása. Felvetettem, hogy így nehéz dolguk lehet a henteseknek, vagy a feleségüknek, amikor szeletelik a hagymát, de érdemben nem is reagáltak erre. Tettünk egy kört a vámosok vezetőjénél, aki szintén egy hajthatatlan genyó volt. Noha több szempontból sem voltam abban a helyzetben, hogy annyira agresszívan tárgyaljak velük, mint korábban a hasonló alkalmakkor tettem, azért abba nem mentem bele, hogy mindenféle hivatalos igazolás nélkül csak úgy lenyúlják a tulajdonom, így az a „megoldás született”, hogy – leírni is kétségbeejtő ezt a barbárságot – levágják a kés pengéjét, így a míves tokot és a csont nyelet megtarthatom. Kíváncsi vagyok, hogy a munkájukat is olyan precizitással végzik e, mint a műkincsrongálást, de miután első körben a vágás után maradt kb. másfél centi a „pengéből”, visszavitték egy második metszésre. Iszonyatosan feldúlt voltam, az sem nyugtatott meg különösebben, hogy az e-vízumot és a covid papírt is szó nélkül fogadták az útlevél mellett. Persze a pecsétre még további két órát kellett várni, de utána – valamivel fél négy után – beléphettünk az országba. Ezúttal félig üres volt a pohár, bár kétségtelen, hogy a nagyobb akadályt azért sikerrel vettük.

Talán ha negyed órát kellett hajtanunk északi irányba, mígnem elértük a Nasszer-tavat, ahol a kilométeres kamionsort elegánsan megkerülve felgurultunk a kompra. Abu Simbelig tíz kilométert kellett megtennünk, mely a tó mélykék színéből kibukkanó sziklák miatt elég emlékezetesre sikerült, ráadásul a komp tetőteraszáról a kilátás is pazar volt. Fél órával naplemente előtt értünk partot, de a busz sajnos vacsoraszünetet tartott, így a tervezettnél jóval hosszabb gyaloglás várt ránk. Előzetesen eléggé aggódtam, hogy ezen az egyiptomi mércével mérve kicsi és exkluzív helyen találunk-e majd relatíve olcsó szállást, de végül egy ajánlásra akadtam a repülőtérre vezető út mellett, így felmálházva azt vettük célba. Már majdnem végigszenvedtük az utat, amikor egy filippínó nő leszólított minket, és ajánlott egy kicsivel közelebbi szállást is, ahol – engedve a gravitációnak – mi is tettünk egy próbát. Egy láthatóan vadonatúj, egészen csodás núbiai stíulsú fogadóról volt szó, ahol a filippínő nő szerint olcsó árak szobánként 80 dollárnál kezdődtek. Az egyszeri és megismételhetetlen kontraajánlatom 16 dollár volt - tehát az eddigi út legdrágább szobája… -, és nagyvonalúan lemondtunk a reggeliről is. Némi telefonálgatás a tulajdonosnak, az üzlet pedig megköttetett. Megkönnyebbülve dobtuk le a cuccokat és már indultunk is volna vacsorázni, amikor megjelent a filippínó az ausztrál férjével, és három gyerekével, majd elkezdtek velünk csevegni. Kb. az ötödik mondatnál kerül elő, hogy egyébként Szudánba készültek, de a pozitív koronatesztek miatt nem sikerült az átkelés… He? Még jó, hogy midnezt fennhangon, maszk nélkül adták elő. Nálam kevés embernek van lesújtóbb véleménye az egész világot maga alá gyűrő kornavírus-pánikról, de azért olyan szintű ignoráns suttyóságot, mint aktív fertőzőként maszk nélkül emberek közt parádézni, - ráadásul úgy, hogy tüsszentéskor/ köhögéskor még szájuk elé sem tették a kezüket, természetesen a távolságtartást is figyelmen kívül hagyva - azt még egy ausztráltól sem várnék… Bár jobban belegondolva, egy ausztráltól talán pont igen. Rita teljesen kiborult a dolog miatt, gyorsan rövidre is zártuk a beszélgetést, és elindultunk vizet és vacsorát keresni. Az első egyiptomi tapasztalat a határon szörnyű volt, a szállodában ezt talán még fokozni is sikerült, és ami azt illeti, a vegyesboltban is noszogatni kellett az eladót, hogy ne felejtsen el pontosan visszaadni… Elég gyenge kezdés, de holnap kezdődhet a kompenzáció!

2019. március 9. - Ázsia legnagyobb erődje

Udaipurban, a tavak városában három teljes napot terveztünk tölteni, igaz ebből kettőt a környék látnivalóinak szentelünk, így mielőtt még felfedezhettük volna a várost, gyorsan el is hagytuk azt, hogy buszos kirándulást tegyünk a Chittor erődhöz, mely a legnagyobb és remélhetőleg az egyik legszebb is egész Ázsiában. A helyi buszok húszpercenként indulnak, és egész gyorsan oda is értünk, de még így is riksát kellett bérelnünk a vár bejárásához, ha még este akarunk valamit csinálni Udaipurban. Márpedig akarunk.

A belépő itt is a standard 2400 forint, mint minden világörökségnél, ami persze nem egetrengető, de sok kicsi sokra megy alapon azért a büdzsénk elég jelentős részét elviszi. Egy évvel korábban még a hatoda volt, szóval egy kicsit megcsúsztunk az utazással. A vár tényleg egészen hatalmas, hét kapun kellett keresztülhajtani, míg a várdomb aljától indulva bejutottunk a tényleges az utolsó védvonal mögé is. Nem lehetett egyszerű megostromolni, de a történelem során azért párszor mégis bevették. A legjelentősebb látnivalókat egy kb. 6 km-es útra lehet felfűzni. Ezek közül a királyi és királynői palota, a győzelmi tornyok, valamint a dzsain templom emelhető ki, illetve a víztározó, ahonnan a legjobb a panoráma. A legmegkapóbb kép talán a királyi palota fölött magányosan köröző keselyű volt, háttérben Chittor város halványkéken felsejlő házaival. Itt azért már elég sok európai turista megfordult, de mivel szezonon kívül vagyunk, tömegről nincs szó, viszont először láttunk nagyobb számban fiatalokat is.

A visszafelé buszozás hasonlóan gyorsan és eseménytelenül zajlott, így este még el tudtuk kapni Udaipur legjobb programját, egy néptánc és bábszínház bemutatót, ami Radzsasztán minden területéről hozott ízelítőt. A radzsasztáni táncok eléggé mostohán bánnak a férfiakkal, nekik meglehetősen uncsi szerepjátékos "táncok" jutottak, míg a nők lobogó tüzes edénnyel a fejükön pörögtek-forogtak, míg az este sztárja egy 72 éves néni volt - akiről első benyomás alapján azt sem mondtam volna meg, hogy segítség nélkül át tud kelni az úttesten -, aki két méternyi edényt halmozott a fejére, és azzal ugrált üvegszilánkokon, természetesen meztelen talppal. A zajos siker után még volt alkalmunk kicsit bejárni a kivilágított óvárost, ami nagynak, egységesnek, jól karbantartottnak, és gyönyörűnek hatott. Itt vált azonban bosszantóvá a tragikus közlekedési morál. Míg más helyeken hajlamos voltam érdekes kihívást találni a motorok és riksák közti szlalomozásban, itt sokkal inkább bámészkodtam volna, amire viszont a folyamatos és közvetlen életveszély miatt bajosan adódott csak lehetőség.

Az egyetlen csalódás, hogy szintén dzsain hatásra viszonylag kevés a húsétel, azt is csak drága turistákra szakosodott éttermekben találni, az utcai kaja bár elég jó, de nem kecsegtet kiadós vacsorával. Így kénytelenek voltunk újra a szállásadónktól rendelni valamit, ami annyiban nagyszerű döntésnek bizonyult, hogy - mivel újfent részeg volt - elég érdekes dolgokat mesélt az indiai társadalom működéséről is, plusz kiderült, hogy az emberek Indiában is roppant fogékonyak a hecckampányokra, így a Pakisztánnal szembeni izmozás termékeny talajra hullott.

A fickó nagy rajongója volt a kasztrendszernek, ami bár hivatalosan tiltott, szerinte a társadalom 90-95% továbbra is tartja magát hozzá, és persze a házasságok is ilyen arányban elrendezettek. El bírom képzelni, hogy ő is mennyire megörült annak, amikor a szülei unszolására 47 évesen el kellett vennie egy közel negyvenéves - mint később kiderült, kevéssé dekoratív - nőt, akinek már volt egy tízéves gyermeke is. Ő maga egyébként a borbély kasztba tartozik, mely egyike a 36 főbb kasztnak, ami már nem azt jelenti, hogy ezt a foglalkozást kell űznie, viszont meghatározza, hogy kikkel él elsősorban szociális életet.

A szálláson rajtunk kívül még egy rettenetesen ellenszenves német hippi, és egy ehhez képest normálisnak tűnő indiai barátja. Utóbbi hajlott volna arra, hogy másnap megosztozzunk a taxiköltségen, amivel eljuthatunk a ranakpuri dzsain templomhoz, és a Kumbalgarh erődhöz, de a német inkább egész nap csak heverészne. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kell egész nap együtt mozognunk, így holnapra marad a városnézés, és talán találunk majd valakit...