2021. április 16. – Krátertavak Addis határában

A korábbiaktól eltérően most nem volt pihenőnap, ugyanis még a terezett keddi indulás előtt három kisebb túrával szerettük volna bejárni Addisz környékét is. Azért nem kapkodtuk el a kelést – főleg Rita nem :) -, a reggeli is majdnem összecsúszott az ebéddel. Első nekifutásra Bishoftuba, az Addistól 30 km-re lévő üdülővárosba indultunk, ahová a buszok Addis legtávolabbi csücskéből, Kaliti városrészből indultak. A buszpályaudvarig eljutni szinte több idő volt, mint megtenni a maradék húsz kilométert, pedig elég ócska busz jutott nekünk.

Még le sem sikerült szállni a buszunkról, amikor egy halom tuktuksofőr rohamozott meg minket, és némi alkudozás után meg is állapodtunk eggyel, hogy vigyen körbe minket a tavak körül. Nyilván jobb lett volna, ha pontból pontba megyünk, de mivel egész konkrétan semmilyen információt nem találtam a  tavakról és a térkép sem adott sok támpontot, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Bishoftu a gazdag addisziak legfelkapottabb hétvégéző helye, amit nem csak a közelsége, de a város területén található öt vulkanikus tó látványa is magyaráz. A vulkáni kráterek pereme – már amelyikben tó van - egyébként nem emelkedik ki nagyon a környezetből, maximum 50-60 métert, de a tavak némelyike majdnem kilencven méter mély. A kráter külső és belső oldalát pedig az ország legjobb resortjai „díszítik”, ráadásul akad néhány félbemaradt fejlesztés is, tájsebet hagyva az amúgy hangulatos vidéken.

Az első tó, amit meglátogattunk, az Babo Gaya volt, és a kilátóul egy menő resort terasza szolgált. A víz a felhők függvényében hol smaragdzöld, hol mélykék színben tündökölt, talán ez a legszebb az összes közül. Meglepő módon már pénteken is elég nagy volt a forgalom, a szobák itt egészen baráti áron - mármint nem nekünk -, 80-100 dollár között mozognak. Amúgy simán beengedtek a szálloda-komplexumba, meg is háláltuk azzal, hogy miközben a panorámában gyönyörködtünk, fogyasztottunk egy csirkehúsos salátát is, aranyáron. A felső kilátóból lementünk a vízpartra - útközben fel-felrebbentek az árnyékban pihenő madarak, melyek között egy egészen érdekes új fajt is felfedztünk -, ahol éppen két esküvői fotózás is zajlott szimultán, ha várunk még fél órát, bizonyára kipróbálták volna a végtelenül ízléses hattyú alakú vízibicikliket is, amik a part mellett parkoltak. Itt egy egészen abszurd jelenet is lejátszódott, ugyanis a szállodák privát partjai között egy nádkerítéssel leválasztott kis ösvény húzódott, ahol a helyi pásztorgyerekek lehajthatták az állataikat inni, és mártózni is a vízben. Elég érdekes kontraszt volt a giccses vízibiciklik mögött egy a vízbe trappoló marhacsordát figyelni…:) Ebben a hotelben akadt pár európai is, de inkább tűntek gyerekmolesztáló maffiózóknak, mint követségi dolgozóknak, szóval nem kezdtünk el ismerkedni.

A második tó, ahol megálltunk, Hora, két szempontból is kakukktojás volt. Egyrészt a többivel ellentétben a kráternek itt nem szabályos kör, hanem inkább barbapapa alakja van, másrészt edig egyedül ez nincs szállodákkal beépítve, hanem megőrizték azt a közösség kikapcsolódása és az élővilág tobzódás számára. Ez volt a legvadregényesebb tó, de sokáig nem élvezhettük a látványt, mert egy önjelölt guide a nyakunkba akaszkodott, és folyvást csak azt magyarázta, hogy egyedül nem sétáhatunk a tó körül, mert veszélyes és könnyen kirabolhatnak, szolgálataiért cserébe pedig alig 5000 forintot – egy havi átlagbért – kért olna. Miután kiröhögtem a fickót, csak megkockáztattuk azt, hogy a külföldi túristákra szakosodott éber bűnbandák között sétáljunk egy kicsit, így a part mentén addig mentünk, amíg be nem láttuk az egész tavat, majd felkapaszkodtunk a ráter pereméig is a jobb kilátás végett. Majdnem sikerült két fehérfejű halálszsast is becserkészni, de tíz méternél jobban nem tudtam megközelíteni őket… Miután túléltük ezt a hihetetlen vállalást, visszasétáltunk a kikötőhöz, ahol két idősebb idegenvezetővel is szóba elegyedtünk, ők nem voltak agresszívak és meséltek pár információt a helyről. Egyébként az idősebb etiópok a szocalista táborba tartozás miatt sokkal jobban ismerik Magyarországot, mint a fiatalok, akik leginkább sehogy.

Úgy kalkuláltunk, hogy egy tó még belefér a túrába, a választott pedig a Bishoftu-tó lett, a legmélyebb és a legfeketébb mind közül. Ezt a tavat is csak egy hotel bárján keresztül tudtuk megközelíteni, és ami azt illeti, nem is kellett több a boldogsághoz a látvány mellé, mint egy sör. A mai napot nem vádolnám aktív pihenéssel, de most kimondottan jól esett a nyugalom. Négy óra körül aztán visszaindultunk a pályaudvarra, nehogy problémánk legyen az utazással, és amikor a tuktukos megállt a buszok mellett, valami olyan pofátlanságra ragadtatta magát, amihez hasonlóval – szerencsére – korábban nem találkoztunk. Benyögte, hogy ő a kialkudott árat személyenként gondolt… Aha. Szerencsére jó kedvem volt, a helyzet pedig inkább vicces volt, mintsem bosszantó, így teljesen őszintén bele tudtam kacagni az arcába, mielőtt faképnél hagytuk. Bár belegondolni, hogy valaha ez a módszer már működött… A turisták nagyon elkényeztetik ezeket a trógereket.

Éppen vacsoraidőre értünk vissza a szállásunk melletti étteremhez, majd sötétedés előtt már a panziónkban voltunk. Ez az utolsó éjszakánk itt, Rita pedig szomorkodik, annyira a szívéhez nőtt már ez a hely…

2021. április 3. – Gyomorrontás visszasírva

Már viszonylag rég kellett hajnalban a buszhoz sietni, és ami azt illeti, nem is hiányzott a dolog. De mit ad Isten, a buszok itt sem várják meg a reggelit, háromnegyed hatkor már egy nagyobb tömeggel együtt vártuk a buszpályaudvar ajtajának nyitását. Amikor ez bekövetkezett, mindenki megrohamozta a buszát, amiről nekünk nyilván fogalmunk sem volt, hol parkol. Végül útba igazítottak annyival, hogy ugyan Gonderbe nincs közvetlen busz - ezt tudtuk -, de Bahr Darba igen, és ha elérjük a két város közötti főutat, akkor egy átszállással meg tudjuk oldalni az utat. Ez tűnt – feltehetően hibásan – a legkényelmesebb megoldásnak, és fel is tolakodtunk a buszra. Sajnos a sötétben nem láttunk tökéletesen, és a busznak abba a felébe ültünk le, ahol érthetetlen módon annyira sűrűn rakták a széksorokat, hogy konkrétan nem fért el a lábszárunk a saját ülésünk és az előttünk lévő háttámla között. Ehhez képest a Wizzair lábtere olyan, mintha egy limuzinban terpeszkednénk, míg itt ülő helyzetben is tulajdonképpen térdeltünk. Iszonyú kellemetlen volt, és akkor még az igazán leharcolt koszos, szakadt utazóközönséget nem is említettem, akiken szemlátomást mászkáltak a mindenféle vérszívó bogarak. (Egy még a táskánkra is jutott, de szerencsére elkaptuk.)

A busz hihetetlenül lassan haladt – pedig az útviszonyok az első szakaszon ezt nem is indokolták, majd hatvan kilométer után, amint elértük az igencsak kanyargós Woldya-Bahr Dar főutat, nagyjából gyalogtempóra álltunk vissza. A 250 kilométert a Wereta nevű koszfészekig hét és fél óra alatt tettük meg, ami a térdkalácsom időszámítása szerint közel két hétnek tűnt. Közben se étel, se ital, se WC. (WC amúgy sosincs, a busz néha megáll az út mellett és mindenki megy amerre lát.) Nem kellett sok, hogy visszasírjam a hasmars legrosszabb pillanatait, ami ehhez mérhető szenvedés volt ugyan, de legalább az alapvető szükségletek kielégítése megoldható volt. A út látványilag egyébként jó volt, többször haladtunk olyan hegygerinceken, ami mindkét irányba panorámás volt, de a közbeeső falvak és városok (Debre Tabornak még egyeteme is volt a semmi közepén…) egészen lehangoló képet mutattak.

Persze Weretában még nem értek véget a megpróbáltatások, hiába indultunk el határozottan a buszpályaudvar felé - rajta volt a térképen -, ilyenkor azonnal ránk mozdulnak olyan önjelölt kísérők, akik utána a kisbuszok üzemeltetőitől kérik a jattot, amiért utast vittek nekik, és persze az egészet – vagy annak a tripláját – beépítik a jegyárunkba. Hihetetlenül bosszantó dolog, itt is szerintem dupla árat kértek tőlünk - normál esetben talán vártunk vola a következő járatra -, ami azért szerencsére még mindig nagyon olcsó. Gonder még innen további két és fél óra volt. Út közben beszélgettünk egy etióp relációban kimondottan idős kormányzati dolgozóval, aki nagyjából az első ember volt, aki visszasírta a szocialista érát. (Egyébként Etiópiában az átlag életkor 17 év, míg a születéskor várható élettartam 55.)  Hogy értsük miről van szó, a Derg katonai junta uralma alatt az ország a GDP 46%-át fordította katonai kiadásokra és 3%-ot az egészségügyre, miközben az utolsó tízéves tervük ideje alatt sikerült csökkenteni az egyfőre jutó GDP-t, nem mellesleg az ő időszakukra tehetőek azok a képsorok, amik a nemzetközi közvéleménye előtt beárazták az országot, mint a világ legótvarabb helyét. Furcsa ízlés, na.

A hab a tortán viszont az volt, hogy a déli irányból közlekedő buszok nem mennek be Gonderbe, hanem valami elcseszett urbanisztikai megfontolásból, attól 15 km-re, egy Azezo nevű elővárosban még át kellett szállni egy helyi iránytaxiba. Az persze miden integető embernél megállt, így a teljes út már közel 11 órára nyúlt. Hihetetlen volt, hogy az utolsó pár kilométeren elhúzott mellettünk két Addiszból jövő távolsági busz is. Nagyjából egyidőben indultunk hajnalban, csak míg mi 360 km-t tettünk meg, addig ők pontosan a dupláját. Na jó, nem ez volt a hab a tortán. Hanem amikor már a harmadik vendégházba betérve világossá vált, hogy csőtörés miatt nincs vezetékes víz az egész városban. Hihetetlen. De legalább nem kell sokat töprengeni azon, hogy melyik volt az Etiópiában töltött idő messze legrosszabb napja… Bár a kellemes, még az olaszok által épített főtéren a sok jó étterem közül sikerült kiválasztani a legjobbat, így legalább a vacsora összejött.

2021. március 24. – Hétszáz kilométer útonállókkal

Mit ne mondjak, nem voltam felhőtlenül bldog, hogy a Dessie felé vezető 1-es számú főutat lezárták, és így a már ismert afar úton kell majd észak felé mennünk, és kimondottan kényelmetlennek hatott az információ, hogy a táv így ötszázról 707 kilométerre emelkedett. Ennyit egy nap alatt Afrikában? De a reggel elcseszése már a lehető legkorábban megtörtént. Végre elhatároztuk, hogy nem a riogatós időpontra (hajnali 4), hanem csak húsz perccel később érkezünk, hogy ne mi legyünk újfent az első fecskék, erre hajnali háromnegyed négykor csörög a telefonom - még sosem hívtak ilyen ügyben -, és szentori hang kérdezi, hol vagyunk már… Hát, nem mondom, rendesen leizzadva érkeztünk meg a buszhoz négy előtt kettő perccel ahol… természetesen rajtunk kívül még senki sem volt. Nagy levegő, pozitív gondolkodás, legalább elértük a buszt.

Egyébként meglepően korán, alig valamivel fél öt után indultunk, de gyorsan kiderült, hogy nem mi voltunk az okosak és minden más sofőr pipogya. Ugyanis az autópálya felhajtón piros jelzést kaptunk, mivel fél hat előtt nem indulhat újra a tömegközlekedés. (Mint írtam korábban, vagy öt éve betiltották az éjszakai buszozást…) Örülök, hogy a sofőr ennyire képben volt, mindenesetre ezt a 25 percet szívesebben töltöttem volna még reggel az ágyban. Viszont onnantól, hogy szabad lett a pálya, egészen figyelemreméltó tempóban haladtunk. Délre már szinte elértük Semerát, de még előtte el kellett fordulnunk északnak. Innen egy eddig ismeretlen, egészen drámai útvonal következett, ahol 1500 métert emelkedtünk kopár sziklaszirtek és rusztikusan szép, a bádogot szerencsésen nélkülöző falvak között.

Szinte megihletett a táj, amikor eddigi etióp tartózkodásunk legabszurdabb jelenetsora játszódott le. Az egyik kanyarban öt fegyveres bukkant fel - még véletlenül sem valamelyik erőszakszervezet kötelékébe tartoztak -, megállították a buszt, majd egy tizenöt éves forma gyerek Kalasnyikovval a kezében felszállt, elkezdett utasításokat kiabálni, mire az összes utas – kivéve minket – aprópénzt (60-300 forint között) kapart elő és a srác kezébe nyomta. Begyűjthetett talán kétezer forintnak megfelelő birrt, mire hátat fordított és leszállt a buszról, mi pedig továbbmentünk. Ez most akkor mi volt? Egy nagyon béna rablás, amiből pont minket – akiknél valószínűleg nagyságrendekkel több pénz volt, mint a buszon összesen – hagytak ki? Végül arra jutottam, hogy valamiféle önjelölt útdíj-beszedők voltak, ami az afaroktól mondjuk nem áll távol. (Bár itt már hivatalosan Amhara tartományban voltunk.) Ez a rejtély örökre megmarad, és Rita sem tud kisegíteni a megoldással, mert jórészt átaludta az akciót…:)

A hegyek között ugyan lassan tudtunk csak haladni, így valamivel három után begurultunk Woldiába. Szinte hihetetlen, hogy ezt a távot nettó kevesebb, mint tíz óra alatt megtettük… Még az is felmerült bennem, hogy egyből tovább mehetnénk Lalibelába, ami csak 108 kilométerre fekszik, de már egyetlen kisbusz sem volt, ami arrafelé ment volna. Holnap az is kiderül, hogy miért. A pályaudvaron persze egyből ránkugrottak az önkéntes kísérők, egy különösen agresszív barom mindenáron az ismerőse szállására akart vinni, de én inkább a térkép után mentem. Ezt követően két hotelben is megfordultunk, egyik ócskább volt, mint a másik, és egyiknél sem volt mellékhelyiség a szobához, ami egyértelmű nemet eredményezett. Persze még ezek a helyek is paloták voltak az állítólagos ismerős házához képest, ahol konkrétan az épületről hiányzott az utcafronti fal. De tényleg, ilyet azért még nem láttunk. Itt meglehetősen ingerülten köszöntem meg a „segítséget”, majd alig 300 méter múlva találtunk is egy egész elfogadható helyet négy dollárért. A pályaudvar diszpécserétől megtudtuk, hogy az egyetlen „nagy” busz hajnali hatkor indul – de miért ilyen korán?! – addig ingáztunk a szállás és a szállással szemben lévő étterem között, ahol nagyon kedves volt a személyzet és ehetőnek tűnt az étel is. Azért Woldia messze nem tűnt egy frekventált helynek, de legalább nem robbantgattak, mint Dessie mellett…

2021. március 10. – Én a vízilovakkal vagyok

Némi utánajárás után sikerült olyan busztársaságot találni, ami hajnali buszt is indít Hawassába, csak éppen nem onnan, mint a többi, így a reggelünk egy rövid taxizással indult, hogy megkezdhessük a 3,5 órásnak ígért, végül 5 órássá nyúló buszozásunkat a déli tartomány fővárosába. Nem a buszon múlt, ilyen jó állapotban lévőn még nem is ültünk, de valamiért létezik az a berögződés, hogy még az ilyen relatíve rövid úton is kell egy étkezési szünetet tartani, lehetőleg fél órára a célponttól. Ez azért volt némileg kellemetlen, mert a magam részéről egy reggeli érkezés és vízilóles után indultam is volna tovább a Bale Hegység felé, de (szerencsére) nem így alakultak a dolgok, és végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Miután megtaláltuk a Lonely Planet által ajánlott olcsó és kellemes szállást elindultunk ebédért, amit egy mókás etióp McDonald’s másolatban fogyasztottunk el. Hiába, ide nem érnek el a szabadalmi és védjegy jogok, igaz nem is tudnak nagyon visszaélni velük, mint Kínában…

Hawassa egyébként kimondottan városias jellegű, sugárutakkal, parkokkal és a kis túlzással etióp riviérának tekinthető tóval. Utóbbi volt a célpontunk, igaz egyelőre még nem hajókázni, mert a vízilovak megfigyelésére – ez volt ugyanis az elsőszámú terv – a reggeli és az esti órák a legalkalmasabbak. A tó felé közeledve már sokasodni kezdtek a fákon ücsörgő marabuk, a tó legjellemzőbb, de szépnek csak a maguk ocsmány módján mondható lakói, a kikötőbe érve pedig meglehetősen bátor fekete-fehér kolobusz majmok is feltűntek. A tó melletti séta mégsem miattuk lett különleges, hanem a korábban soha nem látott bátorságú madárvilág miatt. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a telefonnal értékelhető képet készítsek egy kutyánál kisebb állatról, de itt a jégmadarak, harkályok, szövőmadarak, íbiszek egyaránt sztoikus nyugalomban tűrték, hogy egy-két méterre megközelítsem őket. A marabukat pedig úgy kellett elhajtani az útból… A sétány – kis túlzás ez egy alig kitaposott földútra, amit csak a kikötő környékén vesznek körül éttermek – végén pedig két meglepetés is várt minket, a kellemetlenebb Haile Gebreselassie luxusresortja volt, ami elzárta a továbbhaladás útját, a másik pedig egy kis öböl, ahol halászcsónakok ringatóztak a vízen. És két víziló. Azt korábban mondták, hogy az esti órákban simán bele lehet botlani a sétányon portyázó, a kertek alján legelésző behemótokba, mégis elég fura volt ilyen közelről - és mondjuk nem egy dzsip biztonságából - látni Afrika messze legveszélyesebb állatát. És akkor mit mondjanak azok a halászok, akik tőlük pár méterre tevékenykedtek, a lélekvesztőnek sem nevezhető kis ladikjaikban. Itt elég sok helyi nyüzsgött, adták-vették a halakat, mi pedig üldögéltünk egy órát, hátha közelebb jönnek a vízilovak. Nem tudom, milyen mély lehet a víz, de az biztos, hogy az egyiknek végig kint volt a feje búbja belőle, míg a másik csak levegőért bukkant fel néha. Mivel délután négy még nem volt elég későn nekik az esti nassoláshoz, visszaindultunk a part menti, mintegy három kilométeres úton.

A víziló néző hajókázás kicsivel több, mint egy óra, és az ízlésemhez mérten drága volt, így a csónakmesterrel abban maradtunk, hogy talál mellénk valakit a hajóba, amíg mi iszunk egy üdítőt. Az utastárs szerző misszió nem várt sikert hozott, ugyanis egy fiatal pár csatlakozott hozzánk, akik az eljegyzésüket ünnepelték, és egy fotós örökítette meg minden lépésüket. Mint kiderült, őket egyáltalán nem érdeklik a vízilovak, de szépen elfotózkodtak a csónak elejében, míg mi becserkésztük a két kisebb csapatot. Elég megdöbbentő, hogy az egész tóban csak nagyjából harminc példány él, de mivel a táplálék csak az egyik partszakaszon megfelelő számukra, stabilan meg lehetett figyelni őket. Hét állatot számoltunk össze, köztük volt egy borjú, aminek az anyja többször is gyanúsan méregetett minket, de azért arra nem ragadtatta magát, hogy átrendezze a csónak polimer vázát. Kicsit reménykedtem benne, hogy egyik-másik veszi a fáradtságot és kibattyog legelni egy kicsit, de be kellett érnünk hátakkal és fejekkel, nameg milliónyi íbisszel és kormoránnal. Viszont a csónakostól kaptunk egy tippet arra vonatkozóan, hogy holnap reggel látogassunk el a nagy halpiacra. Meglátjuk. A túra végén még volt szerencsénk a tó mögött lebukó napban gyönyörköni, majd visszasiettünk a panziónk melletti étterembe.

2021. március 2. – Katolikus misszió a Delta-népénél

Antunak sikerült kiderítenie, hogy a Jinkából jövő busz nagyjából 9-10 felé érhet Turmiba, így még azelőtt megejtettük a reggelit. Most nem volt ott velünk – nekünk pedig lankadt az éberségünk -, ennek nyomán ugyanazon a helyen, ahol szuper reggelit ettünk fillérekért, most be kellett érnünk jóval puritánabban kb. dupla áron. Egyébként Antu folyamatosan alkuszik nekünk – és a hátizsákos utazók beszámolója alapján kalkulált, meglehetősen konzervatív költségbecslésemhez viszonyítva is sikerrel -, a teljes út távlatában kb. a díja felét visszahozta az ilyen jellegű segítség. Végül kilenckor tényleg befutott a busz, Antu pedig odarohant egyezkedni. Ülőhely ugyan nincs, de elvisznek minket, ehhez pedig csak annyit kellett tennünk, hogy elsétáltunk a város határában lévő rendőrségi ellenőrzőponton túlra, hogy a sofőr ne kapjon bírságot a túltöltött járatért. A rendőrség elég szigorú, simán parancsoltak le már valakit buszról csak azért, mert nem volt maszkja…

Némi ácsorgás után – sokáig húzódott az utasok reggelije -, tényleg felengedtek a buszra, Rita pedig le is tudott ülni. Nekem sem kellett sokat ácsorognom, egy helyi srác átadta a helyét, tekintettel a hátamon lévő méretes táskára. Azért ez kedves dolog, mivel Omorate-ig 70 km az út. Viszont ami meglepő – ugyan nem számomra, mivel olvastam róla korábban, de a helyi viszonyokat tekintve mindenképpen -, hogy az út egész végig nagyszerű minőségű aszfalt, sőt egészen a 20 km-re lévő kenyai határig meg van csinálva, így a busz alig egy óra alatt oda is ért. Persze az utolsó másfél kilométer a rendőrségi ellenőrzésekkel, és a néhány méterenként leszálló utasokkal hozzátett még további húsz percet.

Omoratéról a törzseken kívül egyetlen dolgot érdemes tudni, hogy Etiópiának a Danakil utáni legmelegebb pontja. És a Danakillal ellentétben itt jelenidőben is tényleg pokoli volt a hőség. Turmiból nagyjából ötszáz méter szintet ereszkedtünk, ez további négy fokot jelentett, ami így nagyjából 42 körül mozgott. Már az komoly kihívás volt, hogy eljussunk a vendégházunkba, de néhány liter jeges víz elfogyasztása helyretett minket, legalábbis részben, mert a mai napon beszedett torokgyulladást már majdnem egy hete nyögöm. Mivel ma van a piacnap – ezért is voltak buszok – fél kettő környékén összeszedtük magukat, és elindultunk. Antu szerint az itteni piac nem olyan centralizált, mint a többi, de ez számunkra nem tette kevésbé érdekesnek a helyet, főleg mert az itteni Dassanech törzs viselete, megjelenése teljesen eltért a korábban látottaktól. Egy a kenyai turkanákkal rokon népről van szó, a bőrük nagyon sötét, ékszereik és ruhájuk – már ami van – színösszeállítása pedig kifejezetten elegáns. Ami pedig nagyon szembetűnű még, hogy Etiópiában ez a csoport az egyetlen, ahol a nők a fejük tetején hordják a terheket. Ez Afrika más részein megszokott, de itt eddig még nem találkoztunk hasonlóval. Egyébként az, hogy nincs egy fix helyszíne a piacnak azzal az előnnyel is járt, hogy nem volt belépő sem.

Miután körbesétáltuk a várost, az az ötletem támadt, hogy látogassuk meg a sok helyen táblával jelzett katolikus missziót. Persze kísérőnk is akadt bőven, vagy egy tucat gyerek követett minket kisebb nagyobb távolságra, mígnem feltűnt a templom. Az atya gyorsan beinvitált minket a kerthelységbe, majd vízzel, kávéval – ott helyben kezdték el a kávébab pörkölését… - és pattogatott kukoricával kínált minket. Majdnem másfél órát maradtunk, később a másik pap is csatlakozott, közben rendkívül sok érdekességet hallottunk az itteni életről, a törzsek körében végzett hittérítői munka nehézségéről, az általuk üzemeltetett iskola és árvaház működéséről. Egészen megható volt látni, ahogy ez a két derék ember a helyiek felemelésén munkálkodik, illetve az is különleges, hogy ezen a vidéken az egyházi ember nemcsak a társadalom spirituális, de szellemi elitjét is képviseli. Ami viszont kicsit fura volt, hogy az atyához tartozott fiú és szentlélek anya és gyermek is, ami nem biztos, hogy összhangban van az egyház cölibátusra vonatkozó irányelveivel… :) A beszélgetés után kérésünkre a templomot is kinyitották, majd utunkra bocsátottak minket.

A törzsi faluhoz át kellett jutnunk az Omo-folyón, ami viszonylag egyszerűen ment volna a falu határában lévő új hídon keresztül, de azt „sajnos” a turisták nem használhatják, így kénytelenek voltunk megfizetni a révészt. Még a falu előtt találkoztunk pár szorgos halásszal, néhány a falu határában élő számkivetettel, majd egy kecske- és tehéncsordával együtt megérkeztünk a településre. Eddig egyedül a Karo törzs lakott igazi falvakban, a többiek inkább lazán összefüggő családi kunyhóblokkokban. Nos, itt klasszikus faluról beszélhetünk, nagyjából 100 szemétből és bádoglapokból összetákolt kunyhó elképesztő látványa fogadott minket. Nemcsak a kunyhók hihetetlen igénytelensége és szegényessége volt mellbevágó, de elképzelni is nehéz, mennyire forrósodhat fel egy ilyen tákolmány a tűző napon. Szerencsére ez utóbbit nem is bízták a szegényes fantáziánkra, gyorsan be is invitáltak az egyikbe, ahol egy nőt, két kislányt és egy újszülöttet találtunk. Meg nagyjából ötvenöt fokot, amit az egyik hölgy azzal is tetézett, hogy bent főzött… Viszonylag rövid idő is elég volt ahhoz, hogy egyrészt nyakig mocskosak legyünk, másrészt a hőguta határára kerüljünk, és inkább kikászálódjunk ebből a krematóriumból. Fel nem foghatom, hogy ki és miért akarna önszántából ilyen helyen élni, főleg, hogy a faluban még volt egy-két tradícionális, gallyakból épített viskó is, ami – az esőt leszámítva – ezerszer kellemesebb helynek tűnt.

A törzs egyébként mintegy 50.000 tagot számlál, a falvak fiataljai pedig a beltenyészetet elkerülendő nem házasodhatnak egymással. Ebben a tekintetben ezek a kvázi ősemberek kicsit bölcsebbnek tűnnek az európai monarchiáknál. :) Mivel a férfiak döntő többsége még az állatokat legelteti, zömében nők és gyermekek voltak a faluban, akik zokszó nélkül tűrték a fotózást, persze cserébe a túra végén minden létező kézműves terméket megpróbáltak eladni nekünk. A nők hajviselete itt teljesen más, mint a korábbi törzseknél, és annak függvényében változik, hogy hajadon/házas/anya-e. Mindegyik opció elég mutatós volt. Egy hatalmas krokodilfogas nyakláncot majdnem sikerült is lealkudnom két dollárra, de mielőtt megadta volna magát az árus – ekkor már távozófélben voltunk - , az elöljáró egy pálcával mindenkit visszazavart a faluba. A látóhatáron ugyanis felbukkant néhány újabb turista, nekik is meg kell mutatniuk magukat… :) Szerencsére az úton még találkoztunk két hazafelé tartó lánnyal, akik csomagot cipeltek, így egy ilyen jelenetet is sikerült megörökíteni.

Omoratéba visszatérve Antu jó hírrel szolgált, sikerült helyet foglalnia a holnap hajnali buszra, ennek örömére el is mentünk inni egy teát, amit errefelé nagyon finoman csinálnak. Közben persze egy csomó új „barát” is ránkakaszkodott, akik gyenge angolsággal, viszont az alkoholból fakadó bátorsággal próbáltak meg rávezetni nagy bölcsességekre, bár a konkrétumok nem nagyon akartak összeállni. A meleg még mindig nagyon nehezen viselhető volt, ami csak a teljes sötétség beállta után csillapodott valamelyest, ami már a hotelünkben ért minket, vacsora közben. Ezt követően ért minket a felismerés, hogy a szobánk ablakának rácsa hiányos, így éjszakára kénytelenek leszünk becsukni azt. Ami kiegészülve azzal a ténnyel, hogy nincs ventilátor – ezt leszámítva sok gond nem volt a hellyel -, egészen tragikus éjszakai élménnyel kecsegtetett...

2021. február 24. – Csónaktúra Crocosaurusszal

De ne rohanjunk annyira előre. Remek ötlet volt a belvárosi szállás, hajnali négy körül a teljesen kihalt városban öt perc alatt a buszpályaudvarnál voltunk. (Mondjuk nem is bámészkodtunk a könnyed andalgás közben.) Némi keresgélés után a buszunk is meglett, majd szomorún konstatáltuk, hogy a jegyre nyomtatott 4:30 az a gyülekező, nem pedig az indulás időpontja. Kedves tőlük, hogy kalkulálnak a helyiek késésre való hajlamával, én mindenesetre tudtam volna még aludni pár percet. Pontban ötkor viszont elindultunk, és gyorsan magunk mögött hagytuk a várost, ami abból tűnt fel, hogy az út meglehetősen ótvar lett. Míg az ország keleti részében lévő utak mind az elmúlt 7 évben épültek, addig ez jóval régebbi, volt is ideje lerohadni. Néha kicsit hajmeresztő volt, mennyire billegett a busz, cserébe viszont imponáló sebességgel haladtunk. A napfelkelte után, immár a törzsi tartományon belül haladva nagyon szép falvakat kereszteztünk. A kör és a téglalap alakú vályogkunyhók is kiváló állapotba voltak, ráadásul a legtöbbet szépen ki is festették. Sokáig az sem volt kérdés, hogyan boldogulunk majd az Omo-völgyben, mert a mellettünk ülő odavalósi guide már a buszon feljánlotta szolgálatait. Ha nem állunk meg egy teljesen felesleges „reggelire”, már bőven dél előtt letudhattuk volna a 450 kilométert, de így is elég gyorsan megérkeztünk Arba Minchbe, ami a térség messze legnagyobb városa 25.000 fős egyetemmel.

A megállóban újabb guideok és túraszervező cégek ugrottak a nyakunkba, a legkitartóbb pedig a Lonely Planeten kinézett szállásig, 4 km-en át követetett minket. Miután elfoglaltuk a meglepően kényelmes szobát, el is kezdődött a zsongításunk. Persze a soknapos Omo-völgyi túrát akarták volna eladni, de arról szó sem lehetett, ellenben délután el szerettünk volna menni a Chamo-tó óriáskrokodiljaihoz, ami igényelt némi szervezést. Mire végeztünk az ebéddel elég nyilvánvalóvá vált, hogy az ajánlatuk nem kihagyhatatlan, így elballagtunk az amúgy monopolhelyzetben lévő hajózási társasághoz – direkt úgy választottam a szállást, hogy ez sétatávolságban legyen -, ahol egy egész szimpatikus srác gyorsan megértette az igényeinket. Kiderült, hogy véletlenül sem kell terepjáró a csónakház megközelítéséhez, ráadásul a hajóskapitány elég, nem kell további guide, így a korábbi 3500 birres ajánlat helyett – ezt forintban hattal kell szorozni a nem hivatalos árfolyamon – a 2300-at már jó szívvel fogadtuk el. (Ez még mindig piszok drága, de háromnegyede a hajó fix díja.)

Míg megérkezett a kapitány és a tuktuk beszélgettünk a túraszervezővel az elkövetkező napokról, és magától ajánlott egy olyan opciót, amit korábban senki, tehát nem a túrát adta volna el, hanem egy kísérőt, aki minimális költséggel jönne velünk tömegközlekedéssel kilenc napon keresztül, és elsimítaná a borítékolható problémákat. Nagyjából arról a konstrukcióról van szó, amit a jijigai kirándulás alkalmával kitaláltam. Ez őszintén szólva elgondolkodtatott, mivel bárhány leírást olvastam is az Omo-völgy hátizsákos bejárásáról, mind kiemelte, hogy bármennyire érdekes dolgokat láthat ott az ember, összességében meglehetősen kellemetlenül érezték magukat. Ami a korábbi akha törzsnél tett látogatásunk tapasztalata alapján teljesen hihető volt… A törzsek jellemzően se nem kedvesek, se nem érdeklődőek, se nem barátságosak. Legalábbis egy ismeretlennel szemben nem. Abban maradtunk, hogy a hajótúra után visszatérünk erre a kérdésre, elvégre ezt Ritával külön is meg kell beszélni.

A kikötő alig tíz kilométerre található a várostól, és jelenleg két méterrel a Chamo-tó vízszintje alatt. Nem teljesen értem, hogy miért ilyen extrém magas a vízállás, ha még messze nincs esős évszak, de elég fura látványt nyújtottak az épületek, amiknek csak a tetejük lógott ki a vízből. Persze ez a legkisebb baj a jelen helyzettel, a nagyobb, hogy a magas vízállás nehezíti az állatok megfigyelését. A krokodilok például nem tudnak napozni a „krokodil piac” névre keresztelt területen, ráadásul a vízilovak kedvenc helye is bőven víz alá került. Persze a kapitányunk – rutinos tengeri medvének néz ki, mint egy barna Piszkos Fred karikatúra – tudja hová menekültek az állatok, így az ártéri erdő fái között manőverezve haladtunk a cél felé. Ami elég hamar feltűnt, hogy a térség nem szűkölködik a fehérfejű halászsasokban, többet látni belőlük, mint egy texasi republikánus nagygyűlésen. Fennséges látványt nyújtottak, ahogy néha magányosan, néha párban kémlelték a vizet, és alkalmasint minket. Az egyetlen – legalábbis belátható távolságban – hely, ahol krokodilok lapos területet találhatnak a vízszint magasságában a tó egyik szigete, ahová majnem 45 percig tartott az út. Első körben még csak kisebb-nagyobb vízimadarakat láttunk, de a part mellé fordulva rögtön feltűntek a krokik. 4-5 méteres, hatalmas példányok csobbantak a vízbe, amekkorákhoz foghatókat közelről nem láttunk, de egy még maradt a parton, így azt próbáltam valahogy becserkészni. Ekkor Rita oldalba bökdösött, hogy szerinte a tőlünk kb. tizenöt méterre lévő óriási szikla valójában egy krokodil, én simán lehurrogtam, mondván ekkora nem létezik a világon. De amint kiálltam a csónak elejére, így felülről is megszemlélhettem, be kellett látnom, hogy mégis!

Mivel a csónakkal nem tudtunk közelebb kerülni, szóltam a kapitánynak, hogy én itt most kiszállnék, és mivel kissé hiányos volt a verbális arzenálja, esélye sem volt meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy kisebb körben kerülve próbáltam a gigász közelébe kerülni, de csak félig jutottam, amikor észlelt, és egy hatalmas ugrással a vízbe vetette magát. Nem szokásom lebecsülni a képességeimet, de szinte biztos, hogy a maga kb. 800 kilójával ez a példány valamivel erősebb nálam, talán még nagyobbat is harap, mégis megfutamodott… Pár másodpercet még várhatott volna, de így is sikerült egy egész jó felvétel. Miután kihüledeztük magunkat a hüllők méretén, és sikeresen a vízbe is tereltük mindet – az utánunk érkező csónak látogatóinak feltétlen örömére… -, visszaindultunk és tettünk egy kitérőt a vízilovak felé. De a mi szerencsénk sem végtelen, ha őkelmék ott is voltak, jó mélyen a felszín alatt relaxáltak. Persze az is kérdés, mennyire jó ötlet vízilovakat csónakból vizslatni… Amiért jöttünk, sikerült, így elégedetten térhettünk vissza a szállásra.

Visszaérkezés után felhívtam a srácot, hogy kiderüljön, milyen kísérőt tud ajánlani, és első körben elég kedvező ajánlattal rukkolt elő, de természetesen személyes találkozó nélkül ilyesmiben nem dönthettünk. Le is szerveztünk egy esti találkozót, előtte pedig megrendeltük a vacsorát. A leendő guideunk egy földrajz szakos rasztafári, aki hét éve visz túrákat a völgybe, igaz a legutolsó nyolc hónapja volt, hisz mostanság érthető módon nem pörög az üzlet. Mivel elég értelmes fazonnak tűnt, aki képbe van a helyszínekkel és a tömegközlekedési lehetőségekkel kapcsolatban is, hajlottam a dologra. Végül peresze az ár győzött meg, Antu kb. 100 dollárt kap majd a kilenc napos bébiszitterkedésért, cserébe csak annyit várunk, hogy ne kellemetlenül fura, hanem nagyszerű élményekben legyen részünk. Összehaosnlítás végett, a szervezett túrák 180 és 210 dollár között futnak per fő, per nap. Igaz, úgy hat nap alatt be lehet járni mindazt, amit mi terveztünk. Miután az üzlet megköttetett, mi még maradtunk kicsit a bárban, és persze azonnal megkörnyékezett minket egy harmadik túrszervező is – inkább Ritát, mint engem :) -, de szerncsére gyorsan belátta, hogy neki itt babér nem sok fog teremni… A másnapi indulás időpontját kellemes hajnali 5:20-ban határoztuk meg, elvégre piacnap van Key Afer-ben, minket pedig még öt óra buszozás választ el ettől…

2021. február 14. – Szafariszervezés az Awash vízeséshez

Kezdem kicsit lerongyolódni, és ennek elsődleges oka, hogy a szervezetem egyszerűen nem tud visszaállni, ugyan helyi idő szerint fekszem, de thai idő szerint kelek. Az elmúlt 10 napban – az alvásmérőm szerint – átlag 3 óra 50 percet alszok. És pont így is érzem magam. Az átállást az is megnehezíti, hogy a buszok hajnali négy körül indulnak, így fél háromkor amúgy is kelni kell. Ma ugyanazon az úton indlunk vissza, amin jöttünk, de Addisztól három órára megállunk az Awash Nemzeti Park bejáratánál. Az út viszafelé összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mivel nem a csúcsforgalomban kell megtennünk a hegyi szerpentines szakaszt, cserébe mondjuk nem is látunk belőle semmit. Ami viszont érdekes, hogy vasárnap lévén a hajnali misék körül nagy és látványos a gyülekezet, fehérbe öltözött férfiak és asszonyok köröznek a templomok körül. Egy ilyen szertartást szeretnénk majd közelebbről is megnézni, lehetőleg valami izgalmas helyen.

Nyolc óra helyett hat óra alatt elértük Awasht és csak azért nem gyorsabban, mert ebben az irányban valamiért szigorúbbak az ellenőrzések. A város és az azonos nevű Nemzeti Park Afar Tartomány legdélebbi csücske, és ennek a leszállás után gyorsan tanújelét is kaptuk, három afar népviseletbe öltözött bácsi képében. Ez a népviselet egészen speciális, ugyanis nem a mianmarihoz hasonló férfi szoknya a legfeltűnőbb eleme, hanem az övről lógó hajlított élű tőr és a hanyagul vállra csapott gépkarabély. Persze polgári személynek tilos fegyvert viselni az országban, de erről az afaroknak mintha elfelejtettek volna szólni. Elég szürreális látvány, meg kell hagyni. Szerettem volna lefényképezni őket, de inkább megvárom, míg valamelyik megszólít, bár erre a helyiek elég ignoráns viselkedését tekintve nem látok sok esélyt. A szállásunk amúgy egy harminc éve luxusnak számító épület, amit azóta elfelejtettek tatarozni, de így is elég jók a körülmények és meglepően olcsó. Az éttermében pedig a legkülönbözőbb húsok kaphatóak, igyekszem is kipróbálni őket. Leraktuk a cuccokat, kértünk egy-egy kávét és ettünk valami tésztát. A szakács ugyanis szólt, hogy a bárányhús holnap lesz friss, jobban teszem, ha megvárom. Szép tőle, hogy szólt. A szálloda menedzsere egy Eritreából származó srác, aki élete nagyrészét Dublinban töltötte, csak egy családi vita miatt jött vissza a nagymamája szállodáját igazgatni. Néhány év alatt persze besokallt, szóval már menne vissza, csak a Covid nem engedi… A lényeg, hogy megígérte, hogy valahonnan szerez sofőrt. „Valahonnan.” Azért arra számítottam, hogy egy ekkora szállodában csak van valami bejáratott túraszervező, ha már ez az ország leglátogatottabb Nemzeti Parkja.

Délután sikerült kicsit pihenni, estére pedig megjött a hír, hogy van autó, persze sokkal drágábban, mint az előzetesen várható volt. Mivel nem vártam sokat a holnapi szafaritól, kicsit bosszantott a dolog, de fejenként 7500 forint egy egész napos túráért azért még mindig nem vállalhatatlan összeg. Vacsorára mégiscsak megkockáztattam egy adag sült kecskehúst, és másnap sem bántam meg, míg Rita kipróbálta a shiró tegabino nevű csicseriborsópürét csilivel kicsit lesütve ropogós zsemlével, ami szintén szuper fogás. Este végre sikerült kicsit a naplóval is foglalkozni, de már látom, hogy nagy szenvedés lesz ez, mert sokkal több az inger és az írnivaló, mint a kedv és az energia… Ez jó végszó lesz mára! :)

2021. február 4-7. - Néhány szó a búcsúról

Az etióp beutazási feltételek meglehetősen barátságosak, amennyiben a belépést megelőző 120 órában elvégzett negatív COVID-teszt elegendő számukra és nincs érkezést követő kötelező karantén sem. (És még ez is messze szigorúbb, mint amit az országban a járvánnyal kapcsolatos közvélekedés indokolna, de erről később…) A repjegy foglalás előtt kiszámoltuk a menetrendet, aminek megfelelően csütörtök korán reggel, még munka előtt megjelentünk a mintavételen. Ha tippelnem kéne, a helyi kórházban – ami hivatalos járványkórház, sosem használt, karanténnak kiürített épületekkel – az elmúlt évben nem sok tesztet csinálhattak, mert különös kérésünk nyomán rendkívül komoly csődület keletkezett, még a nővérek is követtek minket az udvarra – a mintavételezés helyszíne -, hogy lássanak egy efféle beavatkozást. Mit ne mondjak, nem volt kellemes. A torok még csak elmegy, de az orr felnyársalását szerintem tiltja a Genfi Egyezmény. De a fájdalom elenyésző volt ahhoz a stresszhez, amit az eredményvárás jelentett. Pozitív teszt esetén ugyanis nemcsak az utazást bukjuk, de helyette az elkövetkző heteket igazán költséges karanténban élvezhettük volna…. Szerencsére nem kellett másnapig várni, sőt, én az eredményt már abból sejteni véltem, hogy nem jött értünk rohamosztag a munkahelyre.

És tényleg, az eredmény – nem árulok el meglepetést - negatív lett. Rita még könnyezett is örömében. Vagy bántában, mivel kettőnk közül messze őt viselte meg jobban, hogy fel kell számolnunk itteni rendkívül kényelmes életünket, ami hihetetlenül sokat adott minden szempontból. Márpedig elérkezett az idő a váltásra, az országot töviről hegyire bejártuk, intellektuálisan pedig már a munka sem jelentette azt a kihívást, mint korábban. Ezzel együtt az elkövetkező – a buszunk indulásáig hátralévő – 24 óra rendkívül nehezen, és alvás nélkül telt. Akárcsak a buszút, legalábbis részemről.

Bangkokba érkezve még néhány órát ki kellett bírni a szállásunk nyitásáig, de utána egyből beengedtek minket a szobába, így volt pár óra, hogy kicsit kipihenjük az emúlt napokat és rápihenjünk az elkövetkezőkre. A délután során még el kellett intézni néhány adminisztratív dolgot – ami a korábban nyüzsgő Khao San utca teljes csődje után nem is volt olyan egyszerű -, de a lényeg, hogy mire leszállt az este, mindennel elkészültünk, és a hostel tetőteraszán elmélkedhettünk az elmút két évünkről és az elkövetkező három hónapról egyaránt.

Vasárnap délelőtt még volt annyi időnk, hogy búcsúzóul kipróbáljuk Bangkok új, napelemes csatornahajó-járatát, ami a tesztüzem alatt ráadásul ingyenes, eljutva vele a kínai negyedig, amit Rita mindenképpen meg szeretett volna nézni. Ez végül igen jó ötletnek bizonyult, mert a kínai negyed – ellentétben az indiaival – tényleg meglehetősen érdekes hely, ráadásul először láttunk az étlapon – szárítva pedig a kirakatokban is – fecskefészek és cápauszony leveseket. Ezek után megfelelő búcsúebédnek bizonyult a hong-kongi tésztaleves. De legalábbis annak a thai verziója.

Nagyjából egy évvel ezelőtt "És ami következik..." címmel megírtam azt a meglehetősen grandiózus tervet, amivel lezártuk volna ázsiai kalandjainkat, hogy aztán három nappal később inkább egész Ázsia zárjon be... A bejegyzés pedig inaktívvá vált. Akár most is történhet hasonló malőr, ha viszont látjátok ezt a bejegyzést, az annyit tesz, hogy legalább elkezdhettük az utunkat.

Történt ugyanis, hogy a Qatar Airways jóvoltából kaptunk egy szabadjegyet, 2021 szeptembere előtt az általunk választott célpontra. Ázsia lakat alatt maradt az elmúlt egy évben, mi pedig régóta nem találkoztunk szeretteinkel, úgy döntöttünk tehát, hogy hazalátogatunk. Egy komolyabb kitérővel.

Afrikában ugyanis felmérték, hogy a koronavírus nincs a tíz legveszélyesebb helyi nyavalya között - főleg a fiatal populációra való tekintettel -, a még mélyebb szegénységbe visszatáncolni pedig nem túl jó ötlet, ezért meglehetősen lazán kezelték a járványügyi intézkedéseket. Ennek köszönhetően 2020-ban egyedül afrikai országok tudtak gazdasági sikertörténetet írni, nekünk pedig lehetőségünk adódott egy meglehetősen régi tervem megvalósítására. Legalábbis részben.

A tervek szerint a Kelet-afrikai nászútunk folytatásaként elindulnánk a Nílust követve Északra, bejárva Etiópiát, majd Szudánon át érve el Egyiptomot.

Természetesen az eredeti terveket a nehezen kiszámítható afrikai viszonyok felülírták, így valószínüleg nem jutunk el Tigray tartományba - pedig csak oda szántam volna tíz napot -, tehát nem tudjuk megnézni a Tízparancsolatot őrző templomot Aksumban, vagy éppen az elképesztő sziklatemplomokat. De azért bőven maradnak szuper programok ezen kívül is. Most maradjunk csak a reménybeli TOP10-nél:

*Az Omo-völgy döbbenetes törzsei

* Hiéna etetés Hararban (és talán végre látunk elefántot is a könyéken!)

* Danakil-mélyföld kénsivataga és az Erta-Ale vulkán

* Szamártúra a Simien és a Bale Mountains Nemzeti Parkokban

* Lalibela sziklatemplomai 

* Meroe Piramisok

* Abu Simbel

* Vitorlással Aswan és Luxor között

* Gíza környéki piramisok

* A végére pedig merülés a Vörös-tenger korallvilágában

Hát így. Aztán majd meglátjuk, hogy mi jön össze belőle... (A Google meglehetősen korlátozott szerkesztési funkcióinak hála, az alábbi térkép finoman fogalmazva is vázlatos.)

Minden sarkon álltam már... 2020. augusztus - 2021. január

Közvetlen környezetünket, Sakon Nakhon tartományt három egynapos és megannyi félnapos kirándulás keretében látogattuk körbe, ami alapján egy összességében elég érdekes és élhető hely képe rajzolódott ki. Mivel sem a kronológia, sem az utazás – ültünk a motoron, na bumm – nem rejt magában túl sok érdekességet, ezért most csak felsorolásszerűen örökíteném meg, melyek azok a helyek, amik érdeklődésre tarthatnak számot.

Khmer stílusú romokban nincs hiány, a legdíszesebb (Phra That Narai Cheng Weng) egyből Sakon Nakhon város szélén található. Ugyan csak a templom egyik tornya maradt meg, viszont az szinte teljes pompában, stukkókal együtt. A legkomolyabb létesítmény viszont attól harminc kilométerre egy hegy tetején áll, közvetlenül egy kiemelkedően fontos kolostor részeként (Phra That Phu Phek). Ide érdemes esős évszak után érkezni, amikor még minden zöld. A dzsungel és az esetleges köd egészen misztikus hatást ad a helynek. Végül pedig Sakon és Udon Thani között félúton minden jelzés nélkül, elhagytava áll egy apró, ámde szinte teljesen ép templom, melyet a legelő bocikon kívül senki sem látogat és talán még neve sincs. Na jó, az azért van, Phasarat Ku Phanna. Egyetlen régi, bár nem khmer templomot még kiemelnék, ez pedig a Wat Pa Tham Makluea, ami egy domb tetején épült és egészen csodás kilátást nyújt a környék smaragdzöld rizsföldjeire, feltéve ha azok még smaragdzöldek.

Új templomokból, zarándokhelyekből sincs hiány. Az egész tartomány főlátványossága szerintem a hegyoldalba épült Wat Tham Pha Daen. A sziklafaragások, az épületek és a kilátás harmonikus egészt alkotnak, de az igazi szenzáció az óriási orchidea, bromélia és páfránykert, ami szépségével szinte elhomályosítja a tényt, hogy szent helyen vagyunk. A templomtól nem messze található egy másik zarándokhely, a szerencséthozó teknős óriási – de legalábbis méretes – szobra, ahol finoman szólva is több ember volt, mint amennyit a látványosság indokolt volt, bár tényleg aranyos. A legérdekesebb templomegyüttes viszont a Phu Pha Lek Nemzeti Parkban található, ahol a hegytetőn több templom idézi meg Buddha életének legfontosabb szakaszait, másolva az eredeti Indiában található templomokat. Megtalálhatjuk itt a sarnathi, a bodh gayai, vagy épp a lumpini templomok mását épp csak egy kicsit szerényebb kivitelben. :)

Ha pedig a Nemzeti Parkoknál tartunk, abból kettő is van. Az érdekesebb a fentebb említett Phu Pha Lek, ahol a templomok mellett egy soklépcsős vízesés és két különálló, nagyon kellemes, kanyonokkal tűzdelt túraútvonal is található. A Phu Phan NP ezzel szemben csak egy kellemes túrával és kiváló kempingezési lehetőségekkel kecsegtet. Bár utóbbihoz tartozik egy barlang is, ami a japán megszállás idején a thai ellenállás egyik legfontosabb bázisának számított. Mindkét helyre beengedtek minket ingyen, amit továbbra is nehezen tudok hová tenni.

Végezetül a városokról néhány szó. A tartománynak nevet adó Sakon Nakhon Thaiföld egyik legrégebben lakott városa, melyre ékes bizonyíték a korábban már említett khmer templom is. Emellett országszerte híres a környező falvak kékfestőiről, akik a bohém batiktól az elegáns öltönyig minden kategóriában képesek nagyon magas szinten alkotni. Erről könnyen meggyőződhetünk a város főtemplomaként szolgáló Wat Phra Thad Chaeng Chum Worawihan templomtól induló utcát járva. Közben pedig elmerenghetünk azon is, hogy a thai templomoknak miért van ilyen irreálisan hosszú, rendkívül hülye nevük. Itt tartják minden évben a Viasztaemplom Fesztivált, ahol a művészek nem meglepő módon óriási – egymásra kísértetiesen hasonlító, ámde nem azonos – templomokat állítanak ki, hogy aztán a látogatók költhessék a pénzüket dögivel a kitelepülő gyorskajás standoknál és ruhafestőknél. Látnivalóként még megemlíteném a város melletti hatalmas, lápos tavat ami össze is köti utolsó állomásunkkal Tha Rae faluval. Ez a település mérete ellenére országos hírnek örvend, hiszen a lakossága vietnámi származású és 100%-ban katolikus, így minden évben itt tartják az ország legnagyobb karácsonyi fesztiválját. Ittjártunkkor megismerkedtünk pár angolul kiválóan beszélő nénivel, akik meg is invitáltak minket az Ünnepekre. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e akkor, mindenesetre mi beváltottuk a biankó csekket, és tényleg megjelentünk Karácsonykor…:) A város a Las Vegas-i stílusú, neonfényben úszó felvonulásán kívül jó állapotú francia stílusú épületeiről is ismert, nomeg arról, hogy a helyiek Thaiföldön egyedüliként állítólag még esznek kutyahúst. Utóbbi vélhetően már csak legenda, tehát kizárólag azért nem érdemes odalátogatni…:(:)