2022.03.15. – Totora-túra a Titicaca-tavon
Kora hajnalban, fáradtan érkezni sosem igazán szívderítő, de Punoban, 4000 méter magasan, hidegben, szakadó esőben kimondottan lehangoló volt a dolog. De szerencsére még volt két óránk, hogy összeszedjük magunkat – és ugyanezt reméljük az időjárás kapcsán is -, mielőtt nekivágunk Peru újabb világviszonylatban is híres látnivalójának, a Titicaca-tónak. Ugyan hajnali ötkor még csuklóból elhajtottam a pályaudvaron ácsingózó túraszervezőket, reggel hétkor – immár Andreassal kiegészülve – felkészültem lélekben az alkudozásra. Tekintve, hogy úszva kényelmetlen volna megközelíteni a szigeteket, ezt a lépést nem tudtam megspórolni. Utólag pedig belátom, hogy hülyeség is lett volna, hiszen meghökkentően olcsó árakat mondtak, az egész napos túra megállt fejenként 5000 forintból. Ebben pedig nem csupán a Uros-sziget meglátogatása volt benne, hanem Sillustani preinka temetője is, ami a képeken elég jól mutatott. Tehát mindkét olyan program, ami érdekesnek tűnt ennek a nagyobbacska, de elég lehangoló városnak a környékén. Az eső ugyan csillapodott, ezzel együtt sem baj, hogy már a kikötőbe is kisbusszal mentünk, ahol pedig csatlakoztunk egy nagyobbacska hajóhoz, amin alig néhány turista lézengett, a csoportunk körülbelül egy tucat embert számlált.
Uros szigeteket – van belőlük néhány száz – a helyi aymara indiánok önvédelmi célból építették még az Inka Birodalom felemelkedése idején, de jó szolgálatot tett a spanyol hódítók, legutóbb pedig a Fényes Ösvény garázdái ellen. A szigetek anyaga a totora nád, melyet akár több méter vastagra is fonhatnak, hogy a sziget elbírja a lakók és az építmények súlyát. Persze a technológia nem az örökkévalóságnak szól, az elkorhadó rétegeket folyamatosan cserélik, így egy-egy sziget évtizedekig is képes kitartani. Körülbelül kétezerre tehető azok száma, akik az év legalább egy részét a vízen töltik – jó eséllyel ebben a turizmusnak is komoly szerepe van -, minket egy népesebb család fogadott a fényképekről már ismert helyi népviseletben. A szigetek stabilak, és a helyiek igyekeznek a modern technológia vívmányaival is élni, a – szintén nádból készült - kunyhók tetején manapság már napelemek vannak. Bárcsak Nap is lenne hozzájuk! Egyébként a szemerkélő esőnél a metsző hideg sokkal zavaróbb volt, előre sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akik jó bulinak gondolták, hogy az éjszakát is egy ilyen kunyhóba töltsék. Mi a Bale-hegységben megtanultuk ezt a leckét…:) Az egyik kunyhóba behúzódva előadást kaphattunk a hely történetéből, beszéltek kicsit a helyiek életéről (Nem lövök le nagy poént: halászok.) és persze a helyi nénik kézműves termékei is terítékre kerültek. Nagyon szépek voltak, de pofátlanul drágák, szóval első körben nem itt terveztünk bevásárolni. Apropó, a nád errefelé nem csupán építőanyagként szolgál, de a friss szárát eszik is a helyiek. Íze nem igazán volt, ellenben az állaga elég borzasztó, szóval akkor már inkább maradnék a cukornádnál. A sziget csúcsa – minden értelemben – viszont egy kilátó volt, ahonnan az egész szigetcsoport panorámája elénk tárult. Baromi jól néztek ki ezek az egymáshoz lazán kapcsolódó szigetek, az egyiken még egy működő iskolát is felfedezhettünk. A vendégfogadó szigetről egy jópofa – szintén nádból készült – sárkányhajóval mentünk át a következőre, ahol már direkt szuvenír árus bódék sorakoztak, meg persze jópofa szobrok. Szintén nádból. Ez a hajótúra tagadhatatlanul turistás, de nem is számítottam másra, ezzel együtt van annyira különleges pontja a világnak, hogy érdemes legyen erre kerülni, és beáldozni két éjszakai buszutat.
Mivel az úszó szigetek túra kötött volt, és még dél előtt befejeztük, akadt két fölös óránk, mielőtt továbbindultunk volna. Az eső szerencsére elállt, így tudtunk kicsit sétálni a főtér környékén, ahol a gyarmati stílusú templom, és a kergetni való fehér galambok lefoglaltak néhány percre, hogy aztán végre legyen időnk egy rendes ebédre. Errefelé határozottan nem spórolnak a mennyiséggel, de a zöldséglevesek továbbra is szét vannak főzve. Éppen szieszta hangulatba kerültünk, amikor megérkezett a kisbuszunk. A fűtésnek hála nagyjából öt perc kellett, hogy elaludjunk, és a háromnegyed órás út vége felé kezdjünk csak ébredezni. Két dolog volt biztos, az egyik, hogy újra szakad az eső, a másik, hogy egy Skócia hangulatú mesevilágba csöppentünk. Sillustani romja egy kisebb tóba nyúló félszigeten magasodnak, melyet méregzöld mezők és haragos kék víz vett körül, de szerencsére köd nem hátráltatta a tájékozódást. Elképesztő gyönyörű volt az egész, de komoly kihívást jelentett, hogy az eddig használaton kívül lévő esőponcsóm alatt ügyeskedjek a kamerával. Ha van ruhadarab, amit szívből rühellek, akkor az ez. Amint elértük a romterületet, és csillapodott kicsit az eső, begyűrtem két szikla közé, és immár szabadon mozogva élvezhettem a látványt. Rita bezzeg volt olyan bölcs, és maradt a hagyományos esőkabátnál. A temetési tornyok ősi gyárkéményekként meredezhettek egykoron, de a legtöbbet már néhány jól eltalált villám ledöntötte, így csak kettő pompázott eredeti magasságában. Lehet, hogy csak a váratlanul gyönyörű környezet miatt, de nagy élmény volt a tornyok rejtett figurái után kutatni, és csak jóval a többiek után értünk vissza a buszhoz. De a program itt még nem ért véget, ugyanis megálltunk egy családnál, akik nem meglepő módon láma és alpaka szőrméket árultak – vettünk is egy túlárazott sapkát -, de cserébe megkóstolhattunk egy csomó féle sajtot és kukoricát, illetve még a helyi agyagot is, amit méregtelenítőként esznek a helyi állatok és emberek egyaránt. A legviccesebb viszont az étkezési tengerimalacok kies kalitkája volt… Tényleg, mintha csak házi kedvencként tartották volna őket, mielőtt elérik a vágósújt (ami jó ha fél kiló).
Mire visszaértünk Punoba bőven sötét volt, mi pedig úgy terveztük, hogy a pályaudvar felé menet vacsorázunk, de valamiért csak nem botlottunk szimpatikus helybe, amíg a bejáratnál fel nem tűnt egy hamburgerező. Pont olyan helynek tűnt, ahol irgalmatlan gyomorrontást lehet kapni, de ezzel együtt is nagy mázlink volt, mert mire végeztünk a vacsorával elképesztően szakadni kezdett az eső. A pályaudvarig tartó húsz méteren is ronggyá áztunk, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha másfél kilométert kell így megtennünk. Némi telefonálgatás után előkerítettem az utazásszervezőt, így visszakaptuk a csomagjainkat, mi pedig egy, a vártnál is tartalmasabb nap után készülhettünk zsinórban a második éjszakai buszútra, immár az ország turizmusának központjába, Cuscoba. És míg el nem felejtettük, megvettük a buszjegyünket a Maccu Picchuig, visszafelé pedig a kedvezményes vonatjegyet, aminek hallatlanul megörültem.
