2019. október 22. – Vér, veríték és könnyek (de főleg vér)

Szitáló esőre ébredtünk, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll majd, de ez nem tartott vissza minket attól, hogy a bőséges reggeli után – mivel mi voltunk a resort egyedüli lakói, ezért elég nagy figyelmet kaptunk…:) - újra nekivágjunk a dzsungelnek. Sajnos egy kisebb gyomrossal indított a nap, ugyanis a “kedvezőtlen időjárási körülmények miatt” (jé, a trópusokon esni is szokott?!) ma nem nyitják ki a lombkoronasétányt – melyet majd egy éves felújítási munkák után a múlt héten adtak át… -, ami negyven méteres magasságban vezet végig az őserdőn. Vagy legalábbis egy rövid szakaszon. Az őserdő kifejezés itt nem túlzás, ugyanis a szingapúri ligethez hasonlóan ez is annak a 200 millió éves dzsungelnek a maradéka, melyhez foghatót már nem találni a Földön. Azért tettünk egy kísérletet, hátha valahogy be lehet jutni, de sajnos esély sem volt a sikerre.

Na sebaj, legalább messzebre tudunk jutni azon a folyóparti szakaszon, ahol végre letérhettünk a pallókról. Az ösvény elején hatalmas tábla figyelmezetett arra, hogy ezen pont után mindenki csak saját felelősségére mehet, valamint pontokba szedték a biztonságos túrázás szabályait, mintha legalábbis Amazónia átszelésére vállalkoztunk volna… Ehhez képest egy kényelmes ösvény vezetett minket, minimáis emelkedőkkel, ahol a legnagyobb problémát a piócák egészen elképesztő aktivitása jelentette. Alig egy óra alatt majdnem tizet szedtem le a cipőmről, de tovább szerencsére egyik sem jutott. Rita kevésbé volt résen, illetve a hosszúszárú nadrágja miatt jobban is tudtak rejtőzködni, aminek időnként sikongatás lett a vége. Az esőt szerencsére a sűrű lombkorona nagyrészt megfogta, de a nyírkos idő az állatokat is passzivitásba taszította, így nagyjából semmit nem láttunk. Ezzel együtt, mire elértünk a Bukit Indah-csúcshoz vezető kaptató aljáig, elállt az eső. És milyen jól tette, hogy elállt, mert ezen a szakaszon nem elég, hogy a fák sem éltek meg, de néhol egészen komoly szintkülönbséget kellett legyűrni köteleken kapaszkodva. Az út bizonyos szakaszai csupán fél méter széles hegygerincen vezettek, szóval egészen izgalms, és nem különben látványos részét jelentette a túrának. A kilátópontoknál eltöltöttünk egy kis időt, hasztalan kutattunk a hangoskodó élővilág után, végül a már ismert úton ereszkedtünk vissza a folyó partjára. Rita éppen egy újabb nadályra csodálkozott rá viszonylag hangosan, amikor felbukkant egy kis csoport, melyet egy francia pár és a vezetőjük alkotott. A vezető miután megnyugodott, hogy Rita – dacára a hallatott halálsikolynak – jó eséllyel életben marad, felhívta a figyelmünket arra, hogy ez a szakasz csupán vezetővel látogatható, amit szerinte a két órája elhagyott tábla jelzett is. Emlékeim szerint a táblán semmi ilyesmi nem volt, sok más viszont igen, de mivel már úgy is vissza kellett fordulnunk, ezért nem volt értelme vitatkozni. Azért azt megkérdeztem, hogy mi vezetett ehhez a korlátozáshoz, mire a guide a tucatjával elvesző túrázókat – akiknek a mentési költsége nem volt elhanyagolható tétel a Nemzeti Park büdzséjében -, valamint a mostanában aktív vadorzókat említette. Tigrisre vadásznak a környéken, hogy egyem a zuzájukat…

Visszaérve az ösvény elején meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy vörös táblán tényleg szerepel apró fehér betűkkel, hogy tényleg csak vezetővel látogatható a terület, ami azért vicces, mert miden más információt nagy fekete betűkkel sikerült valóban láthatóvá tenni. Mondjuk nem száz százalék, hogy ha észrevesszük a feliratot, az ténylegesen eltántorít a további sétától, de mindenesetre mi megúsztuk a dillemázást, utólag meg minek… Egyébként továbbra sem értem, hogy lehet ezen az úton elveszni, de sebaj, legalább tényleg lehetett egy kis dzsungel élményünk. Az erdő ugyanis itt tényleg olyan volt, mint amit az ember látatlanul elképzel egy dzsungelről. A lombkorona ösvény továbbra is zárva volt, mi pedig elindultunk a másik összefolyó patak partja felé, mely út szintén pallókkal volt kirakva, mégis az az érzésünk volt, hogy hetek óta nem járt arra senki. A folyó partján újra végetért a kiépített út, és már kerestem a táblát, hogy “eddig és ne tovább”, de ehhez képest csak egy nyíl mutatott a 3 km-re lévő faház irányába, ameddig el szerettem volna jutni. Érdekes egyébként, hogy a Nemzeti Parkban 4-5 faház is van, ahol a kalandvágyóbb túrázók éjszaka alhatnak is párszáz forint ellenében, de látva az ottani állapotokat, nem hinném, hogy sokan élnek a lehetőséggel. Vagy, hogy akik igen, azok utána kellemes emlékként gondolnak vissza rá. Az út viszont pompás volt, a már lefelé bukó nap fényeiben egészen szenzációs volt az erdő. Út közben megtaláltuk az egyik legérdekesebb fát, amit valaha láttunk, ugyanis a földtől számítva nagyjából az első két méteren a törzs helyett csak gyökereken állt. Ezt mondjuk igazán jelezhetnék a térképek… Amire viszont nem lehetett felkészülni, hogy itt még durvább támadásba lendültek a piócák, gyakorlatilag ötpercenként kellett megállnunk, hogy levakarjuk őket magunkról… Rita továbbra is inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A faházban picit megpihentünk, de még a sötét beállta előtt vissza kellett érnünk legalább a pallókig. Ez még úgy is összejött, hogy közben megálltunk egy kicsit tisztálkodni a folyónál – a cipőnket legalábbis -, plusz belebotlottunk egy hosszúfarkú makákó családba is a parton. A tegnapi naphoz hasonlóan sötétben értünk vissza a Nemzeti Park “főparancsnokságához”, de most még tettünk egy kisebb kört a pallókon, hátha belebotlunk valami érdekesbe. Sajnos semmi. A tegnapi eredményes nap után ma a majomfalkán kívül semmit nem láttunk. Cserébe viszont embert se, az egész napos túra alatt a francia páron kívül ugyanis csak a két lengyel nénivel futottunk össze, akikkel együtt utaztunk két napja Kuala Lumpurból.

Vacsora után újfent következett az éjszakai rally, immár kevesebb meglepetéssel, ráadásul közben a táborunk is egészen benépesedett.