Ha már Kínáról el tudtam készíteni az összefoglalást, a történeti hűség kedvéért illő lenne ugyanezt megtenni Közép-Ázsia vonatkozásában is. A módszertan nagyjából hasonló....

A megtett út összesen: 9.326 km járművel és ~470 km gyalogszerrel

• hajó: 270 km 
• vonat: 1.500 km
• busz+telekocsi: 7.556 km

 Meglátogatott világörökség helyszínek(13):

• Baku óvárosa
• Gobustani sziklarajzok
• Nissa pártus erődje
• Kunya-Urgench
• Khíva óvárosa
• Bukhara óvárosa
• Szamarkand óvárosa
• Shakhrisyabz óvárosa
• Khoja Ahmed Yasawi mauzóleuma
• Nyugati Tien-Shan
• Tamgaly sziklarajzok
• Sulaiman-Too szent hegye
• Pamír Nemzeti Park

 Legmagasabb pont: Ak Baital hágó – Tadzsikisztán (4655 m)

Leghosszabb út: Aalat-Türkmenbashi (60 óra)

Legmelegebb pont: Derzweze (39 fok)

Legszebb (egyben legfárasztóbb) túraútvonal: Ala-Kul

TOP 5 látványosság Rita szerint:

• Derweze
• Khíva
• Charyn-kanyon
• Ala-Kul
• Wakhan-völgy

 TOP 5 látványosság szerintem:

• Derweze
• Szamarkand
• Tamgaly sziklarajzok
• Ala-Kul
• Pamír Highway

 Tetszett:

• Az emberek (beleértve a turistákat is) kedvessége
• Változatos látnivalók
• Telekocsi-rendszer

 Nem tetszett:

• Köpködés (mondjuk Kínából nézve ez a legkisebb rossz)
• Az elmebaj és cinizmus koordináta-rendszerében különböző helyen beazonosítható diktátorok
• Egyhangú étkezési lehetőség

Kicsit csalok, ugyanis Ujgurisztán annyira különleges hely, hogy szavakkal aligha írható le - főleg, ha az ember akar még kínai vízumot kapni az életében -, szóval csak Dunhuangról lesz szó, de képek töltök fel. Mármint, ha a rendszer is úgy akarja...

2018.08.06. – Buddha bánhatja a nirvanat

Sosem bánkódtam még amiatt, hogy egy vonat túl gyors – a 700 km-t minden szempontból IC színvonalon 5 óra alatt megtette -, de most igazán nem bántam volna, ha nem hajnali fél négykor érkezünk meg Liuyuanba, ahonnan még 150 km-t kellett buszoznunk a következő állomásunkig, Dunhuangig. Mivel ilyenkor viszonylag ritka a buszközlekedés – és rajtunk kívül nem is szállt le más -, vártunk egy órácskát, mikor elég meglepő módon a sofőrrel hármasban útnak indultunk. A nappal együtt érkeztünk meg az oázisvárosba, ahol némi keresgélés után meglett a szállásunk is, közvetlenül az belvárosban. Utóbbi pirospont, szemben azzal, hogy a booking.com-os foglalással ellentétben mégsem kerültünk közös – 4 ágyas – szobába, merthogy olyan nekik nincs… Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fészerben szállásolnak el, simán elaludtam, és inkább az volt furcsa, hogy egy órával később már menetkész voltam. Rita egy fokkal azért jobb passzban volt, mert ő elég jól tud aludni a vonatokon, míg én inkább buszpárti vagyok.

Dunhuangnak két igazán érdekes látnivalója van, abból az egyik, a Mogao barlangok világviszonylatban is jelentősnek számítanak. Dunhuang egykor a kínai birodalom határvárosa volt, jelentős pezsgéssel, és egy buddhista szerzetes itt látott álmot, hogy a sivatag szikláiba vésve létrehozza az egyik legfontosabb buddhista emlékhelyet, melyet aztán évszázadokra elnyelt a homok, hogy aztán egy magyar kutató, Stein Aurél brit zsoldban újra felfedezze a fejlett világnak, és azzal a lendülettel kis is rabolja szinte teljesen. Ennél fogva nem számítottam arra, hogy itt hasonlóan pozitív figuraként emlegetnék, mint Vámbéryt Bukharrában… A felbecsülhetetlen értékű kéziratokat azóta a British Múzem őrzi – hiába próbálja Kína visszaszerezni őket folyamatosan -, a barlangok, illetve a bennük lévő szobrok és freskók viszont maradtak, és komoly megszorításokkal, komoly költségen – Kína legdrágább belépőivel - látogathatók is.

Miután sikerült kibuszozni a város szélére, szembesülhettünk azzal, hogy a viszonylag korai órán is iszonyatos tömeg próbál bejutni helyre, ahol a látogatók számát napi 6000-ben maximalizálták. Az már kívülről látszott, hogy ez talán a legprofesszionálisabban üzemeltetett attrakció, ahol valaha jártam. És ezt nem feltétlenül pozitív értelemben mondom. A jegyet gyorsan megkaptuk, majd egyből tovább is tereltek minket a látogatóközpontba, ahol két mozifilmet néztük végig, az egyiket a város és a barlangok eredetéről, a másodikban – egy kupolás teremben, 360 fokos filmen – néhány jelentős barlangot mutattak be alaposan. Reméltem, hogy ezt élőben fogjuk látni/hallani, de az előadás tényleg igényes és érdekes volt. Ezt követően buszba ültettek minket, hogy azzal jussunk el a negyedórányi autóútra lévő barlangokig.

Itt már hatalmas volt a nyüzsgés, minket pedig kiemeltek a tömegből, és bevártuk az angol nyelvű csoportot. Csatlakozott hozzánk egy ausztrál, két japán, egy szerb születésű német, majd egy francia nő Új-Kaledóniából. Még sosem találkoztam senkivel, aki onnan származott volna – apró sziget félúton Ausztrália, és Új-Zéland között -, de mint kiderült, vicces emberek lakhatnak ott, mivel ezév végén szavaznak a Franciaországtól való függetlenedésről. Mintha egy három hónapos magzat megszavazná, hogy vágják el a köldökzsinórját… J Megkaptuk a kísérőnket is – a barlangok csak vezetetten túrán látogathatók -, egy aranyos, és angolul tökéletesen beszélő lány személyében, így készen álltunk az útra.

A területen közel ötszáz festett, szobrokkal díszített barlangot tartanak számon, ebből egy jeggyel 8-at mutatnak be – mindig mást, hiszen egyszerre akár ötven csoport is mozoghat, és így oldják meg a logisztikát -, ami ugye nem garantálja, hogy a legjobbakat látjuk, de igyekeznek egyenlően súlyozni a különlegességeket. Azt ugye nem tudni, hogy miket hagytunk ki, de az összes barlangunk  szuper volt, és kicsit – vagy nagyon – eltért a többitől. Óindiai mesék, Buddha megvilágosodásának folyamata, a barlang szponzorainak képei voltak a visszatérő elemek, de vagy a barlang kialakítása, vagy különleges szobrok jelentették az eltérést, de akadt olyan barlang is, ahol a Nagy Sándor által behurcolt európai csillagjegyeket is megfestették. Mivel nekünk ez volt az első – de közel sem az utolsó – Buddha-barlang látogatásunk, ezért óriási élmény volt, de aki több hasonló helyen is járt már, az is azt mondta, hogy ez mind közül a leglátványosabb helyszín. Ami nem tetszett, hogy a barangoknak helyt adó szikla falát egyszerűen újra vakolták, hogy „jobban” nézzen ki. A jobban alatt azt kell érteni, hogy baromi természetellenes, ami kicsit öli a hely hangulatát is. A legszomorúbb persze az üres „könyvtár” barlang volt, itt nevesítették is Stein Aurélt, mint patás ördögöt, mi pedig nem nagyon reklámoztuk, honnan is jöttünk. :) A vezetett rész közel másfél óra volt amiután lehetőség volt további négy nagy barlang megtekintésére, ahová minden csoport hivatalos volt, így egészen elképesztő hosszú, de legalább gyorsan mozgó – lásd Sixtus-kápolna - sorokat kellett végigállni. Megérte, mert Itt volt a két legnagyobb szobor, egy 27 méteres ülő- és egy 36 méteres fekvő Buddha.

Közben a „német” Nenaddal elég jól összehaverkodtunk, megígérte, hogy elküldi a képeket, amiket titokban csinált, ráadásul együtt jártuk be a park további részeit is. (A fotózás a barlangokban szigorúan tilos, persze próbálkoztam én is, de túl sötét volt, hogy értelmezhető minőségű képeket csináljak…) Találtunk jópár sztúpát a közeli dombon, valamint volt egy második látogatóközpont is, ahol felépítették néhány barlang mását – fotózni ott sem lehetett, ami már a vicc kategória -, és két kiállítás, egy a Selyemútról, egy pedig buddhista ereklyékből. De legalább ilyen érdekes volt a beszélgetés, amit folytattunk, és amiből kiderült, hogy mi a különbség egy német és egy magyar utazó között, akik felmondtak a munkahelyükön. Nenad bárhová ment, felbérelt egy taxit, aki körbevitte mindenhol (a kocsi, ami áthozta a kirgiz-kínai határon például 450 dollárba került), mindenféle logika nélkül össze-vissza röpköd, ha épp ahhoz van kedve, és 4000 forintos spárgát eszik vacsorára. Mi ugye kicsit másképp gazdálkodunk… J Ezzel együtt persze jófej volt, meg is beszéltük, hogy este együtt nézünk körbe az éjszakai piacon. Az egész látogatás majdnem hét óra volt, ami sokkal több, mint amire számítottam, de legalább kaptunk is valamit a belépőért…

Ezt követően kerestünk egy kellemes éttermet, ahol ebédelhettünk – hatkor óra felé már ideje volt -, majd visszamentünk a szállodába pihenni. A kegyelmi állapot nem tartott sokáig, elvégre este tízkor jelenésünk volt az éjszakai piacnál. No, nem sajnáltatni akarom magam, mivel a vásár is remek volt, és ez az a hely, ahol a tömeg forgataga sem volt igazán zavaró. Szuvenírárusok, különböző kajásstandok, kézművesek, mindez az egzotikus kínai díszletek között ismét elhozta a „hűha-élményt”. Most tudatosult bennünk igazán, hogy megérkeztünk Kínába. És öt perccel később újra, amikor kifolyt a könnyünk a vacsorától, annyira erős volt…:)

Nenad volt olyan kedves, hogy odaadta az oázisba szóló belépőjét, ami elvileg három napig jó, és mivel ő holnap reggel utazik már nem tudná újra használni – igazából én voltam olyan pofátlan, hogy elkértem :) -, remélem tényleg működik a dolog. Majd holnap délután kiderül, mivel a délelőtt most már aztán tényleg a pihenésről fog szólni…

2018.07.24. – Kornyadozás a világ tetején

Noha induláskor bosszúsak voltunk, hogy nem fogunk sokat látni az útból, kiderült, hogy nem kell aggódnunk, mert hiába a megfelelő autó, a hatalmas rakománynak, és persze a nem épp tükörsima útnak hála alig haladtunk. Fél kettőkor értük el a 4200 méter magasan fekvő határállomást, ami – bár sötétben nem láttuk be az egészet – kiszuperált konténerek halmazának tűnt. Bár semmiféle probléma nem merült fel, a cuccainkat sem pakolták szét, és mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül nem volt más átkelő, az egész folyamat annyira lassú volt – ráadásul szinte végig a hidegben kellett álldogálnunk -, hogy fél három is elmúlt, mire „megérkeztünk” Tadzsikisztánba. Már épp elaludtunk volna, amikor a sofőrünk egyszerűen elvesztette az utat és egy vízmosásban kötöttünk ki, aminek olyan magas volt a padkája, hogy nem tudott kikapaszkodni belőle. it volt mit tenni, kiszálltunk, majd botok és kövek segítségével építettünk egy rámpát – pontosabban lebontottuk a padkát -, amin ki tudott kapaszkodni a kocsi. Leszámítva a sofőrt, a sikeres manővert egy kis alvással ünnepeltük. Remek időzítéssel a nappal együtt keltünk, ráadásul akkor, amikor elértük a Karakol-tavat, így talán ha száz kilométernyi szakaszról maradtunk le, a kérdés, hogy ennyi alvás után mennyire tudjuk élvezni a maradékot. Azt viszonylag gyorsan megállapíthattuk, hogy nemhogy másik országba érkeztünk, de olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Nyoma sem volt a Kirgizisztánban látott zöldellő, havas hegyeknek, kietlen, hatalmas csúcsok meredeztek mindenütt. Mivel itt csapadék gyakorlatilag nincs, a hóhatár a korábbi 3500 méterről felment 5000 méter fölé, így még a hó látványa is csak ritkán törte meg a dermesztő sivárságot. Ha a NASA egyszer remakelni akarná a holdraszállást, nem kéne holmi stúdiókkal bajlódnia, itt simán leforgathatná az egészet.  A bámészkodást rövidebb REM szakaszok váltogatták, mígnem elértünk a Pamír Highway legmagasabb pontjára, a 4600 méteres Ak-Baytal hágóhoz, ahol végre megálltunk néhány fotó erejéig. Valamint rácsodálkozni arra a csomó kecskére, amiket valaki jó ötletnek gondolt éppen itt tartani. Hogy mit esznek, az mondjuk rejtély, mert nemhogy fákat, de még füvet sem láttunk az elmúlt néhány száz kilométeren… Már egészen közel jártunk Murghabhoz, amikor kiderült, hogy útitársaink egy nomád faluba tartanak – és vélhetően ők látják el élelmiszerrel az egész falut -, így tettünk egy kellemes kitérőt, és ha már arra jártunk, be is hívtak minket reggelizni. Végre kipróbálhattuk a jakkefírt és a jakvajat, amik egész jók voltak, de a kenyér sajnos itt is szörnyű… A jakokat valahová elhajthatták, mert mi csak egy szerencsétlen példányt láttunk, meg néhány bocit. A reggeli fénypontjaként a helyiek megpróbálták megtanítani a japánt – aki előzőleg maga elé rántotta a házigazdát, amikor meglátta az egyébként teljesen békés kutyájukat – tadzsik nyelven köszönetet mondani. A „rahman”-ból hosszú percek gyakorlása után is csak „rakamata”, amin mindenki jót derült. (Kivéve engem, mert én egyenesen fetrengtem a röhögéstől…) Nagy nehezen végre tovább indultunk, majd tíz és fél óra vezetés után megérkeztünk Murghabba, ami egy hegyek által ölelt háromezres bódéváros. Ahhoz képest, hogy a világ végén voltunk, a város legmenőbb – na jó, egyetlen – szállodája tejesen tele volt, így a recepciós átirányított a vendégházukba. Hogy kikkel volt tele a szálloda? Több tucat nyugdíjas korú kerékpárossal, akik Pekingből tekertek, Mongólián át Szófiába. Napi 120 km az átlaguk, így tervek szerint 4,5 hónap alatt teljesítik a távot. Ezzel a vállalásukkal alighanem újraértelmezik az aktív nyugdíjasévek fogalmát… No, nem mintha jobb volna, ha a karosszékben kötögetnének, de akkor legalább lenne helyünk az amúgy elég jól felszereltnek tűnő hotelben.  Nagy nehezen – de tényleg, kezdett rajtunk kiütközni a magasság, így már egy apróbb dombra felkapaszkodni is megerőltető volt a zsákokkal – elértük a hostelt, alkudoztunk kicsit, majd elvágódtunk aludni két órát. Szívem szerint fel sem ébredtem volna, de volt még program mára, megnézni a „Jak-házat”, ahol kézműves termékek voltak igen csekély számban, valamint Murghab fő látnivalóját, a bazárt. Utóbbi különlegessége, hogy néhány tucat kínai konténerből alakították ki, így kevéssé tűnt szívmelengető látványnak, de mindenképpen egyedi volt. És ami még különösebb, hogy mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna, ráadásul elég olcsón. Kivéve az ételeket, ami nyugati mércével mérve is meghökkentően drága. Nem csoda mondjuk, hiszen a semmi közepén vagyunk, ahová mindent ezer kilométerekről hoznak másod, vagy harmad kézen keresztül… Ezt követően váltottunk pénzt, majd visszamentünk estebédelni a hotelbe, mivel a néhány kifőzde nemcsak a vendéget, de az ételt is nélkülözte. A jakhúsleves finom volt, de egy második fogást még elbírtam volna. Sötétedés előtt visszaértünk a vendégházba, útitársunk Christian csak ekkor ébredt fel. A mázlista. Este még sikerült kocsit foglalnunk holnap reggelre, majd kaptunk bónusz vacsorát – biztos látszott rajtunk, hogy ennénk még valamit -, és viszonylag korán folytattuk az alvást, ott, ahol délután abbahagytuk…

2018.07.21. – Letáborozni Lenin lábánál

A délelőtt kissé hektikusan telt, mert újabb és újabb hostel-lakóról derült ki, hogy ő is jönne a fesztiválra, és mivel nekem volt kapcsolatom a főszervezővel, állandóan módosítgatnom kellett  foglalást. Végül annyian lettünk, hogy egy kisbuszt küldtek értünk, amivel délután kettőkor elindulhattunk a Lenin-csúcs lábánál fekvő Sary Mogulba.

Az út baromi látványos, és legalább annyira változatos is volt, de ezt talán mondanom sem kell, mert Kirgizisztánban egyszerűen nincsenek csúnya, de még kevésbé szuper vidékek sem. Bónusz, hogy a mai autónknak le lehetett húzni az ablakát, és amúgy sem volt sötétítve. Nem gondoltam volna, hogy tényleg közel öt órás lesz az út – főleg mert a minősége egyébként első osztályú volt -, de itt is 3600-as hágókon kellett átkelni, hogy végre megláthassuk a Pamír hegyláncát, és az első jakot is az út szélén.

A turinform irodába érkezve feltették a fogas kérdést, hogy merre tovább, mivel maradhattunk a falusi vendégházban, de felmehettünk a fesztiválnak helyt adó Tulpar-Köl tónál található jurtatárborba is. A döntést érleltük kicsit, és elmentünk Fabioval és Guillommal a boltba, és fényképezgetni kicsit a falu idilli környékét. Hangsúly a környéken van, mert maga a település egy jellegtelen, bádogtetős semmiközepe. A boltot csak nagy nehezen találtuk meg, de annál jobban megörültünk a beszerezhető aszalt gyümölcsöknek és nápolyinak. Végül úgy állapodtunk meg, hogy Fabioval felmegyünk a tóhoz, míg a francia lent sátrazik. Viszonylag gyorsan kaptunk fuvart, mivel az egész település a fesztivál lázában égett, jöttek-mentek az emberek, turisták és helyiek egyaránt. Amíg várakoztunk, összeismerkedtünk egy holland kerékpárossal, aki nagyon friss és nagyon érdekes infokkal tudott szolgálni Tadzsikisztánról, és a kínai határátkelésről. A söfőrünk egyrészt a világ hülyéje volt, mivel szilikózis miatt fuldoklott szinte végig – és a beáramló por miatt egy idő után mi is -, de annyi esze nem volt, hogy az autó külső levegőztetését kikapcsolja, másrészt rendes volt, mert több fotószünetre is megálltunk, így elég jó képeket csinálhattunk a lemenő nap fénye által megfestett Pamírról.

Az első nomád jurtáknál már méretes jak csorda legelt, gondolom a holnapi esemény miatt hajtották őket egy helyre. Nem sokkal később – miután helyi utastársaink leszálltak -, megérkeztünk a táborba, ahol egy francia biciklistával kerültünk egy jurtába, aki szintén Tadzsikisztán felé veszi az irányt, de aligha fogunk vele újra találkozni. Ha igen, az régen rossz…

A „fejedelmi” vacsora után még gyorsan kifizettették velünk a másnapi belépőt a fesztiválra, majd elmentünk megnézni a csillagokat. A hold még túl erős volt, így nem mutattak igazán jól, de Fabio elhatározta, hogy kiköltözik egy hálózsákkal, és megvárja a Tejutat. Mi inkább befűtöttünk egy kis tehéntrágyával, és nyugovóra tértünk. Mármint nyugodtan olvasgatni kezdem, mert alighanem kezdett rajtam kiütni valamiféle magashegyi betegség. Nyugtalan lettem, hiperaktív, és az alvás volt az utolsó, amihez kedvem lett volna. Egy regénnyel később azért csak elaludtam, de hajnali négynél tovább nem ment a dolog. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentem csillagászni – ekkor már volt mit nézni -, amitől némileg megnyugodtam, és sikerült is visszaaludni.

​

2018.07.16. – Fogtöméstől a foghúzásig

Reggel korán keltem, hogy az elsők között érjek a fogorvoshoz. Mivel Eldar – aki ismét elkísért – nagyobb alvó nálam, így tetemes sor fogadott, de némi protekcióval fél óra alatt már a rettegett székben ültem. A beavatkozás egyébként tükör simán ment, az egyetlen kellemetlenséget az jelentette, hogy a helyiségben két orvos dolgozott egyszerre, mellettem pedig egy bácsi nyüszített végig, mint malac, aminek hurkot raktak az orrára. Fordított esetben azért kellemetlenebb lett volna a szituáció. Kevesebb, mint fél óra alatt megvolt, minden, ugyanazt a fényre keményedő tömést kaptam, amivel itthon is dolgoznak. Remélem legalább 3 hónapig kitart.

A szállásra már egyedül mentem vissza, mivel a pénzváltást, és a mobil feltöltést is el kellett intéznem, így az utolsó három percbe elkapott egy lapos zápor. Ha harminc percig ázok, akkor sem lettem volna vizesebb, szóval jöhetett a hajszárítózás. Ezt követően könnyes búcsút vettünk az elmúlt hetünk színhelyétől, és a legsegítőkészebb hostel menedzsertől a világon – Rita még maradt volna, de csak mert nem tudja, hogy akkor mikből maradna ki... -, és elballagtunk a buszpályaudvarra. Sikerült megalkudnom egy nyolcüléses taxi sofőrjével, így pontban a terv szerint, egy órakor elhagytuk Karakolt, és az Issyk Kul északi partján elindultunk Kochkor felé.

Sajnos közvetlen járat híján át kellett szállnunk egy iránytaxiba, de egy helyi bácsi felkarolt minket, és nem hagyta, hogy a taxisok dupla árral próbálkozzanak. Én sem hagytam volna, de olyan aranyos volt, ahogy veszekedett a kedvünkért… Már az út is lenyűgöző volt, mintha egy más országba cseppentünk volna, hiszen a hegyek itt teljesen másként néztek ki – kevésbé farkasfog-szerűek, viszont teljesen kopárak, és megannyi színben váltogatták egymást. És a lényeg, az út mellett végre belefutottunk egy kétpúpú tevékből álló csoportba, amikről már régen lemondtam! De tényleg hihetetlen, hogy pont itt találkoztunk velük, holott Kirgizisztánban még sima tevét sem láttunk eddig…

Pontban ötkor pedig megérkeztünk Kochkorba – a Song Köl túrák bázisába -, és most következett a nap legizgalmasabb része, ugyanis a megannyi utazásszervező közül ki kellett választanunk a legjobbat, és lefoglalni a holnap-holnaputáni dzsiptúránkat. A lefoglalt szállásunk volt szíves elküldeni a „menüt”, ami alapján ezt a programot tíz főnek 40 dollár/fő áron, míg két főnek 60 dollár/fő áron szervezik. (Ebben a szállítás, a szállás, és 4 étkezés is benne foglaltatik.) Amikor felvetettem, hogy a 40 dolláros ár elfogadható, ellenben csak ketten vagyunk, szóval találjanak nekünk csoportot, az nem igazán hatotta meg őket, ebből arra következtettem, hogy ha lesz olyan, aki ennyiért elvisz minket, akkor nem járunk rosszul. Lett olyan, méghozzá az első szembejövő iroda, a Shepard’s Life. Persze mivel nekik sincs csoportjuk, ők is a magasabb árral próbálkoztak, de végül belementek a dologba. Örülnöm kéne, de az elmúlt hét filléres csúcsélményei után ilyen kazah árat kifizetni olyan, mintha a fogamat húznák… Más kérdés, hogy a Song Köl Kirgizisztán első számú látnivalója – na persze, mert az Ala Kul tóhoz nem sokan jutnak fel, így aztán nincs akkora híre – ezért csak nem hagyhatjuk ki. Nem is hagyjuk, holnap reggel a szállásunkon vesz fel minket a sofőr.

Nincs más hátra, csak a megérdemelt vacsora, valamint némi bevásárlás, és hét előtt már kényelembe is tudtuk helyezni magunkat egy újabb Lenin-szobor árnyékában lévő magánszálláson, ami dugig van turistákkal. Ilyet azért nem tapasztaltunk korábban. Mondjuk ez Ritát a legkevésbé sem zavarta abban, hogy már a szobánk foteljében elaludjon…

2018.07.07 (folytatás) - Érkezés Kirgizisztánba

Merő hatásvadászatvolt sejtetnem, hogy a kirgiz oldalon bezzeg a vesekövünket is átvilágították, ugyanis az egész határátlépés összesen nem volt húsz perc. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a határőr az útlevelünk láttán heveny fejvakargatásba kezdett, mondván fogalma nincs miféle országból jöttünk. Szerencsére a főnöke tudta, vagy legalábbis nem érdekelte annyira a dolog, így megkaptuk a pecsétet. Korábban arról is olvastam, hogy a buszokat ilyenkor órákra parkolópályára állítják, de nekünk ezzel sem volt gond, alig értünk át, vettük meg a SIM kártyát és váltottunk némi helyi pénzt, a buszunk máris átért, így folytathattuk utunkat a határtól alig 20 km-re fekvő Bishkek felé.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az első benyomás fontosságát. A kirgizek ebbe elég jól vizsgáztak, ugyanis a taxisunk a kialkudott árnál kevesebbért vitt el a hostelig. (a mobil applikációja kevesebbet mutatott, azzal pedig nincs vita!) A hostelünk egyébként egy magánház volt, ahol három szobát bocsátottak a vendégek részére, abból pedig volt bőven. A kedvencünk Takahasi szán, egy ötvenes vörösre festett japán fickó, aki a Lenin-csúcsot tervezi megmászni, valamint egy fiatalabb japán srác és a thai barátnője.  Miután lepakoltunk, gyorsan elszaladtunk a boltba, majd becsatlakoztunk az angol-svéd meccsbe. Takahasi szán igazán lelkesen tud szurkolni, ami azt illeti, de az eredmény őt is elszomorította, így inkább  elvonultunk aludni. Elvégre rá kellett pihenni a holnapi pihenőnapra…:)

2018.07.08. – Lenin élt, él és élni fog!

Nem mondom, jól esett – igaz több részletben – végig aludnom a délelőttöt, de azért ebédelni csak elindultunk, és ha már így adódott, meg is találtuk a város legdrágább éttermét. Annyi baj legyen, ebéd után tovább mentünk, mert a házinéni (egy huszonéves állapotos lány) szerint errefelé lehet nyomtatni is. A netkávézót ugyan nem találtuk, de betévedtünk egy elektronikai cikkeket áruló plázába, ahol ki tudtuk nyomtatni a tádzsik vízumunkat, ráadásul a srác még pénzt sem fogadott el cserébe. Újabb jó pont a kirgizeknek. Ja, nem említettem? Minekután a ~8 ember tette fel a kérdést – beleértve Ritát is -, hogy mégis miért hagyjuk ki Tadzsikisztánt, végül megtörtem, így élve az e-vízum adta könnyítésekkel, másfél nap alatt beszereztük azt is.

Ebéd után visszatértünk a szállásra, pihentünk még egy kicsit, de azért annyira csak nem tudtunk takarék üzemmódba kapcsolni, hogy délután ne menjünk be a városba, megnézni a legfontosabb látnivalókat. Főleg mert túl sok nincs belőlük. A bazár speciel elég jó volt, rengeteg helyen árultak látványos kirigiz népviseletet, ráadásul a sapkát és a mágnest is könnyen, ráadásul olcsón be tudtuk szerezni. Ezt követően elsétáltunk a belvárosig, ami tulajdonképpen két teret jelent néhány szökőkúttal, valamint szoborral. Csingiz Ajtmatov szobrával készült is közös fotó, ugyanis a Versenyló halála című könyve nagy kedvencem, ugyanis amellett, hogy tökéletesen mutatja be, hogy a szovjet rendszer miképpen idegenítette el a nomád kirgizeket őseik tradícióitól, megismertetett a kokpar nevű játékkal – mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem egy sima galoppozó versenylóról van szó… -, amit remélhetőleg élőben is láthatunk néhány napon beül. Ehhez kapcsolódóan a szobor mellett egy köztéri installációban éppen a nomád világjátékokig hátralévő 56 napot számolta vissza egy óra. Ez a lovas nemzetek olimpiásza, ahol mi magyarok is képviseltetni szoktuk magunkat és lovasíjászatban, valamint távnyilazásban egész jó eredményeket szoktunk hozni.

Ezen túlmenően Bishkek főleg a pitralon-szagú kommunista nosztalgiában szenvedőknek lehet érdekes, ugyanis a pantheon majd’ minden tagjának van köztéri szobra errefelé. Leninnek több is. Miután végeztünk az időutazással, Ritának sajnos az a szörnyű ötlete támadt, hogy együnk valamit vacsorára – na jó, eleinte teljesen helyénvaló igénynek tűnt -, így teli hassal, jó sok cukros üdítővel a szatyorban értünk vissza a szállásra. Már a kapun belépve nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamiféle buli készül, de alig vonultam be a szobába, némi csendes elmélkedés céljából, Rita máris hozta a hírt, hogy elkezdődött grillparty, és a mi megjelenésünkre is feltétlen számítanak. Mivel a kaja gondolatától is rosszul voltam, nem igen akarózott mennem, de végül felülkerekedett a kíváncsiság, nehogy már lemaradjunk valami érdekesről.

Lakótársaink komolyan készülődhettek, ugyanis folyami haltól a csirkén át a bárányig igazán széles volt a választék – én egy kóstolónyi halat, Rita inkább csirkét evett -, a piáról nem is beszélve. Volt szerencsénk megkóstolni a kirgiz bort, amiről én nem igazán tudtam eldönteni, hogy szőlőből (egyébként abból), vagy bármilyen más gyümölcsből készül-e, de nem volt rossz. Miután kellően emelkedetté vált a hangulat, Takahasi szán nem bírt a vérével, és jó japánhoz méltóan orrhangú vernyákolásba – ők ezt éneklésnek hívják – kezdett. Előbb thai nyelven – ott él tizenöt éve -, majd angolul Beatlest adott elő, végül egy japán siratóval is keserített minket. Persze, borzasztó volt, de ettől még rettentő jól szórakoztunk rajta, ellentétben – gondolom – a szomszédokkal. A magyar és kirgiz népzenét ezúttal csak a youtube képviselte, ugyanis mi az énekléshez még túl józanok voltunk. Ezt követően heves vita támadt a részvevők között – köztem, és Takahasi között -, arról, hogy ki is volt az „igazi” Dracula. A japán azt a nevetséges állítását próbálta védeni, hogy Christoper Lee, míg szerintem Lugosi Béla még végstádiumú morfinfüggőként is hitelesebben tudta hozni a karaktert. Nem tudom, melyik félnek van igaza, de az biztos, hogy a japán tévedett. Egyszersmind aláásta mindezt, amit korábban az ázsiai kultúrfölényükről gondoltam…

Noha mára csak lazsálást terveztünk, azért az este elég mozgalmassá kerekedett, szinte alig várom, hogy „visszatérjünk” erre a szállásra, hiszen másnap reggel irány Karakol, a macskajajos társaságtól, pedig jó eséllyel még elköszönni sem fogunk tudni…

2018.07.03. – Szervezkedés, és más semmi

A reggeli ébredés után – az éjszakáról a legtöbb pozitívum, amit el lehet mondani, hogy nem hánytam álmomban, mint a szemben fekvő kisfiú - meglepően fitt voltam, ám hamar alábbhagyott a lelkesedésem, amikor kiderült, hogy még legalább három óra van az érkezésig, amit malmozással tölthettünk. Sajnos a vonat a régi pályaudvarra futott be, ami irgalmatlan messze volt a belvárosi hostelünktől, így a taxira majdnem annyit kellett fizetni, mint a 600 km-es vonatútra…

A szálláson egy telefonos zaklatónak kinéző srác fogadott minket, aki viszont anyanyelvi szinten beszélt angolul, amihez foghatóval korábban nem találkoztunk. Mivel mára nem volt érdemi terv, gondoltam, megpróbálkozhatunk a fényképezőgép javításával. Megkértem a srácot, hogy egyeztessen már a helyi Sony Centerrel, hogy kiderüljön, pontosan hová tudok fordulni a zárproblémával. Nem sokkal később már a szerviz címével a zsebemben indultunk el, mondván az utca alig kőhajításnyira kezdődik a szállástól. Ami így is volt, csak épp a szám nem stimmelt, addig ugyanis közel 6 km-et kellett kutyagolni az ekkor már szemerkélő esőben. Almatyban az eső koránt sem ritka vendég, ugyanis négyezres hegyek határolják, amiben igazán könnyen elakadnak a felhők. A klíma ettől kimondottan kellemes, a látvány pedig jóféle. A város egyébként látványosan igyekszik kinőni a szocialista örökséget, láthatóan jelen van a pénz úgy az állam, mint a városlakók részéről. Mindenhol felújítások, új épületek nőnek, minden nyugati luxusmárka képviselteti magát – olyanok is, aminek akár Budapest is túl kicsi piac -, rengeteg a német és japán felsőkategóriás autó, és az élet pezseg, kávézós negyed, klubbok, éttermek érik egymást, többnyire látható vevőkörrel. Ellenpólusként viszont érdemes megjegyezni, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az épületeket, amit 1950 előtt építettek, így az összhatást korántsem nevezném lenyűgözőnek…

A szervízben érdekes egyezkedés kezdődött a google translete segítségével, aminek a végén kiderült, hogy meg tudják ugyan csinálni a gépet, de nincs készleten alkatrész, aminek a beszerzése annyi időbe telne, hogy azt képtelenség kivárni. Ezzel el is dőlt, hogy Kínában fogok újra próbálkozni. Tartoztunk egy úttal az ördögnek, mondhatni, de visszafelé legalább a metróval tudtunk rövidíteni.

Mire visszaértünk a szállásra, ismét kicsit visszaesett az állapotom, amiről nehezemre esik eldönteni, hogy a betegség, vagy a kialvatlanság táplált-e, mindenesetre az utóbbit kezdtem el kezelni. Mikor felébredtem, hallom, hogy Rita kint beszélget a hostel többi lakóival, ráadásul elég érdekes témákról, így gyorsan csatlakoztam. Itt ismerkedtünk meg egy kínai-új-zélandi, valamint egy kínai-amerikai-kanadai sráccal, akiket régi cimboráknak tippeltem volna, holott az egyikről kiderült, hogy negyvenkét éves – durván 25-nek nézte mindenki - divatfotós, a másik pedig a húszas éveiben járó Oxfordban végzett orvos, és alig pár napja találkoztak először. Ami ennél is fontosabb, hogy további programokat, valamint útitársakat kerestek, aminek hallatán felcsillant a szemem, hiszen így be tudtam őket szervezni petroglifa nézőbe, ami kettesben teljesen esélytelennek tűnt, mivel kizárólag 4x4-es taxival megközelíthető, és 350 km-es utat jelent. Ez azért eléggé felhúzta a kedvemet, csak kapnék levegőt az orromon...

Már a vacsoránál sem éreztem magam kimondottan jól, de amint megcsapott a vonatkocsi fülledt, meleg, áporodott levegője, elkezd velem forogni a világ. Aranyfogú nénik könyököse balról, egy arcomba lógó láb jobbról, de legalább elértük az üléseinket. Amint helyre kerültek a csomagok lehuppanok. Mégsem a jó eső érzés kerít hatalmába, mint általában a klassz napok végén. Ez most valami más. A fejem hasogat, a veríték patakokban ömlik rólam, érzem, hogy hatalmába kerít valami kórság.

Ételmérgezés? Aligha. Nátha? Ugyan már. Elkezdem visszapörgetni az elmúlt időszak történéseit, és hirtelen elkomorodok. A piknik. Aligha az aszalt sárgabarackkal volt a gond, de könnyen előfordulhat, hogy az egyik feketeözvegy megelégelte birodalma dúlását, és kegyetlen bosszút ált rajtunk, a betolakodókon. Nem kárhoztathatom ezért, tette, mit a természete diktált. A sebeim – akad belőlük jópár – szinte egyszerre kezdenek lüktetni. Melyik lehet a felelős, melyiken keresztül került testembe a métely?

A feltételezett elkövető

Amennyire tudom a fekete özvegy mérgétől szenvedőknek szinte sosem sárgul be a szemük, vagy ezd el üszkösödni a csípés környéke. Pipa, semmiféle ehhez hasonló elváltozást nem észlelek. A gyanú beigazolódni látszik, én pedig tehetetlenül remegek felső ágyon, a nyitott ablak magasságában. Hirtelen a vörös milliónyi árnyalata kezd vitustáncba a szemeim előtt. Káprázat ez? Ha igen, lenyűgöző. A bukó nap sugarai millió tű képében törik át a horizont borító felhőket. Sosem láttam még ehhez fogható naplementét, és felmerül bennem a fájdalmas kérdés, vajon fogok-e még…

A méreg már szétáradt a szervezetemben. Nem tudom tovább tartani magam, szólnom kell Ritának, hogy tudja, mi a helyzet. Elhaló hangomat hallva azonnal elsápad, és rögtön felemelkedik hozzám. Erre a beszélgetésre nem lehet felkészülni. Én sem készültem, mégis meglepő könnyedséggel jönnek a számra a szavak. Válaszra nem is számítok, hadarom a teendőket. Próbálkozzunk meg egy gyógyszerkoktéllal, és bízzunk az isteni gondviselésben. Ha az állapotom még rosszabbra fordul, Shymkentben van a legközelebbi kórház, ha pedig elkerülhetetlen a legrosszabb, a festői Kumiszbasztau település lankáin, arccal a hegyek felé, üzbég vadásztőröm társaságában szeretnék nyugodni. Fáj látnom kedvesem zokogását, ahogy görcsösen a kezemet szorítja, hirtelen jött erőm elillanni látszik. Visszadőlök.

Érzem, hogy a testem döntéshelyzetben a pengeélen táncol. Befogadja-e a mérget, ezáltal egy Pókember szerű szuperlénnyé nemesedek, avagy gyengének találtatok és a pislákoló élet végleg kihuny a szememben. Még egyszer lepillantok Ritára, aki a sírástól kimerülten már csak dermedten mered maga elé. Érzem, a döntés nem az én szintemen születik, így nem ellenkezek tovább.

Próbálok elaludni, de a szervezetm tiltakozik. Félálomban néha körbetekintek. Egy idős nő – mit sem törődve a szeme előtt zajló tragédiával - a lehajtott fekhelyem püföli, mert attól nem lehet becsukni az ablakot. Nem bírok visszaszólni neki. Ekkor egy Miyagi mesterre feltűnően hasonlító kazah bácsi elhessegeti, majd a fülemhez hajolva tökéletes angolsággal azt suttogja, a nagy erő bizony nagy felelősséggel is jár. Elájulok.

Reggel kilenc. Kicsattanó erőben ébredek. Kell pár másodperc, míg a tudatosul bennem hol is vagyok, de gyorsan kiül arcomra a diadalittas mosoly… Leugrom pamlagomról, a hitetlenkedő, de láthatóan megkönnyebbült Ritát pedig keblemre ölelem. Újsütetű pókösztönöm azt súgja, az ítélet: ÉLET.

2018.06.29. – Vágtatás a prérin... mármint a sztyeppén (folytatás)

Ott tartottunk tehát, hogy a határátlépés sima volt, mint eddig mindig. A kazah oldalon gyorsan felszállt hozzánk egy lány, akinél tudtunk pénzt váltani, valamint beszerezni egy helyi SIM-kártát, amit biztonsági okokból mindenképpen szükségesnek tartottam. Ezt követően másfél óra eseménytelen buszozás várt ránk Shymkentig, Kazahsztán harmadik legnagyobb városáig. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a telefonom jelzése szerint újabb órát ugrottunk az időben (+4 óra Magyarországhoz képest), így biztosan későn tudunk már csak megérkezni. Mivel semmiféle kihagyhatatlan látnivalóról nem tudok, egyből átverekedtük magunkat a városon – már látszik, hogy itt a taxizás nem lesz annyira olcsó mulatság -, majd alig öt perccel az után, hogy megtaláltuk a kisbuszunkat, már el is indultunk Turkesztán felé.

Örülök, hogy kaphattunk egy kis ízelítőt a kazah sztyeppéből, de alapvetően meg tudom érteni őseinket, hogy végül tovább álltak – még ha ehhez kellett némi noszogatás is -, mert a végtelen síkság nem csupán egyhangúvá tud válni, de én azt sem értem, hogy egyáltalán a tájékozódást miképpen oldották meg… Azért a tájkép monotonitásán sokat dobnak a változatos haszonállatok. Marhák, birkák, kecskék, tevék és mindenekelőtt lovak legelésztek a Szentpétervárból Pekingig vezető főút mellett. Sajnos szajgákat nem láttunk, pedig elvileg élnek errefelé, legalábbis a legutóbbi tömeges kihalásukig éltek…

Turkesztánról azt olvastam, hogy egy kisváros, amit az erősített, hogy a booking.com-on nem találtam szálást a településen, ehhez képest megérkeztünk egy olyan helyre, ahol étterem-éttermet ért, az emberek hömpölyögtek a parkokban és a „bulváron”, ráadásul olyan egyetemi kampusz mellett mentünk el, amilyent nálunk se látni. (Utánanéztem, és egy Debrecen méretű városról van szó…) A wikitravelen kinézett szállásunkat is könnyen megtaláltuk, mely kb. 100 méterre volt a központi parktól, és nem tudtunk volna úgy eldobni egy követ, hogy ne egy vendéglátóhelyet találtunk volna el vele. A hotelt egy nagyon aranyos idős házaspár vitte, akik angoul semmilyen szinten nem kommunikáltak, a jelbeszédben viszont annyira profik voltak, hogyha ügyesebb vagyok, talán még a robotika fejlődésének humánerőforrás menedzsmentre gyakorolt hatásairól is el tudtunk volna beszélgetni. A szobánk bármely üzbég szálláshoz képest elmaradt ugyan színvonalban – tekinthetjük a szálláshelyek Wichmann kocsmájának, amennyiben az elmúlt 35 évben vélhetően itt sem nyúltak semmihez -, de ezzel (+melegvíz) – főleg ilyen áron – simán ki tudnánk egyezni a továbbiakban is.

Mivel ma nem volt alkalmunk igazi ebédre, gyorsan beültünk egy étterembe – ami Budapesten is megállta volna a helyét, gondolom a tulaj egy francia nyaralása ihlette -, majd a lemenő nap fényében körbe sétáltuk másnapi célállomásunkat, a város közepén elterülő mauzóleumot. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, de a műemlék együttes sokkal jobb volt, mint amit vártam, személyes kedvencemmé lépett elő. Persze az épületeket már zárva találtuk, így csináltunk pár jó napnyugtás képet a teve-karaván plasztikákkal, és visszatértünk a szállásra. Noha ma volt a VB első pihenőnapja, igen sokáig tartott az éjszakánk, de legalább a naplóval egész jól sikerült haladnom… Az első benyomás Kazahsztánról mindenképpen szuper.