2021. március 2. – Katolikus misszió a Delta-népénél

Antunak sikerült kiderítenie, hogy a Jinkából jövő busz nagyjából 9-10 felé érhet Turmiba, így még azelőtt megejtettük a reggelit. Most nem volt ott velünk – nekünk pedig lankadt az éberségünk -, ennek nyomán ugyanazon a helyen, ahol szuper reggelit ettünk fillérekért, most be kellett érnünk jóval puritánabban kb. dupla áron. Egyébként Antu folyamatosan alkuszik nekünk – és a hátizsákos utazók beszámolója alapján kalkulált, meglehetősen konzervatív költségbecslésemhez viszonyítva is sikerrel -, a teljes út távlatában kb. a díja felét visszahozta az ilyen jellegű segítség. Végül kilenckor tényleg befutott a busz, Antu pedig odarohant egyezkedni. Ülőhely ugyan nincs, de elvisznek minket, ehhez pedig csak annyit kellett tennünk, hogy elsétáltunk a város határában lévő rendőrségi ellenőrzőponton túlra, hogy a sofőr ne kapjon bírságot a túltöltött járatért. A rendőrség elég szigorú, simán parancsoltak le már valakit buszról csak azért, mert nem volt maszkja…

Némi ácsorgás után – sokáig húzódott az utasok reggelije -, tényleg felengedtek a buszra, Rita pedig le is tudott ülni. Nekem sem kellett sokat ácsorognom, egy helyi srác átadta a helyét, tekintettel a hátamon lévő méretes táskára. Azért ez kedves dolog, mivel Omorate-ig 70 km az út. Viszont ami meglepő – ugyan nem számomra, mivel olvastam róla korábban, de a helyi viszonyokat tekintve mindenképpen -, hogy az út egész végig nagyszerű minőségű aszfalt, sőt egészen a 20 km-re lévő kenyai határig meg van csinálva, így a busz alig egy óra alatt oda is ért. Persze az utolsó másfél kilométer a rendőrségi ellenőrzésekkel, és a néhány méterenként leszálló utasokkal hozzátett még további húsz percet.

Omoratéról a törzseken kívül egyetlen dolgot érdemes tudni, hogy Etiópiának a Danakil utáni legmelegebb pontja. És a Danakillal ellentétben itt jelenidőben is tényleg pokoli volt a hőség. Turmiból nagyjából ötszáz méter szintet ereszkedtünk, ez további négy fokot jelentett, ami így nagyjából 42 körül mozgott. Már az komoly kihívás volt, hogy eljussunk a vendégházunkba, de néhány liter jeges víz elfogyasztása helyretett minket, legalábbis részben, mert a mai napon beszedett torokgyulladást már majdnem egy hete nyögöm. Mivel ma van a piacnap – ezért is voltak buszok – fél kettő környékén összeszedtük magukat, és elindultunk. Antu szerint az itteni piac nem olyan centralizált, mint a többi, de ez számunkra nem tette kevésbé érdekesnek a helyet, főleg mert az itteni Dassanech törzs viselete, megjelenése teljesen eltért a korábban látottaktól. Egy a kenyai turkanákkal rokon népről van szó, a bőrük nagyon sötét, ékszereik és ruhájuk – már ami van – színösszeállítása pedig kifejezetten elegáns. Ami pedig nagyon szembetűnű még, hogy Etiópiában ez a csoport az egyetlen, ahol a nők a fejük tetején hordják a terheket. Ez Afrika más részein megszokott, de itt eddig még nem találkoztunk hasonlóval. Egyébként az, hogy nincs egy fix helyszíne a piacnak azzal az előnnyel is járt, hogy nem volt belépő sem.

Miután körbesétáltuk a várost, az az ötletem támadt, hogy látogassuk meg a sok helyen táblával jelzett katolikus missziót. Persze kísérőnk is akadt bőven, vagy egy tucat gyerek követett minket kisebb nagyobb távolságra, mígnem feltűnt a templom. Az atya gyorsan beinvitált minket a kerthelységbe, majd vízzel, kávéval – ott helyben kezdték el a kávébab pörkölését… - és pattogatott kukoricával kínált minket. Majdnem másfél órát maradtunk, később a másik pap is csatlakozott, közben rendkívül sok érdekességet hallottunk az itteni életről, a törzsek körében végzett hittérítői munka nehézségéről, az általuk üzemeltetett iskola és árvaház működéséről. Egészen megható volt látni, ahogy ez a két derék ember a helyiek felemelésén munkálkodik, illetve az is különleges, hogy ezen a vidéken az egyházi ember nemcsak a társadalom spirituális, de szellemi elitjét is képviseli. Ami viszont kicsit fura volt, hogy az atyához tartozott fiú és szentlélek anya és gyermek is, ami nem biztos, hogy összhangban van az egyház cölibátusra vonatkozó irányelveivel… :) A beszélgetés után kérésünkre a templomot is kinyitották, majd utunkra bocsátottak minket.

A törzsi faluhoz át kellett jutnunk az Omo-folyón, ami viszonylag egyszerűen ment volna a falu határában lévő új hídon keresztül, de azt „sajnos” a turisták nem használhatják, így kénytelenek voltunk megfizetni a révészt. Még a falu előtt találkoztunk pár szorgos halásszal, néhány a falu határában élő számkivetettel, majd egy kecske- és tehéncsordával együtt megérkeztünk a településre. Eddig egyedül a Karo törzs lakott igazi falvakban, a többiek inkább lazán összefüggő családi kunyhóblokkokban. Nos, itt klasszikus faluról beszélhetünk, nagyjából 100 szemétből és bádoglapokból összetákolt kunyhó elképesztő látványa fogadott minket. Nemcsak a kunyhók hihetetlen igénytelensége és szegényessége volt mellbevágó, de elképzelni is nehéz, mennyire forrósodhat fel egy ilyen tákolmány a tűző napon. Szerencsére ez utóbbit nem is bízták a szegényes fantáziánkra, gyorsan be is invitáltak az egyikbe, ahol egy nőt, két kislányt és egy újszülöttet találtunk. Meg nagyjából ötvenöt fokot, amit az egyik hölgy azzal is tetézett, hogy bent főzött… Viszonylag rövid idő is elég volt ahhoz, hogy egyrészt nyakig mocskosak legyünk, másrészt a hőguta határára kerüljünk, és inkább kikászálódjunk ebből a krematóriumból. Fel nem foghatom, hogy ki és miért akarna önszántából ilyen helyen élni, főleg, hogy a faluban még volt egy-két tradícionális, gallyakból épített viskó is, ami – az esőt leszámítva – ezerszer kellemesebb helynek tűnt.

A törzs egyébként mintegy 50.000 tagot számlál, a falvak fiataljai pedig a beltenyészetet elkerülendő nem házasodhatnak egymással. Ebben a tekintetben ezek a kvázi ősemberek kicsit bölcsebbnek tűnnek az európai monarchiáknál. :) Mivel a férfiak döntő többsége még az állatokat legelteti, zömében nők és gyermekek voltak a faluban, akik zokszó nélkül tűrték a fotózást, persze cserébe a túra végén minden létező kézműves terméket megpróbáltak eladni nekünk. A nők hajviselete itt teljesen más, mint a korábbi törzseknél, és annak függvényében változik, hogy hajadon/házas/anya-e. Mindegyik opció elég mutatós volt. Egy hatalmas krokodilfogas nyakláncot majdnem sikerült is lealkudnom két dollárra, de mielőtt megadta volna magát az árus – ekkor már távozófélben voltunk - , az elöljáró egy pálcával mindenkit visszazavart a faluba. A látóhatáron ugyanis felbukkant néhány újabb turista, nekik is meg kell mutatniuk magukat… :) Szerencsére az úton még találkoztunk két hazafelé tartó lánnyal, akik csomagot cipeltek, így egy ilyen jelenetet is sikerült megörökíteni.

Omoratéba visszatérve Antu jó hírrel szolgált, sikerült helyet foglalnia a holnap hajnali buszra, ennek örömére el is mentünk inni egy teát, amit errefelé nagyon finoman csinálnak. Közben persze egy csomó új „barát” is ránkakaszkodott, akik gyenge angolsággal, viszont az alkoholból fakadó bátorsággal próbáltak meg rávezetni nagy bölcsességekre, bár a konkrétumok nem nagyon akartak összeállni. A meleg még mindig nagyon nehezen viselhető volt, ami csak a teljes sötétség beállta után csillapodott valamelyest, ami már a hotelünkben ért minket, vacsora közben. Ezt követően ért minket a felismerés, hogy a szobánk ablakának rácsa hiányos, így éjszakára kénytelenek leszünk becsukni azt. Ami kiegészülve azzal a ténnyel, hogy nincs ventilátor – ezt leszámítva sok gond nem volt a hellyel -, egészen tragikus éjszakai élménnyel kecsegtetett...

2021. február 24. – Csónaktúra Crocosaurusszal

De ne rohanjunk annyira előre. Remek ötlet volt a belvárosi szállás, hajnali négy körül a teljesen kihalt városban öt perc alatt a buszpályaudvarnál voltunk. (Mondjuk nem is bámészkodtunk a könnyed andalgás közben.) Némi keresgélés után a buszunk is meglett, majd szomorún konstatáltuk, hogy a jegyre nyomtatott 4:30 az a gyülekező, nem pedig az indulás időpontja. Kedves tőlük, hogy kalkulálnak a helyiek késésre való hajlamával, én mindenesetre tudtam volna még aludni pár percet. Pontban ötkor viszont elindultunk, és gyorsan magunk mögött hagytuk a várost, ami abból tűnt fel, hogy az út meglehetősen ótvar lett. Míg az ország keleti részében lévő utak mind az elmúlt 7 évben épültek, addig ez jóval régebbi, volt is ideje lerohadni. Néha kicsit hajmeresztő volt, mennyire billegett a busz, cserébe viszont imponáló sebességgel haladtunk. A napfelkelte után, immár a törzsi tartományon belül haladva nagyon szép falvakat kereszteztünk. A kör és a téglalap alakú vályogkunyhók is kiváló állapotba voltak, ráadásul a legtöbbet szépen ki is festették. Sokáig az sem volt kérdés, hogyan boldogulunk majd az Omo-völgyben, mert a mellettünk ülő odavalósi guide már a buszon feljánlotta szolgálatait. Ha nem állunk meg egy teljesen felesleges „reggelire”, már bőven dél előtt letudhattuk volna a 450 kilométert, de így is elég gyorsan megérkeztünk Arba Minchbe, ami a térség messze legnagyobb városa 25.000 fős egyetemmel.

A megállóban újabb guideok és túraszervező cégek ugrottak a nyakunkba, a legkitartóbb pedig a Lonely Planeten kinézett szállásig, 4 km-en át követetett minket. Miután elfoglaltuk a meglepően kényelmes szobát, el is kezdődött a zsongításunk. Persze a soknapos Omo-völgyi túrát akarták volna eladni, de arról szó sem lehetett, ellenben délután el szerettünk volna menni a Chamo-tó óriáskrokodiljaihoz, ami igényelt némi szervezést. Mire végeztünk az ebéddel elég nyilvánvalóvá vált, hogy az ajánlatuk nem kihagyhatatlan, így elballagtunk az amúgy monopolhelyzetben lévő hajózási társasághoz – direkt úgy választottam a szállást, hogy ez sétatávolságban legyen -, ahol egy egész szimpatikus srác gyorsan megértette az igényeinket. Kiderült, hogy véletlenül sem kell terepjáró a csónakház megközelítéséhez, ráadásul a hajóskapitány elég, nem kell további guide, így a korábbi 3500 birres ajánlat helyett – ezt forintban hattal kell szorozni a nem hivatalos árfolyamon – a 2300-at már jó szívvel fogadtuk el. (Ez még mindig piszok drága, de háromnegyede a hajó fix díja.)

Míg megérkezett a kapitány és a tuktuk beszélgettünk a túraszervezővel az elkövetkező napokról, és magától ajánlott egy olyan opciót, amit korábban senki, tehát nem a túrát adta volna el, hanem egy kísérőt, aki minimális költséggel jönne velünk tömegközlekedéssel kilenc napon keresztül, és elsimítaná a borítékolható problémákat. Nagyjából arról a konstrukcióról van szó, amit a jijigai kirándulás alkalmával kitaláltam. Ez őszintén szólva elgondolkodtatott, mivel bárhány leírást olvastam is az Omo-völgy hátizsákos bejárásáról, mind kiemelte, hogy bármennyire érdekes dolgokat láthat ott az ember, összességében meglehetősen kellemetlenül érezték magukat. Ami a korábbi akha törzsnél tett látogatásunk tapasztalata alapján teljesen hihető volt… A törzsek jellemzően se nem kedvesek, se nem érdeklődőek, se nem barátságosak. Legalábbis egy ismeretlennel szemben nem. Abban maradtunk, hogy a hajótúra után visszatérünk erre a kérdésre, elvégre ezt Ritával külön is meg kell beszélni.

A kikötő alig tíz kilométerre található a várostól, és jelenleg két méterrel a Chamo-tó vízszintje alatt. Nem teljesen értem, hogy miért ilyen extrém magas a vízállás, ha még messze nincs esős évszak, de elég fura látványt nyújtottak az épületek, amiknek csak a tetejük lógott ki a vízből. Persze ez a legkisebb baj a jelen helyzettel, a nagyobb, hogy a magas vízállás nehezíti az állatok megfigyelését. A krokodilok például nem tudnak napozni a „krokodil piac” névre keresztelt területen, ráadásul a vízilovak kedvenc helye is bőven víz alá került. Persze a kapitányunk – rutinos tengeri medvének néz ki, mint egy barna Piszkos Fred karikatúra – tudja hová menekültek az állatok, így az ártéri erdő fái között manőverezve haladtunk a cél felé. Ami elég hamar feltűnt, hogy a térség nem szűkölködik a fehérfejű halászsasokban, többet látni belőlük, mint egy texasi republikánus nagygyűlésen. Fennséges látványt nyújtottak, ahogy néha magányosan, néha párban kémlelték a vizet, és alkalmasint minket. Az egyetlen – legalábbis belátható távolságban – hely, ahol krokodilok lapos területet találhatnak a vízszint magasságában a tó egyik szigete, ahová majnem 45 percig tartott az út. Első körben még csak kisebb-nagyobb vízimadarakat láttunk, de a part mellé fordulva rögtön feltűntek a krokik. 4-5 méteres, hatalmas példányok csobbantak a vízbe, amekkorákhoz foghatókat közelről nem láttunk, de egy még maradt a parton, így azt próbáltam valahogy becserkészni. Ekkor Rita oldalba bökdösött, hogy szerinte a tőlünk kb. tizenöt méterre lévő óriási szikla valójában egy krokodil, én simán lehurrogtam, mondván ekkora nem létezik a világon. De amint kiálltam a csónak elejére, így felülről is megszemlélhettem, be kellett látnom, hogy mégis!

Mivel a csónakkal nem tudtunk közelebb kerülni, szóltam a kapitánynak, hogy én itt most kiszállnék, és mivel kissé hiányos volt a verbális arzenálja, esélye sem volt meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy kisebb körben kerülve próbáltam a gigász közelébe kerülni, de csak félig jutottam, amikor észlelt, és egy hatalmas ugrással a vízbe vetette magát. Nem szokásom lebecsülni a képességeimet, de szinte biztos, hogy a maga kb. 800 kilójával ez a példány valamivel erősebb nálam, talán még nagyobbat is harap, mégis megfutamodott… Pár másodpercet még várhatott volna, de így is sikerült egy egész jó felvétel. Miután kihüledeztük magunkat a hüllők méretén, és sikeresen a vízbe is tereltük mindet – az utánunk érkező csónak látogatóinak feltétlen örömére… -, visszaindultunk és tettünk egy kitérőt a vízilovak felé. De a mi szerencsénk sem végtelen, ha őkelmék ott is voltak, jó mélyen a felszín alatt relaxáltak. Persze az is kérdés, mennyire jó ötlet vízilovakat csónakból vizslatni… Amiért jöttünk, sikerült, így elégedetten térhettünk vissza a szállásra.

Visszaérkezés után felhívtam a srácot, hogy kiderüljön, milyen kísérőt tud ajánlani, és első körben elég kedvező ajánlattal rukkolt elő, de természetesen személyes találkozó nélkül ilyesmiben nem dönthettünk. Le is szerveztünk egy esti találkozót, előtte pedig megrendeltük a vacsorát. A leendő guideunk egy földrajz szakos rasztafári, aki hét éve visz túrákat a völgybe, igaz a legutolsó nyolc hónapja volt, hisz mostanság érthető módon nem pörög az üzlet. Mivel elég értelmes fazonnak tűnt, aki képbe van a helyszínekkel és a tömegközlekedési lehetőségekkel kapcsolatban is, hajlottam a dologra. Végül peresze az ár győzött meg, Antu kb. 100 dollárt kap majd a kilenc napos bébiszitterkedésért, cserébe csak annyit várunk, hogy ne kellemetlenül fura, hanem nagyszerű élményekben legyen részünk. Összehaosnlítás végett, a szervezett túrák 180 és 210 dollár között futnak per fő, per nap. Igaz, úgy hat nap alatt be lehet járni mindazt, amit mi terveztünk. Miután az üzlet megköttetett, mi még maradtunk kicsit a bárban, és persze azonnal megkörnyékezett minket egy harmadik túrszervező is – inkább Ritát, mint engem :) -, de szerncsére gyorsan belátta, hogy neki itt babér nem sok fog teremni… A másnapi indulás időpontját kellemes hajnali 5:20-ban határoztuk meg, elvégre piacnap van Key Afer-ben, minket pedig még öt óra buszozás választ el ettől…