2018.08.14. – Az ő kis falujuk

A tizenkét órás vonatút hagyján, de ezen túlmenően is baromi macerás eljutni Pingyaoba, legalábbis Luoyangból. A vasútállomásról ötszáz métert sétáltunk a buszpályaudvarig, ahol miután a recepciósnak bemondtam egy szót, „Pingyao” nevét, azt a választ kaptam, hogy nem beszél angolul… Mondom, még szerencse, hogy ez nem angol, hanem egy kínai város neve, úgyhogy kerítsen valakit, aki legalább megpróbálja értelmezni, amit mondok. Kisvártatva kiderült, hogy az útikönyv téved, ugyanis a buszunk egy másik pályaudvarról fog indulni. Sebaj, legalább volt szerencsénk betérni a pályaudvar mosdójába, ami egészen új szintre emelte a személyes tér hiányát. A legtöbb wc-n ugyanis nem volt ajtó, így alaposan szemügyre lehetett venni – már akit érdekel az ilyesmi – a sorban guggoló emberkéket, akik ráadásul a dolgukat egy nagy közös csatornába végezték, ami átment az összes fülke alatt, és gondolom néha átmosták. Ritának legalább ekkora élmény volt.  De nincs megállás, elbuszoztunk a második pályaudvarig, ahol már csak egy órát kellett várnunk az indulásra. Az út további két és fél óra volt, így alig 17 óra alatt tettük meg az 500 km-t. Biciklivel gyorsabb lett volna.

Átsétáltunk a vasútállomásra, hiszen majd innen utazunk tovább, de ez volt az első, ahol nincs csomagmegőrző. Persze a boltosok rárepültek a piaci résre, így rendesen megkopasztottak minket cserébe, hogy otthagyhassuk a hátizsákokat. Ennyi szívás után igazán reméltem, hogy a falu tényleg olyan szép lesz, mint ahogy azt a madarak csiripelték.

A nyugati kapun közelítettük meg az óvárost – melyet szintén kínai recept alapján újítottak fel, dózerolás után -, amit végig városfal, és 60 őrtorony vigyáz. A házakat a fő útvonalak mentén kivétel nélkül rendberakták, nagyon ízlésesen, de valami mégis zavart, csak még azt nem tudtam, hogy mi. Később rájöttem, hogy az utca túl szélesnek hat a földszintes épületek között – kell is a hely az egymást három sorban előző elektromos turistabuszoknak… -, de szerencsére amint elértük a sétálózónát, változott a helyzet. Tényleg minden épület egy-egy ékszerdobozként újult meg – hogy egy elcsépelt hasonlatnál maradjak -, az összhatás pedig ennek megfelelően gyönyörű, ráadásul itt a turisták sem voltak zavaróak, még úgy sem, hogy minden második közös fényképet akart csinálni velünk. Egyébként a faluba ingyenes a belépés, de van egy háromnapos összevont jegy a legfontosabb történelmi épületekbe. Mivel esélyünk sem volt bejárni mindet, ezért nem éltünk az opcióval, és ami azt illeti, nem is lett hiányérzetünk, mert az élményt tényleg az összhatás adja.

Nem kis területről van szó, főleg, ha letérünk a turistacsapásról és megnézzük a még nem felújított épületeket, melyek egyébként szintén elég jól mutatnak. El is ment az idő eléggé, főleg, hogy egy órát pihentünk egy parkban, a már éppen zavaró meleg miatt. Este persze visszamentünk a centrumba, hogy mindezt kivilágítva is megnézhessük. Az épületek, az utcák nagyon látványosak voltak a lampionok fényében, ami viszont kisebb hiányérzetet teremtett, hogy a városfalat és a tornyokat nem világították ki, amit egyáltalán nem értek.

Mivel a vonatunk lassan indult, mi is elköszöntünk a várostól, felmarkoltuk a csomagjainkat, és vártuk a szerelvényt. A vonat Belső-Mongóliába tartott, ennek megfelelően elég sok mongol ült rajta, akik a hanokhoz képest igencsak lepusztultnak tűntek. Ez volt a legzsúfoltabb, legkényelmetlenebb járatunk eddig, amit csak tetézett, hogy egy család üvöltözésig – és majdnem tettlegességig – fajuló vitába keveredett a kallerrel, amit csak a rendőrök tudtak megfékezni. Ha nem erre ébredek – Rita viszont egyedüliként a vonaton átaludta az egészet :) -, talán jól szórakoztam volna, így azért szívtam a fogam rendesen.