2021. június 3. – A Kairói Múzeum kincsei

Nagyjából hajnali egy körül járt – Rita már régen alvással múlatta az időt -, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam az Asszuánban megismert német lánynak, ha már a belvárosban lakik és meghívott magához, akár élhetnénk is az ajánlattal ezen a viszonylag késői órán. Nagy meglepetésemre válaszolt is egyből, miszerint a tengerparton tölti a szabadságát, de a lakótársa is éjszakai bagoly, biztosan beenged minket, majd megpróbálja elérni telefonon. Cserébe megkaptam a srác WhatsApp számát, és azt, hogy a lakás nagyjából hol található Zamalek szigeten. Hajnali fél háromkor úgy érkeztünk meg a Kairó központjában lévő Tahrir térre, hogy a WhatsApp üzenetre nem kaptam választ, így totál tanácstalanul hagytuk el privát buszunkat. Pár perc várakozás után arra jutottunk, hogy kimegyünk a gízai szállásunkhoz, ahol elvileg a következő éjszakától van foglalásunk, meg is rendeltem az Ubert. Ezzel csak az a probléma, hogy a nagy csomagjaink lerakása továbbra sem megoldott, mert ha a szálláson ott is tudjuk hagyni tíz napra, a Piramisokat leszámítva pokoli messze van mindentől. Ekkor azonban három dolog is történt gyors egymásutánban. Az első, hogy a taxis visszamondta a fuvart, így újat kellett rendelni. A második, hogy a srác visszaírt, hogy szívesen lát minket e késői órán is. A harmadik pedig, hogy lemerült a mobilnet keretem…

Az érkező taxit a rendszám alapján meg tudtuk találni, csak éppen adódott a kérdés, hogy milyen címre menjünk, mert azt pontosan nem tudtuk. Végül az előzetes gízai rendeléshez képest megadtuk azt a szállodát, amit még korábban a német lány írt, mint a lakáshoz közeli, közismert pont. Az Uber továbbra is elképesztően olcsó Egyiptomban, a hajnali fuvarért sem kértek kilométerenként 100 forintot, és forgalom híjján alig pár perc alatt megtaláltuk a Flamenco Hotelt. Itt némi könyörgésre volt szükség, hogy használhassuk a hotel wifijét, de mivel Ritát mindenki megsajnálja, hamarosan lett netünk, és el tudtuk érni a srácot. Mint kiderült a lakás a hotellel szemben lévő 20 emeletes toronyház tetején volt, ahová nem kevés izgalom, és még annál is több mázli árán hajnali háromkor sikerült is bejutnunk. Vendéglátónk, Marcus egy félgörög-félkolumbiai hippi gyanúsan német névvel, aki épp most fejezi be arab nyelvi tanulmányait – hét nyeven perfekt -, hogy a jövőben Diana hercegnő nyomdokain haladva a taposóaknák elleni küzdelemmel foglalkozhasson. Tehát pont olyan fazon volt, amint amilyennek elképzelünk valakit, aki hajnali háromkor befogad két tök ismeretlen embert, akik egyébként különösebben nincsenek is rászorulva a segítségre…:) Fél óra beszélgetés után kaptunk egy kulcsot a lakáshoz, majd mi inkább elmentünk aludni, mert ellentétben Marcussal, mi nem alvással szeretnénk tölteni a napunkat.

Meglepően korán, kilenc körül össze tudtuk szedni magunkat, de mivel az ezt követő kör – bevásárlás, SIM feltöltés, pénzváltás – elég nyögvenyelősen ment, már dél volt, mire eljutottunk a Kairói Múzeum legendás lazacszínű épületéhez. Mivel előző látogatásom tizenhat éves emlékei némileg megkoptak - ráadásul akkor csak egy villámlátogatásra volt idő -, én is nagyon izgatottan vártam a világ legjelentősebb egyiptomi gyűjteményének bejárását. Még azzal együtt is, hgy két hónappal ezelőtt, egy hatalmas parádé keretében a múzeum legfontosabb tárlatát elköltöztették az újonnan épített Egyiptomi Civilizáció Múzeumába, de erről majd később. Egyiptomban először itt nem sikerült kialkudnunk a kedvezményes jegyet, de ezen azért könyen túltettük magunkat.

Egy olyan múzeum esetében, ahol mintegy 120.000 tárgyi emléket őriznek a fáraók korából, nem ragadtatnám magam a részletes bemutatásra, de szeretnék kiemelni néhány részt, ami az ötórás bejárás alatt a legnagyobb hatást gyakorolta ránk. A múzeum az alapos bejárás alatt egy kicsit logikátlanul rendezettnek, és némileg elhanyagoltnak tűnt, de ez a műtárgyak minőségéből semmit nem von le. A legfontosabb kollekcióknak a szarkofággyűjteményt – ahol a sokrétegű, díszes, többnyire fa koporsók százait lehetett megtekinteni -, Yuya és Thuya egyiptomi nemesek sírjából előkerülő kincseket és múmiákat, valamint a bebalzsamozott állati tetemetek emelném ki. Illetve az összes közül kiemelkedik Tuthankamun kincse, ami a világ valaha talált legfontosabb régészeti lelete. Mivel a legtöbb fáraósírt az évezredek során kirabolták, még megbecsülni is nehéz, hogy azok milyen mesés kincsek felett diszponálhattak, ha ezt az egyébként jelentéktelen, fiatalon elhalálozott fáraót is ilyen pompában indították utolsó útjára. A kincseket egyébként szigorúan tilos fényképezni, de ez csak akkor vált egyértelművé, amikor az első kép – ami a 11 kg színaranyból kovácsolt halotti maszkot ábrázolta – elkattintása után három biztonságiőr ugrott rám, és töröltette azt. (Nem túl nagy sikerrel.:)) De a fáraó kincsein kívül is rengeteg, korokon átívelő érdekességet találhatunk a Múzeumban, ami továbbra is Kairó város elsőszámú látványossága.

Mire végeztünk a bejárással, már szinte estébe hajlott az idő, így gyorsan visszamentünk a szállásra, átcsoportosítottuk a holminkat a két kisebb zsákba, rendeltünk vacsorát, majd este kilenc körül megcéloztuk a korábban már lefoglalt szállásunkat a Piramisok tövében. Egy kellemesen olcsó taxiút és némi adminisztrációs probléma orvoslása után – elvesztették a foglalásunk – elfoglalhattuk az egész túránk legjobb ár-érték arányú szállását. Új hotel, teljes panorámával a piramisokra 12 dollárért… Mutassanak egy hasonlót Európában!

2021. június 4. – Szép nagy piramisok, szevasztok

Reggel kellően izgatottan vágtunk neki a napnak, és a napi víz és élelemadag beszerzése után elindultunk a bejárat felé. Viszont alig tettünk meg ötven métert, amikor egy teljesen szürreális forgalmi dugóba botlottunk. Kiderült, hogy a hivatalos nyitás után fél órával, most kezdik el beengedni a fogathajtókat, lovagoltatókat, tevegeltetőket. Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy a szűk utcán kb. háromszáz állat között kellett átverekednünk magunkat, ami majdnem tíz percbe telt. Természetesen a tulajok már ekkor igyekeztek leszervezni minket egy fuvarra, de aligha hihették, hogy ez az agyrém zsúfoltság bárkinek a kedvét is meghozta volna a lovagláshoz. Mi egyébként sem terveztünk ilyet. A látogatókat egy másik kapun engedték be, szerencsére a korai időpontnak hála még nem volt kifejezetten nagy sor.

A turistabuszokkal ellentétben mi keleti irányból közelítettük meg a területet, így még tömegek előtt szembetaláltuk magunkat a Nagy Szfinxszel, ami legalább akkora jelképe gízának, mint maguk a piramisok. Sajnos a közvetlen környezete – ellentétben az első látogatásommal – már le volt zárva, de ezt annyiban nem bántuk, hogy az emberek legalább a fényképeken sem tudtak bezavarni. Itt elég sok időt töltöttünk, készült pár rettentően kommersz, vicceskedő felvétel – utoljára talán a pisai ferdetoronynál idétlenkedtünk így - is, de ennyi gyengeség engedtessék meg nekünk is. Ezt követően olyasmi történt, ami legutóbb bő két éve Thaiföldön, megjelent egy magyar turistacsoport. Az élményt akkor úgy jellemeztem, mintha az autószerelők és hajszobrászok éves taggyűlésén lett volna jelenésünk, és ez a mostani is egészen hasonló érzést keltett, szinte már parodisztikusan tulok figurákkal. Sajnos életre szóló barátságok nem köttetettek, mivel csoporthoz méltó módon három percnél többet nem tölthettek egy helyen, így mire felócsudtunk volna a sokkból, már kámforrá is váltak honfitársaink.

A szfinxtől alig öt perc sétára található Kefrén-piramisa, ami bár néhány méterrel leszorul a dobogó tetejéről, de az összes piramis közül ez tűnik a leglátványosabbnak. Ennek két oka van, egyrészt mert egy kisebb domb tetejére épült, így érzésre magsabbnak látszik Kheopsz piramisánál is, ráadásul egyedül ezen a piramison maradt meg a csúcs körül az eredeti borítás. Az elkövetkező órákban a két nagyobb piramist jártuk körbe, miközbe serényen hajtottuk elfelé a turistákra vadászó árusokat és lótulajdonosokat. Utóbbi meglepően könnyen ment, mert bár továbbra is rengetegen vannak, elég könnyen viselték a visszautasítást. Nehéz felfogni, hogy milyen méretű épületekről van szó. Az építésekor majdnem 150 méter magas Kheopsz-piramis 2,5 millió egyenként kéttonnás kockákból lett összerakva, amit testközelből nézve az ember, hajlamos lesz elhinni, hogy egy idegen civilizáció alkotása. Némileg kellemetlen meglepetés, hogy a Kheopsz fáraó díszhajóit bemutató múzeum felújítás miatt zárva volt – tudni illik, a fáraó 40 méter feletti hajóit is eltemették vele, hogy legyen mivel átkelnie a túlvilágra… -, így azokat ki kellett hagynunk. Miután kívülről feltérképeztük a területet, adódott a kérdés, hogy belülről is érdekesek lehetnek-e, és ha igen, akkor melyiket nézzük meg. Mint kiderült, a Kheopsz piramisba alig néhány embert engednek be naponta és egyébként is négyszer drágább, mint a teljesen hasonló Kefrén piramis, így utóbbira esett a választásunk. Mint kiderült, az extra jegyet helyben nem lehetett megváltani – sem a keleti kapunál, ahol bejöttünk… -, így el kellett ballagnunk a főbejárathoz. Időnk volt elég, és szerencsére a hőség sem volt elviselhetetlen.

Legalábbis kint. Előbb ereszkedni, majd emelkedni kezdtünk a piramis gyomrában egy nem túl szűk járaton keresztül, ezzel párhuzamosan pedig a páratartalom ugrásszerűen megnőtt, mi pedig alig kaptunk levegőt. Alig néhány perc volt elérni a fáraó szarkofágját rejtő kamrát, ahol tömeg ugyan nem volt, de a betévedő egyiptomi fiatalok mindent megtettek a diszkonfortérzetünk növelése végett. Hangoskodtak, belemásztak a sírba, ráadásul véletlenül sem sikerült olyan képet készítenem, amibe ne másztak volna bele csakazért is. De ezzel együtt persze megéri megtekinteni egy ilyen fantasztikus épületet belülről, még akkor is, ha ebből a perspektívából a valós méretekre tippelni sem lehet. Miután Kheopsz és Kefrén piramisait és a csatolt kisebb épületeket – melyek a feleségeiknek készültek - kívül-belül megnéztük, elsétáltunk az „apró”, alig ötven méter magas Mükerinosz-piramishoz is. Egy kicsivel távolabb volt a többitől, és itt maradtak meg a legjobb állapotban a mellékpiramisok. Ide sajnos nem lehetett bemenni, de mégis sok időt töltöttünk itt a bámészkodással, mert lényegesen kevesebb látogató és árus zavarta a nyugalmunkat. Már majdnem délután három volt, mire úgy éreztük, hogy mindent láttunk, de ekkor még a legnehezebb feladat hátra volt. Eljutni azokhoz a kilátópontokhoz, ahonnan az egész terület belátható, és ami a leggyakrabban köszön vissza az itt készített képeken.

Ugyan nem friss felismerés, de nem árt újra leszögezni, a tevéknek nem véltlenül alakult ki a lapátnyi patájuk, a homokon gyalogolni ugyanis nem egyszerű, több kilométeres viszonylatban pedig kimondottan megterhelő. Ez azért nem tartott vissza minket, a hébe-hóba felbukkanó turistákat fuvarozó tevék nyomában haladva becéloztuk a régészeti terület szélén, a sziklába vájt temetőhöz közeli éttermet, ami teljes rálátást ad az egész területre. Itt találkoztunk egy kellően barátságos kutyafalkával, ami Ritát majdnem eltántorította a továbbhaladástól, de végül csak célbaértünk. Nem nagyon van mit ragozni a dolgon, innen is szenzációs volt a látvány, de ez szinte mindenhol igaz, egészen addig, amíg nem fordítunk hátat a piramisoknak, ugyanis akkor Gíza városrész meglehetősen lehangoló és döbbenetesen közeli képe tárul elénk. Ha valakinek olyan elképzelése lenne, miszerint a piramisok az érintetlen sivatag közepén állnak, az – ebben a vonatkozásban – csalódni fog. A nagy bámészkodásnak egy rendőr vetett véget, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy a romterület nemsokára zárni fog - ami egyébként teljesen nonszensz -, így kénytelen voltunk a kijárat felé orientálódni. Azért a visszaúton még kerültünk egyet az utolsó kilátópont felé, hogy aztán a piramisokat elérve csatlakozzunk a kifelé hömpölygő tömeghez. Itt már sokkal több volt a helyi, mint a turista, a lejtős betonúton szenvedő, csúszkáló lovakat pedig rossz volt nézni… De meglepő módon minket ekkor már egyáltalán nem zargattak. Összességében tehát a helyzet e tekintetben sokkal jobb volt, mint vártam, a piramisok pedig legutóbbi látogatásom óta sem mentek össze. Ritának ehhez még az újszerűség varázs is párosult, ő is teljesen a látottak hatása alá került. Egyedül azt sajnálta, hogy a piramisok borítása ennyire leromlott, mert azzal együtt még elképesztőbb lett volna a látvány… Ő még nem is sejti, de holnap – ha minden a tervek szerint alakul – látni fogunk olyat is.

Kifelé menet megálltunk „uzsonnázni” a KFC-nél – mivel az ebéd kimaradt, és a bejárat környékén nincsenek olcsó helyek -, majd egy keveset pihentünk a szálláson, mielőtt elkezdtük volna felderíteni a hotel környékét. Nagyjából egy kilométert kellett bóklásznunk, míg a helyiek számára is értelmezhető étteremre bukkantunk, be is szereztünk a khosarytól kezdve a májas és padlizsános szendvicsig minden finomságot. Persze sok időnk nem volt, ugyanis napnyugtára vissza kellett érni, hogy jó helyet foglaljunk az esti fényjátékhoz a szállodánk tetőteraszán. A vacsorával éppen végeztünk, amikor kigyulladtak a fények, és elkezdődött a spanyol (!) nyelvű műsor. Az ókori Egyiptom történetét egy elég kezdetlegesnek tűnő zöld lézershow ismertette az egyik gazdasági épület falán, és bár nem volt könnyű követni, egyáltalán nem tűnt érdekfeszítőnek. Ellenben ami valóban látvános volt, az a piramisok különböző színekben történő megvilágítása. Utóbbi tökéletesen látszott a teraszról – és talán még az űrből is -, de így is akadt némi hiányérzetünk, ugyanis szerintem messze nem használták ki a színekben és a reflektorokban rejlő lehetősgeket. Mitagadás, ha fizettünk volna a showért eléggé el lettem volna szontyolodva, de így azért mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer. Vagy kétszer, hiszen egy este többször is leadják az egész műsort, és a tetőterasz fényjátéktól függetlenül is remek hely, főleg egy-két ital kíséretében. Mi azért nem húztuk sokáig az estét, egyrészt mert rendkívül fárasztó napunk volt, másrészt pedig a holnapi is annak ígérkezik…:)

2021. június 5. – Elhagyatott piramisok, szevasztok

A szakkarai és dashúri piramis-terület érintetlenségét két dolog okozza. Egyrészt a hurghadai egynapos túrákba ezek már nem férnek bele, másrészt pedig a megközelítésük még Kairóból is macerás. A szállodák persze aranyáron kínálnak kirándulásokat, de mi mindenképpen más megoldásban gondolkodtunk. Hiába kerestem, a helyi tömegközlekedés egyszerűen nem létezik viszont az Uber a 30 kilométeres távot Dashurig nagyjából 1600 forintért kínálta. Ez első körben jónak tűnt, aztán majd meglátjuk a továbbiakat, így nem sokkal nyolc után már a kocsiban ültünk. Az út – hála a folyamatos felújításoknak és a tereléseknek – majdnem egy óráig tartott, meglehetősen szakadt elővárosokon verekedtük át magunkat, hogy aztán a lakott területektől eltávolodva, egy katonai bázis irányába elérjük a 4600 éve használt királyi temetőt. A jegy egészen elképesztő módon kb. 500 forintba került fejenként, holott a látványosság nem marad el a gízai piramisoktól, élményben pedig még többet is ad nála. A területen öt piramis található, de abból kettő teljesen elpusztult, míg a „Fekete Piramis” egy feltárás alatt álló romos valami. Ellenben a másik kettő méretében és formájában is lenyűgöző. A Vörös Piramis az első szabályos gúla alakú piramis, mely a maga 105 méteres magasságával a harmadik legnagyobb piramis a világon. Itt álltunk meg először az autóval, ahol rajtunk kívül két másik személyautó lézengett csupán. Mielőtt elindultunk volna a felfedező útra, tisztázni szerettem vola a továbbiakat, amiben segített egy parkoló autó sofőrje, aki beszélt angolul. Végül abban maradtunk, hogy a teljes napos túráért fizetünk 20 dollárt, ami a szállás ajánlatának éppen a hetede. Mivel pontot sikerült tennünk a nap egyetlen kihívására, immár teljes lelki nyugalommal kezdhettük meg a terület bejárását.

Senefru fáraó vöröses árnyalatú sírhelye kívülről is hatalmasnak tűnt, de igazán az dobott fel, hogy belülről is látogatható, ráadásul teljesen ingyen. Ez a túra pedig hosszabb, fárasztóbb és izgalamsabb is volt a Khefrén Piramisnál, ugyanis itt az eredeti folyosón keresztül zajlik a bejárás, ráadásul nem kellett másokkal osztoznunk az élményben. Ennek egyébként részei voltak a fejen, gerincen és egyéb testrészeken elszenvedett zúzódásos sérülések is, de ki számolja az ilyesmit! Senefru fáraó egy igazán megalomán őrült lehetett, ugyanis egyedül ő három piramist is építtetett magának. Egyet az aprócska mérete miatt hagyott félbe, de mielőtt elkészült volna az első tökéletes épület, a végső nyughelyéül is szolgáló Vörös Piramis, már volt egy egészen elképesztő próbálkozása, mégpedig az alig másfél kilométeres kőhajításra felsejlő Tört Falú Piramis – az elnevezés nem hagyja szabadon kalandozni az érdeklődő fantáziáját -, mely a személyes kedvencemmé vált az összes közül. Az idő szűkössége végett ide is autóval gurultunk tovább, ami láthatóan meglepte sofőrünket, aki életében először fordult meg errefelé. (Egyébként meggyőződésem, hogy a legtöbb kairói még a gízai területen sem járt még soha…)

Ez a piramis nem csak azért különleges, mert nagyjából a magassága felénél megtörik, így leginkább egy közép-ázsiai sapkára hasonlít, hanem mert itt maradt meg legjobb állapotban az eredeti borítás, amit így alaposan meg tudtunk vizsgálni. Míg a Kheopsz piramison semmi nem maradt, a Khefrénen talán 3-4%, addig ennek a piramisnak a háromnegyede olyan volt mint 4600 évvel ezelőtt, nehéz elhinni, hogy a homok sem csiszolta le, és éptíőanyagnak sem szedték szét. Azonban a külseje mellett a belső rész is rendkívüli volt. Rajtunk kívül egy orosz pár és egy angol házaspár voltak a piramisnál, utóbbiak nagyon gyorsan visszafordultak a szűk járatból, de mi négyen végigküzdöttük magunkat. A kamráig itt egészen extrém módon kellett süllyednünk, majd később komplett lépcsőházon keresztül közlekedtünk a járatok és a kamrák között, messze ez volt a legizgalamsabb piramis-belső az összes közül. Majdnem fél órát töltöttünk a járatokban, ami a szegényes oxigén ellátásnak és a folyamatos görnyedésnek hála tényleg megterhelő volt.

Dashurból a térképen közelinek tűnő – a távolban fel is sejlettek a piramisok - Szakkara majdnem húsz perces autóút volt, a sofőrünket megint nekünk kellett navigálni, ami nem volt egyszerű, mert több, a térképen szereplő útról kiderült, hogy legfeljebb biciklivel járható. Végül megérkeztünk, ráadásul éppen időben. Mielőtt felmérhettük volna a területet az egyik őr jelezte, hogy Unas piramisát, a belülről legszebben díszített, egyébként romos piramisát délben zárják, ami negyed óra múlva volt esedékes. Szélsebesen átverekedtük magunkat a felbukkanó kereskedők, valamint egy spanyol turistacsapat tagjain, és mielőtt a kulcsos bácsi idejekorán távozott volna, beviharzottunk az alagútba. A sír kamráinak tetejét egyszerű festett motívumok díszítették, míg az oldalát faragott hieroglifák, de a legkülönlegesebbet két „titkos” dombormű jelentette, melyek csak bizonyos szögben megvilágítva, oldalnézetből bújtak elő a hieroglifák alól. Miután bejártuk a kis sírkamrát - és a kulcsos ember is lehúzott minket néhány forinttal -, végre volt időnk megállni és alaposabban is feltérképezni, hová érkeztünk. Szakkara jóval nagyobb, mint Dashur, a több látnivaló hatalmas helyen van elszórva, de mi megpróbáltunk a lényegre fókuszálni. Néhány ezer évvel fiatalabb épület ugyan, de Unas piramisa mellett található St. Jeromos temploma, gyönyörű falfestményeket, épen maradt oszlopcsarnokot és néhány tapadósabb szuvenírárust találhatunk itt, de mi már mentünk is tovább, ugyanis mindkettőnk fantáziáját Dzsószer fáraó lépcsős piramisa mozgatta meg leginkább. Néhány lépésre voltunk csak a történelem első piramisától, az építészet, mint szakma születésének majd’ ötezer éves bizonyítékától, mely olyan technológiai forradalmat indított el a Nílus mentén, ami az egész civilizációt a történelem legmagasabb polcára helyezte.

Dzsószer piramisa méreteit tekintve körülbelül akkora „csak”, mint Mükerinosz-piramisa, jóval kisebb tehát a délelőtt megtekintetteknél, de talán a sok viszonyítási pont miatt – lásd, lépcsők – érzésre talán még nagyobbnak is tűnik náluk. Néhány helyen már egy kicsit megsüllyedt a szerkezet, de a lépcsők így is szinte tökéletes állapotban vannak, ráadásul a tavalyi felújítás után ismét látogatható belülről. Mi ezt az extra jegy hiányában kihagytuk, de a lényeg úgyis a szerkezet maga. Ugyan turisták itt is csak elvétve lézengtek – miután az egyetlen csoport eltűnt a balfenéken -, de az árusok és a biztonsági személyzet jelenléte itt már tényleg tetten érhető volt. Miután körbejártuk a piramist és a környező romos épületeket, még kocsival elmentünk Teti piramisához is. Ez egy kisebb, meglehetősen lerobbant állaputó gúla, de az alatta lévő kamrát itt is faragások díszítik. Ám nála sokkal érdekesebb volt a mellette lévő hivatalnok, Kagemni sírkamrája, amit változatos és rendkívül szép vörösre festett domborművek díszítettek padlótól plafonig. Itt hosszabb időt is eltöltöttünk, ugyanis egészen fantasztikus állatábrázolásokra bukkantunk. Krokodillal viaskodó víziló, szülő víziló, halászó krokodil… Ilyen témájú képekkel korábban nem találkoztunk.

Nagyjából két órába telt, mire felfedeztük a romterületet - és még így is kihagytunk pár extra jeggyel látgatható helyet, melyek közül a Serapeumot sajnáltam leginkább -, de még hátra volt a Múzeum, ahol a térség legfontosabb tárgyi emlékeit állították ki. Mármint azokat, amik még nem kerültek át Kairó valamelyik nagy múzeumába. Olyan építészeti mérföldköveket találunk itt, mint a legrégebbi megmaradt ajtókeret, oszlop, de a legfontosabb az egyiptomi csodát megalapozó, és az építész szakmát megteremtő zseni, Imhotep sírja. Őt leginkább a Múmia című film főgonoszaként ismerhettük eddig, ami elég méltatlan ábrázolás valódi nagyságához képest. A visszafelé út sem volt sokkal gyorsabb, megküzdöttünk ugyanazokkal a lezárásokkal, de a kellemetlen meglepetés csak azután jött. A sofőr – akit a másik taxis kiokosított még Dashurban – elkezdte magyarázni, hogy ő az alkunkat úgy gondolta, hogy a reggeli fuvaron kívül kapja azt a pénzt, míg én nem, de némi veszekedés után találtunk köztes megoldást, ami nekem még így is bőven megérte. Kicsit felbosszantott a dolog, de a mai intenzív nap után ha nagyon akartam volna sem marad energia a mérgelődésre. Miután pihentünk egy órát a szálláson, mégegyszer nyakunkba vettük a várost, hogy találjunk valahol grillcsirkét, amit újfent a szállodánk tetőteraszán fogyasztottunk el, immár ismerősként nézve a fényjátékot. Az elmúlt két nap felfedeztük Egyiptom elsőszámű, kötelező látványosságait, eközben inkább pozitív meglepetések értek, tökéletes ráhangolódás volt tehát az út végjátékára…  

2021. június 6. – Sándorváros

A szállásunk recepciósa reggel nagyszerű hírrel szolgált, mint kiderült, nem kell visszavergődnünk Kairóba, hanem Gízából közvetlenül is vannak minibuszok Alexandriába. Ráadásul az állomás nem is volt vészesen messze, kilenc környékén pedig már a kellemes, légkondícionált kisbuszban robogtunk a sivatagon keresztül, bár ebből nem sokat fogtunk fel, mert a két és fél órás utat nagyjából végigaludtuk. A Nagy Sándorról elnevezett Alexandria - helyieknek csak Alex - Egyiptom második legnagyobb (4,5 milliós) városa és legfontosabb kikötője. Ezen túlmenően a kopt kereszténység központja, valamint a nyári hőség elől menekülni vágyó egyiptomiak kedvenc célpontja. Hogy miért, arra nem sokkal később magunk is rájöttünk, de első körben még szállást kellett találnunk, ugyanis a neten talált helyek egyszerre tűntek felfoghatatlanul drágának és roppant igénytelennek. Az első helyről, ahová betértünk, kiderült, hogy a neten látottnál is ócskább, még a jelzett privát fürdőszoba is kamu, de így sem volt hajlandó alkudni a rendkívül ellenszenves recepciós, így tovább mentünk. A második opció egy közepes állapotban lévő szálloda volt, a marsa alami luxusapartmanunk áráért, de mivel csak egy éjszakát terveztünk maradni, kiegyeztünk a helyzettel. Az egyébként rendkívül szívélyes tulajdonos ránézésre egy tálib hitszónok volt, olyan kopással a homlokán, hogy jobban járna, ha odacsavarozna egy fémlapot a további eróziót megelőzendő. Ez egyébként nem túl meglepő annak tükrében, hogy a legutóbbi - egyetlen - szabad választások tanúsága szerint az ország lakosságának fele kemény vonalas iszlamista, míg a további negyede még keményebb vonalas iszlamista. Mivel már jócskán elmúlt dél, gyorsan ledobtuk a cuccainkat, és nyakunkba vettük a várost, hátha találunk valami ebédet.

Sokat nem kellett küzdenünk, ráadásul errefelé már a kebab is meglehetősen elterjedt, így jópár hónap kihagyás után arra esett a választásunk. Délutánra sok program nem maradt, a vízparti korzót vettük célba és a belvárosból egészen a város erődjéig szerettünk volna eljutni. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a hely miért népszerű az egyiptomiak körében, ugyanis az ország többi részétől eltérően itt a nyár dacára kimondottan hűvös volt. Talán még hidegnek is mondanám, de az leginkább az elmúlt másfél hónapunknak szólna. Mindenesetre elkellt a pulóver a mélykék Földközi-tenger partján, meg persze a szerencse is, hogy átjussunk a nyolcsávos autópályán, ami elvágta a sétányhoz vezető utat. Hihetetlen volt belegondolni, hol is járunk éppen, hiszen ez a víztömeg szinte már Európa! A parton nagy élet volt, a korzózó helyiek és az őket zaklató fagyi/kukorica/édesség árusok között grasszáltunk, utóbbiak minket sem kíméltek, és ha tudom, hogy a helyi fagyi ennyire műanyag ízű, biztosan határozottabban léptem volna fel velük szemben. Hamarosan elértük a városi strandot, ami zsúfolásig volt, dacára annak, hogy nemcsak csípős szél fújt, de ránézésre a víz sem volt túl meleg.

A sétány vége egy kisebb vásárba torkollott, ahol a helyiek – mármint egyiptomi turisták – mindenféle kagylókból készült kincseket vásárolgattak, illetve itt is feltűnt párt hintó hajtó alak, akik kevésbé voltak agresszívak luxori társaiknál. A vásár túloldalán a város elsőszámú nevezetessége tárult elénk, a Quaitbay Citadella nevű XV. századi tengeri erőd. A csodás, vakítóan fehér mészkő épületet nem olyan régen újíthatták fel, mert jobban nézett ki, mint fénykorában. Mielőtt belülről is szemügyre vettük volna, még tettünk egy kitérőt egy melléképületbe suvasztott tengeri élővilágot bemutató múzeumba. Egy hatalmas bálnacsontvázon kívül voltak ott preparált pörölycápák, lamantinok és megannyi olyan élőlény is, melyeket szívesen figyelünk meg búvárkodás közben, néhány nappal korábban. Élőben egyébént jobban mutatnak. Az erődben komoly tömeg fogadott, még két külföldit is láttunk, ami kicsit meg is lepett. Majdnem egy órát töltöttünk a három szint bejárásával, remek volt a rálátás az öbölre és az ott ringatózó többszáz yahtra. Mivel a nap egyre lejjebb esett a horizonon, elindultunk a szállás felé, mert még útba akartuk ejteni az Abbas mecsetet. Illetve nem csak azt, ugyanis a központi téren három, stílusában hasonló, de egyenként is gyönyörű mecset található. Sajnos meg kellett elégednünk azzal, hogy csak kívülről csodáljuk őket, mert mindegyik zárva volt, és meglepően kevés mozgás volt a környékükön. Nem úgy a mögötte lévő utcában! Ha ki kéne választanom, melyik volt a legszürreálisabb hely, ahol az emúlt közel négy hónapban megfordultunk, akkor a helyi vurstli erős kihívója lett volna Danakilnak. Az itteni vidámpark ugyanis bátran szakított az olyan kőkori hagyományokkal, hogy változatos, izgalmas játékok legyenek, melyeket felnőtt és gyermek egyaránt élvez, hanem egyész pontosan három típusú minijáték volt ott - kisvasút és körhinták -, melyek legfeljebb hétéves korig jelenthetenek szórakozást, de ezek darabra százas nagyságranben zsúfolódtak össze két szűk utcában, és mindegyikhez tartozott egy tulajdonos. Elnézve a kihasználtságukat, teljesen kizárt, hogy ezen gagyik üzemeltetéséből ki tudna megélni, de még ennél is nagyobb rejtély, hogy az elektromos hálózat miképpen bírhat ekkora terhelést. Mármint akkor, ha tényleg be lennének kapcsolva.

A szállás felé sétálva szinte már vacogtunk a hűvös szél miatt, ám utóbbi előcsalogatta az egyiptomi fiatalok – és itt most nem elsősorban gyerekekre kell gondolni - egyik legjópofább szokását, a sárkányeregetést. Márpedig ez itt nem holmi móka, inkább sport, a két-három négyzetméteres sárkányokat egyszerre féltucat ember próbálja meg felröptetni, akár nyolcvan-száz méteres magasságba is. Egy ilyen bravúros mutatványt végig is videóztam, de később kiderült, hogy elfelejtettem elindítani a felvételt… Bosszantó, de remélem lesz lehetőségem pótolni, mert elég látványos dologról van szó. Azonban a labirintusszerű belvárosi utcák tartogattak még néhány meglepetést! Először egy hatalmas zsinagóga bukkant fel. Természetesen zárva volt, mitöbb, az azt felügyelő marcona őrök még fényképezni sem engedtek, vele szembe – elbújva a házak mögött – egy bazilika csúcsai sejlettek fel. Mivel volt még egy kis időnk sötétedésig, megkerültük a háztömböt, majd némileg váratlanul egy műveleti területen találtuk magunkat. Legalábbis hadiállapotokat idézett az egymás után sorjázó katonai ellenőrzőpontok látványa. Mivel elég izgalmasnak ígérkezett a dolog, megpróbáltunk bejutni, ami néhány kör kérdezősködés, az útleveleink ideiglenes elkobzása és a biztonsági kapuknál történő motozás után sikerült is. Csak ekkor derült ki, hogy hová is kerültünk. A Szent Márk katedrálisba, amit a legendárium szerint a névadó alapított 42(!)-ben. Az elmúlt kétezer évben azért láthatóan átépítették néhányszor, jelenleg leginkább egy új anglikán templomra hasonlít. Fotózni természetesen nem szabadott, és gyorsan kiderült, hogy miért, 2017-ben ugyanis az Iszlám Állam itt – az egyiptomi kopt egyház főtemplomában – próbálta meg felrobbantani a kopt pápát, ami ugyan nem sikerült, de az öngyilkos merénylő így is végzett 17 emberrel. Így már nem tűnik túlzásnak a biztonsági rendszer, bár abban nem vagyok feltétlenül biztos, hogy miért lennének a bejutásért sorban álló hívek kevésbé kecsegtető célpontok, mint azok, akik már odabent vannak. Miután elolvastuk a tragikus történetet, a falak hirtelen nagyon nyomasztónak hatottak, így nem is húztuk sokáig a maradást.

A szálláson kértünk némi útbaigazítást, hogy hol találunk vacsorát - mert a partmenti drága éttermeket jobbnak láttuk kerülni -, majd egy brutális adag koshary után visszaindultunk pihenni. Azonban az energiaszintünk láthatóan kezd megcsappanni, még szerencse, hogy csak egy kis sivatagi üdülés van hátra… Illetve a holnapi nap, hogy eljussunk valahogy Abu Menába, ha ez egyáltalán lehetséges, mert erre vonatkozóan zéró információval rendelkeztünk…

2021. június 7. – Zarándoklat a semmi közepén

Mielőtt belevágtunk volna a kalandosnak ígérkező kirándulásba, délelőtt még volt időnk, hogy Alexandria többi nevezetességére is vessünk egy pillantást. Először – biztos, ami biztos – a közeli irodában megvettük az éjszakai buszra szóló jegyünket Sívába, ettünk egy tartalmas reggelit, majd az alexandriai Könyvtár felé vettük az irányt, mely ugyan külsőleg és a katalógusát tekintve egyaránt eltér az ókori műveltség valaha állott legteljesebb gyűjteményétől, mely mintegy ezerötszáz éve vált az enyészeté, de funkciója hasonló. Afrika legnagyobb könyvtárát rejti a valóban hatalmas épület, mely az egyetem égisze alatt, konferenciatermekkel és kollégiumokkal kiegészülve szolgálja azt a célt, mint elődje, a tudás megőrzését és népszerűsítését. Bemenni nem volt időnk, és értelmét sem láttuk, így egy-két ókori romot rejtő parkon keresztül megközelítettük az alexandriai Nemzeti Múzeumot.

Öt perc várakozás után nyitott a múzeum, ami egy néhány éve felújított, egykori francia villaépületben kapott helyet. A kiállítás – hasonlóan az asszuánihoz – követte a koronkénti felosztást, de nem túl meglepő módon itt a hellenisztikus egyiptomi gyűjtemény volt hangsúlyos. A két legérdekesebb rész a Földközi-tengerből a kincskereső búvárok szerencséje nyomán kiemelt szobrok és nemesfém emlékek, valamint a pincében berendezett múmiaterem volt. A korai időpontnak hála nem túl sok látogató volt rajtunk kívül, így kellemes tempóban bámészkodhattunk, mielőtt visszaindultuk volna a szállásra. Tizenegyig kellett elhagynunk a szobát és meg kellett hoznunk azt a stratégiai döntést, hogy a cuccokkal együtt, vagy azt hátrahagyva induljunk-e neki az ismeretlennek. Mivel a buszunk éjjel fél 11-kor indult a hoteltől 5 kilométerre lévő pályaudvarról, elvileg még simán visszamehettünk, és mivel a hotel tulaja is készségesen felajánlotta, hogy vigyáz a cuccainkra, végül a praktikus megoldás mellett döntöttünk.

A városi közelekedés meglehetősen sajátos errefelé. Aki nem akar taxizni - és mi nem akartunk -, annak be kell tanulnia a használni kívánt vonalak kézjelét, és ha azt mutatva áll az út szélén, egyszer majd csak megáll egy megfelelő kisbusz. Mivel a parti főúton rengeteg vonal volt, így azért bőven volt esély a hibára, de második próbálkozásra már egy megfelelő járgányt sikerült leintenünk. A buszon egy lány megkérdezte hová megyünk - és bár sejtelme sem volt Abu Menáról, ahogy eddig senkinek sem -, felajánlotta segítségét. Erre szükség is volt, ugyanis még a pályaudvaron álló millió kisbusz söfőrjének sem volt fogalma arról, hogy juthatnánk el a kívánt helyre. Előző este másfél órát túrtam az internetet, de a világörökségvadászok 90%-a határozottan állította, hogy csak taxival megközelíthető a hely, egy ember mondta, hogy van direkt járat, míg egy másik átszállással szenvedett el odáig. Sikerült eljutnunk a pályaudvar azon részébe, ahol a legalább irányba megfelelő faluba menő buszok voltak, és további öt perc után szinte hihetetlen módon az egyik sofőr tudta miről beszélünk, nem sokkal később pedig már a megfelelő buszban ültünk. A 67 kilométeres út tényleg a semmibe vezetett, miután elhagytuk a tengerparti főutat félsivatagos harmadrendű aszfaltcsíkon haladtunk és teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy errefelé akad akár egyetlen lakott település is. Ám nagyjából másfél óra után felbukkant előttünk a Mar Mina nevű kolostorváros. A kapuhoz vezető műutat egy kisebb tank őrizte, mi pedig két másik emberrel egyetemben kiszálltunk. Bár a mi célunk még odébb volt, a buszunk vett egy 180 fokos kanyart, és eltűnt.

A rendőrök láthatóan meglepődtek érkezésünk miatt, de azon talán méginkább, hogy nem a kapu felé indultunk, hanem megkerülve az erődítményszerű falakat, a sivatagba. Láthatóan még nekik sem volt fogalmuk arról, hogy Egyiptom első Világörökség helyszíne, egyben a késő ókor Jeruzsálem után következő legfontosabb zarándokhelyének romjai alig két kilométerre találhatóak. Legalábbis, ha a GPS nem ver át. Szerencsére nem tűzött a Nap, így viszonylag könnyen haladtunk a cél felé, ám kisvártatva komoly akadályokba ütköztünk. Ahol útnak kellett volna lenni, ott egy építkezés felvonulási területe volt, egész pontosan öntözési rendszert építettek ki, mely a környék mezőgazdasági területeit volt hivatott termőre fordítani. Miután féltucat árkon sikerült átmásznunk, felbukkant egy kis fatemplom tornya. Erősen kétlem, hogy a fatemplom kétezer éves lenne, de ahogy közeledtünk, egyre több falmaradvány bukkant elő, ráadásul néhány kósza tábla is hirdette, hol vagyunk. A korábbi évek beszámolóihoz képest pozitívan csalódtam, nyilván elindult valamiféle értékmentő program, mert egész sok falmaradvány, kút és épület bukkant elő a homokból, kisvártatva pedig két férfi is előbukkant, akikről nehezemre esett eldönteni, hogy az emlékhelyhez, vagy a csatorna-építkezéshez tartoznak. Az egyikük felajánlotta, hogy körbevezet, de mivel úgy beszélt angolul, mintha a magyar iskolarendszerben pallérozódott volna – valahol BAZ megyében -, így ennek sok értelmét nem láttuk. Egyébként is az egész terület bejárása csupán néhány perc. Nehéz elképzelni, hogy egykoron évente tízezrek zarándokoltak a római katonából keresztény mártírrá lett Szent Mena sírjához, de a táj mégis valahogy megkapó volt. Zöld, ezüst és bíborvörös cserjék váltogatták egymást, én pedig nem álltam meg, hogy az elkövetkező perceket ne azzal töltsem, hogy egyiptomi kobrák után kutassak – akik pedig biztosan remekül éreznék magukat itt -, természetesen hiába.

Noha nem tűzött a Nap, egy idő után mégis bölcsebbnek tartottuk visszaindulni, és ha már itt vagyunk, tenni egy kitérőt a nemrég létesített kolostorban is. A fegyveresek már régi ismerősként üdvözöltek, és odakísértek a beléptetésért felelős szerzeteshez, aki dokumentumaink átvizsgálása után zöld utat adott nekünk. Mivel kiválóan beszélt angolul, kérdeztünk is gyorsan párat. Kiderült, hogy körülbelül kétszáz szerzetes él itt, kik többnyire bio élelmiszerek és mindenféle olajak előállításával töltik az idejüket, és persze őrzik Szent Mena, valamint az ötvenes évek végén a kolostort megalapító VI. Kiril pátriárka földi maradványait és gondozzák szellemiségüket. Anno a Moszkva melletti Sergiev Posadban jártam ehhez hasonló orthodox kolostorban - igaz, az jóval régebbi -, ahol gyakorlatilag templomok és szerzetes-kollégiumok, valamint a zarándokinfrastruktúra váltogatják egymást, mely méretében bőven vetekszik egy helyi faluval. Az utakat díszesre nyírt buxusok, valamint szuvenírboltok szegélyezték, mi pedig rögvest becéloztuk a főtemplomot. A teljesen új épület számomra legmegkapóbb részét az ólomkristály üvegek jelentették, melyek Jézus életéből mutattak be jeleneteket. A nyugati kultúrkörből jövőként baromi furcsa volt, hogy a Megváltót folyamatosan tevékkel és pálmafákkal ábrázolták, holott ha belegondolunk, sokkal életszerűbb ábrázolás, mint amelyek Európában terjedtek el. Már éppen kimentünk volna az épületből, amikor megszólított minket két srác, pontosabban egy, mivel a másikuk kukkot sem beszélt angolul.

Mina – mi más is lehetne a neve – angoltanár, aki azért zarándokolt idáig, hogy erőt és szerencsét kérjen közelgő kínai kiküldetéséhez, ahol két évet tervez tanítani. A másikuk Gerges pedig egy barátnőért fohászkodott, ami nem lesz könnyű eset, tekintve, hogy a valláson kívül semmi nem foglalkoztatja igazán. Mina felajánlott egy idegenvezetést, ha cserébe gyakorolhatja velünk az angolt - nem mintha szüksége lett volna a gyakorlásra -, így mesélt kicsit a templomról, Szent Mina életéről, majd lekísért minket az altemplomba, ahol a helyi szentek maradványait őrzik. Arra is kitanítottak minket, hogy milyen szertartással kell csodát csiholni VI. Kiril kopt pápa szelleméből. Márpedig ilyen esélyt hülyék lettünk volna elszalasztani! A legtöbben persze sírig tartó boldogságot, egészséges családot kértek volna, de mivel erre egyébként is jó esélyt látok, ehhez biztosan nem kell csoda. Márpedig én egy kicsit meg szerettem volna dolgoztatni a mestert, ezért EB-címet kértem a magyar válogatottnak, cserébe pedig egy gyalogos zarándoklatot ajánlottam fel a Budapesttől legközelebbi szerb-orthodox kolostorba. Sajnos Kiril ereje csak a németek elleni meccs 80. percéig tartott ki, de összességében ez is megsüvegelendő teljesítmény! :) Ekkor már erősen nézegettem az órámat, mert biztos voltam abban, hogy a buszok már nem járnak négy óra után, de Mina meggyőzött minket, hogy ne hagyjuk ki a találkát a kolostor legelőkelőbb szerzetesével, aki magától Kiriltől tanulta a csodatevést. Mivel ez elég érdekes lehetőségnek tűnt, előbb ettünk egy kevés babszószt a zarándokoknak kialakított kantinban, majd beálltunk a tömegbe, kik a szerzetest várták. Az idős, manó szerű alak eztán egyenként megáldott mindenkit, de minket a végére hagyott, és nem a pápista elhajlás miatt, hanem mint kiderült, némileg neheztelt társainkra, akik heti rendszerességgel zargatják ugyanazokkal a problémákkal. De végül ők is megkapták az áldást, mi pedig még némi szent olajat, plusz két könyvet a helyes életvitel alapjairól. Utóbbi egyébként nem tartalmaz sok újdonságot a Tízparancsolathoz képest.

Mindenki megkapta, amiért jött, mi még sokkal többet is, csupán egy probléma akadt, hogy buszban már aligha reménykedhettünk, ráadásul a többi zarándok már rég hazafelé tartott, így stoppolni sem nagyon tudtunk. Mináékat ez a helyzet láthatóan nem zavarta, erősen bíztak a gondviselésben, és megígérték, hogy valahogy minket is időben visszajuttatnak Alexbe. Egy fokkal jobban örültem volna, ha mindezt egy autó birtokában állították volna ilyen magabiztossággal, de jobb híján elindultunk a közeli kereszteződés irányába, hátha lesz valami forgalom. Mi az ajándékba kapott fagyinkat ettük, ők pedig zsoltárokat énekeltek, talán arra számítva, hogy ez bejön a környék muszlim lakosságának, és kapunk egy fuvart. Négyen. Húsz perc ácsorgás után - mely idő alatt talán két kocsi ment a megfelelő irányba, de az is nélkülünk -, amikor már kezdtem volna megkérdőjelezni a szerencsehozó VI. Kiril szupererejét, Mina kiugrott egy furgon elé, ami pedig ahelyett, hogy áthajtott volna rajta, megállt, nem sokkal később pedig már a platón utaztunk, bár véletlenül sem a megfelelő irányba. Kiderült, hogy a célunk Borg-el Arab, ahonnan pedig már viszonylag könnyen találtunk egy kisbuszt vissza a városba. A helyzet megoldódni látszott, mi pedig ismét egy különleges kalanddal lettünk gazdagabbak. Alexandriába érve meghívtuk a srácokat egy gyümölcsturmixra, plusz megígértették velünk, hogy imádkozunk a szerencséjükért. (Remélem, használt!) Ez volt a minimum, mert rengeteg ajándékot kaptunk tőlük a segítséget túl is, fagyit, olivabogyót, buszjegyet... A búcsú után pedig megismerkedtünk a krebsz nevű szenzációs utcai kajával – olyan, mint egy gyros, amit ropogósra sült palacsintatésztába csomagolnak -, és visszatértünk a szállásunkra. A csomagokkal nem volt hiba, immár rutinosan leintettük a pályaudvarra menő mikrobuszt, és este fél tíz felé meg is találtuk az állomásunkat. Nem sokkal később a buszunk is befutott Asszuánból(!), mi pedig őszintén reméltük, hogy a sofőrünknek a röpke ezeregyszáz kilométer megtétele után már meg sem kottyan a maradék hatszáz… Ha minden igaz, hajnalra kiderül.